Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-20 / 116. szám
1979. május 20., vasárnap KHilUl-fíTd Találkozás a miniszterrel Tükörközségek: Örménykút és Kardos általános iskoláiban összefogással épült új létesítmény volt. Egy bejelentés nyomán keltünk útra. A panasz úgy szólt, hogy életveszélyes, szabadon lógó villanyvezetékek, és csótányok keserítik meg a már műszaki átadáson is túlesett új épület felett érzett örömet. A megye szellemi életének meghívott képviselői ülték körül Békéscsabán, a Fenyves^ Szálló piros termének asztalát, és hallgatták Pozs- gay Imre kulturális minisztert, aki két napig tartó vendégsége idején arra is szakított időt, hogy eszmecserét folytasson színháziakkal, írókkal, képzőművészekkel, tudományos kutatókkal, könyvtárosokkal, népművelőkkel. A bevezető szavak álformáktól való távolodást.” A törvény, a közművelődés szelleme azt sugallja, arra épít, hogy az emberek aktívan, érdeklődéssel vegyenek részt a művelődési folyamatban. Az aktivitás viszont nem születik meg tevékeny belső indítékok nélkül, közben sokakban nincsenek is ilyen belső indítékok ... „Ezek a közművelődés nagy kérdései, melyekre naponta kell válaszolnunk.” talános arculatot festettek az ország közművelődésének helyzetéről, arról, hogy az eredményes kibontakozás folyamatában sok jó igény merül fel, ezek azonban — gazdasági életünk ismert nehézségei miatt — csak részben teljesíthetők. A hatodik ötéves terv előtt különösen fontos mindezt jól látni és áttekinteni, hiszen igaz — például Békés megyét is tekintve —, hogy néhány község új kulturális intézmények dolgában megelőzi a megye- székhelyt, Békéscsabát is. Az ezer szálú, ezer oldalú művészeti élet került ezután szőnyegre. A zenei, a képző- művészeti, az irodalmi, a színházi. „Teljes az egyetértés abban, mondta a miniszter, hogy Békéscsaba, és vele az egész megye zenei életét fejleszteni szükséges. Ennek egyik lehetséges útja, hogy belátható időn belül félfüggetlenített szimfonikus zenekaruk legyen, és Békés-Tar- hos hagyományaihoz is kapcsolódjon olyan elképzelés, mely gyümölcsözően szolgálhatja a zenei nevelést.” Az evidéki művészeti életet elemezve, óhatatlanul is kapcsolódtak ahhoz az országos eredmények és gondok. Az egyébként konszolidált szellemi életben természetesen ellentmondások is feltalálhatok, melyek hasznos viták során oldódhatnak, kialakítva egy-egy kérdéskör megfelelő, marxista megközelítését. A munkásosztály helyzetéről és szerepéről, az életmódról, a kispolgáriságról, az érdekviszonyok alakulásáról szóló viták életünk kikerülhetetlen velejárói voltak, és azok ma is. A közvetlenül aktuális művészeti kérdésekről szólva a miniszter az 1978. évi párthatározatra és a közművelődési törvényre utalt, majd azt fejtegette, hogy a közművelődés intézményi háttere — általánosságban — elmaradt a követelményektől. Az ország 30 színházi épületéből tizenkettő sürgős rekonstrukcióra szorul, filmgyárunk inkább filmgyári múzeum, és a mozik állapota sem kulturált. Változatlanul probléma az épülő és a már megépült lakótelepek közintézményekkel való ellátása. „Ott tartunk, említette, hogy a családi ház egyre szebb környezetéből leromlott, elavult művelődési intézménybe kellene betérniük az embereknek. Ez pedig nehezen megy. Ha pedig így van, akkor az még inkább elősegíti az otthonba való bezártságot, a közösségi létA beszélgetés, olykor egészen kötetlen csevegés is ezeket a válaszokat kereste. Volt, aki a képzőművészek támogatásának bizonyos zsákutcáira hívta fel a figyelmet, hangoztatva, hogy „a művészi érdek érvényesítése, a beleszólás lehetősége, és a művész kiszolgáltatott helyzetén az ilyen lehetőség sokat enyhítene”. Beszéltek a festők a Kohán Műhelyről, mely a megbízások alkalmával, különböző döntéseknél kellene, hogy hallathassa a szavát. Erre azért is szükség van, mert az