Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-28 / 98. szám
1979. április 28., szombat A KISZ szerepe a közösségi nevelésben A Népújság ez év március 4-i számában B. S. E. tollából „Aggodalmak” címen cikk jelent meg arról, hogy milyen problémákat okoz, ha a szakmunkásképző iskolákban áttérnek az osztályszintű KlßZ-alapszervezetekre, de a cikk nem beszél arról, hogy milyen előnyei vannak az egy osztály, egy KISZ- alapszervezetnek ? A KISZ KB legtöbb értékelésében, melyekben az iskolai KISZ-munkát elemzi, megállapította, hogy a KISZ- munka gyengeségei elsősorban a világnézeti nevelésben és a közösségi életben jelentkeznek. Talán éppen ezért határozott úgy 1978. márciusában, hogy a szakmunkás- képző iskolákban visszaállítják az osztály szintű KISZ- alapszervezeteket. Az egyes osztályok közösségeiben a felelősök rendszerének működtetése, a közösségi megbízatás teljesítése alkalmat, és lehetőséget ad ,a tanulóknak arra, hogy mindenki egyszerre legyen vezető és beosztott, hogy tudjanak vezetni és feladatot végrehajtani. Az önkormányzati szervek oldanak meg olyan feladatokat, mint pl. az ünnepségek előkészítése és megszervezése, klubdélutánok megrendezése, a kisebb tanulókkal való kapcsolatok megteremtése (elsősök patronálása). faliújság szerkesztése, az osztályok tisztántartásának megszervezése, a társadalmilag hasznos munka, bizonyos tanulmányi feladatok lebonyolítása, a vállalt feladatok ellenőrzése, a szabad idő hasznos eltöltésének megszervezése, a névadók megünneplése. Általában a tevékenységek zöme Vagy osztály, vagy iskolai keretekben történik. A KISZ- szervezet osztálykeretek között jobban el tudja látni az ifjúsági érdekvédelmet. Jobb lehetősége kínálkozik a szocialista életmódra való felkészítésben is. Az a követelmény, hogy az osztályközösségek életében a KISZ-eseket, mint a közösségi élet aktíváit kell működtetni, csak formális maradt. Ugyanis még mindig nem veszik ki részüket eléggé a tanulmányi munka javításában, a rend, a fegyelem, az osztály rendbentartásának munkájában, általában az osztály közösségi programjának ledolgozásában és végrehajtásában. De éppen ez szól az osztályszintű KlSZ-szer- vezetek mellett. Nagyon fontos, hogy alan- szervezeteink életét sokrétűvé, gazdaggá tegyük, hogy az minden tanulónk igényét kielégíthesse. Nem szabad csak ,az osztály tanteremre gondolni, mint az osztály közösségi életének színterére. Nem elég csak fegyelmezettnek, jó tanulónak és tisztelettudónak lenni. Mindez természetesen nagyon fontos és jelentős, de a tanulók számára ennél többet, gazdagabbat, érdekesebbet kell nyújtani. Közvetlenebb módon hatnak KISZ-eseink társaikra osztálykeretek között a társadalmilag hasznos munkák és gyűjtőmunkák esetében. Nagyobb az öntevékenység a társadalmi tulajdon és az iskola berendezéseinek megóvásában is. Több tanulót érint ilyen formán a politikai nevelő munka is, de akkor már a mennyiségi munka minőségében is kell éreztesse hatását. Fontos, hogy a KISZ értelmes cselekvési lehetőséget teremtsen tagságának. Kell, hogy ők döntsenek azokban a kérdésekben, melyekre ők hivatottak. (Pl.: tanulmányi verseny, vezetőik megválasztása, egyéni vállalások elbírálása stb.) Céljaink megvalósulása jórészt tantestületünk hozzáállásán múlik. A tanulóktól nemcsak kötelességeket kell számon kérni, hanem biztosítani kell, hogy jól élhessenek jogaikkal, hiszen ez már elvezet a felelősségvállalás kialakításához is. A tanulók természetesen munkájukhoz a segítséget nevelőiktől várják. Szándékosan írtam nevelőt, mert aki nevelőnek nem jó, az nem lehet jó tanárnak sem. Legfeljebb arról lehet szó, hogy nevelőink nem eléggé jártasak, vagy bátorialanok a mozgalmi munka módszereiben, akkor pedig nyújtsanak ezen a területen többet a pedagógusképző intézeteink, és adjon több gyakorlati segítséget az irányítást végző felsőbb KISZ-bizottság. László István igazgató. 611. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet, Békéscsaba Régi könyvek a pulton A Szegedi Antikvárium háromnapos régikönyvvásárt rendezett Gyulán, a Mogyoróssy Könyvtárban. Az akció iránt nagy volt az érdeklődés: az első két napon mintegy tizenhatezer forintot forgalmaztak. A könyvbarátok számára azonban inkább érdekesség lehet, hogy polcra került egy 1849— 50-ból származó Hármas kistükör, A magyar emigránsok Törökországban (Pap János munkája és 1893-ban adták ki Pécsett), valamint Trócsányi Zoltán: Kirándulás a magyar múltba című könyve —, hogy csak a legérdekesebbeket említsük. Egy bestseller-könyv, Bromfield: Árvíz Indiában című kötete is hamar vevőre talált. Legközelebb május közepén, Békéscsabán terveznek hasonló régikönyvvásárt Fotó: Gál Edit Nyelvész professzor az újkígyósi könyvtárban MOZI Todo modo Benkő professzor előadás közben. Mellette Fényes Péter, járási TIT-titkár és Orbán Jánosné könyvtárvezető Fotó: Gál Edit A helyes beszéd, az anyanyelv alapjait az általános iskolában kell megszerezni gyermekeinknek. Ugyanakkor kevés is az iskola; a családnak, a" közművelődésnek is igyekeznie kell. Pedagógusok mondják: „Pongyolán beszél a gyerekek többsége, sokuknál (a családoknál is) igénytelen nyelvi kultúrát tapasztalunk. A tantárgyak szakkifejezései a köznyelv szavaival keverék, korcs nyelvvé alakulnak. Kevés az olyan gyerek, aki hétköznapi beszéd közben fogalmazza meg a mondandóját. Ahogy meghalljuk, azonnal kijavítjuk a beszédhibákat, mondatszerkesztési, ejtési zavarokat. Beszéltetjük a gyerekeket, de még ez sem elég. Sokan vannak az osztályban, kevés idő jut egy-egy tanulóra. A pedagógiailag egyébként hasznos feladatlapok sem segítik a beszédfejlesztést, hiszen a helyes válaszokat csupán aláhúzni kell és nem megfogalmazni.” Sok igazság van a fentiekben, és ez nem valami szívderítő. Ezért is különös a jelentősége a nyelvi ismeret- terjesztésnek, a megyénkben most zajló anyanyelvi hét hatásának. A számtalan előadás közül szerdán az újkígyósi könyvtárba látogattunk, ahová dr. Benkő Lászlót, a nyelvtudományok doktorát, egyetemi tanárt várták. — Délután nagyon nehéz közönséget szervezni — mondta a könyvtár vezetője, Orbán Jánosné. — A község lakói javában dolgoznak még 3 órakor, esetleg a gyerekek, a nyugdíjasok és a kismamák érnek rá ilyenkor. Főként a gyerekekre voltunk mi is kíváncsiak, és arra, hogyan értik meg az egyetemi professzor előadását, mennyire érdekli őket a mostani téma, hogy hogyan köszönjünk egymásnak, hogyan köszönjünk a nőknék. Három után néhány perccel már a lépcső feljáróra is gyerekek telepedtek, a kényelmesebb helyekre pedig az idősebbeket ültették. Megtelt a könyvtár olvasóterme. Az előadó is megérkezett. Tudós tanárember volta mesz- szire sugárzik Benkő Lászlóról, ha egy szót sem szól, akkor is. Amikor beszélni kezd, közérthetően és érdekesen fogalmaz, mondanivalójával azonnal magára vonja a hallgatók figyelmét. Kezdetben még hallatszott valamiféle mocorgás, majd Az öreg ott állt az építkezést elválasztó kerítés előtt, háttal a tízemeletes panelháznak és nézte az árokban lapátolgató két embert. A napfény már tavaszt ígért, de az öreg még a télnek öltözködött. Viseltes nagy csizma, igazi sárdagasztó, fekete bekecs, kucsma. A két ember lapátolt a gödörben. Hányták ki a földet a markológép után, és közben odapillantottak az öregre is. Aztán az egyik, a nehezebb mozgású, vállasabb nem bírta megállni, hogy évődve oda ne szóljon: — Papa, nem jönne segíteni? Az öreg elmosolyodott, közelebb lépett a kerítéshez, halkan beszélt, mintha tartana attól, hogy valaki meghallja: — Hát van lapát? A munkás nem erre a feleletre számított. Kicsit jobban szemügyre vette az öreget, aztán még mindig tréfásan ezt mondta: — Az éppen még akadhat valahol, dehát az erőt kitől kapja ...? Azt nem tudunk vételezni, bátyám. — No, tudom én azt — bólintott az öreg —, de azért jöjjön csak az a lapát. A többi meg már az én dolgom. A lapát — Csak tréfált a Béla — szólalt meg a másik, komolyabb, kicsit talán morcosabb is a társánál. — Ne szívja már mellre, öreg. Megbirkózunk mi itt ezzel, maga meg csak nézze, ha jólesik. — Hiszen éppen ez az — lökte fejtetőre kucsmáját az öregember —, hogy csak nézhetem... Pedig nem szeretem én ezt nézni... nem szoktam én az ilyesmihez ... Nem voltam én soha olyan ember, nekem elhihetik,... Na, hol van már az a lapát! Az utolsó szavakat szinte követelőén mondta. A két ember egymásra nézett. Faluról való volt mind a kettő. Megértették. — Ott jöjjön be, azon a résen — mondta neki az egyik, aztán amikor az öreg átbújt a két oszlop közötti nyíláson, maga mellé segítette a gödörbe. Kezébe nyomott egy lapátot. — No, ilyenre gondolt? Az öreg csak bólintott. Végigsimította vagy kétszer a lapát nyelét, majd megfogta elcsitult, s mindnyájan együtt tanultuk a köszönés történetét, módozatait. Sűrűn bólogattak az ősz fejű hallgatók az „alászolgája, a kezétcsókolóm és kisztihand” emlegetésénél. Számukra élő múlt volt ez a korszak. Később egyetértettünk a professzor befejező mondatával: „Nem az a lényeg, milyen köszönési formát használunk, hanem az a fontos, hogyan. Beszéljünk, köszönjünk szépen, udvariasan!” Fekete fürtös gyerek nyújtózkodott hozzászólónak, kérdése kedvesen naív, s mégis lényeglátó: ;,A nagymamák miért sértődnek meg, ha sziá-val búcsúznak tőlük, miért találják tiszteletlennek a mai elfogadott megszólításokat?” Mindenki mosolyog, a szomszéd öreg bácsi bizalmasan súgja felénk: „Ez a Fári Gizi fia, nagyon értelmes gyerek!” Benkő professzor a fiúcskának és a többi kérdezőnek is részletesen, világosan adja meg a választ. Gyakorlott ismeret- terjesztő, és néhány perc múltán már minden hallgató „ismerős” számára. — Nem hoz zavarba sem a fiatal, sem az idős hallgató — említette előadás után dr. Benkő László./— 1950- től állandóan iafom az iskolákat, a kulturházakat. Tanítottam középiskolában, voltam állástalan diplomás és egyetemi professzor egyaránt. Szeretem látni az arcokat előadás közben. Tudom, hogy csak addig állhatok a figyelem középpontjában, amíg érdekesen, közérthetően beszélek. A magyar nyelv- és irodalom népszerűsítéséért, szókincsünk gazdagításáért, a szép beszédért sokat kell még tanítanunk! Hazafele menőben megszólítunk egy csapat lányt: „Szeretitek a nyelvtant?” Egymásra néznek, kacagnak: „Hát van, amit szeretünk benne, s van amit nem, például a szabályokat.” — Ügy érzitek, hogy tudtok helyesen, szépen beszélni? — faggatjuk tovább őket. Szégyenlősen tétováznak, hiszen nem is őket kellene kérdeznünk, hanem azokat, akiket sem az irodalom, sem a szép beszéd soha, semmikor nem érdekel. Sajnos, sok ilyen felnőtt és gyerek van még, pedig szép nyelvünk tisztaságát, a nyelvében élő nemzet hitét velük is meg kell értetnünk. Tanítási órákon, az anyanyelvi héten és a hétköznapokon... Bede Zsóka jó erősen, és beleszalajtotta a földbe. — Jó szaga van ennek — mondta, és nagy ívben dobta fel oldalra. — Tavaszi szaga. Meg jó is ez a föld. Zsíros, jól táplált. Megterem ebben akármi. — Papa! — Egy asszony kiáltott le a negyedik emeleti erkélyről. — Hol a csudába van már már? Hallja? Jöjjön fel ebédelni! Bosszúsan csóválta meg a fejét az öregember, és hányta tovább a földet. Csak miután már harmadszor kiabált le neki az asszony, állt meg a munkában, és erélyes hangon visszaszólt. — Ne kiabálj, te! Van szemed, láthatod, hogy dolgom van! Majd megyek, ha fájront lesz! No nézzék már — fordult megbotránkozva a többiekhez —, a menyem képes lenne hazaráncigálni a munkából. Hát ki hallott már ilyet...! Az emberek nevettek, és ahogy az öreget figyelték, azt vették észre, mintha könnyebb lenne kezükben a lapát. Könnyebb, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Tóth-Máté Miklós Aki nem olyan szinten ismerős a vallástörténetben, hogy azonnal kitalálná, mit is jelent ez a „todo modo”, az is fellapozhat azonban néhány könyvet, lexikont és egyebeket, mígnem rövid kutatás után megállapodik Loyolai Szent Ignác nevénél, hogy jezsuita irataiban rátaláljon a mondatra: „Todo modo, todo modo, todo modo para buscar y hallar la vo- luntad divina”, azaz: „Minden eszközre, minden eszközre, minden eszközre szükségünk van, hogy megtaláljuk és teljesítsük Isten akaratát.” Elio Petri olasz rendező 1975-ben és ’76 elején for- gatta/Todo modo című film- jéj/ valóságos versenyfutásban az olasz eseményekkel, számos gáncsot elviselve és túlélve egészen a bemutatóig. A bemutató bizonyára sokféle véleményt szikrázta- tott fel az olasz közvéleményből, hiszen a társadalom valós helyzetét mintegy prófétikus megérzéssel tárta a mozinézők elé. Éppen ezért igen fontos a dátum, amikor a film készült: 1976, hiszen alig két esztendőre rá következett be a döbbenetes gyilkosság: elrabolták és megölték Aldo Morót, az olasz kereszténydemokraták vezér- egyéniségét. .. Hogy aztán a film hőse, az Elnök — Gian Maria Volonte lenyűgöző alakításában — még maszkjában is az akkor még élő Morót idézi, Elio Petri zseniális megsejtése egyrészt, másrészt pedig az olasz valóság szövevényes összetevőinek ismeretét, az erőviszonyok törvényszerű változásainak ismeretét tükrözik. Nem könnyű film a Todo modo. Nemcsak azért, mert kemény és szatirikus, valóságos gúnyirat, hanem azért is, mert lassan tárja fel szimólumrendszerét, annak ellenére lassan, hogy mindent olyan érthetőnek, és világosnak lát az első percekben a mozinéző. Aztán, amikor a valóság és áttételes megjelenítésének körvonalai egyre plasztikusáéban — és tegyük hozzá —, hátborzongatóbban kialakulnak, már értjük, hogy miféle hatalom világába jutottunk; hogy az álszent mea culpa mögött elkerülhetetlenül vér folyik, gyilkosságok sorozata kezdődik csupán azért, hogy a hatalom sakkfigurái megfelelően átrendeződve, továbbra is a kezükben tarthassák a gyeplőt. A színhely, a hipermodern katakombaszálló, ahová a hatalom birtokosai összejönnek, különös helyszín. A fényes, mégis puritánnak tűnő belső tér már maga félelmet, de lagalábbis szorongást keltő; s mindezek között a jezsuita fűtöttségű lelkigyakorlat, a „minden eszközzel. ..” gyakorlása és elsajátítása, finomítása: az emberi elaljasodás és cinizmus legvégső szféráit idézi meg. S a váratlan gyilkosságok, a látszólag ok nélkül pusztulok sora is más-e talán, mint a Loyolai dörgő intése, parancsa: „Minden eszközzel!...” Elio Petri rendező jól érezte, mi következik 1976 után, hogy a terrorizmus Olaszországában sem más a hatalom napiparancsa, mint: „Minden eszközzel!” Nagy művészek találkozója a Todo modo, Gian Maria Volonte mellett a kultikus szertartásokat vezető papot Marcello Mastroianni formálja meg, tévedhetetlenül és sokkoló erejű hitelességgel. Nem könnyű film, mint említettem, mégis érdemes megnézni. Sass Ervin
