Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-25 / 71. szám
1979. március 25., vasárnap o Magyar Grafika, 1978 Kilencvenöt grafikus alkotásai töltik meg a Magyar Nemzeti Galéria földszinti termeit. Képzőművészetünk e legdinamikusabb és legegységesebb ágának sokféle virága. Mert sokoldalú ez a grafikai tárlat, majdnem olyan sokoldalú, ahányan kiállítanak. Hiszen képviselve van itt majd minden művész. A inai nagy öregek régi fényükkel ragyognak. A mai középnemzedék tagjai — híven korábbi igazságaikhoz — saját megújhodásukkal. S a fiatalok merész képzeletükkel, kibontakozott tehetségükkel. Van aki historizál, mások mesebeli, mondái alakokkal töltik meg lapjaikat, ki nosztalgikus — de nem a múltat visszasiratván, hanem kincseit őrzi —, ki szimbólumokban fogalmazza mondanivalóját. Egyiküket a vonal hajlékonysága, a másikukat a tömbszerű építkezés bűvöli el. Ki művesen munkálja meg lapjait, ki a tömbök nagyvonalúságával tölti meg. Gondolati és dekoratív ez a grafikai kiállítás. (Olykor idegen hatásoktól sem mentes.) Humor és szatíra, életkép és fantázia, líra és elidegenedés, vallomás és tiltakozás, ünneplés és torz érzések jelennek meg. S amilyen sokfajta témában, tartalomban, mondanivalóban a magyar grafika, ugyanolyan sokféle technikával élnek alkotói — a hagyományos ceruza-, tus- és tollrajz, vagy rézkarc és fametszet, litográfia és linómetszet mellett találunk gipszmetszetet, dombornyomást, s megannyi vegyes technikájú grafikai lapot is. Képeink a kiállításról adnak ízelítőt. Kari fiatalúr volt valamikor, nagyon régen. És bur- gondiból motort faragott, krumpliból szivattyút. Tele volt a gyerekszoba velük. Megfonnyadtak, vagy megpe- nészedtek, talán azért, hogy a cselédlány moroghasson. Az apja nem morgott, azt mondta egyetlen fiáról, hogy: Kari csupa fantázia! Aki a burgondiba beleképzeli az erőt! Közvetlen a felszabadulás előtt Kari két évet végzett a gépészmérnökin, de, hogy közeledett a front, ő nem nyugat felé gyalogolt, hanem haza, Szabolcsba. A százholdnyi birtokra, az ötszobás, de mégis kúriába, az akkor már özvegy apjához, idősebb Karihoz. Kari ezek után volt traktoros, volt fűtő, segédmunkás, de minden olyan kemény volt! Cseppet sem hajlítható, mint a bur- gondi, vagy a krumpli. Talán ezért is történt, hogy azokban az időkben nem faragott, hanem jelmondatokat írt a falra. Kemény, nagy igazságokat. Csakhogy latinul, meg görögül. Idősebb Kari még büszke is volt rá, amikor ilyen, meg olyan ügyben megkeresték a falubeli hivatalos szervek. Egyik sem tudott latinul, sem görögül. Kari a déli pihenőkben, a mindenkori munkán — a rómaiakról beszélt. Meg nagy birodalmakról. Na meg géTószeg száz éve Egy évszázada annak, hogy bronzkori lelőhelyéről világhírűvé és fogalommá vált ennék a kis közép-alföldi településnek a neve. Tószeg ma Szolnok egyik városkörnyéke, de az ősrégészet tudománya a közép- és délkelet-európai bronzkor letelepült földműves civilizációjának egyik alapfogalmaként használja. 1876-ban Budapesten rendezte nyolcadik kongresszusát a nemzetközi embertani és régészeti társulat. Römer Flóris, a Magyar Történeti és Régészeti Társulat elnöke jó ösztönnel választotta ki bemutató ásatás színhelyéül Tószeget. A Laposhalom oldalából előkerült első leletek, melyeket a nagy kora tavaszi árvíz mosott ki és Márton Ferenc gyűjtött ösz- sze, felkeltette nemcsak Römer, hanem a kongresszuson résztvevő külföldi tudósok figyelmét is. Néhányan,. köztük Rudolf Virchow a berlini, Luigi Pigorini a római és Johanna Mestorf a hamburgi egyetem professzorai (utóbbi az első német múzeumigazgató nő) a kongresz- szus szünetében egyik vasárnap ellátogattak Szolnokra és „megásták” a Kucorgó dombot. Az akkor előkerült leleteket a vendégeknek adományozták, s így alapozták meg Rómában és Hamburgban az első tószegi gyűjteményeket. Tekintettel arra, hogy néhány évvel korábban fedezték fel a svájci cölöpfalvakat és az észak-olaszországi szintén cölöpszerkezetűnek vélt bronzkori településeket, az ún. terra marókat, a külföldi tudósok meg voltak győződve arról, hogy Magyarországon is ilyen cölöpfalvak nyomai találhatók végig a Tisza mentében, és ezek közül is az egyik legkiválóbb vastag rétegsoraival: Tószeg. Ettől kezdve a szakirodalom tószegi terra marénak jelöli. Ez a feltételezés azonban nem bizonyult helyesnek. Amikor 1906-ban Márton Ferenc fia, Márton Lajos, aki éppen 1876-ban született, tehát a telep tudatos megtalálásának évében, a Nemzeti Múzeum megbízásából rendszeres ásatásokat 'kezd, még a cölöpnyomokra figyel, mert ő is úgy vélekedik, hogy valami tóra, vagy tópartra épített cölöpvárossal áll szemben, és csak keserű tapasztalatok nyomán jött rá 1908- tól kezdve, hogy a tószegi telep nem egyezik meg az észak-olaszországiakkal, hanem a bronzkori lakótelepek egy egészen más típusába tartozik. Ezt a típust ma egy arab kifejezéssel tell-nek nevezzük, ami annyit jelent, hogy egy település az őshumusztól kezdve rétegenként őrzi az egymásra rakódott kultúrák nyomait. Ahhoz, hogy a kép teljesebb legyen, érdeme» felemlíteni, hogy a bronzkor idején volt egy viszonylag békés és hosszú időszak, mintegy 4—500 év, amikor a mai földrajzi képben halomként jelentkező ún. tell-települé- sek kialakulhattak. (A tószegit i. e. 1800—1200 közé keltezik.) Vízjárta területeken, folyómedrek mellett, árvízmentes magaslatokon többszáz év alatt felhalmozódott emberi településnyomokat rejt egy-egy ilyen halom. A régészek számára ezért hallatlanul fontos — innen a tószegi lelőhely iránti évszázados érdeklődés is — a réteges telepek pontos megfigyelése, szondázása. A Laposhalom első ásatói még úgy gondolták, hogy a „terra maré” teljes neolitikus és bronzkori fejlődésünk emlékeit tartalmazza. Márton Lajos már világosan elkülöníti, s a későbbi ásatások is igazolják a réteges település jellegzetes „redőzetei” alapján azt a négy fő periódust, egyben kultúrát, ami az egész alföldi bronzkori fejlődés időrendi bázisává vált. A nagy- révi, perjámosi, hatvani és füzesabonyi kultúrák, rétegsorok leírását, időrendjét és kapcsolataikat a szomszédos telepek életével jelentősen előmozdította az alföldi megyék régészeinek 1970-ben megalakult teli-kutató munkaközössége. A leletek ösz- szehasonlító vizsgálata, s amire megint csak Tószeg a példa, az állatcsontanyag zoológiái feldolgozása, mely a faunáról és a természeti környezetről ad képet, árnyaltabbá teszi az emberi társadalom előtörténetének ismeretét, s egyúttal igazolja és fémjelzi a magyar őrégészet tudományos hozzájárulását az európai bronzkorkutatáshoz. Pálréti Ágoston Decsi Ilona: Magányosan Bertalan Ágnes: KARI pékről, igazi, eljövendő gépekről. Meg humánumról, ami minden korban mást és mást jelent. Azt mondták rá, hogy okos ember. öszidőn, szabad idejében bort csinált kökényből, meg szederből, és azt mondta, vétek, hogy rá sem néznek az emberek ezekre a kitűnő gyümölcsökre. Pedig megitták a borát, s azt mondták, jó. De senki nem csinált utána semmit. Kari megállapította, magában persze, hogy ő tulajdonképpen fölösleges ember. Mára a jelmondatok is lekoptak a falról, nem azért, hogy lemeszelték volna, csak lemálasztotta az idő. A hajdani gyermekszobában pedig házinyulak rágnak, rágnak.. Almát, répát, burgondit... A reális élet szimbólumaként. Egyik délutánon, amikor nagy csend ült a vadonná lett kis parkon, idősebb Kari úgy érzi, beszélni kell ifjabb Karival. Hiszen ő már nyolcvan felé közeledik, ki mos, főz rá, ha ő elmegy a minden élők útján? Márpedig érzi, nem ér több nyarat. — Mon fils... — mondta szokatlan hangosan idősebb Kari. Hiszen a házinyulat nem veszi meg senki. Van vad, ingyen, elég. Meg disznó. Meg liba. Meg csirke... Ámbár a csirke?! Ezen érdemes elgondolkozni. Vett is Kari naposcsibét. Nem baj az, hogy kései, hiszen a tojásnak mindig jó ára van. Kari ki is számította papíron, ceruzával, számokkal, hogy egy csirke ráfordítása ennyi meg ennyi, száz tojóstyúk évi tojáshozama ennyi meg ennyi... Eny- nyi dara, táp, búza... Klappolt itt minden. Nem is volt addig baj, míg öthetesek nem lettek. Nyargaltak elébe, felrepültek a karjára, s ha megállt, nyomban a lábafejére telepedtek. Amennyi csak ráfért. Neveket adott nekik, a csörtetők- nek,' a falánkoknak, s kétnaponként mérte, hogy 25 deka, 30 deka... Fel is írta a nyilvántartási lapjaikra. Az ötödik hét után már csak nyargaltak a csirkék, ugyanúgy taposták a lába- fejét, de enni aztán nem ettek. Sem darát, sem búzát, sem árpát. Lábuk hosszú lett ugyan, de rózsaszínű. A csőrük is. S tüszköltek, sorozatot, mint a macska. Az ülőre sem akartak felülni. — Rá kell kapatni őket! — javasolta idősebb Kari, és ifjabb Kari minden este, mikor már csomóra ültek a sötétben a csirkék, egyenként rakosgatta fel az alacsony ülőre. Míg rakta éktelen könnyű testüket, szinte beszélgettek Karinak, aki vá- Laszolgatott: — Drágáim, pityikéim, hát itt, megfáztok... hát itt a helye egy valamirevaló tyúknak, tudjátok, az ülőn... Hogy csak nem ettek,síel sem ültek az ülőre, Karinak kétségbeesésében meglódult a híres fantáziája ismét. Másnap már mosófazékban főtt a búza, az árpa... Jó, puhára, mint a vaj. A csirkék pedig csodálkozva verték szét a duzzadt szemeket. Hogy tudnak ezek válogatni! Csőrüket belevágják az etetőbe, elébb egyenesen, .aztán jobbra csapják, aztán balra csapják, hogy pattog kétfelé a szem. Olyan ritmussal csinálják, hogy szinte egyszerre villan hol a jobb szemük, hol a bal szemük kemény kis fekete gombja. Csak a begyük marad üresen. Mint az etető. A közeli s távoli szomszédasszonyok azt ajánlották, tömje meg őket, mint a kacsát szokták. Kari erre is ráállt, s a csupa ín, csont és toll csirkéket elkezdte tömni. De hát kétszáz csirke — még az elhullás mellett is — teméntelen! Hajnaltól délig tartott egy tömés. A harmadik napon, tömés után, állt közöttük, s ahogy végignézett a tollászkodó, imbolygó társaságon, azt látta, megrázzák fejüket, csőrüket kitátják, nagyot lélegeznek, s szabályos időközönként potyognak a búzaszemek: a begyekből. Kari éktelen nagyot káromkodott. Amíg szusszal bírta. Akkor nagyot ordított, felkapta a vasvillát, s a csomóra kavarodott csirkéket úgy hányta ki az udvarról, át a kerítésen, mint a szénát. Toll kavargott, szinte minden eddig elhangzott hangot egyszerre szórtak ki magukból, a szelídeket, a kö- nyörgőket, s szálltak köny- nyűn, hosszan... Nem kellett negyed óra, csend ülte meg a nagytervek és nagyszámítások udvarát. Egy éktelen görbefarkú kakas száguldott még kétségbeesve alá s fel a villa előtt, nem imbolygott már bezzeg, nem is beszélgetett, hanem nyargalt vékony, rózsaszín lábával s csak a villát látta, a veszélyesen közeledőt. Aztán nyitva maradt a csőre, utána bámult az eltűnt többieknek, időnek és szétszórt búzának. Darabig lógott a villa hegyén, majd óvatosan lecsúszott róla s odébb sétált. Megállt az etetőnél, bele-bele vágott a nemlétező búzába. Mintha jóvá akarna tenni Valamit. Vére cseppenként hullt, mint a harmat, egészen estig. De még az ülőre is felbillentette magát. És még reggel rápislogott Karira, fénytelen, vádló szemével, mielőtt kirúgta volna maga alól ezt a nemsikerült világot. A többiek meg? Ennyi rossz csirkét nemigen evett mostanában a faluvég. Ügy fogdosták őket a gyerekek, olyan ordítozással és hahotával, mintha ellenséget pusztítottak volna. Napokig hangzott a kertek alja a vidám játéktól. Kari darabig még félt, hogy hazajön valamelyik. Csak amikor nem hangzott több hahota semerről, nyugodott meg. De ezzel a ténynyel véget is ért, örökre, a Kari reális kapcsolata az élettel. Mert most, hogy eljött az ősz ismét, azon spekulál, hogy újfajta körtét termeszt. Mégpedig úgy, hogy... két kis körtefa éppen az idén fordult termőre, tehát tavasszal, a megtermékenyítés után egy-egy üveget köt a kicsi körtékre. Azok majd belenőnek az üvegbe... S ha megérnék, üvegestől leszedi, majd egyszerűen csak szeszt és cukrot önt a körte és az üveg hézagába, leköti... Olyan befőttje lesz, de olyan! Hogy milyen? Majd meglátjuk jövőre! Barta Kálmán Magyar Seneca Leihe vizén Kháron ladikján evező lllyés-nagyapa magyar Seneca mondd: az élet értelme: halál. Minden Megújulásban ott az Elmúlás. S nem félni kell, hogy eljö a nap, de élni kell minden napot! S az élet vizét borzolja bár a halál szele — feszítsd vitorládat, hadd kapjon bele, s még nagyobb távot futhatsz így be! Ki fél a víztől, ne legyen hajós! A legbátrabb legyen a kapitány. S ha léket kapsz is — egyenes derékkal, és büszke fővel te, utóbb, merülj alá!
