Békés Megyei Népújság, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

1979. június 10-, vasárnap o Lapozzuk a csapatnaplót Az iskolaudvar kapujában két kis-nagylány fogad; Ve­réb Judit, a Gyomai 1-es szá­mú Iskola Dózsa György Út­törőcsapatának titkára, s a helyettese, Kiszely Zsuzsa. Az emeletes épület főbejá­ratához kalauzolnak, s a fo­lyosóra vezető előtérnél to­vább nem is nagyon jutunk, annyi itt a látni- és kérdez- nivaló. Balról a falon ha­talmas táblán az úttörőcsa­pat önkormányzata. Erről le­olvashatjuk például, hogy Dajkó Edit a csapatkrónikás, Pataki Tibor a fegyelem­felelős. — Neki vajon mi a dolga? — mondom hangosan a fiú nevét. — Segít az ügyeleteseknek, fékezi a rendetlenkedőket. Tetszik tudni — magyarázza Judit — az önfegyelem szép dolog, de van, aki megfeled­kezik magáról! A jobb oldali fal az úttörő híradóé. A legrissebb kiírás a csapatparlamenttel kapcso­latos. így erre terelődik a szó. — Nagyon jól sikerült! — élénkül meg Judit, Zsuzsa pedig egyetértőén bólint — az elmúlt évi úttörőmun­kánkról volt szó. Több do­logról vitatkoztunk, és kéré­sek is elhangzottak. — Például? — Arról, hogy szakpróbáz-. hat-e az, aki szereti ugyan az úttörőmunkát, de nem jár rendesen őrsi foglalkozások­ra. Szerintünk nem tehet szakpróbát! Azután elhang­zott az is, hogy jó lenne itt az iskolában egy kis úttörő­bolt, ahol tejet, kiflit,' pék­süteményt kaphatnánk. Most talán ez meglesz. És vitás nálunk az énekkar is. Csak fellépéskor hívják össze, te­hát nem olyan, mint egy szakkör. Viszont jó lenne a pontozásnál ezt is beszámí­tani a rajoknak, csak nem tudjuk, hogyan lehetne igaz­ságosan elrendezni. Felmegyünk a lépcsőn. A főbejárattal éppen szemben, a folyosó falán zászló és ok­levél, amely szerint a közel­múltban „Kiváló úttörő mun­káért” kitüntetésben része­sült a csapat. — Ez az első lépés a Vö­rös Selyemzászlóhoz!— húz­zák ki magukat a lányok. — Jövőre azt is biztosan megszerzi tek! — Én, sajnos, már nem, ugyanis nyolcadikos vagyok. Majd Zsuzsáék! — nevet Ju­dit az „utódjára”. Talpraesett, cserfes, őszin­te gyerek Jutka, akitől tá­vol áll a felnőtteskedés. Ugyanakkor gondolkodásá­ból kiviláglik a korától el­várható komolyság, felelős­ségtudat. Közben kicsengetnek, meg­érkezik Stef Istvánná, a csa­patvezető is. — Menjünk az úttörőszo­bába, ott megnézhetjük a csapatnaplót! — javasolja. Körbeüljük az asztalt, fel­lapozzuk a tekintélyes mére­tű naplóban az 1978—79-es úttörőév eddigi krónikáját. Mindjárt az első oldalakon a tanárok, az úttörőtanácstagok nevei sorakoznak. Azután, az első feljegyzés: szeptember 5., tanévnyitó. Erről elég szűk­szavúan szól a krónika — persze mit is lehetne írni egy olyan „szomorú” eseményről, mint a szeptemberi tanév­kezdés!? A következő nagy cím: Pajtás-nap Csillebércen. A dátum: szeptember 17. — Mi is sokan elmentünk, mindenki belelkesedett — kommentálja élőszóval az eseményeket Judit. — A nap úgy kezdődött, hogy lerob­bant az autóbuszunk. Jött ér­tünk egy másik, kijutottunk Csillebércre. De nagy csaló­dást okozott a Pajtás-nap, mert a sok-sok színes prog­ramból alig láttunk valamit. Most nem tudom, vagy any- nyira ügyetlenek voltunk, hogy sehová sem fértünk oda, vagy más volt a baj. Persze olyan sokan voltunk, hogy arra biztosan nem is számítottak a rendezők. Lapozunk tovább. A kró­nikás megörökítette a fegy­veres erők napjának esemé­nyeit, aztán azt írja fel nagy betűkkel, hogy „34 éve sza­bad Gyoma”. — Mit tudtok Gyoma fel- szabadulásáról? — Nem sokat, a megyéről viszont annál többet. Első­ként Battonyán... A szavába vágok: — Voltál már Battonyán? — Nem, de az igazgató bá­csi, aki tanít bennünket, fi­zika órán szokott nekünk ér­dekes dolgokról mesélni, ő mondta el azt is, mi történt Battonyán. A következő oldalakon négy nagy piros betű: NOSZF. — Nálunk hagyomány már, hogy november 7-e alkal­mából orosz hetet rendezünk. Ilyenkor orosz dalokat éne­kelünk, tablókat készítünk a szovjet pajtások életét be­mutató képekből, az űrhajó­sokról. Izgalmas program a főzés: orosz teát készítünk, pirogot sütünk — persze se­gítenek egy kicsit a szülők is ebben. — A legutóbbi pirog hogy sikerült? — Én ugyan nem- kóstol­tam, mert nem szeretem a káposztát, de a többiek sze­rint nagyon finom volt! Az is kiderül a csapatnap­lóból, hogy a KMP 60. év­fordulóján rendezett orszá­gos játék nagyon tetszett, minden raj felkutatott egy- egy volt KMP-tagot. Ott sorakoznak a naplóban a tudományos-technikai út­törő szemlén legjobban sze­replők nevei is. Judit úgy mondja, a csapatszintű ver­seny nem volt valami sike­res, de a továbbjutók a já­rási, megyei szemlén dereka­san megállták a helyüket. Itt meg egy idegen nyel­vű, kézzel írott szöveg, az aláírása: Pitso. Egy dél-afri­kai diák volt tavasszal a csa­pat vendége, az ő kezenyo- mát őrzi ez a lap. Azután kö­vetkezik egy oldal május el­sejéről, majd a gyereknap­ról, s az utolsó bejegyzés a pedagógusnapról szól. A csa­patvezetőnő meleg szavakkal dicséri a gyerekek által szer­vezett kis ünnepséget, ahol saját szavaikkal előadták a pajtások: mit kapnak a pe­dagógusoktól, miért tartoz­nak hálával, köszönettel ne­kik? — Nos, miért? fordulok Ju­dithoz. — Nemcsak azért, mert megtanítottak bennünket ír­ni, olvasni, hiszen ez a mun­kájuk, hanem azért a több­letért, amit a tanításon kí­vül kapunk tőlük: jó szót, útbaigazítást, játékot, barát­ságot... Nos, ezt láttuk-hallottuk egy nyári délelőttön egy ki­tüntetett úttörőcsapatnál. T. I. R rock meséskönyvébíil Zajos ügyek csendes évfordulója Néhány hónap híján ne­gyedszázados a rock-mu­zsika, s lassan az idők tá­volába vész az a dátum is, amikor első világsikerét aratta a liverpooli együttes, a Beatles. Ma már a beat (pop, rock, stb.) elüzletiese- dett, kiveszőben levő zene, kopaszodó, pocakos sztárok­kal, s a bármilyen áron el­ért siker felé kacsingató ifjú titánokkal, néhány elhivatott muzsikussal — egyszóval be­vett, elfogadott tömegszóra­kozássá vált. Ügy tűnik, ideje áttekinte­ni és értelmezni ezt a ne­gyedszázadot. A rock névte­len, vagy már általunk is is­mert „klasszikusai” — talán egy ilyen jelentős zenei, élet­módbeli, gondolkodási válto­zásokat hozó mozgalomnál már nem is lenne szükség az idézőjelre; hisz nem vélet­lenül mondta John Lennon: népszerűbbek vagyunk, mint Krisztus — tehát a klasszi­kusok, valamint a muzsika ezen stílusát az egész világ­gal elfogadtató Beatles- együttes ezután ismertetendő története csak néhány feje­zet a rock meséskönyvéből. Ez a néhány fejezet azért is szükséges, mert ellentmon­dó híreszteléseken, blöffökön túl alig valamit tudunk ezen egyéniségekről. A Hangver­seny Bangla Deshért, a Régi idők rock-zenéje című fil­meken, no meg néhány tár­gyi tévedésekben is bővelke­dő, de azért felettébb hasz­nos tanulmányon, könyvön kívül Magyarországon vajmi keveset láthatunk, olvasha­tunk a témáról. ♦ Mi a rock? Ügy mondhatnánk: a rock merített az amerikai néger folklórból, ennek lassú, szo­morú dalkészletéből, lemá­solta ennek még négysoros versszakát is — a lassúságra viszont nem adott, mert pél­dául egy cáfolat a lehetsége­sek közül: Lennon—McCart­ney Get back című dala, il­letve a Nehéz nap éjszakája; mindkettő a blues-sémát kö­veti, de annál hétszer—nyolc­szor gyorsabban — ugyanígy lemásolta az európai dalfor­mát is. Értelemszerűen a dallam zenei kísérete meg­egyezik az elődökével, elő­adását érdekessé teszi a szó­ló és a vokál — illetve a vokálok — egymással való versengése, valamint az, hogy e zene fő hangszerévé a gi­tár lépett elő. Ha még jobban le akarunk szállni a zenetudomány ma­gas lováról, határozzuk meg így: a rock gitárzene, amely­re énekelni, tapsolni, táncol­ni, kiabálni lehet... Honnan származik az elne­vezés? Alan Freed, az egyik nagy amerikai rádióállomás könnyűzenei szerkesztője, a világ első lemezlovasa azt ál­lítja, ő találta ki. Pontosab­ban van a néger szlengben egy vaskos kifejezés a férfi és nő bizalmas együttlétére, ezt alkalmazta ő az új ze­nére. Található egy másik változat, szintén Freedhez kapcsolva, de itt már nem ő az ötletmester. Rádióműsorá­nak szignálja 1954-től egy akkoriban igen sikeres boo­gie-woogie refrénje volt. A dal nem a hagyományos stí­lusban, ritmusban szólt, fe­szesebb, keményebb volt, zongora helyett a gitár vit­te a főszerepet, s az énekes érdes-furcsa, rekedtes hangja is sokakat vonzott. Így hangzott a dal nem túl épületes szövege: kezdj rin­gatózni, kezdj fordulni, és íme, kész a boogie; ringató­zik mindenki (rock everbo- dy) fordul mindenki (roll everybody) íme a fordulva ringatózó boogie. Freed találta ki? A dalt előadó testes, korán kopaszo­dó énekestől leste el? Egy biztos: ezt az énekest Bili Haleynek hívták. Szántó Péter Az ezüst tollú lány... Az országos diákünnepek alatt — talán, mert kevésbé látványos — csak kevés szó esett a diákköltők, -írók sze­repléséről : akkor is a Sár- várott megrendezett orszá­gos találkozó alkalmából. A majd háromszáz pályázó kö­zül ide csak a legjobb 85 diákot hívták meg. Köztük volt — a beküldött elbeszé­léseivel ezüstérmet nyert — negyedikés szeghalmi gimna­zista, Kovalik Judit is. A Péter András Gimnázi­um és Szakközépiskola lap­jában, a Látóban megjelent írásait régóta figyelemmel kísértem. De személyesen csak most találkoztunk elő­ször. írásai alapján zárkó­zott, korán felnőtté érett lánynak képzeltem. Téved­tem. Igazi mai tinédzser. Te­le van vágyakkal, örökké mozgó végtagokkal igyekszik hangsúlyt adni kimondott gondolatainak, összeráncolt homlokkal kritizál, s pillana­tok alatt képes egyik világ- megváltó gondolatából a má­sikba átcsapni. Már bánom, hogy nem sikerült így, a ma­ga természetességében len­csevégre kapni. E matrózblú- zos kép keveset árul el lé­nyéből. De válaszai talán visszaadják Jutka igazi én­jét. .. Ma még nem tudni, né­hány év múlva ott olvashat­juk-e nevét és írásait a könyvheti antológiákban, vagy esetleg egy zord kritika alá biggyesztve. Az is lehet, leteszi a „lantot”, hátat for­dít mai szenvedélyének: az írásnak. De hite, őszinte egy­szerűsége, az írásaiból áradó tiszta embersége remélem, e rövid beszélgetésből is kisu­gárzik. Akkor legyen a szó Judité, mutatkozzon be ő maga. — Budajenőn laktunk ko­rábban, aztán ötödikes ko­romban, mert nagyon beteg volt nagyapám, hazajöttünk Körösladányba. Nagyon meg­viselt ez a költözés... Új kö­zösség, új tanárok, s bizony az iskolaépület sem léphe­tett a régi nyomába. Aztán egyre jobban éreztem ma­gam. Volt egy jó irodalmi körünk. Fiatal tanárnő ve­zette, aki nemcsak sokat tu­dott, de emberségével is pél­daképemmé vált. Amit a versek megszerettetésében nyújtott, egyszerűen csodála­tos. Ügy hívták: Toldi Lász- lóné. 0 olvasta el első krimi­szerű írásomat. Tetszett ne­ki, biztatott. A Pajtás újság­nak is elküldtük. Nem jelent meg. Milyen voltam ? Kotyogós. Magatartásból úgy kaptam meg a példást, hogy ígéretet tettem, jövőre megjavulok. S ez minden évben így ment. Persze, mindig „eminens” voltam. Szerencsém, hogy gyors felfogású vagyok. Most, a gimi végén próbáltam egy kicsit engedni belől. Ha vé­letlenül nem készültem, nem értették, hogyan fordulhatott ilyen elő velem! Mikor a töriversenyre készültem, be­ugrott biológiából egy elég­telen. Az osztálytársaim na­gyon elcsodálkoztak, én meg úgy éreztem, végre diák lett belőlem. Emellett igazán mindent csináltam. írtam, szavaltam, énekeltem, sportoltam. Az egyetemre, magyar—töri szakra ha felvesznek, belé­pek a híres debreceni nép­táncegyüttesbe. Az írás? Édesanyám sze­rint már egészen kicsi ko­romban nem hallgatni, ha­nem mondani szerettem a mesét. Olyat, amit én talál­tam ki. Az első, nagy mese­sikeremet a barátnőmnél ér­tem el. Igazán tetszett neki, s csak azután mertem be­vallani, hogy én találtam ki. Otthon sokáig nem tud­ták, hogy írogatok. De azért is nem nagyon szellőztettem, mert mikor írtam, még tet­szett, s mikor újraolvastam, már kevésbé. A krimi után tudományos­fantasztikus kisregényt is ír­tam, s általában hosszabb terjedelmű elbeszéléseket. Azért mindig az egyéni él­ményeimet fogalmazom meg. Csak túl romantikus színeze­tűre sikerülnek. Volt egy kis­regényem, ami a Látóban, folytatásokban jelent meg. A figurákat többnyire az osz­tálytársaimról mintáztam. De nem egészen úgy, amilyenek, hanem inkább úgy, amilyen­nek én szeretném látni őket... Eleinte csodálkoztak, mikor megtudták, hogy írok, aztán ők lettek a kritikusa­im. A gimiben nagy tudású magyar tanár tanított. S az alkotókörben Hegedűs tanár­nő sokat foglalkozott velem. Neki köszönhetem, hogy ma már tudatosan szerkesztem, építem fel az írásaimat. De végül is mindig a magam útját jártam... Az ezüstérem nagyon meg­lepett. Mert, azt hiszem, nem is vagyok én olyan igazán tehetséges. Természetesnek veszem az írásit. Inkább azt találom furcsának, hogy a többiek nem írnak. Hiszen az ember ebben a korban meg akarja váltani a világot... Vagy lehet, hogy mégis ír­nak, az asztalfióknak? Nem, nem tanár szeretnék lenni. Az irodalommal és csak azzal foglalkoznék a legszívesebben. Kell, szüksé­gem van az öt egyetemi évre. Egy jó közösségre, az ott sze­rezhető tudásra, a lehetőség­re, hogy kibontakozzak. Az írást nem tudom abbahagy­ni. író? Egyál talán abban sem vagyok biztos, hogy mi­kor