Békés Megyei Népújság, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-11 / 35. szám
' 1979. február 11., vasárnap HHslül-fiTd JEGYZET A Volán keserű pirulái Mi, utasok, mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a Volán 8-as számú vállalatának vezetői és dolgozói milyen nagy erőfeszítések árán teljesítik az áru- szállításban és a tömegközlekedésben reájuk háruló tennivalókat. A hétköznapok sodrásában azonban a vállalat legnagyobb kritikusát, az utazóközönséget nem a szépen csengő statisztikai adatok érdeklik, hanem a mindennapi közlekedés során ért benyomások. A Volán által, a Volánról. És ezekben egyre több a „keserű pirula”, amelyet kénytelenek vagyunk lenyelni. Megszoktuk már, hogy a reggeli csúcs, a délutáni munkabefejezés óráiban egymást tapossuk, mert nem jön a csuklós, csak a feleakkora sárga busz, itt Békéscsabán. Megszoktuk, hogy a buszállomásokon másik jelzés alá áll be az induló járat, mint ahogyan azt bejelentették. Megszoktuk, hogy az egyik napról a másikra minden előzetes nélkül, járat szűnik meg. És legfőképpen: kénytelenek vagyunk megszokni azt a narancssárga dobozt is, amely a kalauzt hivatott pótolni. Megszoktuk, hogy ennek következtében naponta többször is háromszorosára nő a menetidő, mert jönnek (ketten-hárman is!) az ellenőrök, s olyankor addig nem indul a busz, míg szép komótosan nem ellenőrzik a kedves utast, illetve az utazási papírjait. Bebizonyíthatom, hogy a fentebb említett jegykiadó automata ellen a gépkocsivezetők átkozódtak és átkozódnak a legtöbbet. És joggal teszik. A napokban a buszok ablakait jókora sárga felszólításokkal raggatták tele. Lejárt a türelmi idő, tisztelt utas, ha rosszalkodik a mi géptalálmányunk, akkor te, az utas, jársz pórul. Körülbelül ez a tartalma ennek a felhívásnak. De részletezzük. Nap mint nap mentenek meg életeket azok az emberek, akik karjukat nyújtják, vérüket adják — térítés- mentesen. Egy ember egy alkalommal 3 és fél, négy és fél deciliter vért adhat, ez két csecsemőnek elég tranz- fúzióhoz. A térítésmentes véradás 20 éve kezdődött meg, s 1978. január 1-től teljesen térítésmentesen adják a vért hazánkban több tízezren. Megyénkben is sokszor kell menteni az életet, -.gyűjteni a vért szívműtéthez, teljes vércseréhez. Lehet bármilyen messze a vérhiányban szenvedő embertárs a „véradó társadalom” mindig azonnal segítségére siet. A vért az utóbbi években közel 83 százalékban vérkészítményekké dolgozzák fel, alkatrészeire bontják, hogy a megyei kórházaknak, valamint a szegedi klinikának a szükséges mennyiségben szállítani tudják. Ehhez járul hozzá a szeghalmi Farkas család is. Hozzájuk látogattunk el, hogy megtudjuk, miért nyújtják karjukat az életmentő vérrel? Farkasné, Emmike néni a boltból érkezett meg, amikor a kertkapuban találkoztunk. Giricz Lajos járási Vöröskereszt-titkár régi ismerősként üdvözölte. Farkasné meglepődött, amikor megtudta mi a célunk. — Mit tettünk, vagy mit nem tettünk? — kérdezte. — Vért ad az egész család. — A menyem és a fiam is adnának, de tőlük nem vesznek. A szobában fejezte be a mondatot, s közben felébredt a férje és megjött a menye is. Marika a postán dolgozik. Már majdnem 10 éve, hogy strúmával műtötték és így ő nem adhat vért. — Anyukáék lassan 20 éve véradók — mondja a fiatalasszony. Sorban állnak, hogy életet mentsenek — Mióta? — Én először — 1981-ben — egy balesetes embernek adtam vért, de sajnos meghalt. Azután egy gyomai emberen segített a vérem. Sok köszönőkártyát kaptunk, én is, feleségem is — mondja Farkas Zsigmond. * — Amikor Kati unokám született — 1966-ban —, akkor a család minden tagja sorba állt, mert teljes vércserét kellett adni — emlékezik Emmi néni. — Amikor leveszik a vért, még most is félek — mondja. — Aznap álmos vagyok, de utána jól érzem magam, 1962-től adok minden évben rendszeresen. Családtagként, majd 10 évig tagként dolgoztam a termelőszövetkezetben. Vöröskereszt-vezetőségi tagként, nőfelelősként magam is szerveztem a véradásokat, segítettem a lebonyolításban. A fiatalabb lány: Kati. Két kislányával él egyedül. Ózdról jöttek haza — évekkel ezelőtt — Szeghalomra lakni. Aztán férje itt hagyta a családot. Nem tudott lemondani az italról. A család, a testvérek figyelmesek, gondosak, s ha együtt van a nagy család, Kati elfelejti a sorsát, bánatát. Amikor a véradásról kérdezem, látom gyorsan számol. — Nem is gondoltam végig csak most, hogy a családban mindenki véradó. Endre is. öt éve már. A brigádjukban mind a tizenket- ten — egy kivétellel — elmennek vért adni. Emmiék is — férjével együtt — a hatvanas évek elejétől idáig mindig adtak. Magam 1963 óta vagyok véradó. Nem is értékeltük ezt még magunk között. Ügy érzem, anyukáék úgy neveltek, hogy meggyőződésből, rábeszélés nélkül mindannyian sorba álljunk, ha segíteni kell. Számadó Julianna Tán fűtőolajjal megy a csacsi? Fotó: Veress Erzsi A népfront a községfejlesztésért — Van aki azt mondja, nem jó neki, ha vért ad, aztán olyan is van, aki nem is akar másokon segíteni. Én azért mindig azt vallottam és hiszem, hogy szükség van arra, hogy segítsünk. A családban Emmi, Zsiga, Endre és mi is nullás vércsoportúak vagyunk — meséli az idős házaspár. A mentőállomáson dolgozik Zsiga, az idősebb fiú. Betege, hogy nem adhat vért — mondják a kollégái. — Fertőző májgyulladásom volt. Lábon hordtam ki. Amikor kiderült — véradásnál —, már gyógyult voltam. Utána azonban még 5 évig nem adhattam vért. Most lejárt az 5 év, de az újabb rendelkezések szerint ezután sem adhatok. Amikor mentehi megyünk balesethez, bizony szívszorongató érzés, hogy nem segíthetek. Pedig ritka, jó vérem van. A nullás vérből igen kevés van. Mezőberényben, a Hazafias Népfront nagyközségi bizottságának február 7-i ülésén Szűcs Gyula elnök beszámolt az 1978 októbere óta eltelt időszak tevékenységéről és utalt arra, hogy decemberben tárgyalta az elnökség a nő- és rétegpolitikai munkabizottság eredményeit és gondjait is. A mezőberényi nemzetiségiek kultúrájának ápolását a népfront a maga eszközeivel igyekszik majd segíteni az anyanyelvi hét rendezvényeinek idején. A másik szóbeli tájékoztatót dr. Baukó Márton, a szakigazgatási szerv vezetője tartotta, s ez alkalommal a tanács VI. ötéves tervével összefüggő elképzeléseit ismertette a bizottság tagjaival. Ehhez a témához kapcsolódva több kérdés és javaslat hangzott el. Többek között el kellett oszlatni azt a téves információt, amely egy félreértésen alapult. Valaki felvetette: igaz-e, hogy Mezőberény és Köröstarcsa egyesül? Erről nincs szó. Az illetékesek csupán azt tervezik, hogy bizonyos első fokú hatósági jogkörök (például építés, gyámügy, gépi könyvelés) átkerülnek Me- zőberényhez, ami a lakosságnak is megkönnyítené az ügyintézést. A gáz bevezetésére a VI. ötéves tervben kerülhet sor, természetesen csak abban az esetben, ha megfelelő számú igénylő kérné a gáz bekötését. A résztvevők felvetették a belvíz elvezetéséhez szükséges árkok kérdését is. Csárda- szálláson egy, Mezőberényben négy utcában kérte a lakosság az úgynevezett be- szintezés elvégzését. Ugyanakkor társadalmi munkában vállalta a meglevő árkok kitakarítását, illetve újabbak létesítését. Egyébként a 100—150 belvizes ház egy részét lebontják, másik részét aláfalazzák. A nagyközségben tovább folytatják az útépítést. Erre már a korábbi években kialakult egy módszer, éspedig a vasúti pályatest felújítása lehetővé tette, hogy a fölöslegessé vált kőtörmeléket a MÁV átadja a lakosságnak. A szétterítés után a tanács az utat bitumenréteggel vonja be. Felvetődött a bizottsági ülésen a gyermekintézmények fejlesztésének problémája is. A vállalatok ebben az ötéves tervidőszakban mintegy 2 millió forinttal járulnak hozzá a munkálatok elvégzéséhez. Például a Gyomai úton még ebben a félévben elkészül az új óvoda. Az átalakítási költségek összege eléri az 500 ezer forintot. Ki miben hisz? Erre a kérdésre gyakran az a válasz, hogy az ilyesmi magánügy. Valóban az lenne csupán? Nem egyszer találkoztam ugyanis olyan emberekkel, akik a választ megkerülve, vagy ahelyett adott magyarázkodásukba, életük kisiklására fogalmaztak meg igazoló gondolatokat. Jóllehet a kultúra értékei mindenki számára hozzáférhetők. Ez napjaink ténye. Mégpedig maga a lehetőség. Csakhogy a lehetőséggel nem mindenki él egyformán. Nem véletlen, hogy a párt Központi Bizottságának művelődéspolitikai határozata annyi helyen és annyiszor szerepel napirenden. Hiszen a kulturálódás, az egyén és a társadalom kapcsolatának igen fontos láncszeme. A gond társadalmi szinten abból adódik, hogy a láncszem megszakad, vagy egyáltalán nem jön létre. A befelé- fordulás, a társadalomtól való eltávolodás nemegyszer családi és egyéni tragédiák forrása. a magam életét. Haverok mindenhol akadnak. A fiamat keresem Riadt tekintetű .asszony keresett fel a szerkesztőségben. Nehezen indult a beszélgetés. Tele volt szorongással. Végül arra kért, segítsen a szerkesztőség megkeresni a fiát. Egyéves korában látta utoljára. Addig élt vele. Most 25 éves lenne. — Ügy döntöttem, hogy megkeresem. Nekem is kell valaki. Egyéves volt, amikor intézetbe .adtam, onnan nevelőszülőkhöz került. eszébe a fia? — Őszintén szólva félek attól, hogy öregségemre teljesen egyedül maradok. Különben szépen keresek, házam is van. Szeretném, ha a fiam örökölné. Mégis az én vérem. És akkor mi van? Sz. Pálról, az alkoholellenes klub egyik tagjától hallottam. Ügy beszélt róla, mint aki jobb sorsot érdemelt volna meg. De, hát az alkohol! Kétszer volt elvo- nón, s mindannyiszor visz- szaesett. Pedig korábban harmonikus családi életet élt. Sőt még levelező tagozaton a technikumot is elvégezte. — Nálam ez a kikapcsolódás. Mindennap megiszom a magamét, de csak a munka Reggeli csúcsforgalom. Csak jön a csuklós. Jobb híján az utolsó ajtón szállók fel. Nyújtom előre a kettest, mert a közelemben nincs automata, az egész buszon három. Ajtó négy. Nem továbbítják a pénzem. „Láthatja, rossz! Rajta a vászonzacskó!” De nem nyughatom bele, mert jön az ellenőr (őt nem zavarja a tumultus), és akkor a felhívás szerint 50 forintot gombol le rólam. S ha nincs ötven forintom? Utólagos behajtás esetén a háromszorosát fizetem be a Volán számlájára. (Mellesleg: íme egy burkolt áremelés. Néhány nappal ezelőtt az utólagosság még csak 100 forintnyi volt!) A teendőm: „szóljon a gépkocsivezetőnek”. Aki jó néhány méterrel előttem ül. S köztünk van kétszáz utas. Leszálljak, rohanjak előre? Nyomjam meg a vészcsengőt? Fénymorzéz- zak? A nyolcas Volán csabai gépkocsivezetőinek túlnyomó többsége nap mint nap előzékeny magatartásával, udvariasságával bizonyítja azt, hogy ő mit is ért a kulturált közlekedtetés alatt. Jólesik ezeken a járatokon (7-es, 3-as, 17-es, 13-as, 5-ös, 17/A jelzésű kocsik) közlekednünk. De ennek ellenére, tisztelt Volán! Ezt az utolsó, a legkeserűbb pirulát már nagyon nem akaródzik lenyelnünk. Végül is: mi vagyunk a Volánért, vagy fordítva? Mi vagyunk a hibásak, ha nem működik a jegykiadó gép, vagy Önök? Ha nem mi, utasok, akkor miért mi fizessünk? Higgyék el, azért nem mindenki bliccelő. S nem mindenki bérlettulajdonos. Nemesi László HippifönSk volt Hosszú szőke hajú, markos fiú. Egy éjszaka részeg férfit támadott meg. Fizetés utáni nap volt. Ügy vélte, sok pénz van nála, de csak egy százas lapult a pénztárcájában. A tárgyalás szünetében a bíróság folyosóján beszélgettem vele. Ingének felső gombja ki volt