Békés Megyei Népújság, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-20 / 42. szám

* 1979. február 20., kedd Pályabemutató Több éves hagyományok­nak megfelelően idén is sor kerül a Békés megyei Pá­lyaválasztási Tanácsadó In­tézet és az Oroszlányi Szén­bányák Vállalat közös ren­dezésében a bányaipari szak­mák bemutatójára. A feb­ruár 22-én, délelőtt 9 órakor kezdődő pályabemutatónak a békéscsabai ifjúsági és út­törőház ad otthont. Idén a 7—8. osztályos általános is­kolai tanulók a vájár és a bánya-elektrolakatos szak­mákkal ismerkedhetnek meg. Három állomást látogatnak végig. Az elsőn fényképek és makettek bemutatása mellett a vájárok főbb mun­kafeladatairól és a munká­jukban alkalmazott eszkö­zökről kapnak tájékoztatást. A második állomáson a bá­nya-elektrolakatos szakmát ismerhetik meg az érdeklő­dő tanulók. A harmadik ál­lomáson tájékoztatást kap­nak az oroszlányi szak­munkásképző intézetről, a vállalatról, valamint a kol­légiumok életéről. A találko­zó két film bemutatásával és kötetlen beszélgetéssel zárul. Képzőművészeti és fotópályázat A békési Városi Tanács, a művelődési központ és az ott működő alkotók klubja a nemzetközi gyermekév al­kalmából képzőművészeti és fotópályázatot hirdetett ama­tőr képzőművészek és fotog­ráfusok számára. A kiírás szerint a képző­művészek legfeljebb 5 pá­lyamunkával jelentkezhet­nek, melyek technikája szén, tus, olaj vagy pasztell, de vegyes technikával készült alkotásokat is elfogadnak. Ezeken kívül pályázhatnak tűzzománccal, rézkarccal és más metszettel is. A fotósok 18 x 24 centimé­teres, vagy ennél nagyobb képeket küldhetnek be, leg­feljebb 10 darabot, vagy két — legfeljebb 5 képből álló — sorozatot, fekete-fehér vagy színes kivitelben. A pályaművek beküldési határideje 1978. május 10. Cím: Békéscsaba, Megyei ■Művelődési Központ. A leg­jobb alkotásokat a gyermek­év ’79 programja során ki­állításon mutatják majd be Békésen. A képzőművészek között 3, 2 és 1 ezer forintos, a fotósok között egyedi ké­peknél 600, 400, 200, soroza­toknál 1000, 800 és 600 fo­rintos díjakat ítélnek oda. A nemzetközi gyermekév­vel kapcsolatosan a békési városi könyvtár is kiírt egy pályázatot, melyen a gyer­mekkönyvtár olvasói legked­vesebb mesehősüket, regény- hősüket ábrázolhatják. Iegqebb elet, amit magUMiHoB' el tudtam Képjelui BENKÖ SAMU BESZÉLGETÉSEI KÓS KÁROLLYAL Kós Károly magas kort ért meg, közeledett a száz­hoz, amikor szakadatlan munkában telt élete befeje­ződött. Sokoldalú tehetsége egészen fiatalon megmutat­kozott, s ami ritkaság, eze­ket az ígéreteket be is vál­totta munkássága során. Író, költő, építő- és iparművész, festő, illusztrátor, etnográ­fus és műtörténész volt. Közéleti emberként pedig példa lett nemcsak az erdé­lyi magyarok, de mindazok Színházi premier Békéscsabán Komédia Moliére-től: Tartuffe Elmira és Tartuífe nagyjelenete: Zsolnai Júlia Ats Gyulával Fotó: Demény Gyula Ügy látszik; Moliére Pá­rizsból és Ropog József a komárnói színházból állandó vendégünk lesz Békéscsa­bán. Egyik sem baj, sőt, mindkettő igen elismerésre- méltó. Moliére — ugye vi­tathatatlan, és Ropog József moliére-i figurája sem szo­rul különösebb bizonyítga- tásra. Most, hogy a színház a nagy francia legjobb ko­médiáját választotta, Nagy András László rendező jel­zi a műsorfüzetben: megje­lent neki a Mester, és „Tar­tuffe című darabjának egé­szen új arcát mutatta meg.” Hogy Nagy András László és a színház a már közhely- lyé koptatott „itt és most” közönségének akar valamit mondani, netán újat is, amit eddig Magyarországon a Tartuffe által még nem mondtak el, reméltük, nem divatos póz csupán, tetsze­tős harangkondítás ..előadás előtti propagandaként,^ ha­nem úgy is van az, véresen valóságosan. Mert ha jól meggondoljuk, a Tartuffe éppen attól remekmű, hogy gyilkosán leleplező éle — sajnos — kortalan, máskép­pen közelítve: mindig is jelenvaló társadalmi rákfe­nét vesz célba, szed ízekre és állít a pusztító nevetsé­gesség pellengérére. Merné-e tagadni bárki — ha nem ál­szent képmutató —, hogy korunkban nincsenek „ájta- tos hitbuzgók”, akiket „túl­buzgóknak” is titulálhat­nánk, miközben eszünkbe sem jut — mint ahogy Mo- liére-nek sem jutott eszébe — az őszinte meggyőződés kigúnyolására gondolni. Nincsenek-e kisebb-nagyobb hatalomra törő alattomos előtt is, akik ismerték sző­kébb és tágabb hazájában. Ennek az ideje akkor kez­dődött, amikor már sikeres fiatal építész Budapesten, de a trianoni békekötés idején visszamegy Kolozsvárra, hogy ott részt vegyen élte utolsó napjáig Erdély szel­lemi életében. „A legszebb élet, amit magamnak el tudtam kép­zelni” című kötetben Kós Károllyal való beszélgetéseit adta közre az író. Szám szerint hatot. Mind a mű­vész és ember lényeges vo­násait tükrözi, megérlelt véleményét, felfogását, ta­pasztalatát. őszintén, ken­dőzés nélkül, mint mindig. Szeretett mindent, ami tel­jesebbé tette az életét. „írói mértéke Ady Endre volt, ideálja az epikában Lev Tolsztoj. Róluk gyakran és szívesen beszélt.” A nyitó rész nem is igazi interjú, in­kább bemutatás Benkő em­lékein keresztül. A követke­zőkben szó esik a grafikáról és a könyvművészetről; majd a földművelésről, mely kedvenc passziója volt Kos­nak, egy időben pedig meg- élhetésszerűen is gazdálko­dott. Erdély népművészeté­nek kutatását még diákkorá­cselszövők, intrikusok, olya­nok, akik mások butaságán lettek naggyá?! Korok és korszakok bizonyítják a történelemben, hogy or- szágnyi, földrésznyi, mi több, szinte az egész világra ki­terjedő katasztrófákat oko­zott már a bigottság, az ügyesen rejtett képmutatás, a bűnös összeszövetkezés. Ha talán túlságosan is messzire mentem (földrésznyi, mi több...) arról Moliére te­het, hál’ istennek. Tehát ró­la ez a remek, lenyűgöző komédia, á Tartuffe, mely csoda-e, hogy három évszá­zada is vihart kavart, és most sem nézhetjük a kívül­állók szent nyugalmával. Nem tévedek, azt hiszem, Nagy András Lászlót ugyan­ez fogta meg, amikor úgy érezte, hogy megjelent neki a Mester, Moliére úr, és megsúgta a varázsigét, ami­re minden eddiginél jobban megnyilatkozik a komédia belső — ahogy írja: „ősere- deti”t— arca. Nos, itt a kérdés, hogy észrevettük-e az előadásból, mit súghatott Moliére a rendezőnek? Rövid idő alatt kiderül, hogy olyan túl so­kat és lényegeset nem. Il­letve a lényeget minden ed­digi rendezőjének megsúgta már, de hát az kézenfekvő amúgy is. Nem lehet tehát új a nap alatt? Azért ku­tassunk tovább! Meglepő ta­lán, hogy a hagyományok­kal ellentétben Tartuffe ez­úttal nem szikár, ráncos, férfinak is rút szemforgató, hanem férfinak is buckófe­jű, testes, álszent élvhaj- hász? Mindez Moliére-rel igazolható, a komorna, Do- rine mondja Tartuffe-ről: ban kezdte meg, akárcsak a népi építőművészetét, mely­nek ihletése számtalan épü­lettervében megtalálható. Fő­leg a kalotaszegi hatás. A sakkról, s a maga készítette figurákról beszélgetve, a történelmi koroktól a fara­gásig, a kéz és ész állandó foglalkoztatásáig sok min­den más is porondra kerül. Utolsó találkozásuk 1977 augusztus végén, volt, pár nappal halála előtt. A kész írást már nem tudta át­nézni. Közéleti tevékenysé­géről olvashatunk ebben, s abból is főként a felszaba­dulás utáni évekéről, a Ko­lozsváron is meginduló új életről, összefogásról. Iro­dalom, tanítás, szervezés, képviselőség, és mennyi minden még, amit csinált. Hittel, bizakodással. Olyan élet, amely nem múlt el nyomtalanul. Nem­csak sokféle munkásságának gyümölcsét hagyta hátra műveiben, hanem szellemi arculatát is. A népének, a köznek hasznos ember képét, olyanét, aki folyton alkotott. Ez volt a lételeme, s közben maga az élete is egyetlen nagy művet képezett: kisu­gárzót, környezetét formá­lót, alakítót. V. M. „Csak hízik és dagad, az ar­ca majd kicsattan.. Ha tovább keressük, mi különöset mondhatott még a Mester, találhatunk azért egyet-mást. Közben aztán ki­derül, hogy ezek nagyon is kemény, belső tartalmakat hordozó és megmásító dol­gok. Furcsa például, és az intés veszti súlyát azáltal, hogy ebben az előadásban Cléante, Orgon sógora ügy- védboj tár-korú fiatalember (Damis mégis „bácsi”-nak szólítja, itt megmaradt az eredeti szöveg!), aki külön­böző rohangálások közepet­te közli Orgonnal, itt báty­jával (!) komor tragédiákat sejtető figyelmeztetéseit. Mo- liére-nél Cléante öccsének nevezi Orgont, aki — tiszte­lettel bár — de sorra meg­mosolyogja a nála idősebb, tehát tapasztaltabb sógor életbölcsességeit a képmuta­tóktól való őrizkedés tárgyá­ban. Cléante ilyeneket mond Orgonnak már első jelenetében, amikor még Tartuffe be sem lép a szín­re, de jellemének pompás felrajzolását kezdi a szerzőj „Vallás, vakbuzgalom, sze­medben, ugye, mindegy? Egyazon tisztelet arcot s maszkot megillet? őszinteség s ravasz tettetés egyremegy? A tényt s a látszatot te ösz- szekevered?” Később pedig: „Szentségtörés, csalás, amit ezek művelnek, És mindazt, ami szent az embereknek itt, ök kiaknázzák és hasz­nát élvezik.” Végül: „Elég példány akad álszent, hazug fajából. De felismerhető, ki a szívbéli jámbor. Itt a sze­med előtt, öcsém, elég akad A mi korunkban is, aki pél­dát mutat.” Bölcs, igaz sza­vak! Moliére szavai Cléante által. Hogy viszont az elő­adásban Cléante ifjonccá változik, akit a nadrágjánál fogva (!) lódít ki később a házból a sógor; s, hogy a fenti idézeteket és a többit Orgon után le és fel futkos­va tudja csak elhadarni: sú­lyát veszti, lényegtelenné zsugorodik, és Orgon tragi­kussá bonyolódó majdnem- bukása ugyanolyan arány­ban súlytalanodik el, lesz egy nem nevetségessé váló, hanem eredendően bugyuta figura sorsa. Ez sem lehet tehát az, amit a Mester árult el Nagy András Lászlónak. Akkor hát az a változtatás, hogy az asztal helyett kerekeken gör­dülő gyóntatószéket, és ke- revet, vagy más, szobába il­lő ülőalkalmatosság helyett időnként szétszedhető ima­padot kapunk? A gyóntató­székről nem derül ki, ho­gyan került oda, volt-e már tartuffe-i funkciója a ház­nál; hogy aztán még gurulni is tud, az a helyzetkomikum egyszeri meglepetésén túl ad-e még valamit? Részlet- kérdés, de azt hiszem, a moliére-i asztal alá bújtatás (itt gyóntatószékbe ültetés) Orgon számára (később, ami­kor már megbizonyosodik Tartuffe aljasságáról) sokkal megalázóbb, sokkal tragiku- sabb, hiszen majdnem a fe­je felett kezdődött el neje és az álszent „tánca”, ahogy egy hasonló helyzetről a vi­lághírű középkori novellista, Boccaccio is tudósított. Maradjunk tehát abban, hogy Moliére semmi külö­nöset nem súgott, csupán jó előadást kért szegény fejé­nek, üldözték eleget annak idején ezért a Tartuffe-ért. Az is biztos, hogy máig sem adta fel, és nem adja fel, amíg csak valahol színre ke­rül, mert — ahogy a király­hoz írott levelében sem rejti véka alá — „nem is csele­kedhettem volna helyeseb­ben, mint hogy nevetségessé tevő színpadi ábrázolással támadjam meg korunk bű­neit. ..” Alaposan megtá­madja, és alaposan leleplezi a mások hiszékenységén fel- kapaszkodó gonoszságot, a tartuffeizmust, hogy így mondjuk, mert ebben min­den benne sűrűsödik. Így változtatja a komédiát halá­los komoly Játékká, a becsü­letesség és tisztaság szószé­kévé, így építi fel szemünk, láttára a színházat, melynek " formálnia, jobbítania kell az embert. Ha ezt kérte Moliére, jól értette Nagy András László. , Mert sok-sok erénye is van ennek az előadásnak, és megnyugtató a zárójelenetet követő taps: érdemes volt. S miként a legjobb rendező sem ér sokat jó színészek nélkül; miként a rendezői látomás csak a színészek ál­tal valósulhat meg, azokról is szólnunk kell, akik a komédia szerepeit ját­szották. Ats Gyula volt Tar­tuffe, s igyekezett megállni azon a mondaton, amit Do- rine ejt el: „Csak hízik és dagad..stb. Ez persze még kevés lenne, és az is. Fel kell építenie egy ösz­tönös gazember, a képmuta­tás álarcait mesterien válto­gató kalandor teljes arcát, belső világát. Roppant mély­ről tör felszínre különös faj­tájának számos vonása, ezek közül azonban sokkal adó­sunk marad. Ahol hiányér­zetünk támad, pillanatokon belül megdöccen az előadás is: falsra vált Orgon, hatás nélkül ütődnek vissza Elmi­ra szavai, meginog bennünk az utálat Tartuffe iránt. Még el sem kezdtük az előadás elemzését, máris örömmel írtuk: Ropog József molié­re-i alkat. Orgonja jó telje­sítmény, a felgyorsított ló- tás-futás • azonban láthatóan zavarja: ilyenkor hango­sabbra vált, nem találja a helyét, siet. Tartuffe-ban való iszonyú csalódása pedig lehetett volna megrázóbb, hitelesebb. Persze, ebből Tartuffe színpadi erejének hőfokát sem lehet kirekesz- teni. A színházhoz visszatérő Tóth Gabi pompás Dorine. Rengeteg, jó játékot csinál, mégis mértéktartó, szöveg- mondása (pedig eleget sza- ladgáltatják őt is) szép és érthető. Zsolnai Júlia okos, elegáns, s Tartuffe szemé­ben különösen izgató Elmi­ra, el is csúszik saját kéjenc vágyain a minden másban félelmetesen koncentráló gazember. A jelenetben, ahol már-már minden megtörté­nik, mire a férj, Orgon Tar- tuffe-szobra porba hull: a leggyanakvóbb férfit is tőr­be ejtené. Perenelle asszony Szentirmay Éva ezen a be­mutatón, a túlbuzgóság, a vakhit tökéletes jellemraj­zát nyújtja, Szűcs András viszont nem tehet róla, hogy Moliére Orgonnál idősebb­nek képzelte, és építette be a komédiába; így aztán az történt, amit már említet­tünk : súlyos mondandója félszeg-ügyetlen ágálássá változott. Berki Antal, mint Lojális úr hátborzongatóan ellenszenves figura, színészi telitalálat. Tímár Zoltán (Damis), Tunyogi István (Rendőr hadnagy), Jancsik Ferenc (Valér), Mézes Vio­letta (Marianne) alkották még az együttest. Suki Antal speciális díszletében és Ege- di Edit kosztümjeiben ját­szották szerepeiket a színé­szek. A maszkmester Laka­tos Károly volt. Sass Ervin Iskolatévéről nem iskolásoknak Múlik az idő, messze már az a nagy társadalmi össze­fogás, amelynek „Televíziót minden iskolának” volt a jelszava, s gyárak, üzemek dolgozói vállaltak érte napi feladataikon felüli munkát, hogy az érte járó összegből vett készüléket örömmel ad­ják át a gyermekeknek. Ti­zenöt éves az Iskolatelevízió. Első évei és a mai helyzet között nagy az eltérés. Akkor még, különösen a kis falusi iskolák hátrányos helyzetben voltak szakképzett tanár és szemléltetőeszközök tekinte­tében, azért főleg ott jelen­tett sokat az oktatóműsorok segítése, amit persze már ak­kor sem csak nekik, hanem minden iskolának szántak. Eleinte talán igénybe is vet­ték mindenütt, de ma már vannak helyek, ahol egy s más kifogással elmellőzik. Pedig ezek a műsorok ha­ladtak az idővel. Hogy vi­szont még jobb, még hatáso­sabb kell — ez természetes. És nemcsak nálunk. Tavaly ősszel Egerben tar- ■ tották meg az Iskolatelevízió nemzetközi konferenciáját, melynek napirendjére az ok­tatóműsorok esztétikai elem­zését tűzték. Itt készült a nagyközönség részére az a közel egyórás bepillantás az Iskolatelevízió munkájába, amelyet szombaton estefelé sugároztak. Nem tanácsko­zási részletet, hanem a mű­fajról és egyes oktatófilmről a televíziós szakemberek, pe­dagógusok, tudósok, művé­szek jól átgondolt vélemé­nyét. Ennek egyike: ebben a műfajban az az igazán ne­héz, hogy ne csak a művé­szit nyújtó műsorok, de a más tárgyúak is esztétikai jellegűek legyenek. Mégpedig ne ráaggatva, mintegy körí­tésként, hanem magából a témából adódó és hozzáillő teimészetességgel. Mert a szép, ízléses képi látvánnyal kifejezett mondanivaló a ha­tást fokozza: nagyobb az él­mény és maradandóbb. És ami elsődleges: jobban se­gíti a megértést. Erről a kí­sérleti felmérések tanúskod­nak. Példákat is láthattunk. Elő­ször „A walesi bárdok”-at. Az esztétikai nevelést igen jól szolgáló, korabeli doku­mentumokat felhasználó részletet Arany János költe­ményéhez. S ez a pár perc a verset tökéletesebben megvi­lágította, mint egy félórás magyarázat. Ennél nehezebb feladatot oldott meg „A rész és egész” című film, és any- nyira könnyed, játékos mó­don, hogy szinte észrevétle­nül érthetik meg a tanulók azt a felnőttnek sem mindig nyilvánvaló tényt, hogy min­den: egész és rész is. A ku­tya és macska kedvesen hu­moros rövid jelenetéből vált világossá, hogy például az önmagában egész szekrény része a bútornak, a bútor a szobának, a szoba a lakás­nak, a lakás a háznak és így tovább. Ugyancsak a jól si­került oktatófilmet példázta az „Itt és ott”, melynek ha­tásához a színek harmóniája is hozzájárult. Vitatott darab is bemutatásra került: a „Primavera”. Monteverdi gyönyörű zenéje tökéletes összhangba olvadt a tavaszi természet szépségével, de za­varóan hatott és mesterkélt­nek a helyéről elmozdított, és a parkba kitett Botticelli- kép. Sok minden szóba került az adásban, és minden azért, hogy a műsorok egyre job­bak legyenek. S hogy ez a helyes úton halad, arról meg­győződhettek a nézők. Ezért is volt jó ez a kívülállóknak készült tájékoztatás. De még sokkal jobb lenne, ha a be­lül levők — az iskolák — egyike sem hagyná ki az ok­tatásból a nekik készült hasznos segítséget. V. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents