Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-15 / 62. szám
o 1979. március 15., csütörtök UJ MÁRCIUS. IRTA: SOMOGYI IMRE. ÁUm uUm ßjj&t a m ébftdés&tk, t:H ele ij után táynűnto reményünk, Píuntzu;#, bánatunk, nagy szomorúságunk, Maihskm mmagná itirtrs most m nálunk t 1v M-m-ius fóti itt bút Hungáriában, V; >..«•<«. f után n/ra gyát* van, gyász van . Vj f -abtiu>-ig Imént . ivott meg w> antég, U Xiiatk phtfvt gaz hantot:Japostákt Yiílíimíiitt <? mm# át á,ágazott a kard. VVr.':/ rhik vifii'. ne bántsd a magyart! Röplapvers 1919-ből A Békés megyei Levéltár őrzi ezt a röplapverset is, melyet 1919. március 15-én osztogattak, feltehetően nemcsak Gyulán, ahol az időben szerzőjük, Somogyi Imre tevékenykedett, hanem más községekben is. A röplap Mezőberényben, Baltha János nyomdájában készült. Somogyi Imre — a Magyar Életrajzi Lexikon szerint — Simontomyán született 1894-ben, és Budapesten halt meg 1951-ben. „Költő, író. Gyulán tisztviselő, az 1918-as forradalom idején Gyula város rendőrkapitánya, a Tanácsköztársaság idején Békés vármegye direktóriumának volt a tagja.” „Üj Március” című verse nagy erejű, nagy ívű alkotás. Soraiban a mélységekbe taszító háborút megért emberek újat váró, mást váró szíve dobban. „Vörös lobogókat lengessen a szellő, / Tündökölve jöjjön új ezeresztendő!” — írja Somogyi Imre. Zárószakaszában pedig milliók vágya, akarata zeng fel: „Csak örömkönnyeknek / Szabad már hullnia, / Soha nem kell király! /. Vivát Respublica!” Megjelenése után 60 esztendővel olvassuk újra emlékező figyelemmel a korában bizonyára sokakat megragadó röplapverset. • Új március (Részletek) Márciusi szellő, márciusi álom... Itt járnak az ősök szellemparipákon, Itt járnak felettünk hófehér ruhába, Itt sír Kossuth apánk mélységes bújába... Márciusi ifjak lánggal égő lelke Itt zokog, itt gyászol Petőfit keresve, Itt zeng, vajúdik a nemzeti ének, Mintha ezer évet temetni vinnének... Tavaszi sugárral bús éjmadár röppen; Gyászmagyarok jönnek egyre többen-többen, Nóta kél az ajkon, Czinka Panna húzza, Viharzik, sír-zokog A hegedű húrja, Könny pereg ragyogó Fekete szeméből, — „Régi dal, régi dal Régi dicsőségről...” Ne húzd, Czinka Panna, elég volt belőle, Elég volt, sok is volt gyászos szemfedőre! Ne húzd... hagyjad abba azt a régi nótát, Jó Tyukodi pajtás, ne forgasd a kótát; Boruljon csöndesség a hajdani bálra, Kacagányos kurucz ne perdüljön táncra, Sóhajos csönd legyen, némuljon el minden, Legendás őseink ne sírjanak itten... Márciusi szellő ha játszik a fákkal, Márciusi ének ha ég felé szárnyal: Még a csöndesség is Halkan muzsikáljon, Mélázó szemünkre Szálljon édes álom, Álom legyen a múlt... Vértelen, siratlan, Álomjáró lelkünk Merüljön el abban... Álom után jöjjön a mi ébredésünk, Fekete éj után lángvörös reményünk, Panaszunk, bánatunk, nagy szomorúságunk, Múltakon merengni nincs most idő nálunk! Szolgaságban éltünk, szolgaságban haltunk, ősi átok ült itt halotti tort rajtunk, Vonszoltuk az igát egy falat kenyérért, Fegyvert ragadtunk a királyok kedveert, ' _ Jogfosztottak voltunk — de volt szívünk-lelkunk, Szép magyar hazánkért bátran verekedtünk. Panaszunk, bánatunk fölkiált az égre: Miért folyt milliók drága könnye, vére? Miért volt gyehennás tűzben a lakásunk, Bűnben, sárban, vérben miért kellett járnunk. Ki hozta e mély gyászt Milliók fejére, Milliók halálát Ki veszi lelkére?... Hol a szájhősöknek örült sokadalma, Császári kegyencek Zsarnoki hatalma?! Márciusi szellő, márciusi álom... Űj Március járt itt szabadító szárnyon, Vörös lobogókat lengessen a szellő, Tündökölve jöjjön új ezeresztendő! Űj Március jöjjön... tüzes és ragyogó, Szenvedő szíveket üdítő, gyógyító, Szeretetet, békét hirdessen az ének, Tavaszi illattal pezsdüljön az élet! Jogot, igazságot minden proletárnak, Legyen vége most már a rabszolgaságnak! És ha még valaki „Régi rendet” akar: El fog hangzani majd Egy új „Talpra magyar!” Csak örömkönnyeknek Szabad már hullnia, — Soha nem kell király! Vivát Respublica! 9s«aai Nemzetiségkutatás és tanárképzés Békés megyeiek között a szegedi főiskolán (II.) A román nyelv - és irodalom tanszéken Kozma Mihály adjunktus fogad bennünket. Ö az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karának magyar—román szakát végezte el 1961- ben. Megyhénkhez annyiban kötődik, hogy Méhkeréken született, s a gyulai román tannyelvű gimnáziumban és általános iskolában tanult és tanított bizonyos ideig. — Mivel foglalkozik az előadásokon és a szemináriumok vezetésén kívül? — Tanszékünk sajátos helyzetben van. Nemzetiségi területen sok kérdést még nem munkáltak ki. Eddig román gimnáziumi tankönyveket írtam, és most májusban jelenik meg egy munkám, amelyből azok a diákok tanulhatnak, akik a románt választják második idegen nyelvként a magyar gimnáziumokban. — Milyen szinten beszélik tanárjelöltjeik a román nyelvet? — Tudásszintjük javuló tendenciát mutat. Ez azzal van összefüggésben, hogy üt általános és középiskolák az utóbbi években nagy súlyt helyeztek a nyelvművelésre. Ezenkívül továbbképző tanfolyamokat, s romániai utazásokat szervezünk román. szakos hallgatóinknak. így próbáljuk ellensúlyozni azt a kiesést, amely az anyanyelvi környezetből való elszakadásuk miatt keletkezett. — Van-e különbség az egyes tájnyelvek között? — Igen, van; és ez azt eredményezi, hogy a hazai románok nem szívesen érintkeznek más tájnyelvet beszélő honfitársaikkal románul. Nálunk általában a bihari (Méhkerék), az eleki- kétegyházi. valamint a ma- gyarcsanádi táinyelvi változatok használatosak. Az irodalmi nyelvet viszont csak akkor beszélik, amikor szakmailag erre rákényszerülnek... — Milyen lehetőség nyílik a román nemzetiségi hagyományok ápolására? — A Békés megyeiek szempontjából is fontosnak tartjuk, hogy hallgatóink figyelmét, érdeklődését a kulturális hagyományok iránt felkeltsük. Esetenként a szlovák tanszékkel közösen néprajzi kiállításokat, népdal- és néptáncbemutatókkal egybekötött szakmai tanácskoznia Mihály adjunktus Dr. Gácsér József főiskolai tanár, tanszékvezető Fotó: Császár Lajos kozásokat szervezünk. Ilyen jellegű volt az elékiekkel és a gyulai gimnazistákkal tartott találkozónk is. Most márciusban vendégül látjuk itt a főiskolán a méhkeréki iskolaegyüttest, és azokat a felnőtteket, akikkel közösen néptáncestet rendezünk. Hallgatóink elméleti és gyakorlati ismereteinek elmélyítését jól szolgálják a nyári néprajzi táborok is, melyeket a csabai Munkácsy Mihály Múzeummal és a román szövetséggel szervezünk. . * * * Dr. Gácsér József főiskolai tanár, aki korábban a Békés megyei Tanács művelődési osztályának vezetője volt, most a felsőfokú oktatási intézmény neveléstudományi tanszékének tevékenységét irányítja. — Mi az intézet fő feladata? — Tanszékünknek az a célja, hogy a tanárjelölteket a legfontosabb pedagógiai stúdiumokba (dialektika, neveléselmélet, neveléstörténet) bevezesse. Az 1978-tól érvé-, nyes nevelési-oktatási tervet csakis úgy lehet megvalósítani, ha a hallgatók minél magasabb szinten sajátítják el a pszichológiai ismereteket. Ugyanakkor az új programmal az elmélet és a gyakorlat közötti szoros összhangot is szeretnék megteremteni. Fontosnak tartjuk, hogy a tanárjelöltek minél többször kerüljenek kapcsolatba a gyermekekkel; hogy megismerjék az úttörőmozgalom feladatait, szervezési tennivalóit, és így tovább. — Milyen tudományos tevékenységet folytatnak a tanszéken? — Az Oktatási Minisztérium 6-os számú kutatási fő irányához csatlakozva jelenleg „A közösségi nevelés hatásfokának vizsgálata” című téma kidolgozásán munkálkodunk. Elsősorban a gyakorlat oldaláról igyekszünk megközelíteni a kérdést. Képletesen szólva úgy is fogalmazhatnék, hogy ezentúl ne a „gőzgép, hanem a robbanómotor erejével folyjék” a közösségi nevelés. A fő hangsúlyt a folyamatosságra, az ellenőrzésre és a tanulóki képességeinek sokoldalú kibontakoztatására fektetjük. — Hogyan lehet kamatoztatni a tanácsi munkában szerzett tapasztalatokat itt a főiskolán? — A Békésben töltött húsz év alatt nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem. Mindezt jól tudom hasznosítani a tanárképzés elméletében és gyakorlatában is. Noha, a főiskolai tantervek megjelölik a feldolgozandó anyagot, nekünk mégis módunk van arra, hogy egy-egy adott tantárgy oktatásában racionálisan éljünk a lehetőségekkel. Ennek érdekében szoros munkakapcsolatot alakítunk ki többek között az általános iskolai szakfelügyelettel is. (Vége) Bukovinszky István A Televízióból jelentjük Ha majd mindenünk meglesz A filmgyár stúdiójában a késő esti órákban forgatnak. Népes társaság ül a jól megterített asztal körül. Házavató -ünnepséget tart Feri, a fiatal lakatos. A ház nem akármilyen, mondhatnánk azt is, kacsalábon forgó ... Az asztalfőn, kicsit már részegen üldögél az újsütetű, boldognak éppenséggel nem látszó háztulajdonos. A felesége, Magdi az egyik vendéggel táncol. — Én azt hittem, ha majd mindenünk meglesz, akkor minden megoldódik — mondja az ifjú feleség. Ezek a szavak mintegy kulcsot adnak Zsombok Tímár György forgatókönyvéből készülő tv-filmhez. Ezen az estén egy nemrégiben még gyári munkás fiatalember kénytelen-kelletlen számot vet eddigi pályafutásával. — Kicsoda ez a fiatalember, honnan jött és hova tart? — Olyan mint bárki más a város peremén — mondja a kérdésre válaszolva a főszerepet játszó Juhász Jácint a forgatás szünetében. — Valójában jobb sorsra érdemes fiatal munkás. Csupán egy dologban bizonyul gyengének; képtelen végiggondolni azt, hogy ha az ember nem tisztességes úton ér el valamit az életében, akkor annak következményei vannak. Feri nemrégiben még hegesztőként dolgozott egy üzemben, ahonnan a brigád saját elhatározásából egyetemi előkészítőre küldte őt. — S hogyan vezetett el mindez egy házavató ünnepségre? — A fiatal munkás nem élt a kapott lehetőséggel.Tl- letve az anyagi fellendülés lehetőségeit használta ki. Az« egyetemi előkészítőre nem járt, társai naponta odahamisították a nevét a katalógus lapjára. A gyárnak viszont éppen az egyetem igazolta, hogy odajárt, ezért rendszeresen kapta a fizetését. Munkahelyén helyette is dolgoztak brigádjának tagjai. Ö közben maszekolt és óriási jövedelmeket vágott zsebre. Ebből építette fel kacsalábon forgó villáját. — Ez a vacsora egyúttal vízválasztó is — mondja Juhász Jácint. — Kiderül, hogy nincs egyetlen ember sem a társaságban, aki ezentúl őszintén szembenézhetne a történet főszereplőjével. A hajdani brigádtagok egyike sem jött el az estére. Kiközösítik Ferit, amikor rájönnek a csalásra. A stúdióban tovább forgatnak. Horváth Tibor rendező lépésről lépésre építi fel ennek a különös estélynek és egyúttal filmnek mozaikszóméit. A „Ha majd mindenünk meglesz” című film a mai magyar valóság egy sajátos jelenségének ábrázolására vállalkozik, kíméletlen vizsgálat alá helyezi egy utat és célt tévesztett emberéletét, gondolkodását. Ugyanakkor arra is választ keres, merre, hogyan lehet kijutni a zsákutcának tűnő útról, melynek végén — ha egyáltalán van vége — csak eny- nyit olvashat a látó szem: „Ha majd mindenünk meglesz .. Sz. B. Garbai Sándor Egy számomra ismeretlen név bukkant szemem elé, amikor elolvastam a Rádió- és televízióújság mostani számát, s a hétfő délelőtti programnál azt láttam, hogy a Kossuth-adó műsorán Garbai Sándorra, a Magyar Tanácsköztársaság államfőjére emlékeznek. Először még az a gondolat is felvillant előttem, hogy házi közvéleménykutatást tartok ismerőseim körében, vajon más emberek tájékozottabbak-e nálam. Arra gondoltam ugyanis, hogy történelmünk e rendkívül jelentős korszakában az államfő személye nem lehetett jelentéktelen egyéniség, s ha neve nem maradt benn a köztudatban, annak különös oka lehet. Fellapoztam a kezem ügyében levő lexikonokat, s némi magyarázatot találtam tájékozatlanságomra. A Kultúra világa című könyvsorozatban a Magyar nép története fejezet meg sem említi Garbai Sándort. Az Üj magyar lexikon négy rövid mondatot szentel a Forradalmi Kormányzótanács elnökének. Tehát nem a saját mulasztásom a fő oka annak, ha tájékozatlan vagyok, hiszen Garbai Sándor nevét válóban nem emlegetjük, amikor a Tanácsköztársaság vezetőiről van szó. Talán mert Kun Béla, Szamuely Tibor, Landler Jenő, Latinka Sándor és a többiek markánsabb egyéniségek, maradandóbb életművet hátrahagyok voltak? Lehetséges. Ám sokszor eszembe jut például, hogy az 1950-es évek közepén magam is úgy érettségizhettem magyar irodalomból, hogy az iskolában soha egyetlen szót sem hallottam Németh Lászlóról... Igaz, közben jelentősen megváltozott körülöttünk a politikai légkör, de hogy még mindig akad bepótolnivaló, arra jó példa Garbai Sándor ködbevesző alakja, amelyet 20 perces műsorában próbált élettel telivé varázsolni á hétfő délelőtti rádióadás. Leírtuk máskor is, mégsem lehet elhallgatni azt a rádiós betegséget, hogy némely műsort úgy próbálnak frissé, feszessé tenni, hogy a mikrofon előtt megszólalók egymás szavába vágva beszélnek. Pedig attól a társalgás nem lesz érdekesebb, ha lényegében ugyanarról a dologról szólnak többen is, s a „vita” pedig csak abban lehet, hogy kinek a hangja nyomja el a másikét. Sajnos, a hétfő délelőtti közvetítésre is ez a módszer volt jellemző, s bármennyire is figyeltem, bosszankodásom nagyon zavart a műsor befogadásában. Két történésznek a mikrofon társaságában vívott hangpárbajából végül annyi maradt meg bennem, hogy Garbai Sándort saját pártjában, a Szociáldemokrata Pártban is azért támadták, mert egy álruhába , bújt „bolsevikot” láttak benne, akinek a kommunisták közt lenne a helye. Gyengéi ellenére annyi erénye mégis volt a rádióműsornak, hogy felhívta a figyelmem egy számomra ismeretlen politikusra. S a megyei könyvtárban már bőven találtam anyagot róla. Különösen értékes volt Hajdú Tibor: A Magyarországi Tanácsköztársaság című könyvének tanulmányozása. A könyvtárból kijövet pedig a Munkácsy Mihály Múzeum tanácsköztársasági emlékkiállításán is láthattam két képet Garbai Sándorról, aki Kun Béla társaságában beszél a munkástömegek előtt. Fekete bajszú, mokány ember vonásait őrzik a képek, akiről a korabeli feljegyzések megemlítik, hogy ízes beszédével, férfias megjelenésével alkalmas volt a tanácshatalom reprezentálásá- ra. Ellentmondásoktól sem mentes életét megismerni számunkra sem hiábavaló. (Andódy)
