Békés Megyei Népújság, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-18 / 41. szám
1979. február 18., vasárnap Luxus bizony! Divat az idegen nyelv, pontosabban az idegen nyelvek tanulása. Ki angolul, ki németül akar tudni, mások oroszt vagy spanyolt tanulnak. Hódítanak a világnyelvek, de akad olyan is, aki inkább a kevésbé felkapott és szűkebb határok között beszélt nyelvek iránt érdeklődik. Komoly összegeket adunk ki tanfolyamokra és magánórákra, a legkülönbözőbb nyelvkönyvekre, nyelvleckéket tartalmazó hanglemezekre és magnószalagokra, idegen nyelvű napi- és hetilapokra, folyóiratokra és könyvekre. Dolgozó, gyermekeket nevelő, ezer gonddal küszködő felnőttek — munka- vagy szabad idejükből — értékes órákat szentelnek a nyelvtanulásnak. Luxus mindez? A gyerekek szótárfüzeteket Írnak tele az iskolákban, nyelvtani szabályokat fújnak kívülről, gyakran értelmetlen olvasmányok szövegét próbálják kisebb-nagyobb nehézségek árán átültetni anyanyelvűkre. Csak éppen beszélni nem tudnak! Sem oroszul, sem angolul, sem más idegen nyelven. Beszélni nehéz ... Luxus ez is? A legfontosabb tulajdonképpen mégiscsak az, hogy mindenki saját anyanyelvével legyen tisztában, azt tudja használni helyesen, s ha lehet igényesen és választékosán. Nagy eredmény, ha társadalom- vagy természet- tudományos szakszövegek sem okoznak nehézséget. Élmény, ha szépirodalmi alkotások stílusát élvezni tudjuk. Luxus hát, ha a magyar nyelven kívül más népek nyelve, kultúrája iránt is érdeklődünk? Akad szakmai és szórakoztató irodalom szép számmal magyarul. Az időnk meg kevés ... Minek még a külföldi is? Több szem többet lát. Talán a többféle információt adó olvasmányok tágíthatnák nézőpontunkat, alakíthatnák ítélőképességünket; egyszóval gazdagíthatnának bennünket. A magyarra fordítás néha várat magára. Meg aztán az eredetiben olvasás külön ízt, külön élményt nyújt. Olyasmi ez, mint amikor valaki egy bizonyos 'országban az ott honos ételeket és italokat óhajtja kóstolgatni. A turizmus szintén divat. Mindenki utazik. Es miért ne értethetné meg magát az a magyar utazó, aki egy-egy külföldi országba látogat, „emberi módon” — úgy értem, beszéddel. Ahol szabadságát tölti, emberekkel találkozik, beszélgethetne velük, mert lennének kérdései. Ha idegeneket látunk kézzel-láb- bal magyarázkodni, jót derülünk rajtuk. De vajon, észrevesszük önmagunkat is? Olyan szituációkban külföldön, amikor nem tudunk semmit a vendéglátók nyelvén? Az idétlenség igen mulatságos jelenség, és sajnos gyakori. Persze, -nem .mindenkit zavar... Nem állítom, hogy ne is utazzunk addig sehová, amíg nem vagyunk mesterei a nyelveknek, amiket itt, vagy ott beszélnek. Azt sem állítom, hogy foglalkoznunk kellene minden európai nyelvvel, hiszen ez képtelenség lenne. Meggyőződésem viszont, hogy néhány világnyelvből egy mindenkinek elérhető olyan szinten, hogy megkönnyítse helyzetét, akár olvasásra, írásra vagy pedig beszélgetésre használná. Határozottabb az ember, ha egymaga tud tájékozódni, nincs semmiféle „híd”-ra — tolmácsra vagy szótárra — utalva, és főleg nincs „kiszolgáltatva”. Talán első pillantásra nem tűnik egyszerűbbnek, de bizonyára közvetlenebb és mindenképpen meggyőzőbb, ha szavakkal adjuk tudtára partnerünknek, hogy mit is akarunk. Hogy mit jelent valójában egy idegen nyelvet anyanyelvi szinten beszélni - — tehát nemcsak szótári alakokban, szavakat, .felsorolva, mindenféle ragozás nélkül, hanem hibátlan mondatokban, még ha egyszerűek is azok, igazán társalogni tudni —, azt csak az látja, aki tényleg jól beszél anyanyelvén kívül legalább egy idegen nyelvet. Tehát luxus? Igen. Luxus. Az a luxus nekünk, magyaroknak, ha nem beszélünk egy világnyelvet sem. Niedzielsky Katalin V. Bogomolov; Szívem fájdalma Ezt az érzést már régóta érzem állandóan, de különösen erősen május 9-én és szeptember 15-én. Egyébként nem csak ezeken a napokon kerít teljesen hatalmába. Nem sokkal a háború után, egy este, a ragyogóan kivilágított élelmiszerboltban találkoztam Lenyka Zajceva anyjával. Ahogy állt a sorban, elgondolkodva felém nézett, s egyszerűen nem tudtam nem köszönni neki. Ekkor jobban megnézett, rám ismert — és meglepetésében elejtette táskáját, hirtelen sírva fakadt. Én csak álltam, se mozdulni, se szólni nem volt erőm. Senki nem értett semmit, azt is gondolhatták, hogy a pénzét emelték el, a kérdezősködésekre csak hisztérikus kiabálásokkal válaszolt: menjetek! Hagyjatok békén! Azon az estén nagyon le- törten járkáltam. S bár, ahogy hallottam, Lenyka már az első ütközetben meghalt, lehet, anélkül, hogy akár egy németet is megölt volna; én pedig az élvonalban töltöttem mintegy három évet, sok ütközetben vettem részt, mégis valahogy bűnösnek és végtelenül adósnak éreztem magam az idős asszonnyal szemben és mindenkivel szemben, aki elpusztult — ismerős volt vagy ismeretlen —, apáikkal, anyáikkal, gyermekeikkel, özvegyeikkel szemben. Bár az eszemmel nem tudom megmagyarázni, miért, de azóta igyekszem ennek az asszonynak nem a szeme elé kerülni, ha meglátom az utcán — a szomszéd negyedben lakik — inkább elfordulok. Szeptember 15. pedig Pety- ka Jugyin születésnapja; ezen a napon szülei összegyűjtik az életben maradt gyermekkori barátokat. Jönnek a negyvenéves felnőtt emberek, de nem bort isznak, hanem teát cukorkával, tortával, almás süteménnyel, amit Petyka nagyon szeretett. Minden úgy történik, ahogy a háború előtt volt, amikor ebben a szobában za- jongott, nevetgélt, rendezkedett a magas homjokú, életörömmel teli fiú, akit valahol Rosztov alatt öltek meg, és el sem tudtak temetni a pánikszerű visszavonulás zűrzavarában. A főhelyen áll Petyka széke, illatos teával teli csészéje és a tányér, melybe édesanyja gondosan tette bele a cukrozott diót, a legnagyobb szelet kandíro- zott cukros tortát, s a halom almás süteményt. Mintha Petyka égy darabot is megkóstolhatna, és teli torokból kiabálhatna: micsoda ízek, gyerekek! Gyerünk! Petyka öregei előtt is szinte adósnak érzem magam, valamiféle bűntudatot érzek: íme, én visszajöttem, Petyka pedig elesett — s ez az érzés nem hagy békén egész este. Elmerengek, nem is hallom, miről beszélnek, gondolataim messze járnak. Szívem fájón összeszorul, gondolatban látom egész Oroszországot, ahol minden második, harmadik családból hiányzik valaki. Fordította: Gyarmathy Zsoltné Édes mostoha? Kitárul-e szeptemberben a békéscsabai József Attila-lakótelepi általános iskola kapuja? Békéscsabán, a József At- tila-lakótelepen épülő 16 tantermes általános iskola sorsa az utóbbi hónapokban az érdeklődés és egyúttal a legképtelenebb találgatások középpontjába került. Miért haladnak olyan lassan az építők? Miért nem látni, sokszor hetekig, az építkezésen munkásokat? — kérdezik. Máris szűk, kicsi az idő arra, hogy pedagógiai szakemberekkel egyeztetett elgondolásainkat a tervezés időszakában figyelembe vegyék. S ez nagyon jó, mert egy egész sor utólagos javítást, korszerűsítést előzhettünk meg. Több megbeszélés után végül garantálták az idei szeptemberi tanévkezdést. Nagyon bizom benne, hogy így lesz. Február sorakoztatott kérdéseinket neki is feltettük: — Hogy miért nem látnak embereket az építkezésen ? Egyszerű. Technológiai üzemszervezés folyik nálunk, nagy értékű gépláncokkal dolgozunk. Azzal együtt haladnak építkezésről építkezésre dolgozóink. — De télen gépeket sem igen láttunk... kik a lakótelepen, ök is szeretnék, ha gyerekeik már az új iskolába járhatnának. S az már több részünkről, jó szándék, hogy a nemzetközi gyermekév alkalmából a kertészeti vállalattal közösen felajánlottuk az iskola parkosítását! — A tornaterem sorsa mégis izgat minket. Szinte elképzelhetetlen, hogy a sok apróság ott sürögjön az udvaron, amíg a munkálatok tartanak. Túl balesetveszélyes megoldás lenne.., — Tudtommal most betonozták le a tornaterem alapját — próbál megnyugtatni Kerekes István. Az építkezést csak bokáig sárban úszva lehet megközelíteni. A tornaterem hatalmas vasbeton gerendáiról méla egykedvűséggel csöpög a hideg februári eső, bele a sárba. A sárba. De nem a betonba. Nem tehetek róla. Az építkezést látva még mindig kételkedek... A jövő tervei Űjra a városi tanácsnál. Miközben beszámolok a látottakról, az igazgatónő nyugtalanul feláll, rágyújt. — Nem lehet. Értsék meg, nem lehet ennyi idő elteltével befejezetlen tornateremmel indulni! — próbálja meggyőzni látatlanban is a kivitelezőket. Nemcsak a balesetveszély miatt. Hanem a dolog erkölcsi oldaláról nézve is... Időbe telik, míg végre új témába kezdhetünk. A szülőket az is foglalkoztatja, hogy az új iskola hányadik osztályos gyerekeket fogad, elegendő lesz-e az új iskola épülete, s vajon lesz-e napközi otthon? — tolmácsolom a szülőket is érdeklő kérdéseket. Az új iskola épülete február 16-án... Fotó: Veress Erzsi egész — vélik mások. Az idei szeptemberi kezdésben pedig egyre kevesebben hisznek. A fokozódó érdeklődés — és esetenként a kételyek is —, jogos aggodalmakból táplálkoznak. A lakótelepen csaknem 13 ezer lakos, többségében kisgyermekes család él. A lakótelepi bölcsődék, óvodák zsúfoltsága előre jelezte a jövendő kisiskolások rohamosan növekvő számát. Az elsősök elhelyezése már 1978 szeptemberében is éppen elég gondot okozott a környező iskoláknak. A városi közlekedés megoldatlansága pedig a szülők és gyermekek reggeli munkába indulását és esti hazaérkezését egyre elviselhetetlenebbé tette. A lakótelep pedig továbbfejlődik. Egyik napról a másikra újabb és újabb négy- és tízemeletes lakóházak fogadják — sártengertől körülölelve — az új lakókat. Az iskola átadása tehát létkérdéssé vált. Az igazgatónő optimista Az iskola helyzetét legjobban Bartyik Istvánná ismeri, aki 1977 nyara óta kinevezett igazgatója az épülő iskolának. Sok álmatlan éjszaka, eredmény és kudarc után is optimista. Hiszi — és hallani sem akar másról —, hogy 1979 szeptemberében szélesre tárt kapukkal fogadhatják majd a lakótelep kisiskolásait. — Az iskola tantestülete már együtt van. A szemléltető- és tanítási eszközöket, a berendezést is megrendeltük: Június első napjaitól várjuk rendelésünk folyamatos szállítását. Ezek elhelyezéséhez feltétlenül kész helyiségek kellenek! Az iskola felépítése egyszerűen politikai kérdéssé vált. Én hiszek abban, hogy ezt érzik és értik is az építők! — A köztudatban eleinte az iskola 1978. évi átadási időpontja élt... — Eredetileg az iskola oktatási részének befejezési határideje valóban 1978. december 20-a volt. Erre az időpontra viszont a tornaterem aligha készülhetett volna el. Ugyanis tervdokumentációja olyan építészeti elemekre készült, amit már nem is gyártanak. A módosított terv — a kivitelező kérésére — 1977 decemberére el is készült. így aztán volt 5-én jártunk az építkezés színhelyén, ahol a szakemberek és a további munkálatokban érdekelt illetékesek nyilatkozataiból kitűnt, hogy már nem is anyagi, inkább erkölcsi fontosságúnak érzik az iskola egészének időbeni átadását. A vezetőkön tehát a tervezett építési ütem tartása, az ott dolgozóktól pedig a munka minősége függ. Igaz, ehhez arra is szükség lesz, hogy az út- és csatornahálózatot a DÉLÉP is időben készítse el. Hiszen a Békéscsabai Kertészeti és Köztisztasági Vállalat csak ezután láthat hozzá a tereprendezéshez. Ami több, mint jó szándék Az igazgatónő optimizmusában némiképp kételkedve, még aznap felkerestük a Békés megyei Állami Építőipari Vállalat műszaki igazgatóhelyettesét, Kerekes Istvánt. Az írásunk idején fel— Tény, hogy nem téliesítettük az építkezést. Ha a végleges fűtés be lett volna szerelve, egyszerű a dolog. Nekünk azonban takarékoskodni kell a fűtőolajjal, hiszen az évi 5 százalékos megtakarítás ránk is kötelező. Viszont 1980-ra várunk olyan osztrák berendezéseket, amelyek lényegesen olcsóbban, fáradtolajjal működnek majd. De ebben a pillanatban, az iskola esetében, nem lett volna gazdaságos a téliesítés. — Azt azért elismerik, hogy csúsztak az eredeti határidőhöz képest? — Akadt néhány problémánk. A székesfehérvári alvállalkozónk késésben volt, nem szállította az „Alba”- falakat. Ehelyett gipszkerámia falakat állítottunk be. A tornaterem úgy néz ki, ha július végére nem is, de szeptemberre kész lesz. — Kiemelt beruházásként kezeljük az iskolát — folytatja. — Az ott dolgozókat anyagilag is érdekeltté tettük. De más is köti őket. Sok vezetőnk, dolgozónk laifMxxxccri tttttttttiiuittttttttttittiffntifttiíiiii) xtm nx\ OLVASNI JÓ... Fotó: Gál Edit — Hat első osztály, 184 elsős gyerek fogadására készültünk fel. Kezdetben 22 tanulócsoporttal indulunk, 12 napközis csoport indítását tervezzük, de a megyei tanács segítségével, reméljük, bővítésre is lehetőség lesz. Iskolánk legidősebb tanulói az ötödik osztályosok lesznek. — Ügy tűnik, évről évre nő az első osztályba lépő korcsoportok létszáma. Az iskola aligha fogadhat mindenkit. .. — A tervek szerint — legalábbis úgy értesültem —, 1982-ig még egy iskola épül a lakótelepen. Az könnyíteni fog helyzetünkön. Most nagy feladat áll előttünk, s ezt a szülők lelkiismeretes közreműködése nélkül aligha valósíthatjuk meg. Márciusban kívánjuk ugyanis felmérni az iskolánkba jelentkező tanulók számát, ami nélkül nem tervezhetünk reálisan. A beiratkozásról és egyéb lehetőségekről majd időben tájékoztatjuk a szülőket. Talán korainak tűnik, de arra is gondolnunk kell, hogy a város ipari szakmunkásképző intézetei és a Vásárhelyi Pál Szakközépiskola mellett felkérjük a szülőket és a város KISZ-szervezeteit is, hogy segítsenek az iskola külső környezetének kialakításában, valamint a belső takarítási, csinosítási munkákban. Szintén a jövőre gondolva, már keressük a patronáló vállalatokat és szocialista brigádokat is. — A városi tanács eddig is sokat segített — mondja befejezésül az igazgatónő. — A 34 millió forintos központi hitelből épülő iskola 16- on felüli tanulócsoportjainak működtetését, az ehhez szükséges berendezések és felszerelések vásárlását csaknem 10 millió forint értékben magára vállalta. És továbbra is bízunk a megyei tanács anyagi és erkölcsi támogatásában. Az igazgatónő hangja érezhetően újra bizakodóvá válik. S most jön a magyar futballéletből jól ismert: „ha”. Mert ha az építkezésben érdekelt vállalatok megtartják a határidőket, ha a város társadalmi erői is az iskola segítségére sietnek, ha a szülők a tanulólétszám felmérésében aktivan részt vesznek, akkor az egy ideig mostohán kezelt, új iskola kapunyitása valóra válhat szeptemberre. B. Sajti Emese