merheti valaki magát írónak nevezni. Egy biztos. Ha író leszek, ha más, igyek­szem az igazságért — még a legapróbb, a nagy igazságtól távol eső részigazságokért is — küzdeni. Közösségi em­bernek hiszem magam. S később, a kegyetlennek tűnő dolgokat, remélem, már nem csak a naplómba, magamnak fogalmazhatom meg. Lehet, ezért rajongok Adyért, Jó­zsef Attiláért, Nagy László­ért és Váciért. A szüleim? Édesanya ta­karítónő, édesapa traktoros. És mindent -megtesznek ér­tem, hogy egyetemre kerül­hessek. Mindjárt itt az érett­ségi, a felvételi ideje. Az írás csak ezután jöhet, pihe- • nősképpen. B. Sajti Emese Ú! Ne - din Jómagam ritkán nézem meg az Onedint. Ezeket a kedd esti időpontokat hasz­nálom fel arra — többek között —, hogy alaposan le­csutakoljam magam. Ha ne­tán mégis odakényszerülök a képernyő elé, ugyancsak csendben kell lennem. Anyám szigorúsága ezt követeli. Az egyik rész záróakkordja után — megfeledkezve magamról — azt mertem mondani: — Be kéne hozni a felmosóron­gyot, s feltörülni a tévé al­ját. Anyám két napig nem szólt hozzám. ♦ Idősbödő hölgyeket rep- pentett a szél a kertvendég­lőbe az asztalomhoz. Szerda délelőtt lévén, miről is be­szélhettek: — Olyan aranyos fiú ez James. És olyan határozott. Imádni való, hát nem, drá­gám? — cserregte az egyik ősz hajú hölgy. — így van aranyoskám. Az a keménység, szinte azt várja az ember, hogy rögtön dobbant is egyet. Nem álltam meg szó nél­kül, vesztemre: — De akkor kiszakad a Charlotte Rhodes alja. A hölgyek megvetően néz­tek rám, a fagylaltozást ab­bahagyva felálltak, és az erősödő szélben tova viha- roztak. ♦ — Tudja Pampuskám (ez én volnék), minden este itt lögybölök egy kicsit — mu­tat körbe a kocsmában pa­rányit pity ókás ismerősöm. — Itt fogom kiböjtölni azt is, hogy a „Főkapitány” meg­szerezze arra az átkozott ócskavas hajóra a zsozsót. — Ezek szerint jól ismeri a filmet, mi több, szerintem titokban meg is nézi — hor­kanok föl, igazságtalanságot sejtve. — Nézze, a krimó kilenc­kor bezár. Ilyenkor haza- ődöngök. A minap az asz- szony sírdogált, amikor ha­zaértem. Már-már bűnösnek éreztem magam, s kérdem is: „Mi baj, szentem?” Az­tán elmesélte, milyen sajná­latos esetek történtek az Onedinben. S, hogy most azért sír. Egészen megnyu­godtam. ♦ A kollektíva ül a tévészo­bában. Onedin hajóra száll — mint minden kedden. Irány a föld megkerülése. Teli a hajó, a rakománynak időben oda kell érni. Köz­ben elered az eső. A film tanúsága szerint napok óta. Vagy tán hetek óta. (Biztos egy helyben álltak.) S egy hang a sötétből: — Bezzeg itt egy szikra sem esik a földekre hetek óta. — Csak nem mezőgaz­dász vagy?­— Nem. De a háztájimban már megrepedt a föld — asszociált a víztömegre. ♦ Apró kisfiú csimpaszkodik apja lelógó karjába: — Apuka, nekem is kell egy nagy hajó. — Milyen hajó? — Amilyen Onedin kapitá­nyé. — S minek az neked? — Én is tengerész leszek. — De Magyarországon alig vannak hajók, kisfiam. — Nem baj, ha nagy le­szek, megveszem a Char- lotte-t. ♦ Dolgozatírás az iskolában. Témája: Az Onedin család. Utasítás: írd meg, miért tet­szett, vagy miért nem a leg­utóbbi filmrészlet! A legve- lősebb (s talán legtöbbet mondó) dolgozat: „Tanárnő! Inkább megta­nulom kívülről az Anye­gint.” Jávor Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents