Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-01 / 77. szám
1979 április L, vasárnap o Kunszabó Ferenc: KATLANBAN Fülöp Ilona: Sátánűző TÉKA Csáth Géza ismeretlen orvosi tanulmánya A polgári Tisza-híd előtt, vagy tíz kilométerre megrekedt az oszlop: német teherautók, magyar rohamlöve- gek, alacsony oldalú székely szekerek, sebesültszállító kocsik, nyíri urak sárga brics- kái tolultak egymásra; német káromkodások, ukrán szitkozódások keveredtek román siránkozással és vaskos magyar áldásokkal. A reménytelenül világos- szürke földek között húzódó kövesúton talán csak négy ember hallgatott. Valaha zöldre festett katonai trénko- csin ültek, ami elé egy nagyobbfajta kutyát idéző ruszin ló meg egy csontos öszvér volt fogva. A bakon csak egy ember kuporgott. Fején siltes hegyivadász sapka, ám a zubbony azt mutatta, hogy tarjáni tüzér. Egykedvűen szortyogtatta üres pipáját, néha a szopókával megigazgatta bajszát és kiköpött bal kéz felé. Hanem mikor oda felnyomakodott egy német harckocsi, muszáj volt jobbra sercinteni: még zokon vennék. Át is húzódott, az ülésdeszka túlsó oldalára. így fedezte fel a facsoportot, túl a nagy kukoricatáblán. Három társa a kocsiderékban komyadt. Egy a pesti háziezredből, kettő meg a kolozsvári hegyivadászoktól. Aludtak serényen, kihasználva, hogy nem zötyög a szekér. A bakon ülő Zsöndöly István többször a facsoportra nézett, aztán társaira. Ám mielőtt határozhatott volna, a Tisza felől három német harckocsi, úgynevezett kötényes Tigris gázolt vissza a kukoricatáblában. Megálltak, a trénkocsival éppen egy magasságban, majd bukósisakos SS emelkedett ki, miközben az ágyuk halk nyikorgással fordultak a megrekedt menetoszlopra. Az úton akkor már csak a legyek és szúnyogok adtak hangot. — Ist hier SS? — kiáltott a bukósisak. Semmi válasz. — Ist hier Werhmarcht! Meg kellett ismételnie a kérdőt, míg innen is, onnan is jöttek a tétova válaszok. A bukósisak bólintott, parancsolólag mutatott a Tisza felé, majd visszabújt, lecsapta a toronytetőt. A három ágyúcső úgy maradt, az útra szegezve. A megdermedt kavarodásban azonban semmi sem mozdult. j „Ebből darabos vacsora lesz” — akarta mondani Zsöndöly, de akkor az égen zúgás keletkezett. Egy két- fedeles szovjet felderítőgép oly békésen úszott, a szürke levegőégben, hogy azt lehetett hinni, mindjárt műrepülésbe kezd. Hanem a kukoricásban álló harckocsik har- madika hirtelen megforgatta a tornyát, s gyors egymásutánban két lövést adott le a gépre, mire az figurát mutatott be, valóban: éles kanyarral oldalt hátrafordult, s visszament, Nyíregyháza felé. Ezt már azonban senki sem figyelte, mert a Zsöndö- lyék mellett álló Tigris hirtelen tüzet nyitott amazokra. Az emberek az árkokba ugrálták. A kis hegyiló az első lövésre az öszvér nyakába ugrott, a másodikra pedig együtt rántották le a szekeret az útról, s eszeveszetten téptek egyenest a három tank felé. S ez jól jött az úton álló Tigrisnek. Mert amonnan cafatokra lőtték az öszvért, darabokra a trénkocsit. A kis ruszin ló kiszabadult a hámból és visszafelé rohant. Repeszek- kel telten. Nem is jutott föl az útra. Az árok partján megbicsaklott, s kiforduló véreg szemekkel bukott^ le. Vérhabbal íénylő. remegő orra csaknem elérte Zsöndöly Pista arcát. A kialakult tűzharcban végül persze hogy a magányos harckocsi húzta a rövi- debbet: lángbaborult. A kiugráló katonákat. fedélzeti géppuskákkal vadászták amonnan. — Menjünk innen ... — nyöszörögte egy sportsapkás, lengyelnadrágos civil, s kezdett kikúszni. A háziezredből való Pénzes Karcsi megfogta a lábát: — Sehová, fater! Ebben a Tigrisben mindjárt robban a lőszer. Meg a felderítő is ránk hozza a harci gépeket. A kukoricásban lassan hátra mozgó Tigrisek géppuskái még ugattak, mikor egv égő harckocsizó hengeredéit közéjük. Hátán lángolt a bőrzubbony. Pénzes Karcsi ráfeküdt, mert ez a leggyorsabb, legbiztosabb. — Tanke! — mondta a német; s akkor hatalmas dörrenés hányta szét az úttesten álló járműveket. A kint manőverező harckocsik beszüntették a tüzet, és harmadik sebességgel rohantak a Tisza felé. A katonák egyszerre vizsgálódtak föl az égre. És akkor nem pazaroltak se szót, se időt, hanem kiugrottak az árokból, és rohantak: minél messzebb az úttól. A levegőben két szovjet könnyűbom- bázó közeledett. Ügyet sem vetettek az országúti torlódásra, hanem a menekülő harckocsik után vetették magukat. A velük tartó német felállt, úgy figyelte a robbanásokat. „Bravo!” — kiáltotta, kétszer is. Aztán gyorsan visszafeküdt — ám a gépek magasba húztak, Polgár felé. Ott .azonban légvédelmi lövedékek füstpamacsai fogadták őket. Még magasabbra emelkedtek, visszaváltottak keletnek. Pénzes Karcsi felült: — Géza! Kioszthatnád az esti szeretetcsomagot. Meg- döglök egy slukkért. A hegyivadász nem válaszolt. Zsöndöly odakúszott hozzá: — Bai van? A sportsapkás civil az .arcához hajolt: — Megsebesült, uram? — Hagyjatok békén! — csapott az hirtelen, s felugrott, ökölbe szorított kézzel támadt társainak. Minden vonás eltorzult az arcán, fröcskölt a nyála. A német hátulról odalépett, lefogta. Segítettek neki... Idő múltán csendesedett a rán- gás, az üvöltés vinnyogásba, -majd száraz, fáradó zokogásba csitult. A homály egyre tömörebb lett. Benne tétova lábú, csüngő kezű emberek bóklásztak. Néha megzörrent egy fegyver. Az úton halk férfi- hangok, anyát hívó gyermekcsuklások. Egyébként csend volt és sötét. Szokatlan csend, és szokatlan sötét: Katlanban vannak, már csaknem körkörös orosz gyűrűben. Állítólag csak a Tisza-hidat védik az SS-ek. Biztosat, persze senki sem tud, mindenesetre abból az irányból már tegnap óta félelmetes fegyverzaj hallatszik. Nem is vették észre, hogy Zsöndöly Pista eltűnt közülük, csak mikor jött vissza, és egy kocsioldalt húzott maga után: — Eltűnt a pipám — dünnyögte. — A jó anyjukat ezeknek az SS-eknek... De itt van ez az oldal, Gézát el-e visszük rajta. — De hová? — kérdezte a lengyelnadrágos. Pénzes Karcsi felállt: — A Ritzbe. — A hangja nem volt kihívó. — Auguszta főhercegasszony vár bennünket teára. Még csak nem is mosolyogtak. Zsöndöly ledobta a kocsioldalt, szórakozottan kotorászott a zsebeiben, .aztán legyintett: — Nem vettétek észre? Itt, északra van egy tanya ... — Tanya?!? — Facsoportot, láttam, az csak tanya lehet ezen az istenverte sík vidéken. — Tudsz megfigyelni. Nemhiába vagy tüzér! — Voltam... csak a pipám lenne meg. Géza egyszerre megmozdult, állt föl. Imbolygott, de tudott lépni: — Istálló van abban a tanyában? — Tanya anélkül nincs mifelénk — mondta a civil. De mind felelt valamit, gyorsan, kapkodva: — Szénapadlással... — Fejőstehénnel... — Tehénlepénnyel. — Jászoly... a jászoly- han... — motyogott Pintér Géza. — És a tehenek ... arcodba szuszogják a meleget. Pénzes Karcsi a német vállára tette a kezét' — Jössz, kamerád? Schlafen. — Ah! — ocsúdott az, és bal kézzel megdörzsölte az arcát. — Ich gehe, tanke! A tanyában egy fénycsík, egy kutyavakkantás, egy verébcsippanás nem jelezte az életet. Ezért rezzentek meg, mikor mégis hang jött: — Kik vagytok? Megálltak: ezt tulajdonképpen ők is szeretnék tudni. Az öreges hang folytatta: — Mert csak azért, ha katonák, akkor az se baj, ha magyarok. Zsöndöly előbbre lépett: — Annyira szereti a magyar katonákat? — Szeretem a békességet. Horthy máma bemondta a békét. — Ez olyan szép tőle — mondta Pénzes. — Már tárgyal is. — Az a fontos. — Egy Horthytól. — Hogy tárgyaljon legalább. A civil és a német nem szólt, de szorosan a csoporttal maradtak. Az öreg mintha lemondóan dünnyögött volna a láthatatlan sötétben. Csend után Pintér Géza szólalt meg: — Jászoly... Csak legalább egy jászoly... Senki sem felelt. Közel és távol egyre mélyebb, egyre hidegebb lett a csend. Az író — Kosztolányi unokatestvére — maga sem közismert a nagyközönség előtt, de egy szűkebb olvasóréteg már évek óta számon tartja. Amióta művei újból napvilágra kerülnek. Novellái az élet, a lélek mély ismeretét, az egyes ember bonyolultságát tükrözik. Zenekritikusi működése pedig — a csalhatatlan, határozott és tömören fogalmazott rövid írásai által — a modem magyar muzsika születése körüli bábáskodás. Azonnali felismerője és értője Bartók, Kodály, Weiner művészetének, s lelkes támogatója is egyben. Rendkívül sokoldalú tehetség. Zenél, fest, zenét szerez, ír. Polgári foglalkozása orvos. Ideg- és elmegyógyász, aki mint Kosztolányi írja róla: „...tudja, hogy lelki életünkben nincsenek csodák és véletlenek, a lelkünk történései éppen olyan végzetesek, mint szívünk, vesénk, májunk működése, és a haragunk, az ambíciónk idegreakcióját szabályos görbékben lehet levetíteni a fehér lepedőre.” Sejtések és tapasztalatok, mondjuk mi — ma. Az orvosi pályán is nagy jövőt jósolnak neki. Kísérletezik, s felhasználja a tudomány rendelkezésére álló legújabb eredményeit. De alig múlt harmincéves, amikor élete tragikus módon — öngyilkossággal — 1919-ben véget ért. S most, hatvan év után, a karácsonyi könyvpiacon Egy elmebeteg nő naplója címmel megjelent orvosi tanulmányát — amelyet annak idején csak orvosi szaklap közölt — szétkapkodták. G. kisasszony naplója maga érdeklődést kelt, két okból is. A művelt fiatal nő meglepő íráskészséggel rögzítette rögeszmékkel terhes betegségét, úgy hogy szórakoztató élmény az olvasása. És különlegesség is, hiszen nem mindennapos eset belelátni egy elmebeteg gondolataiba, a baj mélyülésébe, elhatalmasodásába. Ugyanakkor rádöbbenni, milyen logikával építi föl képzelődéseit, hallucinációit. Gyötri és gyötörted magát egy maga teremtette, nem létező Lénynyel. És áltatja magát napról napra, s az írásban éli ki minden maradék idejét. Csáth tanulmányában ezt az elmebetegséget analizálja. Hogyan fejlődött ki? Miért úgy fejlődött és nem másképp? S végül mennyiben volt az fejlődés célszerű és automatikus; mennyiben kísérhetni benne figyelemmel az életnek ezt az alaptörvényét. Feleletét a szexuális, erkölcsi és önfenntartási késztetések kombinációjából vezeti le, megállapítva, hogy a G. kisasszony által alkotott egész üldözéses téveszmerendszer nagy célszerűséget mutat. Egyetlen mozzanata sincs ok nélkül, mindig valamit akar, vagy takar vele a beteg. Végezetül még egyszer hangsúlyozni kell: Csáth könyve nem úgy érdekes olvasmány, ahogyan azt — szonbságra hajló körökben emlegetni szokták. Csáth könyve a lélek mély ismeretének tükre, és mint ilyen tart számot kivételes figyelemre. Tükre annak, hogy az ember mennyire bonyolult lény, hogy életünk mennyire sokszínűbb és változékonyabb, mint ahogyan leegyszerűsítve láttuk és láthatjuk időszakonként. ' Vass Márta Fülöp Ilona: Viszonylat Vajnai László Volt... Volt egyszer egy ember élte örvény, tenger, vágya mintha száz a földön minden országhatárt fölcibált; képzeletében: Bár életében hazája határát sem lépte át. De a vágya csodálatos volt legalább. Tomka Mihály Fellegek háborús lovak — horpadt fellegek kisírt szemű kölyök- országok felett + egyetlen sor — zuhanó madár vére vörös jajszó isten hypózott egére + hálálosítva megyünk a rettenetbe állig lefegyverezve?! + fáj nekünk sajog leendő kisdedünk