gombolva, s egy nyaklánc “ kandikált ki belőle. — Vallásos? — Honnan veszi? — Gondolom, a nyaklánc végén kereszt van. Eltaláltam. Kigombolta a másik gombot is és megmutatta. — Minek hordja? — Hordom és kész. A múlt évben, vettem a szegedi piacon. Ha nem itt lennék, a bíróságon, Itiraknám az ingemre. Jól fest? — Tudja mit jelképez? — Mi az, vizsgáztat? Talán úgy nézek ki, mint aki nem tudja mit hord a nyakában. Ez Jézus! — Ki volt az? Gunyorosan felhúzza a szemöldökét. De amit mond, azt komolyan mondja. — Már mint Jézus, mert ugye erre gondolt? Hát, kérem, az egy hippifőnök volt. — Olvasott róla? — Nem olvasok. A haverok mondták. Hosszú haj, meg szakáll. Mi más lehetne. — Miben hisz? — Semmiben, én modern ember vagyok. Érdekel a pénz. Pénzért mindent meg lehet kapni. — Akkor miért nem dolgozik? — Én mindig dolgoztam, — válaszolt felháborodva. Fél évig munkásszálláson laktam. Még az volt a legjobb, csak nem tudtam kijönni a szobatársammal. Most .albérletben vagyok. Szüleim elváltak. Nem tartok velük kapcsolatot. Élem — Miért adta intézetbe? — Miért, miért?! Mindenhol ezt kérdik. — Szemébe könny szökik. Jókora idő múlva nyugszik meg. — Akkor azt hittem helyesen teszem. — Mégis, miért hitte? — Nehéz erről beszélni, mégis elmondom. Megismerkedtem egy férfjval. Nagy volt a szereld^ Azt mondta, elvesz feleségül, de a gyerek nem kell. Sokáig viaskodtam raagammal, hogy mit tegyek. Végül úgy döntöttem, legyen úgy, ahogy ő akarja. Csaknem 5 évig éltünk együtt. Szépen indult a házasság. Később minden elromlott és elváltunk. Húsz éve egyedül vagyok. — És a munkahelyén milyen a kapcsolat a munkatársaival? — Bedolgozó vagyok egy szövetkezetben. Az anyagot hazaviszem és otthon egyedül feldolgozom. Alig van kapcsolatom a munkahelyemmel. után. — Másfajta kikapcsolódást nem tud elképzelni? — Mire gondol’? — Például könyvekre, hiszen technikumot végzett. — Jó, hogy mondja, ezzel szoktak dühíteni a munkahelyemen. Amikor technikumba jártam azzal biztattak, ha majd elvégzem, ez, meg az lesz. A fizetésemet is felemelik. De nem lett belőle semmi. Most meg, ha előállók, hogy kérem, én technikumot végeztem, azt vetik a szememre, hogy italozok. Mit szól ehhez? — Az alkohol semmit sem old meg. — Ezt már annyiszor hallottam, hogy a könyökömön jön ki. — Hogyan képzeli el a jövőjét ? — Én nem szoktam tervezgetni, de fogadkozni sem, hogy így, meg úgy javulok meg. Vannak olyanok, akik ezt teszik, aztán mégis minden marad a régiben. Mire való az ilyesmi?! Én ugyan elváltam ,a feleségemtől, de rendesen fizetem a gyermektartást, a munkámat is elvégzem. Szabad időmben pedig azt csinálok, amit akarok. Na bum, és akkor mi van, ha iszom ? # Ki ki a saját sorsának kovácsa. Régi mondás. Napjainkban is megállja a helyét. Noha olyan társadalmi keretekben keletkezett, ahol az elvetélt sorsok legfeljebb sajnálkozást váltottak ki. A mi társadalmunk azonban nem lehet és nem is közömbös szemlélője az életutak kisiklásának, avagy az alkoholizmusnak. Még akkor is így van ez, ha a felelősség egyénre méretezett. Az eönúlt évtizedekben a legmerészebb álmokat túlszárnyaló eredmények születtek a társadalom és a természet átalakításában, ami párosul a gazdasági élet fejlődésével és az életszínvonal emelkedésével. A változást még a bűnügyi statisztika is tükrözi. Három évtizeddel ezelőtt a bűncselekmények nagytöbbségét a nyomasztó megélhetési gondok motiválták. Mindez már végérvényesen a múlté. A gazdasági és szociális haladással azonban nem tartott lépést a tudat fejlődése. Társadalmunktól idegen életszemlélet, ,a köny- nyelműség, a túlzott anyagiasság, s nem egy esetben az életcél kialakításának hiánya húzódik meg az alkoholizmus, a félresiklott életutak, vagy olykor ,a magányosság mögött. Sok tennivaló van ezen a téren. Serédi János
