Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-13 / 86. szám

1979. április 13., péntek KHiWETíW Derkovits Gyula emlékezete Derkovtis Gyula „Nemzedékek” c. festménye Ma is ugyanazok a keservek... A pedagógus-továbbképzések margójára Boldogult pedagógus koromban a továbbképzések hosz- szú, késő délutánba nyúló keserves muszájok rémeként lebegtek előttem. Buszozás a megye-, vagy a járási szék­helyre. az iskolai szünetek miatt hideg előadótermek, kötögetö, himzö, idegen kolleganők, unottan olvasgató, vagy rejtvény fejtő kollegák. Ez a kép és a mindig drága, hiába elvesztegetett idő felett érzett fájdalom ma is bennem él. S emellett valami megalázottságféle is. A padban ülve úgy' éreztem, gyermekként kezelnek, s olyan dolgokról akarnak meggyőzni, ami távol áll az én min­dennap megvívott, kemény, pedagógiai, szakmai csatáim­tól, s a szakmai zsargon ram zúduló zuhatagja alól gyak­ran a semmi kandikált nevetve elő. A tetőn a macska félel­metes árnya , lopódzik az ön­feledten tollászkodó veréb felé. A nyitott ablak pár­kányán végzés, rajta da­rabka száraz kenyér. Az ablak előtt álló férfi híreket olvas, s az őt figyelő nő ar­ca eltorzul az aggódástól. Derkovits Gyula ebben, az 1930-ban készült, a Végzés címet viselő festményében sűrítetten mutatja be azt a szorongásokkal teli korsza­kot, amelyet a világgazdasá­gi válság, az éhezés, a kila­koltatások és a fasizmus Európára vetődő árnyéka jelentett. Nincs ebben a festményben semmi elbeszé­lés, sem irodalmi, tulajdon­képpen cselekvés sem. Csak ábrázolás. Az élőlényeknek és a tárgyaknak olyan, a lé­tezés szükségszerűségeit fel­mutató, egymáshoz való vi­szonyát adja a festő, ami feszültté, gondolatokat szü­lővé és érzelmeket elindító­vá teszi a képet. Derkovits érett művészete általában egy-egy viszonylag egyszerű helyzetet, pillanatot ábrá­zol, ám azon belül a való­ság lényegi sűrítését adja. A művész 85 éve, 1894. április 13-án született, és negyvenéves korában halt meg. Kényszerűen apja fog­lalkozását követve, asztalos mesterséget tanult, majd önkéntesnek jelentkezett az első világháború frontjára, ahonnan hadirokkantként, megbénult bal kézzel, tüdő­bajjal és csalódott, fáradt lélekkel tért vissza. 1916- ban Budapestre költözött és lényegében ettől az időtől kezdve foglalkozott rend­szeresen a művészettel. A tanulóévek után szűk tizen­öt év állt a rendelkezésére, hogy művészetét kibonta­koztassa, remekműveit meg­teremtse. Rendkívüli alkotó volt, eredendő tehetség, aki a kü­lönböző esti tanfolyamokon és szabad iskolákban tanul­tak után hihetetlen szorga­lommal és gyors előrehala­dással sajátította el a fes­tészet alapelemeit. Megis­merte az izmusok magyar- országi formáit, s Kernstok átmeneti hatása után gyor­san megtalálta saját kifeje­ző eszközeit. Egész emberi alapállása, sorsa érzékeny- nyé tette a társadalmi való­ság iránt. Mint a kommu­nista párt tagja, eszmeileg tudatosan és felkészülten járt a világban, festői tehet­ségét ezáltal valósíthatta meg igazán korszakos mű­vekben. „össze kell kötni a képzőművészetet a mondani­valóval — vallotta — mert az embernek bizonyosan van közölnivalója. Mint festőnek és mai embernek, érzem, hogy kötelességünk az életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni. Azt hiszem, tel­jesítem is ezt, mikor aktua­litásukat tudomásul ve­szem”. Valóban teljesítette, s mi­közben bizonyos polgári, szakmai körökben elismerést szerzett művészetével, a hi­vatalos művészetpolitika minden lehetőségtől meg­fosztotta, művészetét nem értékelte, sőt elítélte. Der­kovits állandó létbizonyta­lanságban, hihetetlenül foj­togató légkörben adott hír­adást a művészet nyelvén saját koráról. Szinte való­színűtlen, hogy olyan beteg és meggyötört testtel hogyan tudott naponta vászon elé ülni, és a külső elismerés értékvisszajelzése nélkül nagy művek egész sorát lét­rehozni. Derkovits Gyula marxis­ta felkészültséggel és egé­szen rendkívüli emberi ta­pasztalattal tájékozódott a világban. Számára osztályá­nak, a munkásosztálynak korszakos ábrázolása nem azt jelentette, hogy képein elgyötört, agyonnyomorított munkások rémlenek fel. Egy önarcképben, a befa­gyott ablak táblájában meg­villanó szuronyban, az őr­bódéban leselkedő fegyve­resben éppúgy a korról szólt, mint a homokszállítók, a csónakosok, vagy a hajó­kovács megfestésekor. Derkovits Gyula, mint említettük, eredendő tehet­ség volt, de nem vakon és megszállottan alkotott. A legnehezebb emberi körül­mények között is munkái­hoz a rajzok, a festményváz­latok egész sorát készítette. Szinte pontról pontra kö­vethető, hogyan alakult ki a végső mű szerkezete, szoros, feszült kompozíciója, mi­ként formálódott a gondo­lat és nyerte él végső képi formáját. Következetes élet­művet hagyott hátra, olyan festészetet, amely egy ször­nyű kor lenyomata, s művé­szileg, emberileg mégis fel­emelő. Munkássága annyi­ra egyedi és olyan öntör­vényű, hogy szinte követhe­tetlen. Nagyságát a vele kortársként alkotó másik nagy proletárfestő, Dési Huber István így jellemez­te: „Vannak küldetéses em­berek, költők, politikusok, írók, művészek, akiknek életintenzitása messze túl­haladja kortársaik életét. Akikben tömörülnek a dol­gok. Az osztály, a nép, a nemzet érzelmei. Akikben összefut minden, ami a nagy egységekben él: a fájdalom, az öröm, a szenvedés. S amit érzékeikkel megélnek, sorra számbaveszik: a rész ismeri így meg az egész éle­tét, az egyén a sokaságét. Mintha külön szervük lenne rá ezeknek az embereknek, úgy fognak föl, zárnak ma­gukba mindent, hogy ké­sőbb hatványozottan fejez­zék ki műveikben. A filmgyár épületének sar­kán jól láthatóan szaggatott, vörös fényű lámpa villog. Az I-es stúdióban forgatnak, be­lépni ezekben a percekben tilos! A vasajtó előtt ezért várakozik vagy egy tucat ember. Amikor végre meg­szólal a szünetet jelző duda, belépünk a stúdióba. Odabent a hatalmas dísz­letek, a mesterséges falak elrejtenek minden fényt. Ám a filmes állványok mögött már maga ,a történelem fo­gad. Rideg kastélyterem szürke kőfalai közé kevere­dünk. Német földön jár az ide betévedő, valamikor a XII. század első felében. Er­ről vallanak a stílusos ro­mán kori ívek, oszlopfők, a hatalmas kandalló a fahasá­bokkal, az asztal, ,az ajtók és a terebélyes, sok ágú gyer­tyatartók a lobogó fénynyal- vecskékkel. A német-római császár és király ebben az időben IV. Henrik! A filmbéli eseménye^ is az ő személye körül játszód­nak, bár ő maga nincs je­len. Két fiatal férfi jár-kel, té­tova mozdulatokkal a kas­Szerettem volna felállni, szólni, hogy mire való ez az egész, valami tévedés van a dologban, hiszen én, mi fel­nőttek vagyunk, az új gene­ráció ezreit neveljük fele­lősséggel, nem egyszer teljes erőnk kizsigerelésével, de ugye, gyermekké visszaminő­sítve, ezt még sem merészel­hettem! Rémálom volt? Lehet. De nem tudom kitörölni az em­lékezetemből. S talán meg- bocsájtható, hogy most, új­ságíróként ezekkel a mélyen bennem gyökerező kellemet­len emlékekkel, ellenérzéssel ültem be a tavaszi szünet első napján — az ország minden részében egységesen megtartott — háromnapos pedagógusok továbbképzésé­nek egyikére. A teremben csaknem 300 alsó tagozatos nevelő hallgat­ta a „központi” előadót. Be­vallom, logikus, számomra új gondolatokat közlő előadása eleinte lebilincselt. Az eb­ben a tanévben először be­vezetett harmadik—negyedik osztályos osztályfőnöki órák célját, főbb pedagógiai ten­nivalóit, módjait sorakoztatta fel az előadó. De hamarosan elvonta figyelmem a mögöt­tem zörgő cukroszacskó, és ízes társalgást folytató gaz­dája, az osztályfőnöki kézi­könyveket lapozgatok népes tábora. A sorok között itt- ott felvillant egy-egy Füles rejtvénydús lapja is. Éreztem, itt valami nincs rendben! Később, egy gya­korló pedagógus egy másik témában is tartott előadást, amelynek lényege az lett vol­na; hogyan tudják a napkö­ziben tanító pedagógusok télyterem közepén. Ruhájuk korabeli, bár egymástól el­ütő. Egyikük láthatóan ka­tona, a másik még fiatal fiú. A császár fiai ők mindkel­ten: az ifjú Henrik és az idősebb Kónrád: Nagy Gá­bor és Bán János. Néhány percnyi kikapcso­lódás után máris kezdik a következő jelenet felvételei­nek előkészületeit. A rendező, Esztergályos Károly mellettük sétál, amíg az operatőr felkészül. — Kérek egy teljes pró­bát — mondja két perc után. , A császárfiak, akik eb­ben a jelenetben gyűlölt, zsarnok apjuk ellen szövet­keznek, miközben a be szobában haldoklik az any­juk, már felemelt hangon folytatják. — Azt kell, hogy éld a dol­gaim — kiáltja az idősebb fivér — Konrád — mert jól jegyezd meg, hogy apánk simán végezze földi útjait azt nem tűröm, a vérem nem tűri. Füst Milán legnagyobb drámájából, a IV. Henrik­ből készül itt már néhány napja tv-film. A rendező segíteni az alsó tagozatos osztályfőnökök munkáját. Ez az előadás még kisebb ér­deklődés mellett zajlott le. Érezhetően az egész tovább­képzési napot valahol el­puskázták... Azért igyekeztem legyűrni rossz sejtéseimet. Hiszen tud­tam, bensőséges hangulatú, jó vita csak ritkán alakul­hat ki háromszáz ember között, persze, már erre is volt példa. S az is igaz, hogy az- előadások témája inkább csak a harmadik, negyedik osztályban tanító, pedagógu­sokat érdekelte. Mégis re­ménykedtem. Talán a hoz­zászólások... És akkor tömény csend ülte meg a termet. Nem volt hozzászóló. Azaz mégis akadt, de a merev közönyösség nem oldódott. Ugrásra készen, esernyő, szatyor a kézben; a közeli hazaindulás percét várta mindenki. S ekkor az elnöki asztalnál felállt a „me­gye” képviselője. Nem cif­rázta, de kritikusan és ön­kritikusan elemezte néhány szűk percben a továbbkép­zési nap „hasznát”. Egy gon­dolata nagyon megragadott. „Nem lehet mindent az elő­adótól várni! Csak egymást kölcsönösen segítve, tájékoz­tatva tudtunk volna előbbre lépni.” A csend átalakult egy pillanatra, lazultak az ugrásra kész izmok. S egy kicsit mindenki elszégyellte magát. Én is. Volt kollégáim nevében. Vajon, ők, a gya­korló pedagógusok, miért nem mertek ilyen bátran vé­leményt nyilvánítani? De aztán belém hasított egykori „gyermekké degragálásom” fájdalmas tudata. celluloid szalaggal dolgozik. „Igazi” filmet forgat. Henrik alakja és drámája majdnem Shakespeare-i mércével mér­hető az író hagyatékában. Az öreg császár alakjában, már fiainak megfogalmazá­sában is összetett, nem min­dennapi egyéniség arculata bontakozik ki. Mint minden nagy uralkodó, szükségszerű­en ő is keresztül megy ural­kodásának ellentmondásos korszakain: hosszú élete so­rán éretlen a hatalomra és dicsőségre, jó és rossz ösz­töneinek rabja, józan elmél­kedő és hatalmaskodó, önző diktátor, a szerencse ked- veltje és végül nyomorult megalázott. — Pedig hát jól is boldo­gul, nem is jól, nagyszerű­en, mindent legyűrt, a pá­paságot, mindenkit, s nincs ellen király! harsogja fia. — És mégis bármi lesz, én az leszek. Tudd meg, el vagyok tökélve. A többszöri újra próbálás után elhangzik az utasítás. — Felvesszük! ­Megszólal a duda. Odakint megint villog a vörös lám­pafény. Szémann Béla Kíváncsiságom nem ha­gyott nyugton. A kiözönlő tömegből néhány pedagógust sikerült rávennem egy rö­vid kis beszélgetésre. Az épület egyik félreeső termé­ben telepedtünk le. S akkor, a hallgatás hosszú órái után, egymás szavába vágva öm­lött belőlük a szó. Ügy ér­zem, elegendő, ha csak né­hány gondolatot tolmácsolok az elhangzott beszélgetésből, a nevek megjelölése nélkül. — Egyszer ezt már hal­lottuk. Pontosan ugyanettől az előadótól, még a tanév megkezdése előtt. Nem tu­dom, minek néznék ben­nünket?! — Erre az osztályfőnöki feladatra már felkészültünk, hiszen szeptember óta csi­náljuk. Jól néznénk ki, ha az előadásban hallottakról csak most szereztünk volna tudomást! — Elég jellemző, hogy sok fontos tudnivalót csak utó­lag közölnek velünk. Állan­dóan olvasunk, ezen a pá­lyán másként nem lehet lé­tezni! Annak meg szerintem nincs értelme, hogy rég is­mert dolgokért órákat vé­gigüljünk. — Az előadásformának in­kább akkor lenne értelme, ha merőben új dolgokat kö­zölnének benne. Volt már rá példa. Tavaly az OPI mun­katársa tartott ilyet. Ma is emlékszem rá, gyakran fel­lapozom az akkor készített jegyzeteimet. 1— Én a kisebb csoportos továbbképzéseket javalla- nám, mert az eddigiekből ép­pen a műhelyjelleg hiány­zik. Holnap, a bemutató órák után biztos tartalmasabb, gyakorlatban jobban hasz­nosítható tapasztalatcsere alakul ki. — Ez az egész nem más, mint a pedagógusok lejára­tása. Így sem becsülnek túl sokra bennünket... Csuda, hogy sokan elveszítették az önbizalmukat? — Még, hogy miért nem szóltam amiatt, hogy ezt egyszer már végighallgat­tam? Biztos a 300 ember kö­zül is megjegyezték volna az arcom! Ennyi év után talán megbocsájtható, hogy van annyi eszem, ne ártsak magamnak! Az elmondottakhoz nem szükséges kommentár. A minden évben új és új fel­adatokkal megküzdő peda­gógusaink a forrongó, éppen napjainkban újjáformálódó oktatásügyünkben bizonyára volna mit megvitassanak a továbbképzéseken. De mind­ennek csak akkor volna valóban haszna, ha a gya­korlatot szem előtt tartva, őszinte, szabad légkörű mű­helybeszélgetéseket tudná­nak kialakítani. Mert a cél mégis az lenne, hogy ezek a továbbképzések — elnevezé­süknek megfelelően — újat, az oktatásügyet és a peda­gógusok munkáját valóban előrelendítő tapasztalatokat nyújtsanak. B. Sajti Emese Mai tévéajánlatunk: Ellentétek Dömölky János rendező kitűnő filmjét ismétli meg 20.20-tól a televízió, alig néhány nap leforgása után, ismét főműsoridőben. Az is­métlést a siker és a mélyen- szántó érdeklődés kívánta meg. Pünkösti Árpád doku­mentumanyagok alapján írt tv-filmje, egy Szeged kör­nyéki, jól működő terme­lőszövetkezetben dúló, „a gyilkos dühvei egymásnak eső” tsz-vezetők háborúsko­dását mutatja be dokumen- tárista eszközökkel. Az egyi­kük a tsz ötven év körüli, köztiszteletben álló elnöke a köréje csoportosuló idősebb és kivételezett tagsággal, a másik a jóval fiatalabb ag- ronósmusnő, a mellé álló fiatal vezetőkkel. Mindket­ten tehetséges, erős egyéni­ségű emberek. A háborúsko­dás tétje a tsz jövője. Bemutató: április 20-án Molnár Ferenc: Liliom című két részes „külvárosi legendá­ját” próbálják a Jókai Színház művészei S. Bán Ernő ren­dező irányításával. Képünk a próbán készült; a színen Li­liom: Áts Gyula Jászai-díjas és Ficsur: Széplaky Endre Fotó: Demény Gyula Harangozó Márta A Televízióból jelentjük IV. Henrik a filmszalagon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents