Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
1978. december 10-, vasárnap 0 SZÜLŐFÖLDÜNK Az ész a legfontosabb, a kéz a második Régi mesterségek nyomában Orosházán Az orosházi Szántó Kovács Múzeum ebben a kora délelőtti órában sem kihalt, a Nyolc nemzedék élete című kiállítást nemcsak az újságíró tanulmányozza, hanem három viharkabátos munkás is nézegeti. Szereivénykocsijuk itt áll a szomszédos utcában, várják, hogy „a gép” a következő munkahelyre vontassa őket. Talán brigádfelajánlást teljesítenek ezzel a nézelődéssel? Nem erről van szó. — Sokat lát itt az ember; föleleveníti, milyen is volt régen az élet, a munka... Egy kis táblázatra mutattok, amely jelzi, hány iparos működött Orosházán és a megye többi városában 1828- ban. — Vajon Orosházán most hány működik? A táblát silabizálja a megszólított. — Az orosházit nézd, ne a csabait! — inti a társa, egy kerek arcú, kék szemű, kalapos. — Szabó van — kezdi számolni az ujján emez —, kovács is kerül, lakatos, ács, asztalos is van... — Tímár is akad — véli a szemüveges —; bőrmunkát most is készítenék; szűcs se csak egy dolgozik... — Hát bognár? — A bognár, az a kerékgyártó — értelmezi a harmadik, az első viszont azt állítja, hogy a bognár dolgát ma már a kádár végzi. Ezen szerepe is volt: ha vásárolni kellett, ebbe tették a pecsét- nyomót. Annak, aki vitte, elhitték, hogy ez vagy az az iparos küldte személyesen... Mint a mai cégbélyegző, anyagbeszerző bélyegző. Tán ha ma is dobozban hordanák, nem veszne el belőlük annyi. — Ez itt egy vándorkönyv. Értékes holmi volt ez a nyűtt, szakadozott könyvecske: csak a mesterek kaptak ilyet! Elindultak, nyakukba vették az országot, sok más mestert fölkerestek. Itt is, ott is megálltak néhány napra, s dolgoztak, szállásért, a napi élelemért, de közben itt is, ott is tanultak, ellesték a szakmai fogásokat. Nézze csak ezt az útvonalat a térképen... Nézem : Hamburg, Stuttgart, Lipcse, Drezda, Frankfurt, s aztán Dél-Európán át vissza. Évtizedeket lépünk a vitrinek, tárlók mellett. A kézés vontatására, később sok egyébre is használták, a földekről csak a traktor szorította ki. Mindjárt hozzá is kezdtek a gép készítésének, javításának oktatásához, ehhez kellett a kicsinyített másolat. Ezt a kis remekművet Csömör Pál cséplőgép-tulajdonos három évi munkával készítette el. A muzeológus az apró, de formás, arányos géphez nyúl. mondja egy világlátott vevő —, az iskola elvégzése után gyárban dolgozik. Fél évig csinálhat ott mindent, csak utána kérdezik meg: — No, mihez van kedved? — S egy év múlva még mindig változtathat szakmát... A Bjelinszkij-lakótelep szomszédságában, egy apró ház udvarvégéből tompa zaj hallik, a műhelyablakból fény szűrődik ki. Oláh Lajos kádármester munkálkodik itt. Rám néz a szemébe húzott kalap alól. — Hetvenhat éves vagyok, Békéscsabán tanultam a szakmát Buhala Sándortól, 21 éves koromban. Akkor még a legderekabb ember voltam, még akkor megittam a jó bort is, megszorongattam a szép lányt is. Mondják: aki e kettőt szereti, rossz ember nem lehet. Ahol jó bortermő vidék van, ott jó a kádárnak, pintérnek. Itt „Céh: amíg a gép meg nem jelent... Ahol egy gép van, az már ipar...” Az orosházi lakatoscéh jelképe, jelvénye „Most is be lehet indítani: jár!” Egy régi gőzgép kicsinyített, élethű mása — és a kádárkörző aztán elvitaitkoznánk, de betoppan egy bozontos szemöldökű, köpcös: — Emberek, riadó! Gyerünk! — s ezzel vége is a közúti építők brigádja aznapi művelődésének. 'Engem a „hírvivő tábla” érdekel legjobban: egy kis fadoboz; írást, cédulát lehet bele tenni. Kiss Horváth Sándor világosít fel, a múzeum készséges munkatársa: — Tudja, az inasok régen is olyanok voltak, mint ma. Ha a mester üzent valamit az üzletfélnek, cédulára írta, s ebbe a dobozba rakta, hogy az inas el ne veszítse. Más műves ipar az orosházi telepesek harmadik nemzedékének életében bontakozott ki, de csak a jobbágyfelszabadítás után, a polgári fejlődés révén válhatott igazán iparrá. Az ötödik nemzedék — 1840-től 1900-ig — már minden igényes munkára képes volt, ahogy azt a képünkön látható kis gőzgép is szemlélteti. — Háromszorosan kicsinyített, pontos mása ez azoknak az erős, nagy gépeknek, amelyek a város határában 1910-ben jelentek meg, — közli a muzeológus. — Kezdetben cséplőgép hajtására „Jól nézzék meg, mert ma már ritka ez a szakma...” Veress Erzsi felvételei — Itt kell beönteni a vizet. — Elmozdítja: szuszog, zörög, morog a masina, mozognak a dugattyúk; a lánc, a dugattyú s minden egyéb igazi ; még kormányozható is. — Nézze csak — nyúl a kéménybe — ; még kormos is! Amikor iparosbál volt, betüzelték, körülsétáltatták a teremben, ez volt a fénypontja az estnek, ezzel kezdődött a bál... A Táncsics Gimnáziummal szemben üzletsor: itt nyitottak boltot régen az iparosok, a megmaradtak zöme itt található ma is. Kiss Lajos szíjjártó boltja műhely is, üzlet is. — Kilencszázharminchat február elsején kezdtem; mesterem, Orbán Ferenc arany okleveles szíjjártó, 73 éves volt, mikor meghalt — mondja a mester, a három megmaradt Békés megyei szíjjártó egyike, aki szintén nem „mai gyerek” már. — Régen lószerszámot, nyerget, szíjat, hátizsákot, tölténytáskát és egyéb hadifelszerelést készítettünk, javítottunk. Ma a lószerszám a legkevesebb, de akad helyette motor- és autóülés- javítás, -behúzás, focik szeletelése, belsőzése, mindenféle táskajavítások. Most re- parálom egy iskola tornaszőnyegét ; hűtőtakarókat, sőt garázsokat is készítek... _ ? ? ? — ... olyan autóknak, amelyek fölött ponyva a garázs... Sajnos, mostoha az anyag- ellátás. Szegedre, a csabai meg az orosházi ÁFÉSZ-bol- tokba, elosztókba járok; itt is, ott is, hogy úgy mondjam, le van rendelve minden, de ami nincs, az nincs. Az idén most kaptam másodszorra anyagot. — Ipari tanulója van-e? — Nem viccel?! — néz rám megütközve, és elmeséli, hogy legutóbb, mikor egy tanárismerőse felajánlotta, hogy segít tanulót szerezni, a nyolcadikos általános iskolások kinevették... Vevők, barátok, ismerősök hallgatják a beszélgetést; a műhely a társadalmi élet színtere is. Engem leginkább ez a példa ragad meg: — Angliában eav gyerek, ha szakmát akar tanulni — inkább edénymunka akad: vödör, dézsa, kád... Akad segítség is: Nagy Pál, egy másik kádármester. — Itt tanultam ki a szakmát, 36-ban fejeztem be. Segítek most egy kicsit volt mesteremnek, Lajos bácsinak. Szeretjük a szakmánkat nagyon, ez a baj... — Miért baj? — Dolgozhatnánk, csak anyaghiány van állandóan. Fából se, vasból se kapunk megfelelőt. Tölgy egyáltalán nincs, pedig a hordóedény abból az igazi. Ez például — emel föl egy zöldes vajszínű deszkát — eperfa. A tölgy az sötétebb... Szóba kerül aztán, melyik fa mire való. Meg az is, hogy tükörszála mentén kell vágni a fát, akkor szigetel jól, az nem ereszt vizet, s hajlítani, megmunkálni is jobban lehet. Nagy baj, hogy a fűrésztelepeken összevisz- sza vagdalják a tömböket, s elmetszik a rönkfa tükörszálait. Pontról pontra elmagyarázzák, hogyan készül a hordó, hogyan erősítik rá — tüzet gyújtva alá, a fát pedig közben locsolva — a vasalásait, de bizony ezt mind nem részletezhetem. — Melyik a legfontosabb szerszám? — Az ész a legfontosabb, s a kéz hozzá a másik. Akinek van esze, annak lesz szép hordója, még ha szép fája nincsen is... — Hány hordót, egyebet készített életében? — ötven éve dolgozom; napi átlagban mondhatok egy darabot... — Rokkant-nyugdíjas vagyok — mondja az „ifjabb” mester —; iparengedélyem nincs, de tavaly visszaadtam a működési engedélyt is, mert új árut nem készíthettem, nem járhattam piacra. Ha ez megváltozna, megint dolgoznék. Az egykori paraszti kézművesség a mai üveggyáriak, mezőgépesek, szövetkezetiek ügyességében, szorgalmában, szakmaszeretetében folytatódik tovább, ám a régi kézművesek örökébe lépő mai kisiparosok jövőjét — egyelőre — sűrű, téli köd lepi. Varga János j Így készül a fonott kosár Világhírű porcelán A herendi porcelánmúzeumban Ha valaki arra jár, feltétlenül keresse meg a herendi porcelánmúzeumot. Kincsek tárháza az, és a bámulaté: mire képes az ember, ha szépet akar alkotni. A múzeumban minden terem a gyár egy-egy nagy korszakát idézi. Kezdődik a múlt század elején, 1826-ban, amikor Stingl Vince alapít egy kis kerámiaüzemet, ahol a kőedénygyártás mellett a magyar porcelángyártás megalapozása is fontos feladat. Az igazi, nagy korszak azonban csak másfél évtizeddel később, 1839-től kezdődik, ekkor lesz a gyár új tulajdonosa Fischer Mór, felfejleszti üzemét 54 munkásra, nekivág a cseh és az osztrák konkurrencia elleni küzdelemnek, és külföldi porcelánok utánzásával éri el első sikereit. A tárlókban ez a kezdeti korszak is jelen van néhány felbecsülhetetlen értékű vázával, tányérral és más porcelánnal, aztán máris az 1851-es pozsonyi világkiállításon szerzett aranyoklevél bizonyítja a sikert. Négy év múlva a párizsi világkiállítás visszhangzik a herendi manufaktúra nevétől, az egyik korabeli francia lap ezt írja róluk: „A magyar ipari termékek között a párizsi kiállításon a herendi Fischer Mór kínai porcelánjai előkelő helyet foglalnak el. Maga a műértő is zavarba jön a kínai porcelánnal teljesen egyenértékű edények anyagának, formavilágának, dekorációjának láttán.” A siker így aztán természetszerűleg tovább gyűrűzik. A megrendelők sorában már ott találjuk Viktória angol királynőt, Ferenc Józsefet, az amerikai elnököket, főurakat. Herend munkásainak gyönyörű műveit aranynyal fizetik. A nagy korszak után Fischer Mór fiai a tömeg- termelésben látták a gyorsabb meggazdagodás útját, a gyár csődbe kerül, és csak az unoka, Farkasházy Fischer Jenő lendíti fel újra. A múzeum sorra következő termei elvezetnek egészen az 1948-as államosításig, majd hírt adnak arról, hogy az 1960-as évek elején nagyarányú felújítások, beruházások kezdődnek. Heoend mai célja egyértelmű: egyedi jellegű alkotásokkal lenni méltó a világhírű elődökhöz, őrizni és gazdagítani azt a világ- színvonalat, amit a herendi .porcelán kivívott magának. A múzeumhoz kapcsolódó bemutatóteremben a vendég végig követheti egyik híres termékük, a fonott kosár gyártását, egészen a festésig, melynek aprólékos művelete csodálatot vált ki mindenkiből. Kedvcsináló soraink nyomán reméljük, sokan rászánják magukat majd, hogy személyesen is lássák a herendi porcelánmúzeumot. Ügy az igazi élmény. Sass Ervin ,y csodálatos padlóváza, a Parlament képével (A szerző felvételei)
