Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-11 / 59. szám
NÉPÚJSÁG 1979. március 11, vasárnap Fekete János: Elmúló idő Kiállításról kiállításra Amatőr festőművészek a gyulai Dürer teremben A közelmúltban nyílt meg Gyulán, a múzeum Dürer termében a Békés megyei amatőr képzőművészek kiállítása. Amatőrjeink — mint bárhol az országban — zömmel rajztanárokból verbuválódnak, bennük van elsősorban indíték arra, hogy az oktatás-nevelés mellett a művészi kifejezés útjait is keressék. Az amatőrpálya nyilván sokkal rögösebb, mint a hivatásosaké, több megküzdeni valójuk akad. Pár éve még a közös megértés is hiányzott, vegyítve egyik részről lenézéssel, másik részről oizonyos szorongással, mely az elfogadtatás körül húzta jól felismerhető erővonalait. A helyzet változott, a festőművészekkel való foglalkozás is rugalmasabb lett, s nem az elválasztó vonalakat, hanem az ösz- szetartókat erősíti. Jó területe lett az együttműködésnek, a közösséggé formálódásnak a megyei képzőművészeti szakbizottság, melyben egyformán találhatók hivatásosak és amatőrök. Ez a mostani kiállítás annak jegyében született, hogy amatőrjeinket megfelelően bemutassa, hogy inspiráljon további művészi fejlődésre, hogy felmérje: hol tartanak azok, akik eddig már számos, kisebb-nagyobb kiállításon bizonyították tehetségüket? Sajnos, elöljáróban le kell szögezni (bizonyítéka pedig maga a tárlat), hogy a Békés megyei amatőr képzőművészek gyulai bemutatkozása szegényesre sikerült. Sietek hozzátenni (ehhez viszont az elmúlt évek sok, ígéretes bemutatkozása a bizonyíték), hogy nem a kiállítók tehetnek róla: ennél sokkal magasabb színvonalú az e vidéki amatőrfestészet. Akkor hát mi történt? Hirtelen visszaesés, vagy egyebek? Vagy talán ezúttal a kiállításra meghívottak túlnyomó része önmaga is rosz- szul válogatott, és gyengébb, nem jellemző műveit küldte be a zsűri elé? Vagy a zsűri végzett felületes, elfogult munkát? Nem vitás, hogy a magyar képzőművészeti életben kimondott és kimondatlan harc dúl egyes csoportosulások, mi több klikkek között, ez a harc aztán — adódó alkalmakkor — a kiállítások zsűrizését is befolyásolhatja. Hogy az amatőrök megyei kiállításának kialakulásában ezek a különböző, erőteljesen szubjektív tényezők mennyire játszottak szerepet, nehéz eldönteni. Csak abból ítélhető meg talán, hogy az emeleti nonfiguratív-blokkban akad kiállító, aki 16 (!) munkával szerepel, míg a nem nonfiguratívek esetében szűkösen két kép az átlag. Furcsa talán, hogy ennyire „darabra” mérem a bemutatkozást, nyilván van ebben némi irónia is; de ha inkább elkendőzni igyekszünk ezt a kiabálóan szembeszökő aránytalanságot, nem tennénk jót a szépen formálódó közös ügynek. Egyszóval: nagy kár, hogy sem a zsűri, sem mások nem vették észre, mennyire torz az összkép, és azt sem, hogy ilyen szegényes kollekciót nem lett volna szabad bemutatni. Ha valóban ez a színvonal, senki nem szól semmit. De nem ez a színvonal! S ha mégis az előzőt akarná valaki bebizonyítani, nem jár jó úton, és indítékai sem lehetnek bocsánatosak. Ezek után pedig kiemelni, felhívni a figyelmet egy-két alkotóra, nehéz vállalkozás. Régebbi munkásságuk ismeretében azonban feltétlenül odafigyelést érdemel és művészi élményt sugároz Vár- konyi János három képe, az orosháziak: Feldmann Tibor, Fekete János, Szlotta András és Horváth János festményei, grafikái; érthetetlen és megmagyarázhatatlan viszont, hogy miért szerepel egy, jobb esetben két képpel Görgényi Tamás, Jelinek Lajos, Meskó Anna, Páka György és Párzsa János? Szólni kell természetesen a felső traktus „gazdag” nonfiguratív bemutatójáról is, melyet csak Romvári Etelka tisztaságot, emberi szépséget sugárzó szőttesei törnek meg, jó értelemben természetesen. Nyilván, külön téma és megítélés tárgyát kellene képeznie annak, hogy a nonfiguratív irányzatokkal kísérletezők (Lonovics László, Gubis Mihály, Oroján István) ilyen irányban vannak-e jelen az amatőrfestészetben, és ilyen arányban-e érték szerint is? A kibontakozás további reményében bízhat tehát csak az, aki ezt a Dürer termi tárlatot végignézi. És feltétlenül arra is gondolnia kell, hogy ennél a mi amatőr festőművészeink többet tudnak. Még azok is, akik egyáltalán nincsenek ott. S. E. Képeink A Békés megyei amatőr festőművészek gyulai, Dürer termi kiállításának három képét mutatjuk be kulturális mellékletünkben. A kiállítás még néhány napig megtekinthető. TÉKA Egy jugoszláviai népszokás-monográfia A közelmúltban jelent meg híradás a Békés megyei Népújságban is arról, hogy Jung Károly fiatal jugoszláviai magyar néprajzkutató, az újvidéki egyetem magisztere figyelemre méltó művel gazdagította az egyetemes magyar néprajztudományt. A jugoszláviai magyar írókon kívül hazánkban egyre ismertebbekké válnak az ott tevékenykedő magyar származású tudós kutatók, hogy kissé a néprajz területén maradjunk, elegendő talán Penavin Olga nyelvész- professzor nevének a megemlítése, akinek szép népmesegyűjteményét is számon tartjuk, vagy Tóth Ferenc észak-bánáti népballada- gyűjtését, ő a Békés megyében is több évig tevékenykedő neves néprajzkutató, Kálmány Lajos nyomán tárta fel e táj balladakincsét. Ez a kötet is, amelyet most a magyar olvasóknak ajánlunk (tehetjük, mert hazánkban is kapható), Az emberélet fordulói címet viseli, s a születés, a házasság és a halál népszokásait tartalmazza; fontos előrelépése a jugoszláviai magyar néprajzkutatásnak. Az adatszolgáltató község, Gombos (Bogo- jevo), nyugat-bácskai falu, túlnyomórészt magyarok lakják. Azon szerencsés helységek közé tartozik, amely nem kerülte el a néprajzkutatók érdeklődését. A szerző szülőfalujának szokásait dolgozza fel monografikus igénnyel és szinten. A kötet mottójaként találóan azt írja: „Jobb kezemen hat ujjal születtem, tehát a falumban is élő hagyomány szerint táltos volnék, vagy legalábbis garabonciás. Sámándobom nincs, gyógyítani nem tudok, a földben égő aranyat nem láttam még meg, jégesőt sem küldtem rettegő falvakra. Ehelyett elhatároztam, hogy Gombos hagyomány világát kísérlem meg megfigyelni és megrajzolni.’’ Az elhatározás nem csupán kísérleti eredményt, hanem szép tudományos sikert hozott. Jung kötetében — a többi értékes jó tulajdonságain túl — két tényező ragadja meg a szemleíró figyelmét. Az egyik az adatok, a tények gazdagsága; a másik az alkalmazott módszer. A hiedelem- és szokásleírásnak szinte páratlan gazdagsága azért is hat meglepőnek, mert tudjuk, hogy napjainkban milyen nehéz feladat ez. Nem túlzás, há azt állítjuk, hogy egy mai Békés megyei magyar lakti hasonló nagyságrendű, tehát néhány ezer lakosú községben, mint Gombos, igen fáradságos munkával lehetne esetleg megközelítőleges mennyiségű (és tegyük hozzá minőségű) anyagot ösz- szegyűjteni. Ügy látszik, a nemzetiségi sors inkább produkál konzerváló hatást, persze mindaddik, míg a társadalom fejlődésének integráló ereje itt is szét nem feszíti a megtartó szálakat. (Hasonló tapasztalatunk volt a megyebeli szlovákok hagyományának, s általában a szokás- és hiedelemvilágának a gyűjtésekor.) Voigt Vilmos, a kötet egyik szaklektora, hazai bá- báskodója egyúttal az utószóírója tájékozottan állapítja meg, hogy Jung Károly könyve a legteljesebb magyar nyelvű szokásleírást foglalja magába. Szerinte nemcsak a jugoszláviai magyarság köréből, hanem egyáltalán a magyar népi kultúra e terebélyes ágáról ilyen sokoldalú anyagot a magyar néprajztudomány még nem tett le az asztalra. Mivel napilapban nincs módunk a kötet tüzetesebb elemzésére, csupán felhívó jelleggel a három nagy életforduló egy-egy témaköréből néhány vezérszó idézésével hadd utaljunk a leírás, az adatközlés részletességére, gondos alaposságára. A találomra kiválasztott alcímek is pontosan érzékeltetik talán, hogy milyen fontos szerepet töltöttek be a szokások és a hiedelmek előírásai, melyek az élet legapróbb mozzanataiban szervesen je- lelevő szabályozók voltak. A paraszti élet e rendjének megtartása, megtartatása döntötte el legtöbbször az élet további menetét, a közösségben élő egyén sorsát. A születés témaköréből: tilalmak a terhesség idején; rácsodálkozás és megnézés, megijedés és odakapás, táplálkozás és lopás, átbújás a szárítókötél alatt, testsúlymérés, kutya és macska meg- rúgása, gyerekkeresztelés, kenyérsütés, a terhesség leta- gadása, a szülők sértegetése, halottnézés, tanúskodás, eskü, foghúzás. A házasság és a lakodalom köréből: a fiatalok ismerkedési alkalmai, a lányokhoz járás, a szerető, a megesett lányok; a párválasztás szempontjai, a lányok házasságjósló rítusai stb. A halál és a temetés köréből a halál előjeleit idézzük: a halálmadár, a tutuló kutya, a harangozó, az álombéli foghúzás, a bútorreccsenés, az edénycsörömpölés, a vakondtúrás, a hozzátartozóval való álmodás, hullócsillag, kukorékoló tyúk stb. A módszere korszerű. A szerző már a bevezetőjében hangoztatja, hogy a szokások és a hiedelmek kategóriái egymással annyira kölcsönhatásban vannak, hogy határt szabni köztük majdnem lehetetlenség. Éppen ezért az élet három legnagyobb eseményének népi rendjét komplex módon mutatja be, úgy, ahogy valójában létezett, és ahogy a valóságban a mindennapi életben gyakorolták. Áttekinthető, világos szerkezete csupán a tudományos eligazodást és szintézisteremtést, az olvasó helyes irányítását szolgálja, nem választja el feleslegesen egymástól az adatokat. Másik fontos metodikai jellemzője, hogy következetesen vállalja a hiteles népi szövegek közlését, amelyek nemcsak argumentumként kiválóak, , hanem közülük számos a tiszta népi elbeszélés sajátos remekeiként élményt nyújt annak az olvasónak is, aki nem csak szakmai ügyszeretetből tanulmányozza végig a könyvet. A szokások áttekintését a község rövid történetének a fejezetével zárja. A függelékben a gombosi vőfélykönyv verses köszöntőit, halotti búcsúztatókat, lakodalmi kurjantókat tesz közzé. A 32 ábrát tartalmazó képmelléklet eredeti gombosi fotográfiákat, illetve a szerzőnek az egyes szokásokról készített felvételeit foglalja magába. Igen gazdag jegyzet és bibliográfia koszorúzza a kötetet. A szerző a jegyzetekben láthatóan a gombosi szokásokat a közreadott magyar néprajzi feldolgozásokkal kívánta párhuzamba állítani, hogy mintegy ezáltal is érzékeltesse, hogy a gombosi szokások az egyetemes magyar népi kultúra szerves részei. (Örömmel láttuk, hogy a legújabb Békés megyei közléseket is számba vette, amelyek magyar vonatkozá- súak.) Ez a kép még hatásosabbá vált volna, ha a sok nemzetiségű Bácska interet- nikus kapcsolataira is odafigyelt volna. Egy helyen a szerző szerényen jegyzi meg, hogy szeretné, ha a könyve a később megírandó hasonló jellegű művek számára „párhuzamot szolgálna”. Véleményünk szerint kötete e szempontból is jelentős: tartalmi és módszertani értékei miatt most is nagy haszonnal forgathatják a népszokáskutatás mai és holnapi kutatói. Dr. Krupa András Újházy László A szerelem gyümölcsízű csodálatát nem fojtja el új találkozás mégha szelet fúj is a furulya és odakinn félelmetes rovarok dudálnak szerelmünk méze körül 4 Sass Ervin versei Egy fekete-tengeri kikötőben jó volt a tenger csendes csobogó a kikötőben nagy zenés hajó kékből és aranyból szőtte a nyár a part mögött mi volt ki tudja már emléknek maradt a város képe fehérrel festve a zöld vidékre maradt mint fénykép egy-két pillanat vízmosta kövek medúzák halak riszáló széplányok vásári zaj hajótülkölés szomjoltó ital jó volt a tenger csendes csobogó nyugalmas vizén nagy zenés hajó Mint a hó olyan vagyok mint fák között a hó szótlan és hideg dermedt takaró kristályrojtomon esőcsillagok amíg tavasz jön addig itt vagyok messze házaktól csapások mellett egyedül vagyok őrzöm a csendet östengerekből néhány atomot zuhogva nyíló zengő patakot olyan vagyok mint fák között a hó mint az emberek fagyos olvadó Gubis Mihály: Párhuzamos elmozdulás
