Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-05 / 286. szám
„Csak az a kár, hogy megöregedtünk Nyugdíjillő 1978. december 5., kedd Kérem, azonnal jöjjenek! A gyulai kórház rendelőintézete lassan elnéptelenedik. Kihalt à nagy előcsarnok. A íolyosókon a bőrrel bevont kanapék felhasogatott kárpitjai tanúskodnak arról, hogy napközben bizony több ezren is megfordulnak itt, az igazán rászoruló betegek mellett olyanok is, akik nem orvosságért, gyógyításért jönnek. Délután háromnegyed öt óra van. Megérkezik elsőként Nagy Jánosné, az orvosi ügyeletén szolgálatot teljesítő nővér, öt perccel öt előtt fut be a gépkocsivezető. Nemsokára az ügyeletes orvos is, besántikál dr. Ver- ner Dénes. — Egy fadarab esett a lá- bomra, el kellett távolítani az egyik körmöt. De legalább most már cipőt húzhatok. Beteg van? — fordul a nővérhez. — Az előbb néztem ki, nem vár senki. Az ajtón fekete tábla, aranyozott betűkkel: Körzeti orvosi ügyelet. Igénybe vehető sürgős szükség esetén. Hétköznap : délután 5-től, reggel fél 8 óráig. Betegek mindig vannak. Amikor a hivatalos intézeti rendelés befejeződik, az ügyelet veszi át az őrködést a város lakosságának egészsége fölött. Három szoba az orvosi ügyelet, öltözőszekrények, néhány szék, kis asztal. Mindenütt egy-egy heverő. Nem sokat használják. Telefonok: két készülékközvetlen városi vonal, egy pedig kórházi. Az orvos egész napi munka után jön be ügyelni. Másnap sincs szabadnap. Bírni kell az idegfeszítő munkát. Kevés az orvos. ' — Nagy vívmánynak tart juk, hogy legalább a hét végi úgynevezett hosszú ügyelet (43 óra) után kapunk egy szabadnapot. Sajnos, ez országos gond, nem helyi sajátosság. öt óra 23 perc. Megcsörren a telefon. Már itt lenne az első hívás? Nem segítséget kérnek, a városi főorvos, dr. Horváth Éva érdeklődik, rendben van-e minden az ügyeletén. És hogy van a lába? — Köszönöm — feleli mosolyogva, úgy gyógyul, mint egy esztékásé. Közben az orvos és a nővér átöltözik. Furcsa nyugtalanság vibrál a levegőben — lehet, hogy csak én érzem így —, mindig várom, hogy a telefonok megcsörrennek. De egyelőre némák. — Furcsa — jegyzi meg Niagyné —, máskor ilyenkor már befut az első hívás. Lehet, hogy csendes éjszakánk lesz? kérdezi szinte önmagától. Beszélgetünk, hogy teljen az idő. Érdekes és meghökkentő történeteket hallok randalírozó, éjszakai szállást kérő részegekről, duhajkodó fiatalokról, meg különleges orvosi esetekről. Van élményanyag. hiszen Nagyné 37 éve dolgozik az egészségügyben. Ebből két évtizedet a körzeti rendelőben. Tavaly vállalta el az éjszakai ügyeletét. Hogy miért? A lába már nem bírja a lépcsőjárást, egy éve van a nyugdíjig, addig valahogy kibírja itt is. Milyen itt a munka? Ilyenkor télidőben ki lehet bírni, nincs olyan forgalom, mint nyáron. A Fejlesztik Az egyre több vendéget fogadó zalákarosi gyógyürdő további létesítményekkel gyarapszik, bővül a fogadó- képessége. Az építők hozzáfogtak egy százötven szobás SZOT-üdülő építésének előkészítéséhez. Zalakaros első szakszervezeti gyógyüdülője fürdőszezonban sokan jönnék, még külföldiek is. Van olyan éjszaka, hogy száz beteg is megfordul itt. — És ha olyan természetű, hogy itt nem tudják ellátni? — Akkor beutaljuk a kórházba, ott is minden osztályon van ügyeletes orvos. Az orvos minden szemrebbenés nélkül letagadhat tíz évet a korából. — Egyetemista koromban országos bajnokságot nyertem tornából. Gyerekkorom óta a rendszeres testedzés híve vagyok. Az első keresetemből nyújtót vettem. Nemcsak megvan otthon, a két fa között, de mindennap használom is. Természetes, hogy a sportnál kicsit többet időzünk, egyrészt azért, mert a telefonok némák, másrészt azért is, mert ez kedvenc témája. — Kérem szépen, nem tudom, mi lehet az oka, de valahogy a mostani ifjúság nincs úgy „megfertőzve” a sporttól, mint mi voltunk annak idején. Hol voltak akkor anyagi juttatások? Országos bajnokságra utaztunk Debrecenből, heten öt jegygyei. Annyira futotta a pénzből. Egész Pestig pendliztünk egyik kupéból a másikba, hogy kijátsszuk a kalauzt. Ja, igaz, kaptunk még arra is pénzt, hogy egy nadrágot, meg egy trikót vegyünk. Melegítőre már nem futotta. Azt hiszem, nincsenek olyan megszállott testnevelők, mint annak idején voltak. Nekünk a sport még most is olyan szerves része az életünknek, mint a mosakodás vagy fogmosás. Enél- kül nem is tudnék jóízűen aludni. Én ennek köszönhetem fizikális adottságomat, s azt, hogy egész napos lótás- futás után sem vagyok any- nyira fáradt. — Hát ilyen még nem volt, amióta itt vagyok — csodálkozik a nővér, amikor az órájára néz. Már fél nyolc, és még senki nem jelentkezett. Különleges világnap. — Azt hiszem, ebben szerepe van a komisz időnek is. Ha csak nem életbevágó az ügy, nemigen mozdulnak ki a házból. Mintha csak végszó lett volna, megcsikordul az ajtó. A rendelőintézet igazgatója, dr. Halmai Zoltán viharzik be. — Egy reprezentatív országos felmérést végzünk, a megbetegedések arányszámait vizsgáljuk. Határidős adatokról van szó, nem késhetünk vele. A kollégák vagy nem értettek . meg, hogyan kell kitölteni az adatlapot, vagy nem jól magyaráztuk el nekik, hogyan kell. Annyi bizonyos, hogy sok a javítani való. Emellett a napi munkát is el kell látni, a betegek nem várhatnak — magyarázza késői látogatását. Nyolc óra előtt néhány perccel fiatalasszony támolyog be az ajtón. Sápadt, vértelen az arca. Alapos vizsgálat következik, közben lihegve befut a férje is. — Bent van a feleségem? — kérdi nyugtalanul. Éjszakai műszakra kellett volna menni a harisnyagyárba. Ismét hosszabb szünet, bekapcsoljuk a tévét, nézzük a külpolitikai fórumot. Amikor kihuny a fény a képernyőn, egy kicsit lehet szundikálni. 23.10 óra. Felveri a csendet a telefon csengő. terv szerint 1980-ban készül el. Területén — ugyancsak földmunkákkal — megkezdődött egy társas üdülő építése is. A tulajdonos az OTP megyei igazgatósága, a jövő év végére elkészülő épületben ötvenöt társtulajdonos üdülőrésze kap helyet. — Központi orvosi ügyelet? Kérem, azonnal jöjjenek, a feleségem nagyon rosszul van — mondja aggódó hangsúllyal a készülékbe Sz. Pál. Az orvos fogja a kézitáskáját, és a kocsi elindul a megadott címre. Lassan mindkét mutató túljutott a 12-es számon. Üj nap kezdődik, nem jól. 0.55 óra. Segítségkérés az AFIT szállóból. Egy fiatalember — itt üdül —, H. József vesegörcsben hánykolódik az ágyon. Azonnal cselekedni kell, telefon a mentőért. B. Sándoréktól negyed 3- kor kérnek gyors segítséget. Aztán egy feldagadt arcú beteg érkezik, csak az tudja, milyen állapotban, aki átesett már kínzó, gyötrő éjszakai fogfájáson. Felküldik a kórházi osztályra. Megint szünet következik. Hajnalo- dik, bár még sötét van. 6.45 óra. K. Alajosnéhoz hívják az ügyeletet. Irány a Bud- rió-lakótelep. Még vissza sem érkezik az orvos, mert két fjére múlva újabb telefon. F. József éktől, a Szegedi Kiss István utcából. Sajnos, az URH-készülék még nincs beszerelve — most kaptak új kocsit, és még nem volt rá idő —, így meg kell várni, amíg az orvos visszaérkezik. Ki sem száll a kocsiból, indulnak tovább. — Halló? Vemer-lakás? Mikor fejeződött be az ügyelet? — Fél kilenckor értem haza, de kilencre már jönni kellett be újra, táppénzes felülvizsgálat van. — És hogy folytatódik a nap? — Fél egyig rendelek. Egytől beteglátogatás, kettőtől ismét rendelek fél négyig, aztán még az otthoni rendelés következik. Néhány beteghez el kell mennem még injekciózni. Ma kaptuk meg az influenza elleni oltóanyagot. Hat óra felé elmegyek egy kiadósabb sétára, ami több kilométeres utat jelent, majd lefekszem, átlapozok néhány szakkönyvet, aztán futja még egy kis szépirodalomra is, ha nem csengetnek fel. Béla Ottó BIZALMATLANSÁG, NOSZTALGIA Anyakönyvi hivatal. Magas, testes, középkorú vőlegény, hanyag elegancia. A megszeppent menyasszony csupa-fehérben. A pár és a két tanú mögött a tolmács csukja be az ajtót. A leendő férj amerikai állampolgár. Ö már a tengerentúlon született, pár szót ért csak magyarul. Megkezdődik a szűkre szabott szertartás. A vőlegény igen feszélyezett. Az anyakönyvvezető felteszi azt a bizonyos kérdést, amire igennel kell válaszolni... Az amerikai idegesen kapkod maga mögé. „Stop!” — kiált föl —, „Photo, darling !” — aztán néhány mondatot hadar angolul, magyar szavakkal fűszerezve. A tolmács zavartan fordít. Arról van szó, hogy ő addig nem mond igent, addig nem írja alá az anyakönyvi bejegyzést, amíg tanúja — egy csinos, negyvenes amerikai hölgy — nem készít fényképeket az aktusról. „Bizonyíték! Ezért utaztam őshaza!” — mondja sugárzó arccal és rossz magyarsággal. A hölgy előrelép, villan a vaku. A menyasszony nem érti a hirtelen jött színjátékot. Vége a ceremóniának. A búcsúzás, gratulálás után tiszta magyarsággal, csendben odaszól az anyakönyvvezetőnek a fotós hölgy: „Nincs film a gépben. Pedig direkt ezért A „mi akarsz lenni, ha megnősz?” klasszikus kérdésre azt válaszolta egyszer egy kisgyerek: nyugdíjas. „Miért?” — kérdezték. — Mert semmit nem kell csinálnia — hangzott a válasz. — Valóban így van ez? És ha igen, jó-e? —folytathatnánk a kérdéssort. Vajon csakugyan semmittevéssel töltik ki a rájuk szakadt időt a nyugdíjasok? Erre kerestünk választ. Vereczkei Pál piros arcú, izmos férfi. Koráról csak ősz hajszálai árulkodnak, de még így sem merném „le- bácsizni”. Szeptemberben ment nyugdíjba a Mezőbe- rényi Műszaki és Vasipari Szövetkezettől. Villanyszerelőként dolgozott. — Szerettem a szakmámat — mondja. — Otthon, vagy az ismerősöknél most is végzek javítást. Ne higgye, hogy a nyugdíjas csak ÜJ ölbe tett kézzel. Kertes házunk van, akad ott mindig tennivaló. Meg is hálálja a kert, az asszony — különben ő is nyugdíjas — semmiért nem megy a piacra. Hál’ istennek szép nyugdíjat Villanyszerelő voltam — mondja Vereczkei Pál nem Philadelphiában esküdtek. Mert itt lehet fényképezni. .. No, pá kedves!” A BÜSZKE APA — Tudja, az én fiamnak nagyon jól megy a sora. Franciaországba disszidált tizenkilenc éves korában. Autója is lett néhány év alatt. El is gázolt vele egy kismamát, meg aztán valami másba is keveredhetett, hogy tíz évre ítélték. De ott kint a börtön is más... Két éve szabadult a lelkem, de aztán nem kapott munkát... Az NSZK-ba szökött át, visszatoloncolták. Most már megszerezte a papírokat, hivatalosan is áttelepedett. Ja, hogy most miért megyek a rendőrségre? Hívattak, tudja, mert a fiam születési okmányai kellenek. Az úgy volt, bár nem tőle tudom, mert ő még sohasem írt, pedig nagyon szeret bennünket az anyjukkal, hanem egy barátja, akivel akkor kiszökött. Szóval, leégett az a barakk, ahol lakott, és ő is megégett. Meg az összes irata. Most kórházban van, szegény. Azt írták, hogy életben marad. Ej, jó hogy eszembe jut, a bankba is kell mennem, mert pénzt küldök neki. Tudja, a kórházi költségekre. Pedig ott, Nyugaton, nagyon jó az élet!... ISMÉT ITTHON Ahogy az a filmekben van : a rokonság apraja-nagyja várta a vasútállomáson. kapok. No, meg ott a család. Két lányom van, az egyik egyetemista, orvos lesz belőle. A másik férjhez ment, van egy unokánk is. Gyakran meglátogatjuk őket. Hogyan telik a nyugdíj- idő? Hát eleinte, megmondom őszintén, nagyon tetszett. Főleg az, hogy nem kellett hatra bemenni. Rá is szoktam a reggeli lustálkodásra. De hamar hiányozni kezdtek a munkatársak. így hát sűrűn benézek, mindig tudom mi történik. Ugyanolyan tagja maradtam a szövetkezetnek, mint aktív dolgozó koromban. Még szak- szervezeti beutalót is kapok. Ide tartozom, mint régen. Csak hát elmúlt a fejem fölött az idő. Az endrődi Béke Tsz nyugdíjasa Gonda Imre bácsi. Több mint 20 éve termelőszövetkezeti tag. Gonda Imre bácsi húsz hízót tart otthon. — Sertésgondozó voltam. Mindig szerettem az állatokat. Már kicsi gyerekkoromban libát, tehenet legeltettem. Bizony más volt akkor a világ falun — meséli szemüvegét törölgetve. — Éppen hogy kijártam a hat elemit. Apám nem engedte, hogy mesterséget tanuljak, Hazaérkezett Dél-Ameriká- ból, ahová a húszas évek végén vitte el egy hajó. Nagy sírás, csókok, a rokonság szemében pénzsóvár- fény. Hiszen a több tízezer kilométeres távolságból megszépülve érkeznek a hírek... Dezső bácsi — aki végérvényesen haza akar telepedni, a szükséges papírokat már be is adta Budapesten — első útja a temetőbe vezetett. Édesanyja sírjához. Mögötte a rokon-siserehad. A sír elhanyagoltan, tarackkal benőve. Dezső bácsi egy röpke ima után összeráncolt szemöldökkel megszólalt : „Szégyelhetitek magatokat! Még erre is képtelenek voltatok. Pedig én neves feltaláló vagyok, tudhatjátok! A magyar állam is várja szolgálataimat. Itt van a legújabb, a legcsodálatosabb. A fésülőgép! Brazíliában ötmillió dollárt ajánlották érte! De nem adtam!” A rokonok tátott szájjal és némi röstellkedéssel bámultak a bácsira. Dezső bácsi megindult a temetőőr háza felé. Menet közben mondta: „ö majd gondozni fogja a sírt. övé a rajz, a műszaki leírás !” Az idős temetőcsősz ma is dicsekszik meglehetősen maliciózusan: „Itt volt egy botor agyú külföldi. Adta ezt a rajzot. Megmutattam a mérnök fiamnak, hogy mit ér. Csúnya szája van, azt mondta, hogy... De a sírt azért gondozom.” N. L. pedig nagyon szerettem volna. Kellett a munkáskéz, állatokat nevelni, földet művelni. Nem henyéltem soha. Mióta nyugdíjba mentem, kényelmesebben élek. De hát úgy van az, hogy megszokja az ember a munkát, mint ló a jármot. Nem bírom a tétlenséget. Most is 20 hízóm van otthon. Tavaly ugyanannyit adtam le. Tyúkot, galambot is tartunk. Egy baj van, az, hogy megöregedtem. Hol itt, hol ott fáj. A szemem se a régi. Pedig szeretek olvasgatni. Közel lakunk a tsz-köz- ponthoz. At-átnézegetek, megkérdezem milyen a termés, hogy megy a vetés, aratás. A földtől még most se tudok elszakadni. Egy fiunk van, neki már természetes volt, hogy tanulhat. Nem úgy, mint az én időmben. De azért apja fia maradt : agrármérnök lett. Vincze Emőné Gyomán, a Békés megyei Tanács 2-es számú Sütőipari Vállalatánál dolgozott betanított munkásként. Lassan két éve, hogy nyugdíjba ment. — A sütés-főzést mindig szerettem — mondja az eleven szemű, fürge mozgású asszony, akiről nehezen lehet leolvasni, hogy a hatodik ikszhez közeledik. — Bizony nem volt könnyű a három műszak. Ráadásul ott volt a család. A lányom és a fiam már felnőtték, van egy kis unokánk is. Nálunk laknak, így én vagyok a „pótmama”. A munkahelyemen összetartó, jó brigádban dolgoztam. Eleinte nagyon hiányoztak. A kapcsolatunk azonban megmaradt. Együtt ünnepeljük a névnapokat, de máskor is gyakran találkozunk. Sűrűn bejövök, megnézem őket. Nagyon megható volt a búcsúztatásom. Egy mosógépet kaptam. Hogyan telnek a napok? Egy háziasszony sohasem unatkozik. Szeretem a házi munkát, sókat „kotyvasztok” a konyhán. Meg is híztam, mióta nyugdíjas lettem. Tervezgetünk a férjemmel, Vincze Emőné sütni-főzni szeret Fotó: Veress Erzsi szeretnénk bővíteni a házat. Elvégre nem vagyunk még olyan öregek. * * * Minden komák vannak szépségei — szoktuk mondani. Ahogyan az átlagéletkor hosszabbodik, úgy változik az évek rangsora. A 60 évest régen öreg apókaként, anyókaként tartották számon. Égy nyugdíjidős férfi vagy nő manapság — mint a példák is bizonyítják — gyakran meglepően fiatalos, életerős, tevékeny ember. Nem ritkaság az irodalom, vagy a tudomány művelői között olyan, aki hatvanon túl alkotta legértékesebb munkáit. Albert Schweitzer haláláig gyógyított, Arany János hatvanas éveiben írta a kapcsos könyv „öszikéit”. Mindez bizonyítja, hogy a negyedik életszakasz semmivel sem értéktelenebb a többinél. Zsenikről volt szó. Nemcsak az ő életútjuk, de minden emberé egyedi és megismételhetetlen. A nyugdíjidő gyakran 20—30 év. Ez túl hosszú idő ahhoz, hogy tétlenül teljen. — A nyugdíjasnak semmit nem kell csinálnia — mondta a példában szereplő kisgyerek. Valóban nem kell. De ha eléri a nyugdíjkorhatárt, valószínűleg ő sem tud majd ölbe tett kézzel ülni. Gubucz Katalin a zalakarosi gyógyfürdőt Azok a távolba szakadtak...