Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
f IZUllUfctitc} 1979. május 6., vasárnap Zápor-suhancok kergetőz- tek a szélben. Zabolátlan kedvük lepaskolta a barkák tünékeny aranyát, összekuszálta a bokrosodé búzavetések zöld jét, hólyag -gyöngysort húzott a pocsolyák tükrén, Hosszú, selymes hajuk fennakadt néha a jegenyéken, s olyankor méltatlankodva lódultak magasba fészkeikről a korán költő varjak. Szurokfeketén csillogva szaladt az út a kocsi elé, a szélvédőn szaporán integettek a törlőlapátok. — Második napja érett már ez az eső — mormolta maga elé a félkarú. — Nem hiába élcelődtek velem az orvosok; időjóssá zúztam magamat egész életemre. — Tavasz van — vont vállat a másik a kormány mögött. — Próféták ideje. Hogyan is kántáltuk gyerekkorunkban? „Vagy eső lesz, vagy hó, vagy rossz idő, vagy jó...” — No, én jövendölhetnék akár Luca napján is — mosolygott fanyarul amaz. — Tudod, mi a legfurcsább? Amikor érezni szoktam a hiányzó karomat. Megsajdult a csuklóm, belenyilall valami az ujjaimba. Fantom-fájdalom. .. Látod, öreg hiteha- gyott, riogatom magamat, benned lakoznak a kísértetek! — Sokat kínlódtál odabenn? — Ki lehetett bírni. Mi mást mondhatna erről az örökkévalóságnak beillő esztendőről? Ki értené meg azt, amj -szavakba nem is önthető?' Az első hetek mindent egybemosó, lidérc- nyomásos bódulatát, a toportyánként vissza-vissza- osonó fájdalom tépőfogait, a véres valóság felismerését a sápadt fehér kötszer leple alatt, a földhözvert ember égre acsargó, tehetetlen dühét, az alig-alig percegő időt? Nem! Megérteni nem lehet. Csak kibírni. — Ágnes gyakran meglátogatott? — Minden vasárnap ott ült az ágyam mellett... Óvatosan maga elé emelte ép karját, s törölgetni kezdte a bepárásodott szélvédőt, hogy ne lássa — mint valami írásvetítő tejüvegén — az asszony levelének jellegzetes, karcsú betűit. „Mióta elmentél, becsukódtam, mint az árvácskák alkonyaikor. Didergő csendben élek nélküled. Kegyetlenség-e tőlem, hogy mégis hetek óta hiheted: épp én hagytalak el? Reménykedve fordulsz az ajtó felé, valahányszor női lépteket hallasz a folyosóról, de hasztalan? Mondták, hogy a látogatási idő végére mindig felszökik a lázad. Éjszakánként talán félre is beszélsz, és a nevemet szólongatod. Ne várj. Nem megyek. Miért akarnálak roncsaidban látni? Számodra lenne kínos, megalázó, ha mégis rászánnám magam. Férfigőgödet én ismerem jobban kettőnk közül. Emlékszel, hányszor lobbantál ellenem gyűlölködve egy szó, egy pillantás miatt? Ne érts félre; bármit elviselnék, hogy megválthassalak, csak egy percre is. De neked ezekben a napokban önmagadra lesz szükséged. Erősen, magabiztosan akarsz visszatérni hozzám, s olyannak várlak én is. Ne a számat, bőröm tapintását, hajam illatát kívánd most! Tudjad: az alvilágban botladozunk, valahol még nagyon mélyen, de a barlang torkánál sejlik már a fény. Eurydikéd pedig szorosan mögötted jár, akkor is, ha nem hallod lépteit, nem érzed tarkódon leheletét...” Cigarettát kotort elő a zsebéből, s ugyanazzal a sutának tűnő mozdulattal fellobban tóttá az öngyújtó aprócska gázlángját is. Mohón, reszelés torokkal itta magába a kesernyés füstöt, akár a lövészárkok meghajszolt katonái. — Kösd magadhoz, amíg nem késő — fűzte tovább a szót a másik a kormány mögött. — Ági már nem gyereklány, férjnél is volt, tudod. Mit gondolsz, meddig élhet költészeten meg holdvilágon? Magadra vess, ha egyszer máshoz hajtja a vére! Vontató dübörgött velük szemben, s találkozáskor ökölnyi sárkoloncot csapott a kocsi ablakára. A félkarú hallgatott. Ági... Ági... Sohasem ejtette ki ezt a nevet. Ágnes arcélének lágy, szlávos vonala van; Agnyes- kának szólította néha, amikor kedveskedni akart. Egy utolsó, mély szippantás után elnyomta a cigaretta csonkját, olyan erővel, hogy ujjhegyére égett a parázs. — Tudja, hogy most erre jársz? — Elfelejtettem megírni neki — rántott egyet karcsonkján keserű gúnnyal, aztán újra közéjük szakadt a csend. Észre sem vették, hogy közben elállt az eső, jobb- ról-balról pedig mind" népesebb csoportokban suhannak el az őrt álló fenyők. Még egy perc, s a kocsi már a hallgatag erdőn át harapta a távolságot sűrű, meg nem rágott falatokban. Valahol, a zöld alagút mélyén egyszer csak megszólalt a félkarú: — Álljunk meg, én már itthon vagyok. Nyugodtan elvitorlázhatsz. Én meg, ha elunnám magam, hát ismerek itt egy nyiladékot; azon át akár sétálva is elérhetném a legközelebbi falut alkonyaira. Nem, ne gyere értem később se; a magamfajtát bárki felveszi az országúton. Köszönöm, hogy kihoztál. Jó utat! Megvárta, míg a szívesség- ből-kocsi piros katicabogárrá zsugorodott, majd semmivé foszlott a párás fényben, s csak akkor ballagott tovább. Kőhajításnyira onnan már elébe tárult az ismerős tisztás. Itt szokott megfordulni valamikor, tízezer esztendeje, amikor még kétkarú érti bérként járt a világban, s maga markolta a kormányt. Errefelé barangoltak legszívesebben. Ágnes ugyan sohasem mondta, hogy merre tartsanak. Beszállt a kocsiba valahol az autóbusz-pályaudvar környékén, s mindig a hátsó ülésen kuporgott, akár egy riadt mókuska. (— Kitől félsz? — faggatta néha. — Az emberektől. Tőled. Magamtól. Nem tudom...) Buszérkezéstől buszindulásig tartottak kurta-furcsa ártatlan szökéseik. Néha, amikor hazafelé taposta a gázpedált, úgy érezte, megkeserednek száján a menetrendszabta csókok. Mégis mindig visszavágyott erre a tisztásra, jólesett odaheveredni a fűben Ágnes lába elé, hallgatni szavainak lágy duru- zsolását, hívatlan áhítattal fogni a kezét... Lekuporodott a vénséges vén tölgy .gyökereire; mogorva parasztistenként állt a görcsös óriás most is a kényes fenyők között. Körötte a tisztás épp csak éledezett még. Két éve, nyáron telistele volt kék szarkalábbal. Hunyorogva ült, szemben a nappal, s most tisztán hallani vélte az akkori Ágnest: — Emlékszem kislány koromból egy aranyos, öreg tanítónőre. Vadszőlős, kicsi házban éldegélt. Hallgatag redőnyök mögött, kávéillatban. Egyes-egyedül. Vasárnap délelőttönként ósdi kalapkában tipegett a templomba. Mintha most is látnám! Termete hervadt nádszál, szeme körül meg csupa mosolygós szarkaláb. Az anyókák is előre köszöntek neki, és mindenki úgy hívta: kisasz- szony... Nekem már csitri- fejjel is a „tanár néni” járt ki a falu aprajától-nagyjától. Nemcsak azért, mert az iskolában most így szokás, én mindig olyan „nénis” lehettem. És látod? Nézd ezeket a szarkalábakat... Már öregszem is. Ha előbb találkozunk, talán szültem volna tőled egy fiút. Kettőnk kedvére, de csak magamnak ... Kérlek, ne szólj közbe! Hiszen megígértük egymásnak, hogy legalább mi ketten nem beszélünk soha házasságról... Hallgatott, mint akkor, és nagy, belső csöndjére most sem jött felelet sehonnan. Cigarettáért kotorászott a zsebében, s ujjai megálltak a késen. Mintha valami undok hüllőt érintett volna, pedig ez a rugós bicska volt első szerzeménye, amikor elhagyta a kórházat. Hasznos jószág, engedelmes, félkéznek is szót fogad. Megnyomta a rugót, a penge szisszenve elővillant. Óvatosan két ujja közé szorította a hegyénél, aztán teljes lendülettel elhajította a legközelebbi fa irányába. A kés rezegve állt meg a fa törzsében; jókora kéregdarab perdült, majd száraz ág zör- gött alá az avarra. — Kitől félsz? — kongott nagy messziről saját tegnapi hangja. — Az emberektől. Tőled. Magamtól. Nem tudom ... Bekattintotta a nagy tudo- mányú fegyvert, jól megnézte még egyszer, aztán a bozótba lökte. A letört ág bénán hevert lába . előtt, de két gallyacskája közt lepkebábot hintázta- tott a gyenge fuvallat. A félkarú fölébe hajolt. Mintha a selymes huzalokon függő, sárgásfehér báb épp akkor megvonaglott volna. Csak egy pillanatra, de mégsem lehetett káprázat, mert újra mozdult. Az ember nézte a bábot, amely egyre görcsösebben rángott, míg végül meghasadt a burok, s előbukkant a lepke. Szárnyai, apró selyemvitorlák, fel voltak még göngyölve két oldalára, s összesodorva tartotta szívó- káját is riadt kis drágakő fején. Aztán lassan-lassan mégis elkezdte szétteregetni tündérruháját. Nedvesen, hullámosán fénylettek még a szárnyak, de már kezdtek kirajzolódni rajtuk a merevítő erek, előtűnt a színes mintázat. Hosszú percekig pihegett a napon a lepke, meg-megrebbenő szárnyacs- kákkal, aztán minden erejét összeszedve, felcsapdosott a kék magasságba, és eltűnt a sűrű gallyak közt. A félkarú ember, aki csak önmagát keresni zarándokolt ide, töprengve nézett a pillangó után. Körülményesen rágyújtott ismét, aztán hozzáfogott, hogy az öngyújtó lángjánál elégesse Ágnes utolsó levelét, A tűz körülfolyta az írást a csontszínű papíron, s már inkább csak < sejteni, mintsem látni lehe- " tett a sorokat: „...de tudnod kell, hogy én csonkán is szeretlek ... s ha neked igazán úgy jobb, vállallak a világ előtt is... , mindenesetre, maradj a barátom, ha tudsz még a barátom lenni...” A szél szétkapdosta a szállongó pernyét, a félkarú ember pedig megindult kifelé a nagy, zöld alagútban, pedig annak most ködben úszott a vége. — Nem hallom a lépteit magam mögött — egyezkedett a szívével félhangon. Sietni kezdett, hogy le ne késsék az esti autóbuszról. Éjás-Kovács József: Hajóépítő Éjás-Kovács József: Szerelmespár TÉKA Tíz hónap Babilon — Gallé Olga lágernaplója A koncentrációs táborokban tilos volt naplót írni. Galló Olga titokban, tábori ágyakon összekuporodva, társaitól is rejtve rótta följegyzéseit nehezen megszerzett papírdarabokra, füzetlapokra 1944 nyarától 1945 májusáig, a háború végéig. De csak tavaly, harminchárom éVvel a háború után jelentette meg írását. Miért ennyire megkésve? Héra Zoltán az előszóban azt mondja erről, hogy a szerző, aki elhurcolása előtt a Népszava külső munkatársa volt, s hazatérése után a Világosság szerkesztőségében dolgozott, nem ezzel a könyvvel akart először jelentkezni az irodalmi életben. De azután másképpen alakult a sorsa, s végül mégiscsak ez a napló maradt kiadásra. A régi följegyzések mai olvasója mindenesetre úgy érzi, kár volt ennyit várnia. Gallé Olga ugyan kétségtelenül nem átütő tehetségű szépíró, de újságírónak, tudósítónak jó szemű és jó tollú, s amit hányattatásairól, a tábori életről, a háború utolsó szakaszáról elmond, nagyrészt új, ismeretlen anyag a deportáltak, internáltak, elhurcoltak világáról. Galló Olga Auschwitzban kezdte írni följegyzéseit. Ezt a tábort jól ismerjük, s a napló nem is tud ehhez semmi újat, lényegeset hozzátenni. Áuschwitz leírása azonban csak bevezetés. Amikor a közeledő szovjet csapatok elől a tábort elmenekítik, a szerző — mint utóbb megtudjuk, nem egyedül — megszökik gyalogosan vánszorgó társaitól és kalandos körülmények között, két elhurcolt jugoszláv munkás segítségével egy másféle táborba kerül. Erőszakkal összeszedett embereknek szervezték e táborokat is, az úgynevezett kényszermunkásoknak, de a lakók, elhurcolt jugoszlávok, franciák, lengyelek, ukránok, románok, olaszok szabadabban élhetek bennük, mint a koncentrációs táborok foglyai. Még fizetést is kaptak, s a táborból kijárhattak, csak a várost nem hagyhatták el. Galló Olga a háború végéig közöttük élt, a németek nem ismerték föl, hogy zsidó, s naplójának legfontosabb, legizgalmasabb része e soknyelvű, soknemzetiségű táborokat mutatja be. Méghozzá szemléletesen, elevenen, atmoszférát teremtő erővel, őszintén és hitelesen. Csak saját tapasztalatairól, élményeiről számol be, nem ír hősökről, ellenállókról, nyilván nem találkozott velük, hanem csak szenvedő, sanyargatott, kínlódó emberekről, akik túl akarják élni a háborút, menteni akarják életüket. A könyv másik figyelemre méltó újdonsága. Breslau, a mai Wroclaw, ostromának leírása. A magyar olvasó erről sem hallhatott sokat. Pedig nem akármilyen csata volt ez. A háború már szinte véget ért, elesett Berlin, Hitler már nem élt, de a körülzárt Breslauban megszorult németek eszeveszetten harcoltak, az erődítmény katonai napilapja az utolsó pillanatig változatlanul kitartásra buzdított. A város május 6-án adta meg magát. A Tíz hónap Babilon a szerző saját kiadásában jelent meg. Ö. L. Antalfy István Virágot termett a tavasz összetörtek kezemben napjaid porcelánjai, mert nem jól festettem a színeket, s amíg a temetőkert mellett virágot termett a tavasz, olvadt hó alól előbukkant a teremtő emlékezet... Képeink A Kétegyházán élő Éjás-Kovács József négy olajképét láthatják kulturális mellékletünk olvasói. A művész 1962- ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán, mesterei Szőnyi István, Ék Sándor, Fónyi Géza és Csanádi András voltak. Tagja a Magyar Nép- köztársaság ' Művészeti Alapjának. Általában Békés megyei tárlatokon szerepel, de kiállított már Budapesten, és 1977-ben a Békés megyei képzőművészek tárlatán, Aradon. Május 7-én, Kétegyházán nyílik kiállítása a mezőgazdasági szakmunkásképző márványtermében. Kulcsár János: Orpheusz búcsúja i
