Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
1979. május 27-, vasárnap © SZÜLŐFÖLDÜNK Emlékezés a százéves méhkeréki táncházra Gurzó Tivadar méhkeréki lakos, táncházengedélyes 1940. április 25-én megfellebbezte Bihar vármegye alispánjánál a Sarkadon székelő cséffa-nagyszalontai járás föszolgabírájá- nak azt a határozatát, amelyben az akkor csaknem száz éve működő méhkeréki táncházat betiltotta. Bár az erről szóló határozatot eredeti formájában nem ismerjük, a Hajdú-Bi- har megyei Levéltárban őrzött alispáni iratok alapján mégis fényt lehet deríteni az eseményre, amely Méhkerék lakosságát akkor teljesen felzaklatta. Mint az egykori dokumentumokból kitűnik, Méhkeréken hazafiatlan dolgokat művelnek, mert a táncházban csak román táncokat táncolnak. A helyiség is egészségtelen és sérti a közerkölcsöket. Néhány fiatal — valószínűleg biztatásra — írásban kérte a gyors és hatásos intézkedés meghozatalát, amivel a főszolgabíró nem is soká késlekedett. A betiltó határozatról mind a táncházengedélyes, mind a község érdekelt lakossága 1940 áp-r rilisában értesülhetett, s első felháborodásuk csillapod- tával olyan elferdíthetetlen tényekkel fellebbeztek négy oldalról is, amelyeknek nem lehetett ellenállni. Érdemes idézni Gurzó Tivadar táncházengedélyes beadványának néhány részletét, ami egyúttal nagyon jól rávilágít a valóságra: „Járási Főszolgabíró Urat nem a tényeknek megfelelően informálták, mert először erkölcsi szempontból nem eshet kifogás alá, amikoris a fiatalság vasárnaponként délután 1 órától 6 óráig tartja szórakozó összejövetelét, tehát nappal történik, s ez- ideig semmiféle erkölcsi botrány táncházzal kapcsolatban nem történt... Közegészségi szempontokat a helyi viszonyoknak megfelelően mindig szem előtt tartottuk, állandóan szellőztetünk, a helyiséget tisztán tartjuk, évtizedek óta soha ehhez hasonló kifogás Hatóság részéről nem történt... Nem felel meg a valóságnak, s ez ellen egyenesen tiltakozunk, hogy a táncházban kizárólag román nemzeti táncot folytatnak, mert éppen úgy táncolja a fiatalság a német bosz- tont, vanszteppet, mint a legsűrűbben szokásos magyar nemzeti táncot, a csárdást... Nemzeti szempontból Méhkerék lakosságára legkevésbé lehet ráfogni a hazafiat- lanságot, nem tagadjuk, hogy román ajkúak Vagyunk, de hogy nem jó magyar hazafiak, az ellen tiltakozunk..., ma is tudatában vagyunk annak, hogy sorsunk a magyarság sorsával egy, s magyar Hazánkért ma is bármely pillanatban készek vagyunk életünket áldozni... Főszolgabíró Űr elutasító véghatározatában megemlíti, hogy Méhkerék község elöljárósága sem tartja kívánatosnak a táncház fenntartását. Hogy erről az elöljárósági tagok semmit sem tudnak, igazolja a csatolt nyilatkozat, melyet községünk bírója, törvénybírója és a többi elöljárósági „tag írta alá...” A fellebbezést támogatta a községi elöljáróság nyilatkozata. Ebben világosan megírták: „a mi községünkben sajnos olvasó körök nincsenek, az ifjúságnak tehát a téli egy-két táncmulatságon kívül semmi más szórakozása nincsen”. Elég szomorú kép, de a Juhász Flóriány községi bíró és társai által megfogalmazott kép hiteles. Ezt megerősítette negyvenkilenc legény, köztük Jova Tivadar, Nyisztor György és Szász Lajos kézjegyével, valamint negyvenkilenc leány aláírásával ellátott másik kérés, amely a táncház további fenntartásának engedélyezését sürgette. Bihar vármegye alispánja, dr. vitéz Nadányi 5209/1940. sz. határozatával hatálytalanította a járási főszolgabíró 1940. április 4-én 907/1940. szám alatt hozott véghatározatát azzal az indoklással, hogy: „A táncház működése hatósági engedélyhez kötve nincs. Az iratokból megállapíthatóan arra nézve semmi adat fel nem merült, hogy a táncházakban nemzetellenes tevékenységet fejtettek volna ki. Ezért az I. fokú véghatározatot fel kellett oldani.” Egyidejűleg, a határozat megszüntetéséről a főszolgabírónak a fellebbezőket is értesíteni kellett. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár alispáni irataiban végzett kutatás során feltárt tánctörténeti adatok önállóan is érdekesek és értékesek, mert egy máig nemzetiségi község, a románok és kis részben magyarok lakta Méhkerék népi tánckultúrája, s annak hagyományaira derít fényt. A fentiek ismeretében kerestem fel Nyisztor György méhkeréki lakost, a népművészet mesterét, aki 1940-ben mint kezes maga is aláírója volt a Bihar vármegye alis-? punjához küldött beadványnak. Adatai részben megerősítik, részben kiegészítik a méhkeréki táncházakra vonatkozó ismeretanyagot. A ma Békés, korábban Bihar megyéhez tartozó nagyközség 1840 körül települt. A nagyobbára görögkeleti román lakosság létszáma a jelzett időben 2800 körül mozgott. Valószínűnek látszik, hogy szokásaik között a táncház tartását letelepedésüktől kezdve megőrizték, s így több generáción át élő hagyományt tiltott be a Főszolgabírói Hivatal. Közismert tény ugyanis, hogy 1940 kö-' rül a II. világháború és a Horthy-korszak nacionalista-soviniszta eszméinek sajátos lecsapódása folytán a magyar—román viszony kiéleződése tetőpontjára ért. Így vált a méhkeréki táncház hazafiatlan, közrendet, közerkölcsöt mélyen sértő egészségtelen rendezvénnyé, azaz nem kívánatossá. A szolgabírói döntés a táncház egészségre ártalmasságát azzal indokolta, hogy a helyiség padozata döngölt anyagból készült. Ehhez azonban tudni kell, hogy a papi és jegyzői lakot kivéve a község 566 házának kivétel nélkül mindnek döngölt agyagpadlója volt. Miért lett volna akkor a táncház agyagpadlója ártalmasabb a lakásokénál, ahol mégis életük jó részét leélték a község lakói. Erkölcstelenségnek az számított,'hogy a naplementig tartó táncházba lányaikat az anyák nem kísérték el, hiszen fényes nappal a mulatság a közerkölcsöt nem ronthatta. De az, hogy tulajdonképpen kik kérték a betiltást, mai napig hivatali titok. A fiatalok érezték, ha nem is merték nyíltan megfogalmazni, hogy a: „sovinizmus nem köztük, hanem a vezető urak között van” — mondja Nyisztor György. Azt is sikerült megtudni tőle, hogy Jova Tivadar mellett egy 1939-ben Méhkerékre került magyar anyanyelvű személy is helyet kapott a kezescsoportban. Itt ugyanis nem a nemzetiségi hovatartozás számított, hanem a becsületesség és a megbízhatóság. Különben nem egyszer a környező „színmagyar” szomszédos községből átlátogató fiatalokkal, sőt azok kedvére is szívesen járták a magyar táncokat. Különösen a tapsost szerették a magyar fiatalok, s azok is megpróbálkoztak elsajátításával, akik addig nem ismerték. A joc, jocu-(zsok, zsoiku)- nak nevezett táncházban a 30-as években még Kovács János és fia, a mai prímás — Kovács Tivadar — játszott. Az apa mindig magával vitte fiát a táncházba, de muzsikáltak lakodalmakon, névnapokon, disznótorban, fo- * nóban, sorozáson és az ú. n. vergel-ben (házimulatság) is. A ma 55 éves Kovács Tivadar ugyanígy tanította meg János nevű fiát muzsikálni, aki 1969 óta a korán elhalt nagyapát helyettesíti. A húsvéti nagyböjtben szigorúan tiltották a táncház megtartását, de mint Nyisztor György mondja, azért bújva kijátszottak a szigorú szülői ellenőrzést és a zenészsoron titokban ugrottak egyet-kettőt. Ugyanígy történt a táncház hivatalos betiltása idején is, amikor a legelőszélen gyülekezve játszották ki az ellenőrző csendőröket. Húsvét első napján aztán felszabadultan léphettek be a táncházba, s aki a lányok közül kendőben ebédet hozott a zenészeknek, az kezdhette meg a táncot a kendőjét maga elé kötő legénnyel. A táncházba járni kívánó fiatalok újévkor egy pengő „iratási díjat” fizettek, a terményt pedig mint járandóságot, aratás után gyűjtötték össze. Mindenki egy véká- nyit adott, fele a pénzzel együtt a zenészeké, fele pedig a táncház gazdájáé lett. Mindössze egy prímás és egy kontrás (bőgő nélkül) szolgáltatta a zenét, s a muzsikálásnak mai napig ezt a kialakult formáját tartják. Ennek elemzésére egyszer még érdemes lenne visszatérni. A zenészek — így a Kovács család is — rendszeresen eljártak dolgozni. Napszámosok, hónaposok voltak, cséplőgépnél vállaltak munkát. Ha szezonmunka nem adódott, egy idényben 5—6 házra való 50—60 ezer vályogot is kivetettek, s amellett muzsikáltak. A községbeli fiatalokkal jól megértették egymást, hiszen együtt nevelkedtek, sokszor együtt is dolgoztak, s a mulatságban mindig találkoztak. Méhkeréken gyakran két táncház is működött az igényeknek megfelelően, mert egy-egy táncházba, mint Gurzó Tivadaréba is, csupán 80—90 fiatal fért be. A táncházat aztán a felszabadulásig rendszeresen megtartották, csak amikor a divatos, modem táncok tért hódítottak 1948 körül, egyre ritkábbak lettek a táncházak, mivel a bálák kiszorították. Jó időre teljesen abbamaradt, de minden jel arra mutat, hogy napjainkban újra éled. Egy fontos tényt mindenesetre meg kell állapítani: Méhkerék tánchagyományai a mai napig élnek. Figyelemreméltó táncai átvészelték a nehéz időket. Nyisztor Györgyhöz hasonló kiváló táncosok mellett (feleségét is idértve) sokat segített a megtartó erőt jelentő táncház, amelynek működési jogáért közös összefogással eredményesen harcolt a község lakossága és vezetősége. Béres András Vizek hajléka Az ivóvíz ősidők óta nagy kincs, az ember hacsak tehette, mindig források, kutak közelében vert tanyát. De hogy a szomjat oltó, enyhet adó víz látványa is nagyszerű és a művészet, a városépítés ihletője is lehet, szintúgy nem korunk találmánya. A szobrászt és az építészt már az antik városokban különös szerelem vonzotta a vizekhez, nem különös hát, hogy máig is csodáljuk Róma kútjait. A régi magyar várak, városok is büszkélkedhettek szép kutakkal, s az már történelmünk sajátossága, hogy elég sok pusztult el közülük a századok viharaiban. Még sajnálatosabb, hogy jöttek évtizedek, amikor sem a maradványok megőrzésére, sem új kutak építésére nem fordítottak városaink elég gondot. De alighanem túl vagyunk ezen az értetlenségen. Sok szép kutunk megújult, és nem kevés új díszkút is akad országszerte. Joggal érezzük, hogy a jól sikerült kút, a vizek egy- egy gyönyörűséges hajléka, a megújuló élet szépségének hirdetője. b. j. (Képeink a budapesti Városliget, a Margitsziget, Debrecen és Szeged egy-egy szökőkútját ábrázolják.) (MTI-fotó: Kácsor László, Páhok Péter, Fényes Tamás felv. — KS)
