Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-29 / 74. szám

1979. március 29., csütörtök NÉPÚJSÁG — „Három éven belül vi­lágsztárunk lesz ” — mond­ták sokan a cannes-i MI- DEM-fesztivál előtt. Akkor ez csaik bizakodás volt, de az első üzleti tárgyalások, illetve szerződéskötések után, úgy tűnik, valóság. A magyar szórakoztató zenei hanglemezgyártás ugyanis — ezt a MIDEM sikere csak jelezte — az utóbbi egy-két évben meg­kezdte a felzárkózást a mél­tán világhírű komoly zenei hanglemezgyártásunk mellé, s ma már a nemzetközi elis­merés kapujában áll. Ezt a tényt igazán csak akkor ér­tékelhetjük és érthetjük meg, ha felidézzük a jelen­legi eredmények előtörténe­tét. Tulajdonképpen a nulláról kellett kezdeni, mert Ma­gyarországon 1951-ig még nagyipari hanglemezgyártás sem volt. Az első korszerű­nek mondható mikrobaráz­dás lemez is csak 1958-ban jelent meg, az első sztereó- felvételek pedig 1962-ben. Akkor, amikor külföldön az új szórakoztató zene, a dszessz, a musical, a rock and roll és a beat már ré­gen virágzó hanglemezipart hozott létre. Nálunk abban az időben, az ötvenes évek szűk levegőjében a szóra­koztató zene mostohagyerek­nek számított és csak né­hány, a bécsi operett világát idéző, stílusát folytató tánc­zenei lemezből, illetve ope­rett- és magyarnóta-felvéte- lekből kínáltak szűkös vá­lasztékot a. könyvesboltok. A szórakoztató zenében je­lentkező nagy robbanás — a beatmozgalom — azonban hamarosan nálunk is érez­tette hatását és a hatvanas Csillogó fekete lemezeken... évek első felében egy, az eddigitől merőben eltérő if­júsági kultúra kialakulását eredményezte. Lemezkiadá­sunkban a változások alig tükröződtek, noha a fiatal­ság éles kritikával követelte kedvencei elismerését, akiket nemcsak koncerten, de le­mezfelvételeken is szívesen hallgatott volna. A beatmoz- galommal együtt ugyanis fel­nőtt egy új nemzedék, mely nagyobb zsebpénzzel, , több szabad idővel rendelkezett és új kedvenceivel határozottan szembeszállt az idősebb kor­osztályokkal. A fogyasztásba is mindinkább bekapcsoló­dott volna, de igényeit a hanglemezgyár képtelen volt kielégíteni. Igaz ebben nem­csak szemléleti tényezők ját­szottak szerepet, hanem az is, hogy a lemezek préselése albérletben folyt a Villa­mosszigetelő és Műanyag­gyárban. A korszerűtlen Rot- tenbiller utcai stúdióban ál­landó volt a zsúfoltság, a kész matricák egy részét Svédországban csináltatták, a kazettákhoz szükséges fel­vételeket pedig Svájcba kel­lett szállítani és a raktáro­zást is csak egy budapesti templom alagsorában tudták megoldani. A borítókat pe­dig még 1975-ben is kézzel ragasztották. Nem csoda, hogy a hatva­nas évek második felében is sok volt a panasz; az új kedvencek — Illés, Omega; Metró, Koncz, Zalatnay, Ko­vács — lemezeit nem min­dig lehet kapni, az új felvé­telek késve és kis példány­számban jelentek meg. Elő­állt az az egyre inkább fel­oldhatatlan, megoldást sür­gető paradoxon; kialakult egy új szórakozási forma, mellyel a kiszolgálóappará­tus, így a lemezgyártás, nem tudott lépést tartani. A változás 1968-tól kezdő­dött. A gyártási, vállalati fel­tételek ugyan nem sokat ja­vultak, de a vállalat új ve­zérkara felismerte, hogy a felnőtt és fiatalabb korosz­tályok ízlése végképp elsza­kadt egymástól, s a javuló anyagi viszonyok mellett a lemezvásárlási kedv is ug­rásszerűen emelkedett. Az új helyzethez jobb szerve­zéssel, nagyobb hozzáértés­sel, rugalmassággal igyekez­tek igazodni, s ennek köszön­hető, hogy hamarosan dzsesszlemezek, kazetták, a popfesztivál dalai, népzenei felvételek, verslemezek is megjelenhettek, a lemezborí­tók tetszetőssé váltak és ami néhány éve még elképzelhe­tetlen volt, Koncz Zsuzsa Szerelem című albumából 100 000 példányt adtak el. Sőt, az énekesnő 1973-ban, Magyarországon elsőként be­léphetett a lemezmilliomo­sok táborába. Időközben 1971. augusztus 11-én a Vö­rösmarty téren megnyílt az első magyar hanglemezsza­lon, ahol a szórakoztató ze­ne, a popzene kedvelőinek külön sarkot rendeztek be. Az üzletben visszamenőleg is a lehető legnagyobb válasz­tékot biztosították, ennek el­lenére országos viszonylat­ban továbbra sem tudták az igényeket sem mennyiségi, sem minőségi szempontból kielégíteni. Az ok egyszerű: Magyarországon még mindig nem működött önálló hang- lemezgyár. Ezért a legnevezetesebb év a magyar hanglemezgyártás történetében 1976. Ekkor épül fel Dorogon a régen várt gyár, mely lehetővé te­szi, hogy a vállalat ettől kezdve saját hasznára és kockázatára önálló gyártási, nagykereskedelmi és kiadói tevékenységet folytasson. Az eredmény bámulatos. Már a következő évben 100 millió forint a vállalati haszon, ami az 1968-as 9 millióhoz képest válóban „mammut- nyereség”. Jut belőle stúdió­fejlesztésre, bátrabb kezde­ményezésekre, kockázatvál­lalásra is. De itt adjuk át a szót dr. Erdős Péternek, aki 1968 óta dolgozik a vállalat­nál, s nem kis szerepe van a jelenlegi eredmények eléré­sében. „Jelenleg az országban kb. 600 helyen (szakboltokban, áruházakban, könyvesboltok­ban) árulnak lemezeket. Egy évben átlag 120 féle újdon­sággal jelentkezünk. Ezek között 30 popzenei, 8 ope­rett, 5 népzenei és 10 ma­gyar nóta nagylemezzel. Nagykereskedelmi raktá­runkban pillanatnyilag is 600 címből áll a választék. Három évvel ezelőtt még hihetetlennek tűnt, hogy egy nagylemezből 50 000 példányt adunk el. Ma már van olyan lemezünk, melyből 150 000 példány kelt el, sőt a külföl­di eladást is beszámítva, nem egynek a példányszáma a negyedmillióhoz közelít. A vállalatnál a szórakoz­tató zenei lemezeket ma már két márka is reprezentálja. A Qualiton a régebbi és a cigányzene, magyarnóta-, il­letve operettfelvételek fedő­neve. A Pepita márka pedig a rock-, beat-, pop-, diszkó- és tánczene gyűjtőfogalma.” Egy nemrégiben végzett felmérés szerint az ifjúság zenéje — a popzene — a szórakoztató zenei lemezek forgalmának 50 százaléka. A szórakoztató zene modern irányzatai ma már önálló iparággá nőtték ki magukat. Külföldön nagy konszernek, mammutvállalatok tartják kezükben az irányítást és diktálják a piacot. Az új ipar ma már nemcsak a le­mezgyártást foglalja magá­ba, de egy sor járulékos te­vékenységet is. A lemezek el­készítését minden esetben komoly piac- és keresletku­tatás, reklámhadjárat, me­nedzselési munka előzi meg. Nálunk mindezt az alapok megteremtése után csak most kezdték el kifejlesz­teni. Nemrégiben hangmér­nökök jártak az angolszász országokban, hogy a hely­színen tanulmányozzák a fejlettebb felvételi technikát, a szakma előttünk eddig rejtve maradt fortélyait. Az idén ugyanis befejezik a Rottenibiller utcai és a MAFILM lemezstúdiójának a korszerűsítését is, s a jövő félévtől kezdve már a leg­kényesebb igényeket is kielé­gítő, világszínvonalú felvé­telek készítésére nyílik lehe­tőség. Így a vállalati hát­tér lassan adott lesz a nagy tervek véghezvitelére, s né­hány előadónk külföldi nép­szerűsége lehetővé teheti a világpiac meghódítását. Az 1978-as adatok szerint a külföldi eladási listákon az Omega a legnépszerűbb, de nyomukban ott van az LGT, Skorpió és a MI- 'DEM-en sikert aratott Fo­nográf, Szűcs Judit, Neotori, Koncz Zsuzsa, Katona Klári is. Hogy közülük kerül-e ki a világsztár vagy ma még ismeretlen, új tehetségek bukkannak fel, ezt nem tud­juk. De a feltételek megte­rem tődésével minden re­mény megvan arra, hogy az álom valóra váljon. Sebők János Az uborkalevestől a tökszörpig Amikor a „Sió”-t először megláttam az ABC-ben, azt hittem, hogy ételízesítő, mert ugyanolyan zacskóban volt, mint a „Vegeta”, bár a pul­ton a szörpök között lapí­tott, őszinte megdöbbenésem­re. Amikor pedig belekóstol­tam, nem a Sió csatorna ju­tott eszembe, még csak nem is Kecskemét (tudomásom szerint ott v,an a sárgabarack őshazája), hanem egy hosz- szú futószalag Sztrazsicán, amin lassú méltósággal höm- pölygött a barackfolyam. Mi, a vendégek sóvár szemmel néztük, mert itthon csillagá­szati árakon lehetett csak barackot kapni. — Szerin­tem leendő unokáim ámuló tekintettel fogják majd hall­gatni (miközben unottan be­lenyalnák majd az ananász- dzsembe és a banánlekvár­ba), hogy a nagymama gye­rekkorában még annyi sár­gabarack termett a fákon, hogy nagy fazekakban lek­várt is főztek belőle otthon. Szóval a futószalagon tova­gördülő rengeteg barackból szörp lett, amit nem 2 dl-es zacskóba, hanem fél literes sörösüvegekbe töltötték. Eme palackozási formával sike­rült tökéletesen becsapni kedves magyar barátaikat. Az első ebédnél, ugyanis még, egy emberként csillant fel á csoport szeme a besor­jázó sörösüvegek láttán. Az­tán részben elborultak a te­kintetek, pedig igazán üdítő volt ez az ital, a frissen sze­dett gyümölcs hamvas illatát hordozta magában. Igen, ott Bulgáriában Sztrazsicán kel­lett volna megkóstolni a tök­szörpöt, mert azt is szokott gyártani a konzervgyár, de még nem, vagy már nem volt tökszezon, vagy egysze­rűen akkor nem gyártottak, de ebből a kóstolóból, őszin­te sajnálatomra, kimarad­tunk. Hároméves az a kapcsolat, ami a békéscsabai Lenin Termelőszövetkezet és a sztrazsicai, illetve a két vár­nai agrár-ipari komplexum (továbbiakban APK) között van. Erről a barátságról mindig a törpe és az óriások jutnak az eszembe, hiszen a három APK külön-külön 20 —30 000 hektárnyi területtel rendelkezik, míg a Lenin Tsz-nek „mindössze” 3—4 ezer hektára van. Az APK-k, mint nevük is jelzi, egy na­gyobb közigazgatási egysé­get képviselnek, ezért hozzá­juk nemcsak termelőszövet­kezetek, hanem a mezőgaz­dasághoz kapcsolódó élelmi- szeripari üzemek is tartoz­nak, (pl. konzervgyárak). Fo­kozatosan bővül és gazdago­dig a kapcsolat a Lenin Tsz és a három bolgár APK kö­zött. Évente egy alkalommal 5—6 tagú szakembercsopor­tok utaznak egymáshoz, fel­váltva, tapasztalatcserére. Nyaranta pedig mintegy 30 •—40 pihenni vágyó tsz-tag kereshet felüdülést a bolgár tengerparton, illetve az otta­niak jönnek el hozzánk, hogy ismerkedjenek velünk. Ilyen ,,nyári akció” kere­tében léptük át a határt es­te Russénál, mintegy húsz­órás út után, hogy megke­ressük Sztrazsicát. Szombat lévén azonban Bulgáriában is szórakoztak, kikapcsolód­tak az emberek és autóbu­szunk fáradt vezetője alig- alig talált megértésre muto­gatásával és szlovák nyelv­tudásával a zömében már jó hangulatban levő bolgárok között. Ügy tűnt, Sztrazsicát letörölték a térképről. Akit megkérdeztünk vagy nem tudta, hogy hol van, vagy úgy megmutatta az utat, hogy még legalább két óra­hosszat furikáztunk az éj­szakában, mire rátaláltunk. Micsoda kis falu lehet ez, hogy a bolgárok sem tud­ják, hogy hol van! — Ez volt az utolsó gondolatom, amikor beleájultam végre az ágyba. Reggel, amikor kinéztem az ablakon, nem akartam hinni a szememnek. Házunk egy tó fölé nyúlt ki, szemben zöldelő hegy, kristálytiszta levegő és csend, amibe mesz- sziről halkan belekotyogott egy rádió, néhány tarka kempingsátor szomszédságá­ból. Kezdtem megbánni a „kis falut”, és megbánásom a későbbiekben helyesnek bizonyult. Igaz a tó mester­séges volt (de ez nem lát­szott rajta), és ez a hangula­tos környék volt Sztrazsica üdülőtelepe. Bizony, tenger nélküli kis országunkban mi is utánozhatnánk a bolgáro­kat, több ehhez hasonló üdü­lési lehetőség létrehozásával. A sztrazsicai APK elnöke már várta ébredésünket Ma­rikával, a tolmácsnővel együtt, aki 18 éves koráig élt Miskolcon és a mai napig sem tud meghatottság nélkül beszélni Magyarországról. Ezzel megkezdődött a két nap, lamit Sztrazsicán töltöt­tünk. Először a már említett konzervgyárat mutatták meg nekünk, a délutáni program­nak pedig városnézést üte­meztek be. Igen, szó sincs tévedésről, Sztrazsica város. Nemrég vált azzá, mindössze 6 ezer lakosával, szemben Békéscsaba 60 ezrével, és itt megfordul az óriás törpe viszony a mi javunkra. Az elnök őszinte büszkeséggel vezetett minket az ifjú vá­ros főterén a „képgalériá­hoz”. Elfogódottan jártuk végig a gyönyörű termeket, és csodálkozva nézegettük a különböző képzőművészeti alkotásokat. Marika elmond­ta, hogy bár zömében bolgár művészek alkotásai láthatók itt, de városukban külföldi művészek is megfordulnak, így magyar festők képeivel is találkozhatunk, ha alapo­san körülnézünk. — Bár ne­künk lenne ilyen! — sóhaj­tott fel egy fiatalasszony. Magamban csendesen rábó­lintottam, hiszen Békéscsaba megyeszékhely létére sem dicsekedhet hasonlóval. A városnézés után autóbuszunk fölkanyarodott a hegyre, a partizánemlékműhöz. Fen­séges látvány volt a kőbe merevedett mozdulat, egy meglebbenő óriás zászló. Nagy madárként fehérlett a zöld lombok között, akarat­lanul is magára vonva az arra utazók tekintetét. Más­nap délelőtt folytattuk ba­rangolásunkat az APK terü­letén, egyik termelőszövetke­zetének földjét jártuk be. Az ebédnél pedig bevonult az uborkaleves! Hidegen készí­tik el és így is tálalják. Ká­nikulában rendkívül üdítő, bár csoportunk tagjainak tetszése inkább a hazai tyúk­húsleves felé orientálódott. A délután folyamán ismerő­sökkel találkoztunk egy má­sik konzervgyárban, a futó­szalagon ott sorakoztak az itthoni boltokban jól ismert vaskos bolgár uborkásüve­gek. A búcsúvacsoráig né­hány láda őszibarack társa­ságában emésztettük a látot­takat a tóparton. Másnap hajnalban álmo­san néztük, miként rámol­ják be buszunkba a tömény­telen „hamuba sült pogá­csát”. Néhány órás út állt előttünk Kamcsijáig, de leg­alább egy heti élelmiszert kaptunk. Amint elnéztem a kenyeres zsákok, kolbászos, sajtos, paradicsomos, uborkás ládák (mindig elfelejtették, hogy ez utóbbi nyersen megsózva nekünk nem szá­mít csemegének) hosszú so­rát, éreztem, hogy ott lapul a sarkukban útravalóul az az őszinte barátság, amit olyan természetesen ég egy­szerűen adtak nekünk, e rö- yid idő alatt. Szép volt a későbbi tíz nap is, csodála­tos volt a tenger, jó volt ben­ne lubickolni. Elvízibicikliz- tünk a Kamcsija folyón, és sziszegve néztük a parázson lépkedőket a tűzbárban. S bár igazi kánikulának is örülhettünk, azzal a kelle­mes melegséggel nem talál­koztunk még egyszer, mint amit a mi ifjú városunkban éreztünk. Egy este itthon, amikor is­merősöknek meséltem a bol­gár útról, felhangzott a szo­kásos magyar kérdés. — És mit hoztatok Bulgá­riából ? — Az uborkaleves recept­jét — válaszoltam csende­sen. Felharsant a nevetés, úgy látszik ez volt az est leg­jobb vicce. Szerencsére sen­ki sem sejtette, hogy éri ezt teljesen komolyan gondol­tam. Huszár Gabriella Kvadrofon-erdő sok hangra Mostanában a Tanácsköz­társaságot ünnepelvén, gyak­ran emlegettük Balázs Béla nevét. Sokféle arca volt: költő, filmesztéta és elbeszé­lő hírét-nevét ismeri az or­szág. Emlékét, műveit újra és újra fel kell eleveníteni ahhoz, hogy a legfiatalabb nemzedékek is megismerjék. Tanári és hírlapírói múlt után politikai tevékenysége a dicsőséges 133 nap egyik jelentős személyiségévé avat­ta. Tagja volt az írói direk­tóriumnak, a Közoktatás- ügyi Népbiztosság irodalmi ügyosztályának vezetőjévé, a színházügyek irányítójává választották. A proletárdik­tatúra bukása után bécsi emigrációjában főként film- művészeti vonatkozású írá­sai jelentek meg, az első rendszeres filmesztétika ki­dolgozását köszönhetjük ne­ki. Ez a sokoldalú, komoly egyéniség meseszerű, elvont szimbólikájú történeteket is alkotott olvasóinak, amelyek közül kettőt Bartók tett tel- r jesebbé zenéjével. A Kék­szakállú herceg várában a modern drámai lehetősége­ket kutatta, ezt a művét ma is állandóan műsoron tart­ják az operaházak. Ugyan­csak örök népszerűségű az 1916-ban írt, Bartók zenéjé­vel táncjátékká komponált Fából faragott királyfi. Meglepett már bennünket máskor is a rádió újszerű kí­sérleteivel, amikor életre va­rázsolták a látszólag lehe­tetlent. Ezúttal szerdán dél­előtt a műfajok közötti át- törhetetlennek látszó falon lendültek át a Fából fara­gott királyfi című néma táncjáték rádiósváltozatával. Siklós Olga, Kiss László és Kádár László készítették az alig 20 perces hangjátékot, az Erdő sok hangra címűt. Valóban, játék volt a hang­gal ez a műsor, hiszen kvad- rofon térben idézték meg az erdőt. Siklós Olga így nyi­latkozik a Rádióújságban: — A Fából faragott királyfi számunkra elsősorban tánc­játék, és Bartók Béla zené­je. A rádiós olykor azon fantáziái, hogyan tehetné hallhatóvá a némát, a csak láthatót. Balázs Béla írta a librettót és adta meg annak nemcsak tánccselekményét, de filozófiáját, költészetét is. E táncjáték szövegének gaz­dagsága késztetett arra, hogy a mesét ezúttal ne zenében mondjuk el, hanem egy va­lódi erdőbe helyezzük. Hegedűs D. Géza, Almási Éva, Ronyecz Mária és Kiss Ferenc néhány mondatos szerepében a valósághoz na­gyon is hasonlatos mesevi­lágot idézett meg. A mese­játék eszmei mondanivaló­ját a főszereplők meséiéi értették meg igazán a hall­gatókkal. Ha a rádió ezen a tájon is tisztábban szólna, jobban élveztük volna a nagyszerűen kidolgozott hanghatásokat. A hangok keltése, a szélzúgás, a ku­tyaugatás, stb. felidézése, összehangolása külön művé­szet, melyhez a Magyar Rá­dióban kiválóan értenek, eb­ben a műsorban pedig a harmónia sikere Kutassy Ferenc zenei munkatárs ér­deme volt. Ügy tűnik, hogy a gyer­mekmesékben a csodák, tün­dérek, a velük játszó embe­rek helyét lassan átveszik az állatok: mackók, kacsák, mókusok. Ez a varázsos vi­lág mégsem halhat meg so­ha, amíg nagy írók és gyer­mekek fantáziájában él, s a rádió is műsorra tűzi a tör­téneteket. Ne felejtsük el a tündérmeséket, hiszen gye­rekeink életét teszi színeseb­bé! Bede Zsóka

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents