Békés Megyei Népújság, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-30 / 151. szám
o 1979. Június 30., szombat Aki megtalálja a munka szépségét... Könyvterjesztő a termelőszövetkezetben Július 5-ig: Népművészeti kiállítás Mezőberényben A nagymama talán még maga is használta ezeket a kenderfeldolgozó szerszámokat — Már éppen indulóban voltam, csak a gépkocsira várok, de tessék azért helyet foglalni. Békésen van egy kis dolgom, irodabútorokat veszünk. De délig arra is jut még idő, nem igaz? — mosolyog. Ilyen szívélyesen fogadott minket Koszti András, a kon- dorosi Egyesült Termelőszövetkezet irattárosa, pedig valóban útrakészen találtuk: táskája az asztalon, minden más éltévé szépen rendben, hogy mehessen. Mint minden új ismerőst, őt is próbálom felmérni magamban, milyen ember lehet? Ahogy beszél, három dolog jut eszembe: közvetlen, lelkes és precíz. Ez utóbbi miatt már többször elismerést, jutalmat kapott, így legutóbb a Kossuth-könyvek terjesztéséért vehette át a Kulturális Minisztérium oklevelét. Erről a munkáról kérdezem. — A munkatársnőm, aki korábban ezzel foglalkozott, gyermekgondozási segélyre ment, így engem bíztak meg a könyvek terjesztésével. Ez jó két éve történt. Hát nem voltam túlságosan elragadtatva, de mondták, hdgy nem jár az sok bajjal... Azért kell ezt csinálgatni, mert csak úgy megy jól, ha ráfigyel az ember. „Evés közben jön meg az étvágy” szokták mondani, és valahogy így volt ez Koszti Andrásnál is: — Elvállaltam. Elég nehezen indult a dolog, még érdeklődtek is annak idején, hogy miért ez a visszaesés? Aztán csak kialakult valahogyan. Egy olyan nyilvántartási rendszert alakítottam ki magamnak, amelyen naprakészen vezetem, hogyan is állunk. Többes számban mondom, mert négy elárusítóhelyre viszem ki a könyveket, és persze itt helyben is eladok, ha valaki vásárolni jön. Legtöbb könyvet a gépjavítóban vesznek, de van» forgalom a másik három terjesztőnél is. Lapozgatja a közben elővett kartonokat, jegyzettömböket. Itt a kiadás, ott a bevétel, ezt ez vette át, ezeket ekkor hozták vissza — magyarázza lelkesen, mit hova vezet. Még a hatalmas zöld páncélszekrényt is kinyitja, s végigsimítja tekintetével a katonás rendben eladásra váró könyveket. — Én minden munkában igyekszem megtalálni a szépséget, mert azt hiszem, csak így lehet jól dolgozni. Hogy ebben mi a szép? Hát először magam sem» tudtam és addig nagyon nehéz volt. Aztán idővel, mert mindenhez kell kitartás, rátaláltam a dolog nyitjára. Tudom már, hogy melyik területen mit szeretnek. Akik hozzám jönnek vásárolni, azoknak ajánlok ezt, azt. Van amit nagyon keresnek, legutóbb például a „Népi kézimunkák” aratott nagy sikert. Aztán szeretik a kémtörténeteket, a második világháborús könyveket, de jól mennek a lexikonok is. Ismerni kell az embereket. Nemcsak úgy köszönőviszonyig, hanem hogy tudjam, mivel tölti az idejét otthon, van-e családja és aztán aszerint adok szakácskönyvet vagy mesét, kinek mi kell. Egyszer nagyon elcsodálkoztam, hogy egy újságkihordó azért mondta le az általa járatott lapokat, mert „minek, ha ez a foglalkozása”. Koszti András közel sem így vélekedik erről. — Sokszor kedvet kapok a vásárlásra én is. 'A fiam, mikor még egyetemen tanult, egész listákat írt a leveleiben, hogy: „apu, ez is kell, meg az is...” És én vettem neki szívesen. Hogy el ne felejtsem! Sokszor, ha könyv- jutalmat kapnak dolgozóink, a tsz is innen vásárol. Ennek is örülök, mert aki kapja, biztosan megérdemli... Mikor az ő jutalmazásáról kérdezem, készséggel válaszol. — Hát, az nagyon meglepett. Kaptam egy meghívót június elején a propagandisták évzárójára. Én nem vagyok propagandista, gondoltam, biztos azért hívnak hogy, mint máskor, vigyem át a könyveket. Még akkor sem gyanakodtam, mikor megláttam Roszik elvtársat, a Kossuth Könyvkiadó megyei kirendeltségének vezetőjét. Mondtam magamban, biztos tájékoztató is lesz. Aztán egyszer csak hallom a nevem... Pillanatig elhallgat, mintha meg akarná hosszabbítani a feltörő örömöt, amelyet az emlékek váltanak ki belőle, aztán folytatja: — Mondták, hogy a kiváló könyvterjesztésért oklevelet kapok a Kulturális Minisztériumtól, mert mindig pontosan elszámolok, és soha nincs tévedésem. Én nem tudom mások hogyan csinálják, meg hogy milyen ered-t ményeket érnek el, de hát ha a megyében csak ketten kapjuk meg ezt az elismerést, akkor biztos nem rossz, amit csinálok. Az aprócska szünet újból megismétlődik, rendezi gondolatait, aztán tovább emlékezik. — Szépen bekeretezve vettem át az oklevelet, fel is tettem a falra otthon. A kisebbik fiam Pesten él és amikor a hét végén hazajöttek a menyemmel, volt nagy csodálkozás, hogy mi van a szögre akasztva. Könyveket is kaptam ajándékba... Kopogtatnak. Megérkezett a gépkocsivezető. — Indulhatunk, Bandi bácsi? Bólint, de még mielőtt kimegyünk, hamar visszarakja a kedvünkért elővett kartonokat, füzeteket, és gondosan bezárja a páncélszekrényt. Fürgén, határozott mozdulatokkal tesz mindent a helyére, látszik, megszokta már. — Rend a lelke mindennek — mondja, csak úgy magának. Nagy Ágnes „Múltunkat, történelmünket, elődeinket tisztelni; fejet hajtani a munkában meggörnyedt öregek előtt; megbecsülni személyét, és azt, amit alkotott, a simábbra tapodott utat; hogy a szépre, a jóra fogékony volt, hogy ember volt: — ez a mi kötelességünk. Kifejezni mindezt csak egyképpen tudjuk: ha gyűjtjük és megőrizzük a szájhagyományt, a régi foglalkozásokat és azok eszközeit, a díszítőművészet motívumait.” — mondotta többek között Nagy Ferenc iskolaigazgató, a HNF mezőberényi községi bizottságának titkára június 24-én, vasárnap délelőtt. Ekkor nyitotta meg Mezőberényben, a Petőfi Sándor Művelődési Központ emeleti klubtermében azt a népművészeti kiállítást, amely a kender szerepét mutatja be a község lakóinak két és fél évszázadra visz- szatekintő élettörténetében érdekesen és szemléletesen. A törökdúlás után 1723- ban magyar, szlovák és német ajkú telepesekkel újranépesített községben egyedi módon alakult a földművelő lakosság mindennapi használati eszközeinek, ruházatának, környezetének díszítését szolgáló motívumvilág. S hogy erről ma, két és fél évszázad múltán is tudunk, a korabeli — 1979-re már népművészetnek és muzeális értéknek számító — eszközöket, textileket, tárgyakat láthatjuk és megtapinthatjuk, azt annak a tudatos, szinte mindenre kiterjedő gyűjtőmunkának lehet köszönni, amelyet Hentz Lajos nyugalmazott iskolaigazgató-helyettes vezetésével Mezőberényben végeznek. A megnyitott kiállítás apropóját is Hentz Lajosnak egy újabb, „Népi szőttesek” című munkájának megjelenése adta. A meglehetősen mostoha technikai kivitelezésű, de tartalmában annál értékesebb helytörténeti dolgozat elválaszthatatlanul szerves kiegészítője a kiállítás anyagának. Békés megye nemcsak műemlékekben, de etnográfiai emlékeiben sem a leggazdagabb területe az országnak. Ennek közismert történelemföldrajzi, etnikai okai vannak. S ami a népművészet értékei közül mégis a századok alatt kikristályosodott, megmaradhatott, annak fel- térképezése, konzerválása és további őrzése éppen a megnyitó beszédből idézett, találó mondatok igazsága miatt is kötelességünk. S hogy ebben a munkában Mezőbe- rény kiemelkedőt végez már több mint egy évtizede? Ennek történetét, a jelen gond- jait-terveit Balogh Ferenc, a művelődési központ igazgatója és Nagy Ferenc HNF-' titkár mondta el. — A hatvanas évek végén, amikor a folklórtárgyak harácsoló gyűjtése divat lett, Mezőberényt is sokan keresték fel. Javarészt olyan kiskereskedők, akik jó üzletet láttak ebben a „felvásárlásban”. Ekkor gondoltunk arra, hogy a népi tárgyi emlékek megőrzése, megmentése, s a későbbi közszemlére tétele érdekében nekünk is közbe kell lépnünk. Közben már Hentz Lajos bácsi saját kedvtelésből jelentős gyűjteményt képezett. Mint közismert, Be- rény népi hagyományainak motívumkincséből egyedisége miatt a suba- és szűrhímzés emelkedik ki. Ennek a formagazdagságnak a megőrzésére alakult a ma már közel száz tagot számláló díszítőművész szakkörünk. Természetesen hagyományőrző és -gazdagító tevékenységüknek ez csak az alapja. Az utánpótlásról is gondoskodunk: a szakkörnek gyermekrészlege is van, a legfiatalabbak közül. A jelenlegi kiállítás sarkallhatta arra a díszítő asszonyokat, hogy kérjék: ősztől „szövőtagozat” is legyen a művelődési központban. A szövött, kender alapanyagú textíliák közül a legnagyobb motívumgazdagságúak a szlovák nemzetiségűek. — A Hazafias Népfront helyi bizottságának helytörténeti munkabizottsága erejéhez képest mindent megtesz a tárgyi emlékek megőrzéséért. De: anyagi erőforrásaink — s a községé is — igencsak korlátozottak. A művelődési központ, valamint a magánosok tulajdonában levő népművészeti tárgyakból már egy kis múzeumot be tudnánk rendezni. Ennek megvalósításához azonban épület szükséges. Terveink között szerepel egy olyan helytörténeti gyűjtemény megvalósítása, amelynek épületében a népművészeti, Mezőberényre jellemző szobák kialakítása mellett az Orlai Petrich Soma- és a Petőfi Sándor-em- lékek, valamint a mai képzőművészeti alkotások is helyet kapnának. Az új 1-es számú általános iskola felépülése után a régi épületet erre a célra talán megkaphatnánk. Bízunk abban, hogy ez a nagy álmunk rövid időn belül talán megvalósul. — A nagyon sok területre szerteágazó népművészetnek ezidáig még meglehtősen kis területét sikerült feltérképeznünk. Mindig azt kérjük a helybeli lakosoktól, hogy a tulajdonukban levő korabeli eszközöket, tárgyakat, ruhákat, de az épületeket is lehetőségük szerint őrizzék meg. Addig, amíg átvételükre lehetőségünk nem adódik. A fiatalokból gyűjtőtábort is szeretnénk szervezni:- ezzel a módszerrel nemcsak az iskolásokkal ismertetjük és szerettetjük meg ezt a munkát, hanem pontosabb, szerteágazóbb összetételű képet nyernénk a még házaknál meglevő, padlások és fészerek mélyén szunnyadó értékekről, hollétükről. — A tárgyi emlékek mellett a szájhagyományok gyűjtése, rögzítése is munkánk részét képezi. A félszáz tagot számláló népdalkörünk is ennek elősegítésére alakult, ennek szellemében dolgozik. De talán ebben vagyunk a leginkább elmaradva. Erőnkhöz, anyagi és szellemi lehetőségünkhöz mérten pótoljuk ezt a „lemaradást”. „A kender szerepe a mezőberényi ember életében” című kiállítás és Hentz Lajos monográfiája valóban megmozgatta a helybelieket. Ha úgy tetszik: közszájon forog a népművészet kincsei megőrzésének témája. Ez a tény önmagában is fontos, eredményekkel kecsegtető dolog. A néprajzi gyűjtemény, a herényi múzeum megvalósulásának több okból is sürgető feladata mellé fontossági sorrendben az következik: mindenkor megfelelő kezekben, értő és érző szellemű emberek irányító kezében legyen ez az ügy. Ma így van. De az utánpótlás kérdése is fontos. Mert ahogy időben minél távolabb kerülünk ezeknek a tárgyaknak és eszközöknek születési dátumától, ennek arányában fogy, ritkul azok száma, értékes aránya. S amely nemzedék nem ismeri meg őseinek kultúráját, az jelenének értékeire sem figyel olyan fontossággal. Ezért jó és követendő ez az út, amelyet Mezőberényben követnek. A legtöbb vonatkozásban példamutatóan. MOZI Vörös pecsét A nézőtér csöndje most a figyelemé. Pedig javarészt általános iskolás korúak ülnek a mozi széksoraiban. Igen kevesen. S nem mi, a nézők tehetünk arról, hogy negyedház sincs a Vörös pecsét című színes, magyarul beszélő szovjet film megyei premierjén. Ebben az évben, ami a legfiatalabbakkal foglalkozik, ami értük van, arra óhatatlanul is rányomjuk a nemzetközi gyermekév bélyegét. Mert ennek a filmalkotásnak nemcsak a korhatára, hanem tartalma is a legfiatalabbak, a 8—14 évesek közönségét kívánja. S hogy történeti bonyodalmait a gyerekközönség megértse, nem kell több, mint egy icipici történelemtudás, no és az a befogadóképesség, amely a jóra, az értelmesre, a humanista gondolatokra fogékony lehet. A Vörös pecsét története is nagyon egyszerű. A történet a polgárháború éveiben játszódik valahol Ukrajnában. Az egyik pétervár- beli, valószínűleg kommunista családot a történelem vihara ideparancsolja időleges száműzetésbe. Aztán a falusi házikó gazdája is megérkezik, aki az egyik vörös katonai egységtől szökött. Ferde szemmel nézi a befogadott szerencsétlen rokonok mindennapi életét. S különösen a főszereplő kisfiút, aki tudatlanul is az igazság, azaz a vörösök oldalán áll. A falu meglehetősen nagy gyakorisággal gazdát cserél. Hol a fehérgárdisták, hol a vörösök, de legtöbbször a petljurista banditaosztagok az urak. A váltakozó hadiszerencse függvényében. Aztán kicsi, kék szemű és szőke hajú, már az első pillanattól szimpatikus hősünk összeismerkedik a vele egykorú, apátián—anyátlan, Zsi- ványnak becézett kisfiúval, aki nyomorúságos sorsa miatt már nagyvonalúan kezeli a napi történelem fordulásainak problémáit. A közös, világmegváltó terveket azonban egy váratlan esemény megmásítja. Rálelnek arra a komisszárra, aki egy rövid, de véres összecsapásban súlyosan megsérült. A két kisfiú gondjaiba veszi a parancsnokot, s később olyan tettre vállalkoznak, amely szinte történelmi jelentőségű. A film rendezője, Alekszej Moroz azonban mindvégig tisztában volt azzal, hogy gyermekeknek szóló filmet forgat. A megoldás így hep- pienddel végződik. A mozinéző gyerekközönség várakozásának megfelelően. A felnőtt nézőket imitt-amott megkönnyeztető' szentimen- talista fordulatok is azt a célt szolgálják: gyerekeknek a gyermeki lélek humanizmusáról, mindenkori tisztaságáról vallani. A „felnőttfilmek” dramaturgiájával összevetve talán itt-ott döcögőssé válik az elbeszélés fonálvezetése. Az akadozáson azonban mindig segít a kitűnően játszó gyermekszereplők alakításának élménye, a nagyszerűen megkomponált képiség, a csodálatos szépségeket visszaadó tájfelvételek. Érdemes tehát az iskolásoknak időt szakítani rá és megnézni. (N. L.) Az egyik rendszeres vásárlóval, Ladnyik Pálnéval Fotó: Gál Edit Gyűjtjük és megőrizzük... A csodálatos motívumgazdagságú szőttesek
