Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-23 / 302. szám

1978. december 23., szombat KmUkfiM o Jó lenne, ha hó lenne... Mándy Iván 60 éves Vakáció előtt — néhány perccel KÖZSÉG: GERENDÁS iskola: Altalanos OSZTÁLY: NEGYEDIK LÉTSZÁM: 25 LÁNY: 13 FIÚ: 12 lUWWHUHmUiUHiVUMlW 1 ismerkedés Ajtóstól nem rohanunk se­hol sem a házba. Az iskolá­ba sem. S mivel lehet leg­hamarabb barátságot kötni? Ügy döntöttünk, talán az ol­vasásóra folytatásával és az­tán majd meglátjuk. Az ol­vasásban hiba nincs. Eke Edit kezdi, szép, értelmes szavai nyomán a bányász­élet kerekedik ki, Mázán Pál folytatása is jól sikerül, akár a többieké. Nincs meg­lepetés, sem elfogódottság, így már az idegen is otthon érzi magát, a takaros, tiszta, szépen díszített teremben. De milyen osztály is az, ahol ilyen jól megy az ol­vasás? Fenyvesi Erika sze­rint mindenben jó, de.. ; Akad azért néhány olyan gyerek is, aki nem csinálja meg a leckét, vagy csúnyán, rendetlenül. De hogy ne fir­tassuk név szerint a kényes témát, inkább elmond egy verset. Gyermekdal. Nemrég tanulták. Ám olyat is tud­nak, ami nem kötelező : mégis, vagy éppen ezért az egész osztály kedvence. Radnai Andrea nyújtja először a kezét, övé a szó. És már halljuk is Tamkó Si­rató Károly Korszakváltás című költeményét. Kapásból és hiba nélkül, mind a 63 sort. Okosan, jól hangsú­lyozva, és a vershez illő huncutsággal. Hogy is kez­dődik? „Messze, messze Afrikában i Zambezi folyó partján élt egy apró hottentotta...” Aki egyszer csak ősei pat­tintotta kövét megtalálja, s igen megtetszik neki. Kér­désére a bölcs öregapó el­magyarázza a harmincezer éves kő történetét, de másik hasonlót nem hajlandó ké­szíteni, inkább — mivel be­sötétedett beszélgetésük alatt — felkattintotta a villanyt. Szemléltetvén : eljutottak a pattintott korból a kattintott Fénykorszakba. Andrea elő­adása közben jókat kaca­gunk a nyelvi leleményeken. És mikor vége a versnek, az afrikai meleg nyárból hirte­len a hazai hideg télbe poty- tyanunk. Csak már esne! Mert mit ér a tél hó nél­kül. .. Mikor minden háznál szánkó és még az idén egy­szer sem volt használatban. Alussza porosán Csipkeró­zsika álmát, s a Hókirályfi késik az ébresztéssel, vagy nem is akar jönni? Pedig nár itt a szünet, a kará­csony és az új év is kopog­tat, s mi lesz, ha igazán ki sem tudják szánkázni ma­gukat? Milyen jó volt más­kor. .. S tízéves életük ha­vas emlékei kerülnek elő, amikor vígan hancúroztak a kemény, csikorgó havon és hóember pipázott itt is, ott is az utcasarkon. Micsoda remek dolog hóembert csi­nálni. .. Hát még hógolyózni! Ki ne kívánná most is a tágas is­kolaudvaron és hazafelé mentében? Megállni egy ki­csit, lehúzni a kesztyűt és gyúrni, célozni, dobni. Ez az igazi mulatság és a lányok se maradnak le a fiúktól, ha csintalankodni kell. Kell? No nem éppen, de azért le­het olykor-olykor. A hideg nem számít, ha fut az em­ber, nem érzi. Télapó most is megrázhatná a szakállát, s a nagy, puha pelyhek szállhatnának. S akkor a fák kint az utakon á súlyos te­her alatt olyanok lennének, mint az előcsarnokban épp most felállított karácsonyfa, amely alatt csöngetés után elbúcsúznak két hétre az is­kolától. Vissza már csak az új esztendőben jönnek. És addig? Mit csinálunk a szünetben? Frankó Csaba utazni fog. Nem először osztja meg a szünidőt a két nagymama közt. Az útirány: Csorvás és Békéscsaba. És ott? — Mindig segítek mamám­nak. Mind a kettőnek, öre­gek már és ilyenkor én szoktam söprögetni, boltba Bartolák Pali focizni sze­ret, jól fejel is, s még télen sem mond le a sportról. Persze csak azután, ha min­dent megcsinált, amit az édesanyja mondott. Ottletz Sanyi az olvasásra szavaz és nincs egyedül, tizenhatan járnak rendszeresen a könyvtárba, meséskönyveket és kalandos történeteket cse­rélni, válogatni. A kislányok elmaradhatatlan programja a babázás. Iskolást játszani is pont így szeretnek. Olyankor átveszik a tanító néni szere­pét és a kisebb testvért ok­tatják nagy buzgalommal. Még egy-egy verset is meg­tanítanak, aztán szabályos felelésre kerül sor, hogy dönthessenek az osztályzat felől. Játszani, játszani... Otthon, egymásnál, vendég­Ez már a vakáció!... Fotó: Veres Erzsi járni. De várnak az unoka- testvéreim is, akikkel csak játszunk és játszunk. Az osztály fele elutazik, ki hosszabb, ki rövidebb időre. Autóval, busszal vagy vo­naton. A nagymamák készít­hetik a finom süteményeket, meg más jó falatokat a kis unokáknak. Kántor Tündét disznótorral várják a fá- biánsebestyéni tanyákon. Té- len-nyáron ott tölti a vaká­ciót két testvérével együtt. Gellény Robi Orosházára megy. Gyapjas Erika egé­szen messze: Budapestre, mint máskor. Volt ő már Csillebércen is, meg az ál­latkertben, ahol most is megnézi majd kedvenceit, a kis pingvineket. ségben, kultúrházban. De kötelesség is akad, mint mondták. Pribránszki Zsuzsi pár szó­ban, mintha összegezne. — Én játszani, tanulni és segíteni fogok. — Aztán el­hallgat, majd mégis meg­gondolja magát. — Csak hullna sok hó.. . Mindenki egyetért. Akár­csak abban, hogy jól kezdő­dik holnap a vakáció, mert bábelőadás lesz a kultúr­házban. A varázsvessző. — Ott lesz az egész osz­tály — jegyzi meg Kecske­méti Istvánná, aki elsőtől ta­nítja őket. Vass Márta Gyerekeknek HANGMADÁR Az ötéveseknek gyűjtötte össze Sebők Éva Hangmadár című kötetében az emberek­ről, az esernyőről, a galamb­ról, a hegyekről, a szem­üvegről-, a telefonról és sok más érdekes dologról szóló meséit. Valamennyi kedves olvasmány. Szépek a mesé­ket illusztráló Vári Endre rajzai is. Ennek a kötetnek szintén a karácsonyfa alatt a helye... A tízezredik felé Tegnap délután ülésezett a TIT városi elnöksége Bé­késcsabán. Bakó Ignác vá­rosi elnök elmondta az 1978-as ismeretterjesztő évad eredményeit. Ebben az évben Békéscsabán és a város környéki községekben több mint 9 ezer óra isme­retterjesztő előadást hallgat­tak az érdeklődők. Kára Menyhért városi titkár ismertette a TIT vá­rosi szervezetének jövő évi munkatervét, amely ki­emelt feladatként kezeli, hogy a város és a városkör­nyék lakosságának olyan tudományos információkat nyújtsanak, amelyeket a termelésben közvetve, vagy közvetlenül is hasznosítani tudnak. A jövőben is fon­tos, hogy a tanulóifjúság, a munkások és az értelmisé­giek minél nagyobb tömegei kapcsolódjanak a társadalmi és természettudományos is­meretek terjesztésébe. Az író egy helyütt zsenge ifjúkoráról beszél, az első, tétova tollforgató-kísérle- tek idejéről; amikor még nem volt más kellék szá­mára az íróvá váláshoz, mint egy duplafedelű füzet, Ibsen, a Klasszikus regény­tár. és a Tisza Kálmán tér. „Maupassant-ról hallot­tam valamit. Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak. Figyeljen meg egy fát egészen addig, amíg nem különbözik a vi­lág valamennyi fájától. Komolyan vettem a dol­gokat. (Ma is komblyan ve­szem a dolgokat.)” Végül aztán mégis csak az derült ki, hogy komolyan venni a dolgokat nem min- denhéz elég. A legtüzete- sebb megfigyelés, a legna­gyobb műgond, a legrészle­tesebb leírás sem pótolhat­ja a csodát, amely egy szempillantás alatt vará­zsolja a fát a világ egyetlen olyan fájává. Ezt kell ke­resni — fedezte fel Mándy sok sikertelen kísérlet után saját törvényét. Ha az em­ber hű marad ehhez a tör­vényhez, már meg lehet va­lamit próbálni. „Egy öreg bolt csodája, egy kopott tűzfalé, egy em­beri arcé” — ilyen hétköz­napi csodák keltik életre Mándy műveiben a világ dolgait ; amelyeket egyéb­ként nem árt komolyan ven­nünk. .Filmszerűen futó képek, pergő mondatok, vibráló párbeszédek során elevenedik meg az író vi­lága. Kissé különös, termé­kenyítő és mégis utánozha­tatlan ez a stílus, amelyhez a hatvanéves Mándy olyan makacs hűséggel ragaszko­dik, s amelynek titkát meg­fejteni a legreménytelenebb vállalkozások egyikének lát­szik. Mándy titkát talán még maga Mándy sem is­meri, s feltehetően nem is törődik azzal, hogy saját művét elemezze. Mert az bizonyos, hogy nem szereti a skatulyákat. Szuverén egyéniségét nem is lehet besorolni ide vagy oda csak azért, hogy azzal áltathassuk magunkat : tö­kéletesen értjük; minden le­írt sora tiltakozik bármifé­le skatulyázás ellen. Persze tudjuk, és elmond­hatjuk, hogy az irodalom­nak leginkább egy olyan vonulatához tartozik, amely­ről többnyire Krúdy vagy Gelléri nevére asszociálunk, s általában egy oldottabb, líraibb prózára gondolunk. Nagy felismerésnek azon­ban édeskevés ennyi; úgy látszik, bele kell nyugod­nunk, Mándyt olvasni kell és nem megfejteni. Elég csak azt tudnunk, amit az író válaszol az ön­magának feltett kérdésre : „Mit akarhat egy író?” A válasz talán több tanul­mánynál jobban eligazít Mándy világában : „Bármily meglepő irni.” „A tehetsége törvényei szerint.” Ö sohase tenné hozzá, de mi bátran hozzáfűzhetjük: és olvasóinak gyönyörűségé­re. Gömöry Albert Adámtól és Évától a XXL századig Akár ilyen címe is lehet­ne a Világ és Nyelv folyó­irat most megjelent 1979-es évkönyvének. Gazdag tar­talmából ugyanis az első cikk címe: „Hogyan beszélt Ádám és Éva?” Az utolsó írása pedig a háromrészes „Riport a XXI. századból”. Ez a futurológiái riportázs a reális lehetőségek alapján beszámol a harmadik évez­red első századának egész bolygónk életére kiható vi­lágszenzációjáról. Az év­könyv e két pólusa között ismert írók, költők művei, hazai és külföldi egyetemi tanárok és más szerzők színvonalas, olvasmányos ismeretterjesztő írásai, ri­portjai találhatók. Kiemelkedik közülük dr. Deme László professzor „Anyanyelv és másodnyelv” c. írása, Illyés Gyula „Ma­riska hazát választ” c. elbe­szélése, dr. Vasi! Pejevszkij „Tudósok és turisták nyel­ve” c. cikke, az angliai TUCEG röpirata, az UNES­CO főigazgatójának „A kommunikációhoz való jog­ról” szóló beszéde, az ausztráliai Trevor Steele riportja a brazíliai Jóre­ménység eszperantó kom- munka életéről, Sugár And­rás „Egy tolmács visszaem­lékezései” és a „Játszani is engedd” c. írása, valamint a „Nézzünk a tükörbe!” c. önismereti játék. Ezeket szórakoztató tesztek, pályá­zatok, rejtvények, anekdo­ták és karikatúrák egé­szítik ki. Mai tévéajánlatunk: Egy nyári nap percei Győrött Borsos Miklós szobrász- művész bár Nagyszebenben született, tanulmányai befe- . jezése után sokáig Győrben élt, ezért kötődik minden idegszálával a városhoz. Itt tudatosodott benne a sokfé­le művészi elképzelés, in­nen indult kiállítani 1931- től, a híres Frankel-, Tamás­galériába, a Nemzeti Szalon­ba. Borsos szobrait kőbe, bazaltba, vagy márványba faragja. De értékesek réz- domborításai és rajzai, ame­lyen kevés vonallal teremt megragadó hangulatokat. Nemcsak a vésőt, a tollat is sikerrel forgatta, önélet­rajzi írása, a Visszanéztem félutamból, sikerkönyv volt. A Czigány György vezeté­sével készült műsorban (21.35-kor) zene is lesz; köz­reműködik Haraszti Márta (hárfa), Oláh Margit (csem- balló), Mező László (gor­donka), Pongrácz Péter (oboa) és az Ars Renata együttes. MOZI Mimino Jó mozit kínál Georgij Danyelija vígjátéka, olyan életből ellesett, hol lírai, hol szatirikus történeteket, amelyek nem mindenkivel eshetnek meg ugyan, de Miminóval és társaival fel­tétlenül. Érdekes közelebbről is megismerkedni ezzel a piaci pilótával, akinek Mimino beceneve grúzul sólymot je­lent ugyan, mégis ócska he­likopteren röpködik, így szolgálva az összeköttetést a hegyi falucska és Tbiliszi ci­vilizációja között. Remek vígjátéki figura ez a grúz, vagány, ismeri a dörgést és főleg a „kenés” fortélyai­ban járatos. És jól tájéko­zott, mert fentről, a magas­ból, az irányítótorony köz­vetítésével nemcsak azt tudja meg, hogy milyenek a légköri viszonyok, hanem azt is, hogy kinek kellene mondjuk egy 41-es cipő. Ez a Mimino botrányos fegyel­mijeivel a háta mögött is elégedett ember, legalábbis addig, amíg véletlenül össze nem találkozik egykori ba­rátjával, iskolatársával, aki szuperszonikus gépeken, vi­lágvárosok között szántja az eget, és éppen egy csinos stewardesst kísér. Nosza a mi grúzunk is gondol egyet, szakít apró ügyleteivel, s irány a karrier, vagyis Moszkva. Itt említem, bár már előbb is el kellett volna mondanom, hogy milyen ironikusan egyszerű a film indítása. A mesésen fényké­pezett grúz hegyek felől a bárányfelhős égboltozaton feltűnik a helikopter, ke­ring, majd landol a zöld fű­ben, az utasok kiszállnak, egy fiúcska pedig szaksze­rű mozdulatokkal fához la- katolja a gépet... Ez a je­lenet szinte megadja a film alaphangját, a folytatás pe­dig mulatságosan szellemes. Találkozik egy grúz meg egy örmény — rendszerint így kezdődnek az alapvic­cek. Danyelija filmjében is találkoznak, mégpedig az elegáns Rosszija Szállóbán, ahová pilótánk természete­sen némi kenés árán jutott be, s a véletlen éppen egy örményt szemelt ki számára szobatársul, mégpedig egy gépkocsivezetőt, akit — szintén tévedésből — mint egy tudós szimpozion dísz­vendégét fogadtak. Nos, amint ez a két ember össze­jön, megindul az ötletlavina, amelyből valamivel keve­sebb, jobban kijátszva, ta­lán több lenne. Egy jó ötleten még de­rülhetünk — amikor a hő­sünk a grúziai Telaviba kí­ván telefonálni, hogy az otthoniakkal beszéljen, a német kisasszony azonban Tel-A vivőt kapcsolja; ám semmi hiba, hiszen ott is egy grúz veszi fel a kagylót, jól kibeszélik magukat, majd énekelnek egyet — az­tán túlontúl édeskésre for­dul a mese: a nosztalgia, a honvágy visszatéríti Mimi- nót szülőfalujába, vissza a kis piaci helikopterhez. Ar­ra a vidékre, ahol őt leg­jobban szeretik. Anatolij Petrickij nem­csak a tájakat, hanem az arcokat is ötletesen fény­képezi, és kitűnő a két fő­szereplő, a Miminót alakító Vahtang Kikabidze és az örmény szerepében Frunze Mkrtosjan. A X. moszkvai fesztiválon méltán kapott aranydíjat ez a filmvígjá­ték. Márkusz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents