Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-14 / 11. szám

1979. január 14,, vasárnap « Kevermes határ menti község. Szomszédos a Ro­mán Szocialista Köztársa­sággal. Itt is, mint valameny- nyi határőrközségben, régi és eredményes hagyományai vannak a határőrség és a lakosság kapcsolatának. De nemcsak a felnőttek segítik a határőrök sokszor veszé­lyes, de mindenképpen nagy figyelmet és fáradtságot igénylő munkáját, hanem a legifjabbak is, az úttörők. 17 évvel ezelőtt alakult meg az úttörő határőrszakasz, amely az elmúlt, csaknem két év­tizedes tevékenységével nagyban hozzájárult az ál­lamhatár biztonságos őrzé­séhez. Hogyan dolgoznak ezek az úttörő határőrök? Erről beszélgettünk a kever- mesi általános iskolában Máhler Józseffel, az iskola igazgatóhelyettesével, a szak­kör volt vezetőjével, vala­mint néhány úttörő határőr­rel. — Kezdettől fogva igen népszerű iskolánkban az úttörő határőrszakasz. Lét­számuk változik, általában 35—60. Hetenként kétszer tartanak foglalkozást, ame­lyen részt vesznek a lökös- házi határőrőrs katonái. A gyerekek nagy figyelemmel hallgatják és sajátítják el az előadásokat, amit jó né­hányszor sikeresen valósí­tottak meg a .gyakorlatban. Például Vezér Jóska részese volt egy határsértő elfogásá­nak, amiért egy szép kar­órát kapott. Aztán az is szinte hagyomány már, hogy az itteni úttörők közül töb­ben határőrök lettek. Kot- roczó Misi és Laci is hatá­ron szolgált, Fodor Karcsi Lökösházán teljesített szol­gálatot, Bozó Jóska pedig a közelmúltban szerelt le a határőrségtől. A tanári szobában a nagy asztal körül ülnek az úttö­rők. Orbán Erika, Recski Edit, Fekete Józsi, Fekete Marika, Bozó Laci és Rtiszti Antónia. Arról faggatom őket, hogy a sok szakkör kö­zül miért éppen a határőr­szakkört választották, mit szeretnek benne? Orbán Erika: most nyolca­dikba járunk. Én is meg Edit is, ötödikes korunk óta vagyunk határőrök. Hogy miért szeretjük? Nagyon változatos a szakköri mun­ka. Megismerkedünk a fegy­verrel, meg lőni is járunk. — Találkoztál már határ­sértővel? — Nem, hála istennek, le­het, hogy megijednék tőle. Fekete Jóskában felébred a „férfi”. — Ne hülyéskedj már, nem kell azoktól megijedni, azok is emberek, csak rosz- szak. Tanultuk ám, hogy ho­gyan kell elfogni, ártalmat­lanná tenni az ilyen bácsi­kat. Egyik foglalkozáson játszottunk is ilyet, hogyan kell bekeríteni a határsér­tőt. Bozó Laci is közbeszól: nekem nagyon tetszik, ami­kor elmegyünk laktanyalá­togatásra. Meg kutyabemuta­tót is tartanak, rettenetesen ügyesek ezek a kutyák, elfo­gadnék egyet. — Ha nagy leszek én is határőrnek megyek, kutyás­nak — jegyzi meg Bozó Laci. — Részt vettünk mi már — mondja látható büszke­séggel Ruszti Antónia — igazi határsértő elfogásában is. Elosztottak bennünket úgy, hogy minden utcára ju­tott két-három úttörő. El­mentünk a volt homokbá­nyába is, ott nagyon jól el lehet bújni, átnéztünk min­den bokrot, minden mélye­dést. Benyitottunk lakatlan házakba is, kézre is került a határsértő. Nem mi fogtuk el, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem tudott beljebb menni az országba. A gyerekek egymás szavá­ba vágva mesélték el élmé­nyeiket, szakköri foglalko­zásokról, a lövészetről, a kutyabemutatókról, érző­dött szavaikon, hogy rette­netesen élvezik ezeket a komoly foglalkozásokat. És, hogy mindezekből mi a hasznuk? Sok minden. Meg­tanulnak idejekorán a fegy­verekkel bánni, megismerik községük határát, valóság­gá, kézzel foghatóvá válik a sokszor hallott hazaszeretet. Megtanulják elviselni a ne­hézségeket, a hideget, a fa­gyot, az esőt, a sarat. És jó emberismerőkké válnak. En­nek pedig ők is hasznát ve­szik, ha elérkezik az idő. Szorgalmasan járnak a szak­köri foglalkozásokra, ahol játékos keretek között ké­szülhetnek az igazi hazafias feladatok ellátására. Orbán Erika, Recski Edit Fekete Jóska, Fekete Marika Bozó Laci Ruszti Antónia Fotó: Béla Ottó •meg gp iMugg-mnimmgign s ■ ggg gj£ ggcm gp gr A pofon nemcsak az ér­dekeltekből váltott ki szen­vedélyeket. Miután Faragó Tamás olimpiai bajnok (je­lenleg eltiltás alatt) megütöt­te Markovits Kálmán olim­piai bajnokot (jelenleg já­tékvezető), egymás után je­lennek meg a magyar vízi­labda jelenéről, jövőjéről és moráljáról elemzések és bí­rálatok. Az interjúnak csak egyet­len feltétele volt: hogy Fa­ragó még a megjelenés előtt elolvassa cikkét. Eszembe jut a Népstadionban a történtek után megjelent írás (egy suttyomban magnóra vett élménybeszámoló kivonáta) és eszembe se jut csodálkoz­ni. Megértem azt is, hogy „Tonó” szívesebben mondja tollba a véleményét, mintsem magnóra. — A Sote klubban voltam élménybeszámolón. Zárt kör­ben az ember persze mindig kötetlenebb, mint a nyilvá­nosság előtt — én is vicce­lődtem a saját szerencsétlen­ségemen. Világos, hogy olyan részeket emeltek ki, amelyek egymás mellé állítva más színt adtak az egész beszél­getésnek... Már így is több dörgedelmet kaptam a po­fon óta, mint két tucat ga­rázda. Ézt nem én találtam ki, Zsolt Róbert írta. Még csak annyit a pofonokról: ez polgári ügy volt, az ember­nek szólt. Semmi köze ah­hoz, hogy Markovits Kálmán bíró. Soha nem foglalkoztam a játékvezetőkkel, mertany- nyira ki vagyok szolgáltatva nekik, hogy csak az idegei­met tenném tönkre. — Meg szoktad-e bánni cselekedeteidet ? — Semmi okom rá. Soha nem cselekszem hirtelen, és nincs tudatkiesésem. — Kinek van nagyobb szüksége a másikra: a vízi­labdacsoportnak Faragó Ta­másra, vagy Faragó Tamás­nak a vízilabdára? — Kölcsönösen. Ami a múltat illeti, eddig csakany- nyit kaptam, amennyit ad­tam. (Tényleg kényes jószág a nyelv. Mennyire megváltoz­na az előző mondat értelme, „Tonó” más... ha felcserélnénk a szóren­det!) — Törekszel a népszerű­ségre, arra, hogy példakép legyél? — Áz ilyesmire nem tö­rekszik az ember. Vagy jön, vagy nem... Az uszodában, a fiatalok körében az vagyok, elsősorban a játékom alap­ján... Igen. elsősorban a já­tékom alapján, de a fiatal­ságnak az is imponál, ha valaki más, mint a többi, ha eltér az átlagtól. — Ezért van a bal füled­ben az a kis aranykarika, és ezért hordassz ilyen hosszú hajat? Bosszantani akarsz valakit, vagy valakiket? — Nem, nincs semmi ösz- szefüggés. Nézd: van, aki bajuszt, szakállt, pajeszt vi­sel, régebben festették ma­gukat az emberek... Miért? Mert azt gondolták és gon­dolják, hogy így szebbek. Én hosszú hajjal vagyok szebb. Igen, jobb képű srácnak tar­tam így magam. Emlékszem, hogy írták le a ruházatát, akik régebben látták. Rikító, össze nem il­lő színű, meghatározatlan fazonú ruhadarabok szembe­szökő egyvelege. Most vilá­gos kordnadrágból, divatos flanell ingből, és pulóverből áll a szerelés. — Konszolidálódsz? Szinte mentegetőzve emeli fel hatalmas méretű sífutó cipőit: — És ez? Nem tör­tént bennem semmi lényeges változás. Igaz, már gondol­tam rá többször is, hogy le- . vágatom a hajam, de most már azért sem tehetem... Igen, ez már dac. Miért piszkálnak ezzel? Sokan azt mondják, ez egy amolyan kitalált dolog, az a célja, hogy felfigyeljenek rám. De először jól kellett játsza­nom ahhoz, hogy a hajam­mal foglalkozzanak ... Sokan negatív tulajdonság­nak tartják a makacsságot, a rögeszmét. Pedig ha aka­raterővel párosul, a legnagy­szerűbb elképzelések megva­lósítója is lehet. „Tonó” ti­zenéves korában elhatároz­ta, hogy a világ legjobb ví­zilabdázója lesz. Később pe­dig azt, hogy magánúton el­végzi a gimnáziumot, és egyetemre fog járni. — Sokan félnek attól, hogyha leállnak a játékkal, akkor már a személyiségüket is elvesztik. Én ezt nem így érzem. A vízilabda egy do­log, és szeretem csinálni. De emellett járok még az állat­orvosi egyetemre, a TF ed­zői szakára, van egy hétéves lányom, és ezenkívül is any- nyi jó dolog van még a vi­lágon... Azt szeretném elér­ni, hogy mindig tudjam, mi mennyit ér. A vízilabda sú­lyával már pontosan tisztá­ban vagyok. Azt is tudom, hogy kétfajta játékos van: aki gólt lő, és aki nem... És a góllövőt, ha nem lő, sem­mi sem menti meg. — Te az utóbbi időben nem lőttél annyit, mint ko­rábban. — Már egy ideje nagyon fáradt voltam fizikailag és idegileg is. Ilyen szempont­ból szükségem is volt erre a kényszerpihenőre. — Milyen a viszonyod a többi pólóssal? — Vannak, akik szimpa­tizálnak velem, vannak akik nem szeretnek. Ez az ügy jó volt arra, hogy az embe­rek felismerhetőkké válja­nak. Volt olyan is, akin cso­dálkoztam. Ez egy egész jó srác... A vízben azonban mindenki a haverom. A. já­tékosok győzni akarnak, di­csőség szempontjából és anyagi szempontból egyaránt. Csak ha nem akarsz tiszta szívből nyerni, akkor jönnek elő a problémák. — Mondják, hogy a válo­gatott egy zárt kasztrend­szer, és a bekerülésnél nem­csak a tudás dönt. — Igen, mondják... Főleg olyanok, akiknek nem sike­rül bejutni. És tényleg, nem­csak a tudás dönt. A ma­gyar szövetségi kapitánynak ma nem általában jó játéko­sokra van szüksége, hanem olyanokra, akik bizonyos speciális feladatokat meg tudnak oldani. Ha én fiatal játékos lennék, az igények­nek megfelelően képezném magam. Mutass valakit, aki a tréning után egy órát is ott marad gyakorolni. Faragónak erre most nincs lehetősége, jelenleg nemedz- het. őszig kizárták a váloga­tottból, tavaszig a Vasasból (bár addig jobbára holtidény van a vízilabdában) eltiltot­ták az uszoda látogatásától, és megvonták tőle a váloga­tott kerettagsággal járó ked­vezményeket. Magánszámí­tások szerint ez minimum hatvanezer forint jövedelem­kiesést jelent. — Mit jelent neked a ví- zilabdázás — anyagilag? — Most cseréltem le a Trabantomat Fiatra, és meg­engedhetek magamnak any- nyi luxust, hogy nem kell otthon főzni. Talán látszik rajtam a két­kedés, mert így folytatja: — Az eddigi legsikeresebb év­ben, 1976-ban (olimpiai ma­gyar bajnokság, kupák stb.) havi átlagban nem kerestem többet 12 ezer forintnál. Eb­ből 3-4 ezret meg kellett en­nem, nincs mese, másként nem bírom a hajtást. A vi­lágbajnoki II. helyezésért, amire januártól augusztusig készültünk, tizenkétezer fo­rintot kaptunk... Hát ez most nekem mind megszűnt egy darabig. — Mi történik, ha lejár az eltiltásod? — Semmi. Jól fogok ját­szaiu Lambert Gábor Fotó: Kovács Gyula Az okányi kisdobosok és úttörők régi vágya vált va­lóra: felépült a 3983-as szá­mú II. Rákóczi Ferenc Úttö­rőcsapat-otthon. Kincses Imre csapatvezetőt lakásán kerestük fel, és arról kér­deztük, hogyan épült fel ez a szép úttörőház. „Régi, dé­delgetett tervünk egy csa­patotthon létrehozása — mondta a csapatvezető. — Úttörőcsapatunknak több mint 400 tagja van. Mun­kánk elismeréséül megkap­tuk az úttörőelnökség és a KISZ KB vörös selyemzász­laját is. Ez a kitüntetés még jobb munkára buzdított ben­nünket. Az úttörőcsapat ve­zetősége a községi tanács tá­mogatásával két évvel ez­előtt szánta rá magát az építkezésre. A tanács és a megyei KISZ-bizottság 60— 60 ezer forinttal segített ben­nünket. A Haladás Tsz, a szülői munkaközösség, no és természetesen a pajtások összesen 210 ezer forinttal járultak hozzá a kezdődő építkezéshez. A kivitelezést a tanács költségvetési üzeme vállalta. Sokan tettek társadalmi munkafelajánlást, s ez na­gyon megkönnyítette, meg­gyorsította a munkálatokat. Az épület berendezéséhez szintén sok segítséget kap­tunk a megyei, a községi ta­nácstól és a Haladás Tsz-től is. Sokat lendített a szülők által támogatott „Egy nap az iskoláért, a csapatotthonért” akció is, amelynek keretében a szülők egy nap társadalmi munkát végeztek, vagy egy­napi keresetüket ajánlották fel. Végül az épület 1978 ka­rácsonyára elkészült. Bár kisebb munkálatok még folynak, de 1979-ben már a pajtások is birtokba vehetik csapatotthonukat. Itt kapott helyet az iskolai könyvtár, a fotószakkör, s itt lesz majd az ifjúsági klub is. Nagy szerepet szánunk az úttörő­háznak, mint intézménynek a szervezeti életben, a szabad idő célszerű kihasználásánál, a pajtások közéletiségre ne­velésében. Szakköri foglal­kozások, úttörő tanácsülések, klubdélutánok, őrsi- és raj­összejövetelek helye lesz ezentúl a csapatotthon. A legcélszerűbb kihasználásra számos elképzelésünk is van.” Végül Kincses Imre csa­patvezetővel megnéztük az épületet. Igazán szépen be­rendezett csapatotthont kap­nak Okányban a pajtások. További eredményes munkát kívánunk valamennyiüknek. Elek Sándor Szállóigék, aforizmák Kolozsvárott, a Dacia Könyvkiadónál 1975-ben je­lent meg „Sötétben tündök- lőbb a fény” címmel Szabó György válogatása, mely ókori római szállóigéket és aforizmákat tartalmaz. Eb­ből a kötetből adunk közre a Minimagazin hasábjain a következő hetekben, hóna­pokban — a teljesség igénye nélkül. A cane non magno saepe tenetur aper. Gyakran nem a nagy kutya fogja meg a vaddisznót. (Ovidius, Rem. am. 422) Accidere ex una scintilla incendia passim. Egyetlen szikrából több helyen tűzvész keletkezik. (Lucretius, 5, 609) Ad auctores redit sceleris coacti culpa. A kényszerből elkövetett gaztett bűne a felbujtókat terheli. (Seneca, Troad. 870) Ad paenitendum properat, cito qui iudicat. Aki elhamarkodva ítél, hamar megbánja. (Publilius Syrus, 32) Egy mostanában kibonta­kozott popkritikavitához szólt hozzá, pontosabban fej­tette ki véleményét a témá­ról Kőbányai János, a Ma­gyar Ifjúság idei első számá­ban. Az írás, melynek címe „Tisztasága az egész társa­dalom érdeke”, nagyon fi­gyelemre méltó és elgondol­koztató. A cikkíró kifejti né­zeteit arról, beszélhetünk-e egyáltalán külön popkritiká­ról, arról, milyen helyet fog­lal el az ifjúsági zene kul­turális életünkben. A cikk végén egyebek kö­zött a következőket írja: „Nem fogadható el az a tö­rekvés, amely megpróbálja összezavarni a popularitás és kifizetődés fogalmát, és al­kalmi párhuzamosságukból azt a hatásos következtetést vonja le, hogy a progresszív zene nem más, mint a pénz­tárcánkra irányuló becsapás. ... A populáris ifjúsági zene és a köré épülő kultúra az előítéletektől többnyire még mentes, rendkívül fogékony, a »-hogyan éljek?« és a »va­lami más kell!« problémájá­val először találkozó fiatalok önkifejezési formája. Egyre bonyolultabban őrizhető tisztasága, társadalmi töltése nemcsak a kritikusok, pop­zenészek és közönségük, ha­nem az egész társadalom ér­deke.” Úttörő határőrök Csapatotthon Okányban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents