Békés Megyei Népújság, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-14 / 137. szám
o 1979. június 14., csütörtök Békéscsaba: Munkásábrázolás a képzőművészetben a századfordulótól 1945-ig E tárlat anyagát még 1977- ben állítptta össze a Magyar Nemzeti Galéria, s ezzel vándorkiállításainak száma ismét gyarapodott. Az eddigi bemutatók elegendőnek bizonyultak annak megállapítására, hogy érdemes volt mind a válogatással, mindaz esetenkénti rendezéssel fáradozni. Az eddigi felmérések szerint a kiállításokon és a munkás típusai. De miként a műalkotások általában, úgy e tárlatnak sem minden darabja foglalkozik a munkásélet változó jelenségeivel; a munkáskömyezet inkább csak jelzésszerűen tűnik fel itt- ott, s az események sem egy - egy adott történelmi szituációhoz kötöttek. Kiállításunk helyet biztosít a munkásosztály természetes szövetségeLátogatók a kiállításon szervezett ankétokon egyaránt nagyfokú érdeklődést tapasztalhattunk. Konkrét témánkkal kapcsolatban leglényegesebb a történeti vonatkozások, majd ezen belül az egyes művészegyéniségek és a válogatás szempontjainak a felvázolása. Talán az utóbbival kezdeném, mivel az összeállítást ezúttal is korlátozta a vándorkiállításokra érvényes szempont; vagyis, hogy az mindenüvé eljuttatható legyen, minden helyiségben elférjen. Bár a munkásábrázolás iránti tematikai érdeklődés gyökerei a múlt század második felébe nyúlnak vissza, ez a válogatás csak a század- fordulótól a felszabadulásig terjedő időszak bemutatására vállalkozik. A leszűkítés nem önkényes, sőt művészettörté- netileg indokolt, mivel nagyjából a századforduló az a kulminációs pont, ahol a téma és a tartalom már érettebben, a társadalmi valósághoz erősebben kötődve jelenik meg. Az 1870-es évek körül még az iparos, a mesterember megjelenítésével találkozunk képzőművészetünkben, s csak a század utolsó évtizedében tűnnek fel nálunk is — elsősorban nyugati hatásra — a nagyüzemi se, a szegényparasztság, az agrárproletáriátus életviszonyairól valló művek bemutatásának is. Az elmondottakból bízvást kitűnik, hogy a tárlat nem a munkásmozgalmat követi, nem egy társadalomtörténeti folyamat része elevenedik meg a néző előtt, hanem mindezek legfőbb tényezője és hőse: maga a munkás és annak mindenkori képi és szobrászati értelmezése. Mint szembetűnő jelenséget jól érzékelteti az összeállítás, hogy a munkásnő típusa — akárcsak korábban — szinte kizárólag az anya alakjában teljesedik ki, esetleg a ház körüli munkával foglalatoskodik, s figyelmen kívül hagyja a gyári munkásnő témakörét. Ez a tárlat meggyőzően érvel azoknak, akik abban a tévhitben élnek, hogy az ilyesfajta „tematikus” művészetet csak a mi szocialista társadalmunk „erőlteti”, s hogy az igazi műalkotás mindig „politikamentes.” Nos, ezeket az önámítókat — ha van látó szemük — ki kell, hogy józanítsák a múzeumok műkincsei, a művészettörténet halhatatlan remekeinek tartalmi közlendői, amelyek szerte a világban azt az objektív igazságot láttatják, hogy a művészet sohasem tudta magát a történelmi-po-, litikai aktualitásoktól mentesíteni, hanem éppenséggel — felépítmény jellegénél fogva — minden korban a saját társadalmának általános és lényeges alapvonásait, az egyes osztálytársadalmak objektív létviszonyait tükrözte vissza. Az ipari munkás alakjának vagy munkavégzésének művi ábrázolása — pont az előbbi törvényszerűségből adódóan — kizárólag a kapitalista termelési mód kialakulásával párhuzamban és vele a munkásosztály megszületésétől vált lehetségessé. Hősi, osztályharcos korszakát századunk első felében élte a magyarországi proletáriá- tus, ezért nem véletlen, hogy az alkotóműhelyekben is ekkor vált a téma iránti érdeklődés általánosabbá és tudatformáló jelentőségűvé. Az iménti művészi program apostolai pedig nem a művészeti közélet perifériájára szorult kismesterek voltak, hanem zömében a magyar piktúra és plasztika vezéregyéniségei és egyben európai rangú festői és -szobrászai. Az ő művészi kvalitásaik telítik e kiállítás festmény-, rajz- és szoboranyagát. A figyelmes tárlatlátogató hamar észreveszi az adott tematikán belüli sokféle stílus- irányzatot is. Ez — persze — nem is lehetséges másként, hiszen e közel fél évszázad alatt több stílusváltás történt mind az egyetemes, mind a magyar képzőművészetben. Bár a különféle kifejezési formák folyamatos egymás mellett élése is jellemző vonása a kornak, mégis meghatározó jelleggel tűntek föl az egyes stiláris közlésmódok periódusai. Ezek pedig a két alapvető és egyben élesen eltérő alkotómódszer valamelyikében, a nagyrealista vagy az avantgarde fejlődéstípuson belül helyezkednek el. Végezetül: századunk első fele munkásábrázolásának sommás bemutatását csak színesíti, hogy a kevésbé ismert művészek munkáinak is jutott hely a fejlődést meghatározó nagy egyéniségek remekműveinek együttesében. Ecsery Elemér Uitz Béla: Almaszedők Fotó: Szeverényi János Párbeszédek a művészetpolitikáról A SZOT kulturális, agitá- ciós és propagandaosztályának kiadásában jelent meg a közelmúltban a „Párbeszédek a művészetpolitikáról” című 107 oldalas kiadvány, mely a munkásábrázolás, az ízlés, a szocialista életmód, az alkotói szabadság, a művészeti érthetőség, a művészi érték és a szórakozás kérdéseiről tárgyaló fórumok, viták anyagát összesíti, tárja az érdeklődő olvasók elé. A Művészeti Szakszervezetek Szövetsége 1977. év végéig hét vitát rendezett a fentebb említett kérdéskörökből, és az azok iránt megnyilvánuló igen nagy érdeklődés igazolta a viták létjogosultságát, újból aláhúzva, hogy a marxista—leninista elmélet művelésének, az új problémák tudományos elemzésének, az ideológiai kérdések tisztázásának nélkülözhetetlen feltétele az alkotó vita. Bizonyos, hogy ez a kiadvány gyarapítja majd a szak- szervezeti tisztségviselők, a közművelődési dolgozók, nem utolsósorban az alkotóművészek és művészeti dolgozók tájékozottságát, felkelti és növeli érdeklődésüket az elméleti, művészetpolitikai kérdések iránt, és segíti mindennapos munkájukat. A kötetet szerkesztette és az összefoglalókat Varga Imre, a Szocialista Művészetért c lap főszerkesztője írta. 20 éves a finn—magyar kulturális egyezmény „Tekintettel azokra a rokonsági kötelékekre, amelyek a két népet összekapcsolják, és attól a kívánságtól vezérelve, hogy a kulturális kapcsolatokat a két ország között továbbfejlesszék, a Magyar Népköz- társaság kormánya és a Finn Köztársaság kormánya elhatározták, hogy egyezményt kötnek.” Az egyezményt — a magyar—finn kulturális egyezményt — 1959. június 10-én írták alá. Két évtizede tehát annak, hogy a két rokon nép közötti kulturális együttműködést — ahogy a Finn—Magyar Kulturális Vegyesbizottság Magyar Albizottságának elnöke, Rónai Rudolf megfogalmazta a vegyes bizottság múlt heti, Budapesten tartott ülésén — „rendszerbe foglaltuk, és közösen tervezzük”, és ez a rendszeresség és közös tervezés húsz esztendő alatt szép eredményeket hozott. Az évforduló alkalmából június 14-től 21- ig finn—magyar barátsági hét zajlik a két országban, s háromszázfőnyi magyar küldöttség utazott Suomiba, s ugyanennyien érkeztek a Duna mentére az ezer tó országából. ■ Régi személyes kapcsolatok elevenednek föl, testvérvárosok, együttműköNyár a kondorosi művelődési házban Ezen a nyári hétfő estén is az Egyesült Tsz KlSZ-szer- vezetének néptáncegyüttese próbált a kondorosi művelődési házban. A termelő- szövetkezet irodájában pedig a Röpülj páva-kör és a ci- terazenekar együtt tartotta foglalkozását. A nyár a kondorosi köz- művelődésben sem holt szezon; a csoportok jelentős része ezekben a hónapokban tovább folytatja évi munkáját. Természetesen a szórakoztatás ilyenkor kicsit előtérbe kerül. Az ifjúsági klub csütörtöki és szombati foglalkozásain a televízió műsorából kölcsönzött ötlet alapján nemcsak a Most mutasd meg vetélkedők járják, hanem a könyvtár előcsarnokában még több diszkóprogram is várja a fiatalokat. Ezeknek az alkalmaknak a társrendezője a területi KISZ-szervezet. Még a nyárra terveznek egy komoly zenei sorozatot is, amelyhez a hanganyagot a népművelési intézettől várják, illetve kapják meg. Ezenkívül lesz egy irodalmi est is, amelyre Pintér Gyula színművészt várják előadónak. A Jókai Színház művésze Mesterházi Lajos: Egy karrier magyar története című művét adja elő. Ezekben a napokban — június 12 és 15 között — Sajti Sándor vendégkoreográfus a néptáncosoknak egy új táncot tanít. A csoport az idén is szerepel a békéscsabai augusztus 20-i ünnepségeken. Júliusra várják Pri- bojszki Mátyás neves citera- művészt, aki kondorosi tartózkodása alatt a citerazene- kart fogja felkészíteni az őszi battonyai népzene-találkozóra, -versenyre. A felsoroltakon kívül természetesen még másfajta programokat is terveznek a művelődési ház vezetői a község lakosságának művelődésére, szórakoztatására. Levéltár-ismertető A napokban jelent meg „A Békés megyei Levéltár j békési fióklevéltárának is-' mertetője”, melyben beszámolnak a fióklevéltár létesítésének történetéről, elhelyezéséről és céljairól. A két évvel ezelőtt megnyitott fiók Békésen, a Petőfi utca 4. sz. házban kapott öt helyiséget és rendezkedett be. A kiadvány őrzi a levéltárban. őrzött iratok témakörét és megoszlását. A zárócikk a megyei levéltárról ad hasznos tudnivalókat. dő intézmények küldöttségei cserélik ki tapasztalataikat, beszélik meg a jövő" terveit. Az elmúlt két évtized eseményei arra engednek következtetni, hogy kapcsolataink még szorosabbá, eredményesebbé válnak. Érdemes néhány tényt fölidézni annak bizonyítására, hogy a fejlődés valóban jó irányú és -ütemű. Az első közös munkaterv például csupán azt tartalmazta, hogy a két ország évente egy háromhónapos és egy hathónapos ösztöndíjat biztosít kölcsönösen, jelenleg viszont 40 szakembert 62 hónapos időtartamban küldünk Finnországba, illetve fogadunk hazánkban. Emellett egyre több azoknak a száma, akik egyetemi vagy főiskolai tanulmányaikat végzik nálunk, illetve náluk, s nyaranta körülbelül húszán fordulnak meg Finnországból a mi nyári egyetemeinken. Rendkívül eredményes felsőoktatási intézményeink együttműködése. Míg az 1959-es egyezmény csak azt rögzítette, hogy egy-egy lektort fogad a budapesti és a helsinki tudományegyetem, ma már finn lektorok dolgoznak Debrecenben és Szegeden, magyar lektorok viszont Turku és Jyväskylä egyetemein. Ezenkívül jó néhány egyetemünk és főiskolánk alakított ki közvetlen kapcsolatot finn intézményekkel. Még sok mindent lehetne idézni más területekről is. A tervek készülnek, s meg is valósulnak. De a hivatalos elképzelések mellett egyre nagyobb a szerepe azoknak a százakat érintő látogatásoknak, mint amilyen ez a mostani is. Az ilyen látogatásokat Jaakko Numminen oktatási és kulturális államtitkár, a Vegyesbizottság Finn Albizottságának elnöke „népi diplomáciának” nevezte. Találó elnevezés, hiszen nincs annál nagyobb eredmény, mint amikor — ismét csak Numminen szavaival „az egyszerű állampolgárok is önkéntesen és aktívan részt vesznek a kapcsolatok fejlesztésében.” Háromszáz ember küldöttségnek szép számú, de egyébként nem sok. Ha azonban arra gondolunk, hogy ez a háromszáz ember élményekkel gazdagodva tér meg hazájába, s élményeit továbbadja, akkor a „népi diplomácia” teljesítette küldetését. Az elkövetkezendő húsz esztendő elé bizakodással nézhetünk: kapcsolataink fejlődése meggyorsul, az együttműködés területei ki- szélesednek. Morvay István Patt! Különös, felkavaró élményt jelentett a Húszas stúdió kedd esti jelentkezése, amely Hegyi Imre Patt! című riportját tűzte műsorára. A riport címe tulajdonképpen sakkjátékfogalom. Olyan helyzet kifejezője, melyben nincs további lehetséges lépés, mert a szabályosan elérhető mezőkön az ellenfél figurái állnak. Csakhogy ezúttal nem fekete-fehér kockákon vívták a bábuk csatáit, hanem az élet légpisz- kosabb bugyraiba merült alá a riporter, s vitte a hallgatókat is a lélek fonák oldalára. Mert aligha van annál szennyesebb, szomorúbb helyzet, mint amikor egy anya és a lánya olyan féktelen gyűlölettel gondol egymásra, s közben mindketten oly szentül meg vannak győződve önmaguk igazáról, mint ahogy a keddi rádióműsor szereplői tették. Akár a láthatatlan színház közönségének is érezhette magát a Húszas stúdió legutóbbi adásának hallgatója. Igaz, a színházban csak addig „ellenszenves” számunkra a negatív figura alakítója, amíg a függöny lehull, s utána a leggonoszabb boszorkány megelevenítője is visz- szaváltozik a színészet mesterségét gyakorló emberré, aki elismerésre, tapsra vár, utána pedig hazamegy és esetleg készül a következő szerepre, ahol majd jó tündér is lehet. Am a rádió mikrofonja előtt önmagát játszó mirigymama az utolsó gongszó elhangzása után se hagyja abba lányára kígyót- békát kiáltó undor-frecsegé- sét. Nem éled fel benne az igény a jobb élet után, hisz meggyőződése, hogy eddig is a helyes úton járt, jól nevelte, okosította lányát, s nem saját hibája, hogy most gyűlölettel beszél tulajdon gyerekéről. A riporter, Hegyi Imre érdeme, hogy mikrofonja előtt szóra tudta bírni ezt a visz- szataszító lelki alvilágot. Világot, amelyben egy mozgás- sérült kislányt úgy „készít fel az életre” a tulajdon szülőanyja, hogy unos-untalan hangoztatja, hogy csak nyomorék félember lehet belőle, aki jobb, ha elkerüli az egészséges fiatalokat. P.erszé, hogy tiltakozik az életösztön az efféle kilátások ellen. A kislány is bizonyítani akarja, hogy testben és lélekben teljes értékű ember. Kusza kalandok, faarcú évek várnak rá, amikor se nevetni, se sírni nem tud már. A szülői házban nem jelent különös konfliktust, hogy a kislány esetleg tényleg elzüllik (galerit szervez, csavarog), de amikor tiszta szerelemre talál, az bizony már nem illik a józan anyai elképzelések közé. Mert a gyereknek „csak” hozzá hasonló, nyomorék ember mellett szabad társat keresnie. Nem sok választása maradt a hallgatónak, hogy melyik oldal „pártjára álljon” a keddi műsor idején. Mert ugyan ki is választaná a mocskos szájú, durva asszonyt — aki „pofájába mondom a bamba kölkömnek, hogy mehet a fenébe”, s ehhez hasonló kedvességekkel dicsekszik ország-világ előtt — ugyan ki pártolná őt egy éterien tiszta szerelem ellenében. A hallgató feladata annyi lett csupán, hogy az együttérzés mellett szurkoljon egy kicsit a tiszta emberséget vállaló modern Rómeónak és Júliának, s kívánja nékik, hogy sorsuk boldogabb legyen, mint a veronai szerelmeseké volt S ha a kívánságoknál tartunk, a riporternek is hadd kívánjunk a mostanihoz hasonló sok szép munkát, vagy ha lehetséges, még ennél is szebbeket. (Andódy)
