Békés Megyei Népújság, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-14 / 37. szám
o cbiaxz ,.M láindsl .erei Pillanatképek a mezőkovácsházi napközi otthonból Bár a Mezőkovácsházi 1-es számú Általános Iskola napközijében igen szűkös a hely, a gyerekek mégis szeretnek idejárni. Mint képeinken is látjuk a felnőttek gondjairól mit sem sejtve élik a maguk kis világát. Pedig gond akad bőven. Kevés a terem, így a hatodikosok csak nagyon indokolt esetben, a hetedik, nyolcadik osztályosok pedig egyáltalán nem kaphatnak tanulószobai ellátást. A konyhával sem jobb a helyzet. 1973-ban egymillió forint ráfordítással új helyiséget kaptak. Naponta mintegy 700 adag készül itt, ám a növekvő igényeket egyre nehezebben tudják kielégíteni. A helyproblémákon sokat segít majd az iskola szomszédságában épülő új, 8 tantermes épület. Dr. Fekete Lajosné a napközi otthon vezetője a harmadik osztályos Búza Zoli kukoricából készített képét dicséri A másodikosok kedvelt játéka a rex Játék után jól fog esni az uzsonna. A konyha dolgozói a kenyeret szeletelik... Fotó: Gál Edit Közművelődés, nyitottság a múzeumban Beszélgetés egy gyermekrajz ürügyén A fiókból gyerekrajzok kerülnek elő. Az egyik különösen jól sikerült. Árgyelán Györgyi, a Békéscsabai 7-es számú Általános Iskola 5. osztályos tanulója rajzolta: kislányok, kisfiúk egy szö- kőkútfélét vesznek körül. Szájukra széles mosolyt rajzolt az ifjú „alkotó”, látszik rajtuk, jól érzik magukat. ♦ — Napköziseknek tartottunk foglalkozást, a szabad szombatjukon jöttek ide. Filmet vetítettünk nekik, aztán megnézték a kiállítást. Ezt a szökőkúttervezetet akkor látta ez a kislány. Aztán a feladatra, hogy mindenki rajzoljon, amit akar, ő a legfrissebb élményt választotta. Mindezt Kozák Máriától, a Békés megyei Múzeumi Szervezet közművelődési osztályának megbízott vezetőjétől tudom meg, amikor elbeszélgetünk a múzeum nyitottságának és közművelődési tevékenységének lényegéről. — A közművelődési osztály 1975 elején jött létre, azóta már nyolcán dolgozunk itt. Van köztünk kiállításrendező, népművelő, könyvtáros és tárlatvezető. Még mindig elég kevesen vagyunk, de még így is lényegesen jobbak a személyi feltételeink, mint korábban. A technikai és tárgyi ellátottságunk is sokat javult az elmúlt időszakban, amely sokat jelent módszereink színvonalasabbá, változatosabbá tételében. — Kiállítások, tárlatvezetések korábban is voltak. Mi az a plusz, amely az osztály létrejötte óta tapasztalható a múzeumi munkában? — Talán úgy foglalhatnám össze röviden, hogy nagyobb gondossággal fordultunk a munkások, s a fiatalok, elsősorban a diákok felé. A módszertani munkához minisztériumi irányelvek is megjelentek, s ez nagyban segít minket. A régebben is megrendezett vándorkiállítások száma nőtt, s formája is javult. Foglalkozásokat, előadásokat ritkábban szerveztünk, s azok is a múzeum épületén kívülre szorultak. — A helyhiány már megoldódott? — Hamarosan, előreláthatóan márciusra berendezzük a múzeum új épületében a közművelődési termet. Nehezítette munkánkat, hogy eddig csak a kiállítóteremben tudtunk rendezvényeket tartani, most végre ez a gondunk is megoldódik. Persze eredményeink így is vannak, elég itt arra utalnom, hogy míg 1976-ban 9, 1977-ben 25, az elmúlt évben már 43 alkalommal tartottunk itt múzeumi órát. Emellett szakköri foglalkozásoknak, s a napközisek szabad szombati időtöltésének is helyet adunk. — Hogyan tartják a kapcsolatot a múzeum munkatársai az iskolákkal? — Jelentős javulást jelentett ebben, hogy az iskolákban közművelődési felelősök dolgoznak. A személyes kapcsolatok kiépítését fórumokon, találkozókon tesszük lehetővé. E mellett felkeressük néha az iskolákat, de ez gyakran fordítva is megtörténik. Az üzemekkel ugyanez a helyzet. A közművelődési felelősöket, bizottságokat keressük meg. Szeptemberben a meghívott üzemi felelősök kétharmada jött el arra a találkozóra, amelyen elmondtuk a lehetőségeket, s azt, hogy mit akarunk, ök is erről beszéltek... — Sokan emlegetik mostanában a komplex múzeumi programok jelentőségét. Mit rejt magában ez a megfogalmazás, s milyen lehetőségei vannak a közművelődési munkában e tevékenységnek? — Munkánknak talán leglényegesebb részéhez értünk ezzel. A múzeum tevékenységének alapvető színtere természetesen a kiállítás. Ehhez kapcsolódóan bemutathatunk diákat, filmeket, rendezhetünk művész-közönség találkozót, előadást vagy tárlatvezetést tarthatunk, a lehetőségek szinte korláttánok. .. A cél, vagy mondhatjuk közművelődési programnak, hogy a közönség ismereteit egy kiállításról más módszerrel is elmélyítsük, szélesítsük, s minél több ember számára élménnyé tegyük. Ezzel nő a múzeum nyitottsága is, hiszen igyekszünk minél szélesebb rétegnek ilyen élményt nyújtani. — Tudjuk, hosszan tartó, nehéz munka a közművelődés, amely mindig új és új célokat tűz ki maga elé. A jövőre vonatkozóan milyen terveik vannak? — Ugyanezt, de jobban. Rendszeresebbé, tervszerűbbé kell válnia a munkánknak. Ennek első lépése lesz, hogy közművelődési terem átadásával minden hétfőn filmvetítést tartunk. Tovább szélesítjük a múzeumlátogatók körét. Első lépésként múlt év októberében a fogadóteremben kérőlapokat helyeztünk el, melyekkel többek között arról tájékozódtunk, ki milyen programokra szeretne meghívót kapni. Több meghívó már el is ment a lapon megjelölt címekre... Mit is mondhatnék még a terveinkről? Tovább bővítjük a múzeumi szolgáltatásokat, a reprodukciók, képeslapok és kiadványok forgalmazását. Az itt elért eredményeket a megye más területén is szeretnénk általánossá tenni. ♦ A pszichológusok egy-egy gyermekrajzból sok mindent ki tudnak olvasni. A még most is előttünk heverő rajzlapról, aki nem ért hozzá, az is láthatja: az ismeretlen kislány jól érezte magát itt, s ha így van, már nem hiábavaló a munka, amelyet a múzeumban folytatnak. Nagy Ágnes Történelmi új hullám a magyar filmekben Nemsokára bemutatják a mozik Gábor Pál rendező új filmjét, az Angi Verát. A történet 1948-ban játszódik és itt a pontos évszámnak jelentősége van. Egy évvel korábban, vagy egy évvel később már nem ugyanúgy játszódtak volna le a filmbéli események. A rendező ezért nem is elégedett meg a szokásos módszerrel, hogy az első kockára kiírják a történet időpontját, hanem külön „álhíradót” állított • össze, amit majd mindenütt az Angi Vera előtt vetítenek. Ez a híradó csupán annyiban „ál”, hogy így, együtt, nem szerepeltek a benne látható események, de egyébként teljesen hiteles, 1948-ban bemutatott magyar filmhíradórészletekből állította össze a rendező ezt az egyet. Szokatlan módszer, de mások is gondoltak rá már. Tudomásom szerint Kovács András is foglalkozott azzal, hogy valami hasonlót készít az 1951-táján játszódó A ménesgazda elé. Részt vehettem Fábri Zoltán Magyarok című filmjének egy olyan ankétjén, ahol korabeli híradók bemutatásának ötlete ugyan nem merült fel, de a résztvevők azon vitatkoztak: mindez 1943/44-ben így megtörténhetett-e; milyen volt valójában az ország közvéleménye, miről mit tud ebben az időben az ország. Valamennyi film — az Angi Vera is — a mújt esztendőben készült. (Tulajdonképpen az 1944/45-ös múltat nyomozó Legato is besorolható a közelmúlt történelmét felidéző művek sorába.) S hasonló újabbak várnak bemutatásra ebben az esztendőben. Sándor Pál — bár Mándy Iván írásainak szokásos. kontúr nélküli össze- mosottságában — ismét csak 1944-et idézi a Szabadíts meg a gonosztól című filmben. Elkészült Kovács András új filmje is, az Októberi vasárnap, amely pontosan 1944. októberének arról a vasárnapjáról szól, amikor Horthy megpróbált kiugrani a náci szövetségből. S Szabó István is most készít új filmet Bizalom címmel, amely ugyancsak a második világháborús Magyarországon játszódik. Elkészült Jancsó Miklós is az Életünket és vérünket című új produkciójának két részével, ami 1910—1945 között játszódik. Mái volt egy periódusa a magyar filmgyártásnak, amikor ugyanilyen figyelemmel fordult a közeli és valamivel távolabbi múlt felé. (Hideg napok, Húsz óra, Tízezer nap, Szegénylegények, Apa, stb.) Mégis, ennek a mostani történelmi új hullámnak van valami, a korábbitól eltérő vonása és az Angi Vera elé szerkesztett híradó jól érzékelteti ezt. Jancsó filmjei kapcsán talán nem is kell bizonygatni ezt a mo- dellhelyzetet. Jóllehet filmjei meghatározott történelmi pillanatokban játszódnak, egyre inkább arra törekedett, hogy — néhány, a kort hitelesítő mozzanatot leszámítva — kortalan típusjellemek mozogjanak a vásznon, akik a hatalom és az egyén ellentmondását testesítették meg. Kosa Ferenc Tízezer napja szinte az egész magyar szegényparasztság huszadik századi sorsát szimbolizálta. Szabó filmje, az Apa, a személyi kultusz lélektani mechanizmusát próbálta kideríteni. Ezért is, hogy a történészek mégoly finomra csiszolt érveik vésőivel sem tudtak igazán rést találni a művek belülről — s nem a történelem felől — konstruált egységén. A jelek szerint ma más a helyzet. Jancsót kivéve persze, hiszen valószínűleg ő most sem mond le a Baj- csy-Zsilinszky életútjából adódó általánosítható modell megteremtéséről, öt mindig az események mögött felismerhető legáltalánosabb törvényszerűségek érdekelték, amelyek, így vagy úgy, más időszakokban is érvényesek. Az új történelmi filmek viszont mintha arra helyeznék a fő súlyt, amit nem, vagy nem jól ismertünk egy adott korszakról. A Magyarok arról akar beszámolni, hogy az ország lakosságának akkor oly számottevő helyet elfoglaló szegényparasztság milyen mértékben volt tájékozatlan, s hogy ez miként segítette elő részvételüket az érdekeik ellen való háborúban. A ménesgazda arra figyelmeztet, hogy az ötvenes évek elején milyen lehetőségei voltak már egy újfajta nemzeti egység létrejöttének, s hogy a személyi kultusz miként számolta fel ezt a kedvező történelmi lehetőséget. Az Angi Vera megint csak egy nagyon pontosan meghatározott történelmi pü- lanatban azt vizsgálja, hogy a körülmények 1948-ban miként hatottak egy kialakulatlan jellemre, hogyan teremtődtek meg a személyi feltételei mindannak, ami az ötvenes évek elején történt. Felmerül a kérdés: van-e értelme annak, hogy a művészet mondja el azt, amit a történelemtudománynak kell — vagy kellene — elmondania. Kétségtelen: a tudomány pontosabb, árnyaltabb képet tud adni — bár ezt ma sem nagyon sieti el —, ami a tényeket, eseményeket illeti. Am a tudomány soha nem képes arra — nem is dolga —, hogy megidézze egy történelmi pillanatban az emberek közérzetét. Amely természetesen nem független mindattól, amit az emberek a korukról adnak. Átéletni egy történelmi pillanatot, erre soha nem a tudomány, mindig csak a művészet képes. S amíg a hatvanas évek filmjei kívülről, a mi mai szemünkkel próbálták a történelmet szinte tudományos objektivitással megközelíteni, addig ma az a törekvés a jellemző, hogy a mai embert megpróbálja visszahelyezni a történelmi pillanatba, s így maga is átéli azt; így jut bizonyos következtetésekre. Vészi Endre és Gábor Pál Angi Vera című új magyar filmjének főszereplője: Pap Veronika Melyik a jobb módszer? Nehezen állítható szembe a kétféle megközelítési mód és persze nem is mindig választható szét kristálytisztán. Inkább csak azt lehet megállapítani, hogy ma, a hetvenes évek végén, mintha nagyobb igény lenne a részletek tisztázására, mint egy évtizeddel korábban. Talán társadalmi gondolkodásunk összetettebb természete, a mai bonyolultabb világ- és a belső helyzetünk is ösztönöz erre. Egyelőre csak a jelenség létét lehet regisztrálni. S arra gyanakodni, hogy most ^■szigorúbbak lesznek — mert lehetnek — a történészek. Há . egy nagyon pontosan körülhatárolt kort akarnak megidézni a filmművészek, akkor a tudósok is nagyobb joggal kérik számon a részletek hitelességét. S ki fog igazságot tenni? Alig van erre alkalmas bíró. Mert a jó műalkotás elsősorban önmagát igazolja — esetleges történelmi tévedéseivel együtt is —, s a hibátlanul megidézett történelem sem menti fel azt a művet, ami nem tudja a maga művészi eszközeivel hitelesíteni önmagát. Érdeklődéssel várjuk hát — vitára is készen — a bemutatásra kerülő új történelmi filmeket. Ha nem is tárgyaláson, de a nézőtereken mindenképpen vizsgázniuk kell. Reméljük ezt jó, vagy legalábbis elfogadható eredménnyel teszik. Bernáth László
