Békés Megyei Népújság, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-15 / 38. szám
1979. február 15., csütörtök Kisdoboskarnevál „Színházi képzőművész vagyok...” Látogatóban Csányi Árpád díszlettervezőnél A Békéscsabai 1. számú Általános Iskolában rendhagyó módon rendezték meg a kisdobosok álarcosbálját. A karnevál előkészítését és lebonyolítását teljesen az alsó tagozatos osztályok szülői munkaközössége vállalta magára. Lehetőségük nyílt így a pedagógusoknak is, hogy nyugodtan gyönyörködjenek a gyermekek szórakozásában és együtt játsszanak velük. A hagyományoktól eltérően nem az iskola komor falai között került sor a mulatságra. hanem az ifjúsági ház nagytermében. A bált Kovács Györgyné csapatvezető-helyettes nyitotta meg. Miután minden jelenlevőt köszöntött és jó szórakozásra buzdított, felkérte a jelmezbe öltözött pajtásokat, hogy vonuljanak el a „szigorú” zsűri előtt, amelynek tagjai főleg a jelmezek ötletességét értékelték. Ezzel megindult az indiánok, királylányok, seriffek és gésák hosszú sora. A hagyományos jelmezek között azért felbukkant egy matematikafüzet, egy sebészorvos teljes műtéti díszben, és egy százlábú huszonkét lábbal (az őrs tagjai ennyi lábat tudtak felsorakoztatni az ügy érdekében), utánuk pedig a jegesmedve kocogott, teljeA fenti címen jelent meg egy tudósítás a lap február 13-i számában. Örömmel tölt el, ha valamelyik békéscsabai kulturális intézmény eredményeiről olvasok az újságban. Az viszont bánt, ha csak az erények bemutatására törekszünk és a nehézségeinket véka alá rejtjük. Jelen esetben ez fordítva történt, s ez sem helyes. Olyan tevékenységet nem ismert meg az olvasó, amelyre büszke lehetne bármelyik kultúrotthon és a Vasutas Klubkönyvtár is bizonyosan az. 1978. november elején 16 fiatal kért és kapott helyet a Vasutas Klubkönyvtárban, hogy elképzeléseiket valóra váltva néptánccsoportot alakítsanak. Gondolhatnánk, csak pillanatnyi fellángolásról volt szó. Nem így van, ezért el kell mondanom, hogy a létszám napjainkig 30-ra emelkedett és a próbák képKiskönyvtár Könyvtárbővítésre egyhamar nem kerül sor Gerendáson. Talán a következő ötéves tervben, ha pártház épül a művelődési ház tő- szomszédságában, talán akkor közös épületszint-egybe- nyitással tágasabb lesz sokkal a kiskönyvtár. A környék is szebb lesz, hiszen a művelődési ház elé állítják ^ Gera Katalin szobrát, az Ivó lányt. Egyelőre még mindig nincs a művész által megtervezett formájában a szobor, szűkös volt az öntödei kapacitás, az Ivó lány kiöntésére eddig még nem futotta az időből. Évekkel ezelőtt a könyv- tárnyitás után alig volt még 60—70 olvasójuk, s 400 könyvük, ma pedig már 7 ezer kötet várja az 510 beiratkozott olvasót (2085 lelket számlálnák a községben). Jancsik Ferencné a könyvtáros meséli, hogy a környékbeli tanyákról, sőt még Csa- bacsüdről is járnak a könyvtárba. „Még az a »szerencse«, hogy mindenki hazaigyekszik a kölcsönzött könyvvel, nincs ideje a könyvtárban olvasni. Különben igencsak bajban lennénk, hová ültessük a polcok között az embert!?” Körülmutat a két apró helyiségen a könyvtáros. Az utóbbi időben annyit tudtak sen megfőve vastag fehér bundájában. Az aktualitás jegyében született több nemzetközi gyermekév-jelmez (amelyek változatos kivitele a szülők fantáziáját is dicsérte), és megjelent színes karikával Misa Mackó is. A legnagyobb sikert az iskola rabja aratta, amikor nehéz láncait átvonszolta a színpadon. A zsűri évfolyamonként tíz-tíz pajtást jutalmazott, de azért mindegyik jelmezes kapott egy szelet csokoládét, és ez így helyes, hiszen játékról van szó, és nem vérre menő versengésről. Az álarcosok felvonulását először az első osztályosok szakították meg, hogy bemutassanak égy magyar népi játékot. Később ..követték őket a másodikosok lengyel játékkal, a harmadikosok az orosz játékot választották, végül a negyedikesek következtek a román nép egyik játékával. Ezután következett a zsákbamacska, ez a mindig, minden ' gyermek számára nagy izgalom, vajon mi lehet benne? Végül a táncra, a szórakozásra került sor. Szülők és tanárok megelégedetten nézhették álarcos és nem álarcos csemetéik tarka forgatagát. zett vezetővel rendszeresen és nagy lendülettel folynak. Igaz, a fiatalok nagy része kezdő és látványos bemutatkozására csak hosszú hónapok munkája után kerülhet sor, s a patinás Balassi együttessel nem is akarják felvenni a versenyt. A kezdő együttes léte szerintem mégsem lehet vitatéma jelenlegi közművelődési törekvéseink során. Akkor mi a baj? Miért nem tudott róluk az újságíró, amikor sok művelődési intézmény örülne, ha csak fele ennyi lelkes néptáncost számlálhatna a csoportjában — talán az, hogy jelenleg nincs a csoportban vasutas fiatal? Bizonyos, hogy ha írnak róluk és ha megismerik őket, egyre több vasutas fiatal is kedvet kap a csatlakozáshoz. Farkas László, az Építők Manzárd színjátszócsoportjának vezetője enyhíteni a zsúfoltságon, hogy egy hatalmas tárolószekrényt, tele könyvekkel kitettek a művelődési ház emeleti előcsarnokába. Selejtezni kellene sürgősen az elhasználódott köteteket, a katalogizálást pedig csak évek alatt tudják elvégezni. Hatórás műszakban dolgozik a könyvtáros, de a 6-ból négyet a kölcsönzésre, az olvasószolgálatra kell fordítani. Az iskola mellett főként csak a tsz-re számíthat még a kisközség könyvtárosa. Együtt szervezik a programokat a művelődési házzal, író-olvasó találkozót, irodalmi estet. Most a mezőgazdaA nagyra nőtt budai bérház emeleteit araszolva egy pillanatig arra gondolok, hogy vajon mennyire különböző emberi sorsokat hozhat össze egy lépcsőházban is a véletlen? Érdekes lenne megtudni, kiket jelölnek az ajtóra írt névtáblák, s a biztonsági zárakra csukódó életek milyen vágyakra, örömökre nyílnak. Tűnődésembői az térít a valóra, hogy egyik lakás bejáratánál megpillantom a keresett nevet: Csányi Árpád ajtaján csengethetek. A barátságos házigazda hamar átsegít a bemutatkozás formaságain, dolgozószobájába vezet, aztán anélkül, hogy magunk is észrevennénk, mikor kezdődik az „interjú”, beszélgetni kezdünk. Ha nem tüdnám, hogy Csányi Árpád a Nemzeti Színház díszlettervezője, lakásának berendezéseiből akkor is következtethetnék, hogy művészember lakja a szobákat. A falakat beborító festmények — zömmel a saját munkái —; és a polcokat díszítő népi használati tárgyak — erdélyi útjainak emlékei — mellett egy hatalmas mérnöki rajzasztal uralja a lakást. Készülő díszlettervének körvonalait ábrásági könyvhónapról is megemlékeznek; könyvkiállítást, vásárt rendeznek a tsz szocialista brigádjainak. Ügy szeretnék, hogy a brigádok ne csak munkájukkal segítsék a könyvtárat, a művelődési házat, hanem fogyasztói is legyenek a kultúrának, az általuk megszépített környezetben. Tizenhétezer forintot költhet a gerendási könyvtár ebben az évben a könyvékre. Ügy tervezik, hogy a nemzetközi gyermekév jegyében főként ifjúsági és gyermekkönyveket vásárolnak majd. Bede Zsóka zolják a rajzok. Beszélgetésünket gyakran telefonhívások szakítják félbe. Mintha színházon kívül másról sem eshetne szó ebben az otthonban: egyszer a Nemzetitől érdeklődik a fővilágosító egy műszaki kérdés felől, aztán a díszletet készítő asztalosműhely vezetője van a vonal túlsó végén. Csányi Árpád bocsánatkérően tárja 0 szét kezét, valahányszor megcsörren a készülék, aztán sok-sok feketekávé — csak ő itta —, cigaretta — csak ő szívta — és egy üveg vodka társaságában — amelyet együtt fogyasztottunk — mégis kialakul a beszélgetés. Természetesen a színház, meg a Békés megyei emlékek körül kavarognak a gondolatok. — Életem első évtizedeiben vissza-visszatérő, s úgy látszik sok mindenben meghatározó volt számomra a Körösök vidékének hangulata — mondja Csányi Árpád: — Medgyesegyházán születtem, általános iskolába pedig Battonyán jártam. Később Sepsiszentgyörgyre költöztek a szüleim — édesapám dohányjövedéknél dolgozott, s a munkája elvitte az ország távoli vidékeire is. A középiskolát Erdélyben végeztem, ahol az emberek mély művé- szetszeretete nagy hatással volt rám. A világháború után Békéscsabán telepedtünk le, és akkor már aktívan foglalkoztam a képzőművészetékkel. Egy úgynevezett „szabadiskolában” ismerkedtem a rajz és festészet alapjaival, majd az Ipar- művészeti Főiskola színpadi szakán szereztem diplomát 1954-ben. Ösztöndíjasként a Fővárosi Operettszínházban dolgoztam, de mivel kevés feladatot kaptam, szívesen vettem a debreceni társulat meghívását. Tizenkét éven át Debrecenhez kötött a szerződésem, 1968 óta pedig Budapesten, a Nemzeti Színházban vagyok díszlettervező. Természetesen nem szakadt meg a kapcsolatom a vidéki színházakkal sem, így a Békés megyei Jókai Színháznak is gyakran dolgozom. — Melyek azok a legjelentősebb munkái, amelyeket a Békés megyei társulat számára készített? — G. B. Shaw: Szent Johanna című drámájának díszletére gondolok a legszívesebben. A békéscsabai Shakespeare-ciklus idején is terveztem díszletet, ha jól emlékszem, a Vízkereszt... díszleteit. Te jó ég, nem is tudnám pontosan megmondani, mely darabokhoz dolgoztam. A színpadkép pontosan előttem van, de többre nem emlékszem. Annyi mindent csinál az ember, nem csoda, ha elmosódnak a dolgok. — Ez a sokfelé figyelés nem jár azzal a veszéllyel, hogy szétaprózódik a munkája? — Nem tudom. Lehetséges. Bár a magam részéről sose vágyom többre, minthogy jó díszlettervező legyek. Nem kívánok festővé, szobrásszá lenni. Az én műfajom teljesen különbözik ezektől. Előfordul néha. hogy kiállítások nyílnak régi díszlettervekből. Olyankor magam is zavarban vagyok, nézegetem a képeket, amelyek önálló festménynek általában gyengék. Alkalmazott művészetnek se mondanám a díszlettervezést, hiszen ilyen alapon az egész színház, az író művétől a színészek munkájáig, „alkalmazott” lenne. Színházi képzőművész vagyok, akinek a tevékenysége szorosan összefügg a produkcióban részt vevő többi alkotó munkájával. Amikor egy előadás elkezdődik, a néző első élménye képzőművészeti élmény, nagyon fontos tehát, hogy a díszlet mennyire tud beilleszkedni az előadás hangulatába. A díszlettervező is részese annak a színházi csapatmunkának, amely nélkül a jó előadás elképzelhetetlen. Aztán ha nem úgy sikerül a produkció, ahogy szeretnénk, akkor a többiekkel együtt én is törhetem a fejem a kudarc miatt... — Egy-egy sikeres díszletét látva nem fájdalmas, ha az előadássorozat után nincs többé szükség rájuk? — Színházi életünk teljességéből nem lehet kivétel a díszlettervező sem. És a színész, vagy a rendező mun- ■ kájában mi a maradandóbb? Mindnyájunk számára legfontosabb az a művészi hatás, amelyet estéről estére el szeretnénk érni a közönség előtt. Ha egy darab több előadáson is sikert aratott, nem lehet miatta nosztalgiánk, hiszen benne élünk egy áramkörben, új feladatok, friss munkák várnak ránk. Tartós öröm annyi marad csupán, hogy az élet, a fejlődés egy kis szakaszának cselekvő részesei lehetünk. Egyébként sem vagyok biztos abban, hogy érdemes lenne bármilyen módon is konzerválni a színházi előadásokat, vagy akár a díszleteket. Hiszen amit például 20 évvel ezelőtt jól csináltunk, nem biztos, hogy a ma emberének is mondana valamit. Az' adott kor nyelvén kell szólnunk, érzékenynek maradva a változó világ örömeire, gondjaira. S ha egy íus tehetséggel is telítve dolgozik valaki ezen a pályán, ráadásként pedig a szerencse se pártol el mellőle, akkor betöltheti a hivatását. És ez éppen elég. Andódy Tibor Filmesek, újságírók, nézők Hétfőn este egyidőben az idei magyar játékfilmszemle megnyitójával a budapesti Vörös Csillag mozi klubtermében a filmgyártás és forgalmazás vezetői gyűltek össze, hogy az újságíróknak és a telefonon jelentkező hallgatóknak a kérdéseire adjanak választ. Egy óra hosszat tartott a kérdés-felelet egyetlen témáról: a magyar filmről, s így utólag visszagondolva, a röpke hatvan percbe rengeteg probléma fért bele. Annyira sok, hogy csak a leglényegesebbekre lehet itt most kitérni. Hazánkban évente átlag 20—22 film készül, az elmúlt esztendőben 25-öt gyártottak. Többre ezután sem számíthatunk, ezeknek kellene utat találni a közönséghez, minél több nézőt becsalogatni a mozikba. Hogy ez olyan mértékben, mint elvárható, vagy kellő lenne, nem történik meg, az okát szenvedélyesen keresik a filmkritikusok és beszél róla a mozinéző is. És sok mindenben hasonlóképp gondolkodnak, legfeljebb a közönség nem szakszerűen fogalmaz, ám annál élesebb nyíltsággal. Miért nincs több vígjáték és gyermekfilm? És krimi? Sok a do- . kumentumfilm. Kifizetődik-e az üres nézőtér? Miért nem érdekeltek az alkotók a sikerben vagy sikertelenségben? Meddig lesz mecénás az áliám? Miért rossz a filmplakát és a propaganda? Ha árnyaltabban is, a nézői kérdések ott bújkáltaka filmkritikusok felszólalásaiban,' csak másképpen kifejezve és továbbgondolva. Kevés-e az évi filmgyártás ahhoz, hogy elég széles skálát nyújtson, legyen benne jó színvonalú vígjáték és gyermekfilm kellő számban? Vagy csak a hatása, a közönségvonzás kevés? A for- gatókönyvírással van hiba? Hiszen ez egy külön szakma, amelyet tanulni kell. Miért nem találkozik egymással a magyar film és a közönség, akinek készül? Ha jobban szórakoztatna...? Miért nem több eredeti témát dolgoznak fel, olyat, amit csak kimondottan filmre írnak? Miért nem korszerűbbek a mozik? A forgatókönyvírás valóban kényes pont, még azok után is, hogy két eredményes tanfolyamot rendeztek és most folyik a harmadik, és a meghirdetett pályázat értékelése is. Tény, hogy kevés a képzett szakember. Az az igazság, hogy jó és szórakoztató filmet csinálni-nagyon nehéz. És drága. Viszont a vígjátékra és gyermekfilmre előirányzott ösz- szeg kevés. Aztán évi 20— 22 filmmel nehéz a sokféle igényt kielégíteni, pedig ma már rétegekben kell gondolkozni, mert nem egyszerűen csak moziba járnak vagy járnának az emberek, hanem bizonyos irányú és műfajú alkotásokat kívánnak látni. Bukásról beszélni nem egy-, értelmű — nagyon is bonyolult — dolog. A nézőszám nincs arányban sokszor a film értékével. Erre legjobb példa Kovács And- < rás rendező Nehéz emberek * című műve, amelyet a mai napig is összesen csak 120 ezer néző látott, holott az egyik legizgalmasabb film volt. A filmpropaganda nagyon gyenge, a tévé is havonta csak egyszer foglalkozik vele. Sok hiányosság van a mozik állapotában, nem elég jól komfortosítottak, de nincs is elegendő, nagy lakótelepek épültek filmszínházak nélkül. Mindenkinek — gyártásnak, forgalmazásnak — jut tehát tennivaló, hogy jobbak, érdekesebbek, szórakoz- tatóbbak legyenek filmjeink. De, hogy mi lesz a jövőben? Azt majd meglátjuk. Vass Márta Huszár Gabriella Mi újság a vasutas kultúrotthonban? Gyakran a gyerekeket küldik könyvért az elfoglalt szülök. Janesik Ferencné mindenkit ismer a községben, így aztán segíteni is tud a választásban Fotó: Gál Edit Díszletterv a Nemzeti Színház Vampilov: Múlt nyáron történt című előadásához (1971) • Fotó: Ilovszky Béla