Békés Megyei Népújság, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-24 / 146. szám

1979. június 24., vasárnap o BH2EEBS­■ minimagazin Megint a rózsásiak! Makarics Adrienne, a Bé­késcsabai Állami Gazdaság telekgerendási Kállai Éva K ISZ-építőtáborának a veze­tője június 17-én, a tábomyitó ünnepségen a fiataloknak egyebek közt azt mondta: ,A jövő évi kenyerünk függ a munkátoktól”. Valóban, az építőtáborok­ban dolgozó diákok munká­ja jelentősen elősegítheti a vállalatok, gazdaságok ered­ményét, ami a Kaszai Ká­rollyal, az állami gazdaság növénytermesztő műszakve­zetőjével való beszélgetésből is kiderül. — Mióta dolgoznak itt a diákok? — kérdezem tőle. — Három napja, napi 6 óra a munkaidejük. Eddig kukoricát fattyaztak, kapál­tak és búzát is fognák ide- genelni. (Idegen fajt kiszed­ni.) — Megéri a gazdaságnak a foglalkoztatásuk? — Hogyne. Nincs ember erre a munkára, ami köztu­dottan, nem gépesíthető. A vetőmag előállításához pe­dig nélkülözhetetlen. — Értékes a vetőmag? — Árban mintegy 8—10- szerese a takarmányozásra használt kukoricának. Per­sze, a vetőmag elbírálásánál igen magasak a követelmé­nyek. Kiss István mezőgazdasági gépészmérnök, a tábor mű­szaki vezetője figyelemmel kíséri a fiatalok munkáját. Ám azt is, hogy a gazdaság ne szabjon magasabb köve­telményeket, mint amilyene­ket a szabályok előírnak. Például a felnőttekre vonat­kozó norma 60 százalékát kell a diákoknak teljesíteniük. A diákok — 175-en — Bács-Kiskun megyeiek, a kecskeméti Bányai Júlia Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola, a kecskemé­ti Katona József Gimnázium és a kiskunmajsai Dózsa György Gimnázium tanulói. Közülük Búcsú Sándorral, Deák Ildikóval, Szalai Erzsé­bettel és Gulyás Zsuzsával (a tábortanács elnökével) foly­tatok egy kis eszmecserét. — Tudjátok, hogy milyen fontos feladat hárul rátok? — Igen, igyekszünk is jól csinálni. Csak sajnos, elég sáros a föld — válaszol Bú­csú Sándor. — Munkaruhátok van? — Igen — mondják kórus­ban, s hoznak is mindjárt egy garnitúrát. Mutatják: farmer nadrág, VIT-es trikó, a lányoknak babos fejkendő és — megázás ellen — fólia, „miseruha”-formára alakít­va. — Dolgoztotok már vala­mikor? Szalai Erzsébet válaszol: — Otthon, Kiskunmajsán szüreteltünk. — Igyekeztetek? — Nem nagyon törtük magunkat. Nem is hajtottak minket. — És most? — Ahogy kell, úgy csinál­juk. Főként gondosan. — Jó a koszt? — fordulok Deák Ildikóhoz. — Finom és elég, sőt ta­lán még egy kicsit sok is. Néha marad belőle. — Jobb, mint otthon? — Éppen olyan házias ízű, csak itt rendszeresebb az ét­kezés. A táborban — Ha sok, szóljatok, hogy kevesebb is elég. Kár paza­rolni! Zsuzsa — mondom a tábortanács elnökének — in­tézkedj ! — Van akinek sok, de van aki talán még enne is. — Óvatos vagy. Talán at­tól félsz, hogy nem választa­nak meg újra? — tréfálko­zom, aztán folytatom: —Mi­vel szórakoztok? — A legszívesebbein spor­tolunk. Vannak kispályák, pingpongasztalok. Könyvtár is vám, de az olvasás a tábor­ban nemigen köt le bennün­ket. — Mi nem tetszik? Gondolkoznak. Nem tud­ják, mit válaszoljanak. Bú­csú Sándor találta fel elő­ször magát: — A fattyú és a gaz — mondja bölcsen, s derülnek a többiek. — Gyűlöljétek és irtsátok — szólal meg egy hang. Egy kis erdőben, magas fák között helyezkedik el a tábor. Igen jók a körülmé­nyek, a gazdaság elismerésre méltóan gondoskodik a fia­talokról. S nem ünnepron­tásnak szánom, hogy Vágré- ti Lászlónak, a Szakszerve­zetek Békés megyei Taná­csa munkavédelmi felügyelő­jének néhány észrevételét is feljegyzem. Azért tartom szükségesnek, hogy azok a vállalatok, gazdaságok, ame­lyeknél hasonló építőtábor van, vagy lesz, küszöböljék ki az ilyen hibákat, még ha azok nem is látszanak túlsá­gosan jelentőseknek. Először is a munkahelye­ken — mentőládával — kép­zett elsősegélynyújtónak kell tartózkodnia. A sérülésekről pedig (akár a táborban, akár a munkahelyen következik be), nyilvántartó füzetet kell vezetni, hogy a később érke­ző orvos ennek alapján tud­jon intézkedni. Előírás, hogy a baleset el­kerülésére főutakon való át­kelésnél a csoportok forgal­mi tárcsát használjanak. S végül még valami: az étel- maradék-gyűjtő edények, tar­tályok legyenek kellő távol­ságban az étkezőhelytől. A fiatalok egészségének, testi épségének a megóvása nagy felelősség, érthető ha a szabályok betartásán töb­ben is őrködnek. Az biztos, hogy azok a szülők, akiknek a gyermekei ebben az építő­táborban két hetet töltenek el, nyugodtak lehetnek. Augusztus 25-ig tart a tá­bor. Addig kéthetes turnu­sokban váltják egymást a csoportok. A munka — mint ahogy Sándor Zoltán, a gaz­daság KISZ-bizottságának a titkára és központi ágazat­vezetője tájékoztat — utócí- merezéssel és gyümölcssze­déssel zárul. Közben jó néhány színvo­nalas központi műsor is lesz. Hamarosan jönnek az ope­raház művészei, akik Kovács Kolos magánénekes közre­működésével — operarészle­teket, spirituálékat adnak elő. Jön a Benkó-dixieland is. A hasznos munkáért a kö­vetkező csoportoknak is ha­sonló műsor lesz majd a ju­talmuk. Pásztor Béla „Megint a rózsásiak?” — jegyezte meg elismerő hang­súllyal egyik ismerősöm, amikor szóba került, hogy a sertéstelepeken dolgozó fia­talok szakmai-politikai ver­senyének megyei győztes csapata a Szarvasi Állami Tangazdaság Rózsási kerüle­tébe való. A „megint” ma­gyarázata: a rózsási kerület fiataljait képviselő csapat nyerte az öntözéses szak­munkások országos verse­nyét is. Irány tehát a rózsási ke­rület, melynek 'központja ß Szarvasról Endrődre vezető kövesút mentén található. Nagy Péter kerületigazgató — maga is fiatal ember — nyomban sorolja a „csapat- összállítást”: — Márton László állat­egészségügyőr, Sárkány Pál villanyszerelő, Szász Zsolt '«'sertéstelepi dolgozó, Valach János pedig fiaztjatós. A do­logban az a legszebb — fű­zi hozzá —, hogy a fiúk nem is nagyon akartak elmenni a versenyre. Csak néhány nap­juk volt a felkészülésre, mondogatták is: „nem aka­runk szégyent hozni a kerü­letre, csak leégnénk!” Aztán az elérhető 54 pontból 52-t szereztek! Szó szót követ, s rövide­sen az is kiderül, hogy van még valami, ami külön di­cséretére válik a csapatnak: ők hagyományos tartási kö­rülmények között, korszerű­nek aligha nevezhető tele­pen nevelik, gondozzák a jó­szágot. A verseny viszont a kiírás szerint: „szakosított sertéstelepen dolgozó fiatalok szakmai-politikai vetélkedő­je” volt. — A fiúk mégis jól isme­rik a korszerű telepeket, az ISV, az iparszerű sertéste­nyésztő vállalkozás techno­lógiáját, nos és a politiktai kérdésekben való jártassá­gukkal is kitűntek. Vajon mi ennek a titka? — Nálunk is egyre sürge­tőbb szükség van korszerű­sítésre. Az ISV technológiá­ra a terveink már megvan­nak. Ezeket a terveket jól ismerik a telepen dolgozók, közöttük a fiatalok is, akik­re nagyon számítunk, hi­szen sok a nyugdíj előtt álló idősebb dolgozó. Egyéb­ként van egy beiskolázási tervünk, ennek megfelelően szeretnénk jól képzett gárdát összehozni, mire elkészül az úí telep. — Ezek szerint jelenleg nem valami vonzó a sertés­telepen a munka? — Az a nagyszerű, hogy az emberek siránkozás helyett Ejtsünk néhány szót An­toine (Fats) Dominóról. Öt is láthattuk a Régi idők rock­zenéjében. Fats Dominó már első jelentkezésekor is olyan vastag ujjakkal rendelkezett, mint egy-egy derék darab Havanna-szivar, s a néző alig értette, hogyan képesek ezek az ujjak olyan hihetetlen virtuozitással szaladgálni a zongora billentyűin. Fats Dominó a rockhoz a kreol zongorastílust, a bluest és gitár helyett a szaxofon­szólót adta. A színpad tisza­virág-életű királyaihoz ha­sonlóan, őt is szenvedély ta­szította te a dobogóról: a szerencsejáték. A Las Ve­gas-í Flamingo Hotelban több mint egymillió dollárt veszí­tett ruletten, melynek követ­keztében szinte adósrabszol­gaságba került. Kénytelen volt megalázó szerződést köt­ni, több évig kellett a bár­ban zenélnie, majd — mi­azt nézik, hol mát lehet ja­vítani, könnyíteni. Van ott egy jó szocialista brigád, ami összetartja, ösztönzi az em­bereket. Sok az újítás, és ebben jó példával jár elöl a telepvezető, s a fiatalok sem mariadnak le. — Mit lehet ott újítani? — Sok mindent, amire a szükség ráviszi őket. Kidol­goztak például a vágóhíddi szállítások könnyítésére egy precíz rendszert, amiben fu­tószalag viszi a járműre a jószágot. Házilag készítették önetetőket, önerőből —mun­kaidő után! — elvégezték két és fél fiaztató teljes elektromos felújítását. Különösen figyelemre mél­tó, amit a „miért”-re vála­szol Nagy Péter: — Szerintem mindez oda vezethető vissza, hogy a te­lepen dolgozók általános mű­veltségi szintje magasabb, mint a hasonló munkahelye­ken. Megértik azt, hogy nincs, és ezért nem követe­lőznek, hanem a megoldáson törik a fejüket. A párt- és a KISZ-szervezet — és ez nem szólam! — tényleg sokat tesz a politikai műveltség emelé­séért Valach János, a csapat egyik tagja éppen szabadna­pos, de sikerül otthon talál­ni. A képzettsége: sertéste­nyésztő szakmunkás, és jó két éve, hogy a gazdaságban dolgozik. — Fiaztatós vagyok a te­lepen, ahol jól meg kell fog­ni a dolog végét, és alaposan odafigyelni, mit csinálok. Egy ilyen elletőben mindig van munka. A keresetem a leválasztott malacoktól függ, úgyhogy saját érdekem is tisztességesen ellátni, gon­dozni ja jószágot. — Milyen volt a verseny? — Izgalmas. A szakmai rész nem volt nehéz, amit itt csinálunk, az éppen odavá­gott, ami pedig a korszerű telepekre vonatkozott, azt lát­tam, megtanultam annak idején, a gyakorlati órákon. És persze olvasgat is az em­ber. Kicsit meglepődöm, amikor kiderül: Jánosnak bútorasz­talos volt az előző szakmája, de a mostanit jobban szere­ti, mert változatosabb, kötet­lenebb — és ami a leglé­nyegesebb : — Ott egy részműveletet csináltam unalomig, itt. meg, ha az a kismalac nem úgy szalad, már nézem, töröm a fejem, mi a baja. Jobb így, hogy a saját eszére van utalva az ember... után híveit, hírnevét már el­veszítette — utcára lökték. A nagy „revivál” idején a Beatles fordította újra felé a közvélemény reflektorait, mi­kor egy régi számát, a Lady Madonnát Lennon szövegé­vel, McCartney hangszerelé­sében több millió példány­számban adták el a lemez­boltok. Utóbb a „régi idők” világturné is segített az öre­gedő muzsikus megtépázott babérain. A filmben mi is láthattuk, ahogy Dominó mi­kor a zongorához ül, hogy el­játssza régi dalát, a Blueber­ry Hillt, bizony könnyezik. Már-már a következő nem­zedékhez tartozik az extrava­gáns Jerry Lee Lewis, akit egy ízben a tűzoltók mentet­tek meg, mert egy húszper­ces zongoraszólója után fel­pattant a hófehér hokedli* ről (mindig ezen játszott) és benzinnel leöntötte, felgyúj- ' tóttá a hófehér zongorát, majd beleugrott a tűzbe. No, Szüret, szünet! Na, ez a tanév is kifújt. Meg én is. Teljesen kiher- vaszitott már ez az év végi hajrá. Az ember ki se lá­balt az egyik dolgozatból, már a felelés kardja csün­gött, vagy mit csinált az ember feje fölött. Bár in­kább ednézegetném Demost- lesz, vagy kicsoda kardját, mint Omegát, a matekta­nárunkat, amint a kör egyen­lete iránt érdeklődik. Persze, pont tőlem! És pont az egyenletét! Annyi mindene van egy körnek; közepe, át­mérője. És mennyiféle kör van! Családi kör, baráti kör, látókör, hatókör, kezdőkör! De nem, ő az egyenletét akarta! Én meg egy négyest, hát megegyeztünk Omegával: másnapra bemagolom. Szóval, épp ideje, hogy végre vége legyen már a sulinak — különös tekintet­tel az időjárásra. Hát kér­dem én, ha télen lehet fagy­szünet, az agytikkasztó hő­ségben miért ne lehetett volna napszünet?! Vagy leg­alábbis a strandmedencében kellett volna az órákat meg­tartani. Hihi! El tudom kép­zelni Omegát meg Jam- buszt, a magyartanámőnkét fürdőruhában — zsebre du­gott kézzel. Azért megoldot­tuk a dolgot. Délelőtt suli, délután strand, este pedig atyái intelmek: „Megint nem tanultál egy szót sem, meg fogsz bukni, fiam, így nem lesz belőled semmi! ’ Az a szédült Nemnagy (azért Nemnagy, mert Nagy­nak hívják, és kicsi) regge­lente is kijárt a strandra. A vizes cuccát örökké a köny­vei közé gyömöszkölte, aztán a padban szárítgatta. A múlt­kor a fürdőgatyáját felhúz­tuk a földgömbre. Kiscsinos, a föcitanárnő szőkéből lilába játszott, amikor fölfedezte — Amerikán az úszónadrágot. Szegény Nemnagy — akit persze rögtön kihívott felelni Kiscsinos — megfogadta, hogy ezután inkább pucéron fered őzik. Szóval, végre vége a suli­nak. Nemsokára megyünk építőtáborba, kukoricát cí­merezni. Jó buli lesz, már alig várom. Tavaly legalább­is pompásan éreztük magun­kat, igaz, akkor építkezésen voltunk. Már az első napon sikerült szoros ismeretségbe kerülnöm egy lapátnyéllel: ráléptem a földön fekvő la­pátra, és úgy fejbe vágott a nyele, hogy a szemem két hétig jojózott. Azóta messzi­ről tisztelgek minden szer­számnak! Na, szia, majd írok a táborból! persze, azért ez megrendezett mutatvány volt. Lewis hetedik felesége ti­zenhárom éves kislány volt, s ez már a rocksztárok bot­rányos világában is elég ok volt, hogy a furcsa egyénisé­gű, eredetien tehetséges zon­gorista-énekest a különféle szervezetek örökre leparan­csolják a színpadról. No és Richard Wayne Pen- miman, akit Little Richard- ként ismerünk! A szemét forgató „üvöltő dervis” szin­tén nem kért kölcsön, ha ext­ravaganciára volt szüksége. Fellépés előtt a száját ru- zsozta, szemét gondosan ki­festette, műszempillát ra­gasztott, az extázis közepén pedig levetkőzött, ruháit fá­radt mozdulattal a közönség közé hajít >tta A hatvanas évek végén „Én vagyok a rock and roll ki­rálya!” felkiáltással, s a ha­sonló című nagylemezzel je­lentkezett, de sztárkodása, nevetséges manirjai csak a közönség gúnykacaját hozták á Lucille, Long Tall Sally és a Good Golly Miss Molly szerzőjének. Fotó: Martin Gábor Tóth Ibolya — ti V A rock meséskönyvéből Szántó Péter Iskolapadból építőtáborba I am the king of rock’n'roll

Next

/
Thumbnails
Contents