országos köztudat még mindig nem megfelelő Békés megye művészeti életéről. Nem véletlen, hogy a Művészet c. lap Békés megyei száma méltatlan megközelítéssel tálalta az itteni helyzetet. „A nyílt eszmecserék a valóság feltárásának jó eszközei, de az a fontos, hogy a vitákban az érvek határozottak legyenek.” A miniszter egyetértett ezzel a véleménnyel, majd aláhúzta: „Tisztes, torzulástól mentes nyilvánosság kell, elvagdosva az érdekek szálait.” Mások a .Kohán-hagyatékról szólva megemlítették, hogy a Corvina Kiadó tíz éve képtelen a Kohán-biográfia kiadását nyélbeütni. A biográfiát a Kohán-életmű legkitűnőbb ismerője, dr. Supka Magdolna írta meg. „Nemcsak Gyula, Békés megye, hanem az egész ország közönsége várja a Kohán- könyv megjelenését.” A Fenyves Szálló-beli beszélgetésből az irodalom dolgai sem maradhattak ki. Az irodalmi decentrumok kibontakozásának támogatásra méltó útja, az Üj Auróra folyóirattá válása és terjesztési nehézségei, a posta monopolhelyzete, mely nem mindig jó irányban hat, és egyebek. A miniszter „ígéretesnek” nevezte az Űj Aurórát, hangoztatva, hogy „ilyen orgánumoknak csak ott van értelmük, ahol valóságos szellemi termést hozhatnak az olvasók elé. „A csabai folyóiratnak jövője van.” Már általánosabb, de mégis inkább a képzőművészet köréből indult a további eszmecsere, elsősorban arról, hogy a „tartalom nélküli” kísérletek nem méltóak támogatásra, ugyanúgy, ahogy a világot, az ember személyiségét fel nem vállaló alkotások sem. Egészen személyes gonddal lépett elő egy nemrég Békéscsabára, kétszintes műteremlakásba települt fiatal festő, aki elpanaszolta, hogy „a Képcsarnok igényeinek nem felelnek meg” a művei, így egyszerűen anyagi gondokkal küzd, a Képző- művészeti Alap segélyéből él, amit vissza kell fizetnie. „Kaptunk műtermet, de nem tudjuk visszaszolgálni” mondta. A miniszter a helyzettel való alaposabb ismerkedésre hívta fel az ifjú képzőművész figyelmét, és arra is, hogy a főiskola nem ad szavatosságot arra, hogy valaki „művész”. „Nem vagyok híve a »szabad foglalkozású« művésznek, mert így fokozott függőségben élek. Jobb, ha valami fő hivatásuk is van, ez biztonságot kölcsönöz az alkotómunkában.” Szó volt még a művészeti érték-hierarchia törvényszerű kialakulásáról; a kritikáról, mely igyekszik kialakítani, meghatározni azt; szó volt a kulturális élet „nyitottságáról”, a kifejezési formák sokoldalúságáról; a vidéki szellemi élet jelentőségéről, országos érvényű megnyilatkozásairól; a Buda- pest-centrikusság előnyeiről és hátrányairól, szükségszerű kialakulásáról a szellemiművészeti életben, és sok egyébről. A találkozás a miniszterrel fontos stációnak minősíthető. Akkor lesz igazán hasznos, ha akik ott voltak — és nem voltak ott —, figyelmez- nek majd mindarra, ami elhangzott. Sass Ervin Az előbbi találó elnevezést a két közös igazgatású községre az 1978. szeptember 1-től közös irányítás alá került általános iskolák igazgatója, Dankó Ervin találta ki. Hiszen a két fiatal település- lélekszáma közel azonos, s ugyanez érvényes a két község általános iskoláira is. örmény kúton jelentős társadalmi összefogással épült fel 1974-ben a ma is korszerű, négytantermes általános iskola. Az igazgató innen irányítja a két iskola, a községek művelődési házainak és könyvtárainak munkáját. A szemlátomást gyorsan gyarapodó örménykút általános iskolájába 127 kisdiák jár, nemcsak a községből, de a környező tanyavilágból is. A körzetesítést követően azonban itt is és Kardoson is tanteremhiány van. Ezért fordulhatott elő, hogy mindkét helyen működik még egy-egy összevont tanulócsoport; a második, negyedik osztályosoké. S hogy örménykút jövője felfelé ível, azt nemcsak az épülő házak sora, de az alaposan túlzsúfolt óvoda is bizonyítja, ahova 45 apróság jár. Üjabb vonzerőt jelent, hogy a helyi Felszabadulás Termelőszövetkezet örmény- kúton építi fel központját. A községben most épül a vízmű, amely várhatóan augusztus végére készül el. Felépültével végre megszűnhet az iskolában is a „kannakorszak”. Most ugyanis — az iskola konyhájának vízellátása — egy teljes embert foglal le. A napköziben több, mint 100 személyre főznek, hiszen csak a tanulók 80 százaléka napközis! Az örménykúti iskolában a pedagógusok 75 százaléka a képesítésének megfelelő szakot tanítja, de a többiek is lelkiismeretesen végzik munkájukat. Sokat köszönhetnek a helyi termelőszövetkezetnek. Segítségük nélkül aligha épült volna fel 1974-ben, a már említett új iskolaépület, de napjainkban is megtalálják a rendszeres segítés módját. Az iskola egyik balatoni kirándulása alkalmával kiderült: a gyerekek többsége nem tud úszni. Azóta a Felszabadulás Termelőszövetkezet hetenként egy alkalommal autóbusszal szállítja be az iskola tanulóit Szarvasra, úszásoktatásra. Egy régebbi felmérés másik hiányosságra is felhívta az iskola vezetőjének figyelmét. Kiderült, hogy a több, mint 100 örménykúti kisdiákból mindössze heten Nem az olvasó tehet róla Játsszunk csak egy kicsit. Tételezzük fel, hogy egy közművelődési vetélkedőn az alábbi részleteket olvassák fel egy könyvből, s a játékosoknak el kell dönteni: valódi vagy álirodalom-e, amit hallottak. „A muskátlival körülkerített erkélyen, pár lépésnyire a szobában kártyázó társaságtól, az ezúttal kivételesen sok pezsgőt ivott Tibor fodros báli ruhám alá siklott ujjainak érintésétől bódultán, nem volt más gondolatom, mint hogy másnap elutazik anélkül, hogy megcsókolt volna. A simogatás jólesett, bár ahogy a kéz ravasz mozdulattal egyre feljebb merészkedett, s megpihent — a költők szótárában előttem ismeretlen jelentésű — vénuszdombon, az illetlennek érzett gesztus zavarba hozott. — Milyen szép, milyen selymes — mondta. — Azt hittem, csak az arcod ilyen gyönyörű. — Mint a foglyul ejtett madárfióka, vergődtem égő tenyere alatt. Majd miután visszanyertem szabadságomat, fülébe súgtam. — Holnap kora délután eljövök magához. Most, hogy egyedül van a lakásban.” .. az önfeláldozó beteg- látogató szerepében az ágyam mellett üldögélő Fóth, vör- hegyes, szőrös kis majomkezét paplanom alá csúsztatva, szelíden, szubtilis művészettel simogatott.” „Ügyetlen volt és mohó. S minél inkább igyekezett rábeszélni a rajta mindinkább úrrá lett szenvedély átérzé- sére, annál józanabb lettem, annál hidegebb. Hát ez a fájdalmat okozó, groteszk izgés-mozgás lenne az életnek az a csodálatos titka, amelyet a felnőttek rejtegettek előttem? Még kínomban is elmosolyodva, a férjétől megszökött Mici, s a panaszain vihogó személyzet jutott eszembe. Hogy megértettem, s mennyire szerettem volna követni példáját! Elmenekülni bárhová, a feldúlt csatatérhez hasonlító ágyon immár nyitott szájjal alvó támadómtól.” Nem kell túl járatos olvasónak lenni ahhoz, hogy ne a giccs gondolata merüljön fel azonnal. Csak az a kérdéses, vajon mikor és ki írta? Ám, ha annyit elárulna a képzeletbeli játékvezető, hogy a harmadik férfit Antal bárónak hívják, a többség — magam is — Courths- Mahlerre adná a szavazatot. A hosszú életű, német giccs- írónőre, akinek csak a két világháború között háromszáz kiadást értek meg „művei” Magyarországon. De csak az értékmeghatározásban lenne igazunk, az írót és a kort illetően nem: ugyanis pár héttel ezelőtt jelent meg az a könyv — Megyeri Sári: Én is voltam jávorfácska... — amelyben a fenti idézetek találhatók. És még sok más. Hasonló stílusban — melyet helyenként sem old föl humor vagy irónia — aprólékos és hosszas részletezésjártak az ország fővárosában. Azóta lényegesen megváltozott a helyzet. 1976-ban az általános iskolának sikerült tartalmas és tartós kapcsolatot létesítenie a budapesti HUNGAROFRUCT Vállalat Űj Élet Szocialista Brigádjával, és évente három napot vendégeskednek a patronáló brigádnál az iskola diákjai. Ezen a nyáron pedig az örménykúti Fel- szabadulás — és a kardosi Egyetértés Termelőszövetkezet autóbuszaival mindkét iskola látogatást tesz Budapesten a Planetáriumban és az állatkertben. Közben ellátogattunk Kardosra is. A rendezett utcákat járva, mi is több hasonlóságot véltünk felfedezni a két település között. Igaz, Kardoson már ott büszkélkedik a hatalmas hidrogló- busz. A kardosi iskolába 94 gyerek jár, munkájukat 12 pedagógus irányítja. A körülmények jelentős javulását hozza majd az új, két- tantermes, napközi otthonos, korszerű konyhával felszerelt iskolaépület. Látogatásunk fő célja éppen ez a kétmillió forintos beruházással és példás társadalmi A' napfényes, tágas helyiségeket bejárva — bármenynyire is nézegettük —, még mutatóban sem bukkantunk a rusnya bogarakra. A két bejárati ajtó felett, 2 méter magasságban viszont valóban találtunk szigetelés nélkül lógó 20 centiméteres villanydrótot. A fényekhez persze az is hozzátartozik, hogy az épület áramtalanít- va volt. Mint az igazgatótól megtudtuk, a szabadon lógó drótok oka: a környéken sehol sem kapni villanycsengőt. Bizonyára, mire az épület átadására sor kerül, már ez sem jelent gondot. Az már inkább — bár erről nem szólt a bejelentés —, hogy az osztálytermek, a szertárak, az ebédlő berendezéséhez még hiányzik az anyagi fedezet. Úgy néz ki, hogy a szép, új épületbe kénytelenek lesznek a régi, elhasznált bútorokat áthordani. Szó ami szó, egy kis megyei tanácsi támogatás elkelne nekik ... Az iskola- fejlesztés még ezzel az épülettel sem áll meg Kardoson. A régi épületet két tanteremmel szeretnék megtoldani, s a tervek szerint az óvoda is idekerülne. Akkor talán megszűnhetne még az egyetlen összevont osztály is. B. S. E. A neonvilágítást ellenőrzi Kiima János kazánfűtő, az új kardosi iskolaépület gondnoka „ ,, ______ F otó: Gál Edit sei, unalomba fúlóan. Az érdekházasságot kötött boldogtalan apa; a saját pénzétől megszédült, rögeszmésen mindenkit uralma alá hajtó anya, ki később önfejűsége miatt koldusszegény lesz; a hol gyermeteg, hol poroszosán ostoba német nevelőnő, a Mici. S nem utolsósorban a század első évtizedeiben világhíressé lett Sacy von Blondel — maga az életregényét közreadó szerző —, aki a filmsikerek után irogatni kezdett. S mint a lexikon említi, „kispolgári körökben aratott sikert a harmincas évek idején.” Ennek, úgy látszik, ma sincs akadálya, bár ez a fajta elismerés már akkor is csak talmi csillogás volt. Üzlet — irodalmi rang nélkül. Ma pedig? Nagyon tömören: közművelődési kudarc. És nem az olvasó tehet róla. Mert ugyan ki képzeli — s képzelheti egyáltalán —, hogy a Magvető Könyvkiadó eddig minden dicséretet megérdemelt, s missziót teljesítő céltudatossággal szerkesztett Tények és tanúk sorozatában egy olyan könyvet kap kézhez, amelyből árad a hol cukros, hol könnyes érzelgősség közel ötszáz oldalon. S szinte megtestesíti azt a fajta olvasmányt, amelyikről nem most, de évtizedék óta irgalmatlan fáradsággal le szeretnénk szoktatni olvasótáborát. A pehelykönnyű szórakozást kedvelőket és a válogatni nem tudókat. Krimit és lektűrt most és ezután is kiadnak majd, ez ellen hiábavaló hadakozni, már az is eredmény, ha nem nő a számuk, s nem romlik tovább a színvonal; meg ha világosan előre látja az olvasó, minek szenteli az idejét. Vagyis, ha a könyv nem akár más lenni, mint ami. De mit jelentsen az, ha ugyanezt irodalomként sorolják be Dolores Ibárruri, Károlyi Mihály, Krúdy Gyula, Füst Milán — és sok más nagy nevű író és politikus — művei mellé? Semmi esetre sem a sokat emlegetett igényszint emelését, az olvasói ízlés pozitív formálását. Márpedig a szó csak szó marad megfelelő tettek nélkül. Az ellentett viszont még annál is kevesebb. Nem kívánatos hatásában ugyanakkor: a soknál is több. Vass Márta
