Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-11 / 266. szám
a 1918. november 11., szombat NÉPÚJSÁG Szövetkezeti dolgozók vetélkedői A Tanácsköztársaság évfordulója tiszteletére két pályázatot is hirdettek a szövetkezeti dolgozók részére. Az egyik mindazokhoz szói, akik az előadóművészet, a versmondás hívei és aktív gyakorlói. A szövetkezeti dolgozók országos szavalóversenyére november 25-ig adhatják be jelentkezéseiket az indulók. Az első nagy erőpróba február 10-én és 11-én lesz, amikor Gyulán hat megye részvételével rendeznek területi döntőt. Egyéni indulók, szövetkezeti művészeti csoportok és klubok egyaránt jelentkezhetnek — 1979. január 31-ig — arra az országos irodalmi pályázatra, amelyet az OKISZ hirdetett meg. Az értékes díjakat azok között a versenyzők, illetve versenyző kollektívák között osztják szét, amelyek a Tanácsköztársasággal kapcsolatos legjobb irodalmi műveket írják, illetve a legtartalmasabb műsort állítják össze. A zsűri három első, négy második és öt harmadik díjat ad ki. Bábelőadások az ifjúsági házban Békéscsabán, a Kulich Gyula Ifjúsági és Űttörő- házban a jövőben havonta rendeznek bábelőadásokat a ház legifjabb vendégeinek nagy örömére. Első alkalommal november 19-én, vasárnap délelőtt 10 órai kezdettel a KPVDSZ Napsugár együttese mutatja be a Népi játék, a Vásár és a Három kismalac című bábjátékot. 1 Koncertek Expressz-rendezésben Már hagyománnyá vált, hogy az Expressz Ifjúsági és Diákutazási Iroda Békés megyei Kirendeltsége évente több alkalommal rendez beatkoncertet a fiataloknak. November 17-én, este 19 órai kezdettel Békéscsabán, a Kulich Gyula Ifjúsági és Üttörőházban a P-Mobil együttes lép fel az iroda szervezésében. Tervezik, hogy decemberben az Illés- együttest hívják meg vendégszereplésre, ezen az esten Keresztes Tibor konferál majd. Kátyúba ragadt sorok Család látogatáson a dévaványai gyámügyi előadóval A községekben a végrehajtó bizottság szakigazgatási szervénél dolgozó gyámügyi előadókhoz tartozik többek között a kiskorúak láthatásával, segélyezésével, a számadással kapcsolatos gyámhatósági feladat. Ugyancsak ők látják el a halaszthatatlan gyárni (gondnoki) teendőket, végrehajtják a gyámhatóság rendelkezéseit, egyes konkrét ügyekben jelentést tesznek, és környezettanulmányt végeznek. Félévenként legalább egyszer fel kell keresniük és ellenőrizniük kell a nyilvántartott kiskorúakat, gondnokoltakat, nevelőszülőket. Ugyanakkor a nagyközségek gyámügyi előadói ellátják még a kiskorúak rendszeres nevelési segélyezésével, állami gondozásával, intézeti elhelyezésével, a kiskorúak házasságkötésével kapcsolatos gyámhatósági feladatokat is. A felsorolás közel sem teljes. De már ennyi is elegendő — ha az iménti kötelességek mögött a támogatásra szoruló felnőttek, gyermekek sorsát látjuk —, hogy nem könnyű a „gyámügyesek” munkája. Jó emberismeret, a kudarcokon is felülemelkedni tudó makacs kitartás nélkül nem érhetnek célt. Tört emberi sorsok, szétbomlott családok, erkölcsi, fizikai romlásban vergődő gyermekek gondját viselik vállukon. Nehézsége miatt talán nem is nőknek való munka. Mégis, éppen a női érzékenység, a megértésre való készség, az eredendő vonzódás a gyermekekhez segíti munkájában Papp Ferencnét, vagy ahogyan mindenki ismeri, Zsa- dányi Erzsikét, aki nehéz munkája mellett még négy gyermek édesanyja is. Kedvessége, megértő segítőkészsége, az, hogy gyermekkora óta ismerik az emberek és bíznak benne, segíti igazán 8 év óta végzett gyámügyi munkájában. Mikor tevékenységéről beszél. nem számok, hivatalos ügyiratok, hanem több-kevesebb sikerrel révbe juttatott családok sorsa, vagy a minden próbálkozásnak ellenálló „nehéz esetek” elevenednek meg. — A figyelmeztető esetek felderítésében sokat segít az iskola — mondja Papp Fe- rencné. — A felnőtteknél nem ilyen egyszerű. Sokat kellene változtatni a lakosság gondolkodásán. Az em93. Ki választotta szét számár, a az időket itt a rengetegben? ... Szédült a lány, és azt mondta : „Ha minden igaz...” És igaz volt. A sejtés — mely több volt már annál — egy perc múlva bizonyossággá lett. Az ember küszködve kereste a szavakat, míg halk pattogással feslett, nyiladozott előtte a tüzes fa, sötétvörösen rózsállott, kihúnyó- ban. — Nem láttam többet, nagy ház, Anyácska, fenyő, fenyő, fenyő ... Apám lakott velem itten, nem mesz- sze, túlsó hegy ... Ott nagy rét... — A Kakukk-rét — rebeg- te a lány, de a férfi nem hederített rá. — Virág, virág, virág ... Körbe erdő ... — A lengyel tanya volt berek csemegéznek egy-egy garázda családfő, italozó, verekedő házaspár életmódján, de ha arra kerül a sor, hogy tanúskodjanak, vagy írásban rögzítsék a látottakat, visszakoznak, s nem vállalnak semmit. Elég furcsának tűnhet, amit mondok, de nem egy esetben a munkahely „védi” meg az ilyen embereket. Mondván : amíg dolgozik, nincs vele baj. Hát ezen a szemléleten kellene változtatni. — Az elém kerülő ügyek zöme a fölbomlott házasságok, az italozás és a szülői felelősségérzet feltűnő hiányából fakad. Az is elgondolkoztató, hogy a legtöbb gondunk a fiatalokkal van. Hogy milyen eszközeink vannak? Figyelmeztethetünk szóban, írásban, határozatokat hozhatunk, de nem sokra megyünk vele. Többet érünk el jó szóval, a visz- szatérő látogatásokkal, azzal, ha erőt, bizakodást próbálunk ültetni a megkeseredett emberekbe. Most éppen S. Péternéhez készülök, aki négy gyermeket nevel egyedül. Az apa italozott, s az anya ilyenkor mindig elmenekült a gyerekekkel. Négy éve kaptak egy szoba- konyhás, tanácsi lakást. De a fő gondon ez alig enyhített valamit. Kevés az anya keresete ahhoz, hogy rendesen ellása a négy gyermeket. A kis házban, ahol S. Pé- terné lakik, mindenütt rend és tisztaság. A székeken huzat, a csupa ágy, apró az ... a Lengyel-erdő ... — szólott elfúlva a ■ lány, s hangja úgy remegett, mint a túlfeszített húr, és nyakának izmai is úgy remegtek. A férfi nem hallotta, ré- vülten a tűzbe meredt. Szavai, mint monoton loccsanások, hulltak a hunyorgó parázsra, mintha kioltani akarnák. — Anyácska kaptam szép asszony, jó asszony ... Kicsi testvérek, játszottunk réten ... A szakáll megelevenedett. Megtelt sok csillogással. Aztán patakárkok támadtak benne, bővizű árkok. Melle zihált, tüdeje mintha kiszakadni akarna. A lány borzadva nézte, borzadva, elfúlva mondta: — De hiszen ott mindenki meghalt... Ott mindenkit megöltek. A lány így tudta az elbeszélésekből. Mindenki így tudta. Mert tudta mindenki, szoba frissen meszelve (az asszony és legnagyobb fia szorgalmát dicséri), s még televízió', szép üveges szekrény is díszíti a szobát. A konyhában, az udvaron mindenütt száradó ruha. — Minden reggel fél 4- kor kelek — mondja a még most is szép arcvonásokat őrző középkorú asszony. — Muszáj, mert az iskolában 9 kályha fűtését bízták rám. Ez is hoz valamit a konyhára. .. Mikor élete, mostani helyzete felől faggatjuk, emelt hangon, alaposan „fűszerezve” ömlik belőle a szó. — Te tudod, Erzsiké — fordul Papp Ferencnéhez —, milyen gyerekkorom volt. De azt én se gondoltam, hogy a folytatás is olyan lesz. Zavargászott már minket a volt uram szárítókötéllel is. Idegesek a gyerekek. Főleg az ikrek közül a fiú. Pedig jóképű uram volt — veszi elő a katonaságnál divatos kommersz, agyonszínezett képet. Csendes is volt, nem mondon. De ha ivott, ő volt a legrosszabb ember. A gyerekek, ha csak meghallották a hangját, már reszkettek. Pedig okos gyerekeim vannak. De hát egy- egy átvirrasztott éjszaka után persze, hogy rosszul feleltek. Te segítettél rajtam a legtöbbet, Zsadányi Erzsiké! — emeli fel még jobban a hangját. — De mire mentem most is azzal a 800 forint segélyetekkel ! Maga, hogy tudna ennyi szájat etetni az 1200 forintos takarítói keresetből, meg az 1500 forintos családi pótlékból ? — fordul felénk. — Na, és ruházni is kell őket. Mert én még csak mindig szegődmé- nyes vagyok az iskolánál, pedig hány éve dolgozom becsülettel! Tavaly kijártam a hetediket is. Hiába mondta az igazgató úr, hogy van nekem eszem, fejezzem be a 8-at is. Nincs erőm, nem megy. Nem, és kész! De a munkám, azt becsülettel elvégzem. Várjanak csak! — fordul be a szobába. — Hozok egy papírt! Tudja, most egyik tárgyalásról a másikra megyek, mert még nem fizet ha nem is volt napi beszéd a nép közt, miként a háború se volt az. Nem nyúlt kasza a fűhöz, ami benőtte a Lengyel-tanyát. Nem nyúlt kasza a fűhöz, ami benőtte a háborút. Mindenkit megöltek ott — tudta a lány, s ezt mindenki így tudta. E tudat állt útjában a bizonyosságnak. S a férfi magatépő, kiáltozó zokogása most elseperte: — Én, csak én !... Földön bújdos!... Futok, futok... Hallgatom, jönnek ... Látom nekik kést!... Eltakarta szemét. Remegő karja közt himbált a feje. Kiszakad mindjárt tövestül, önkívületében. Hörögve ömlött a szava, mint a vér: — Jaj, mit én láttam... Vérük láttam ... anyácska láttam, kicsi testvérek láttam ... Apám akasztottak ágra, jaj, jaj ... Azok idegen katonák bosszúltak őt... Kést szúrni, jaj, nekem akarta. Ablak ott volt, én ugor- tam ... Nem tudom aztán, csend, csend ... Jaj, jönnek ... jönnek ott !... Kés!... Kés!... Kék vacogás verte ki szája cserepét, puha szakállára hab torlódott. A lány tágra meredt szemmel nézte, moccanni képtelen. ólom a karján, lábán, ólom a szívén, ólomprés. Ez iszonyat. Képtelen iszonyat!... Hiszen ez a férfi, ez az elvadult emberi lény olyan eleven kínnal vergődik az egykori borzalom rémületverítékében, mintha az idő azóta el sem mozdult volna... És miért ne lehetne, hogy számára így van?! Hogy az idő néki megállt... az évszakok forognak csak körbe-körbe, egy helyben. Egy óra eltörött odabenn a lélekben, melyet végzetes ütések értek még zsengén ; eltörött örökre, s nem méri többé az időt... Sa lélek súlyosan beteg; mint a villámsújtott, kettőbe hasadt fa — túlélte, de örök nyomorék; az akkor belétörött rémületet hordja, viseli, míg él. Mint rokkantságát akárhány áldozata a háborúnak. Beleőrült — mondják ilyenkor az emberek. Beleőrült — suttogta a lány elborzadva, s összerakta mindazt, amiről csak hallomása volt, s amit maga tapasztalt: mint űzött vad, bújik, menekül; mint különös ámokfutó. Előlük, a késeik elől... S húsz év telt el közben. S ha meglát egy embert, megpillant egy kést... Érti most már, érti! Ó. borzalom, ez a rögeszméje. .. Rémület és szánakozás volt a lány tekintetében egyszerre. (Folytatjuk) az uram tartásdíjat. Pedig 16 ezer 500 forinttal tartozik már! Nem találják meg, azt mondják. Pedig én most is tudom, hogy Ráckevén, az Aranykalász Tsz-ben dolgozik. S míg a tüzet piszkálja az illatozó gulyásleves alatt, közben sem fogy ki a szóból az energikus, s meglepően vidám asszony. — Jó ebéd kell ám ide! Az én gyerekeim már válogatnak. Nem kell nekik a szalonna, meg a zsírpacnis felvágott... Este aztán együtt tanulunk. Tudják, a mai gyerekek szeretik öt perc alatt elintézni a leckét. De én azt akarom, ha jó feje van, hát tanuljon. S míg kikísér bennünket, csak mondja, mondja... B. Sándorné háza a falu szélén áll. Az ablakok tárva- nyitva. Az apró, meleg konyhában a dédnagymama dajkálja a legkisebbet, egy 7 hónapos kislányt, ö még nem tudja, milyen tragédiák játszódnak le körülötte. B. Sándorné és családja is állandó elfoglaltságot ad a gyámügyi előadónak. Korábban az asszonyt és a két gyereket elhagyta az ura, elment az ország másik felébe, ott megnősült, gyermeke is született, majd hamarosan azokat is elhagyva, újfent beállított. Azóta született meg B. Sándorné harmadik gyereke. Az apa, ha valami nem tetszik neki, üti- veri a gyerekeket. De volt úgy — mondja az asszonyka —, hogy összeszaggatta az egész család ruháit. Nem csoda, hogy az első osztályos kisfiú már idegbeteg. Ha jön haza az apja, mint egy riadt kis egér, bárhova elbújna. A csöndes, megadással tűrő édesanya vállát nyomja minden. A ház tapasztása, meszelése, a gyerekek nevelése, a naponta három kötelet megtöltő ruhák kimosása, a főzés. A nagymama szerint — aki iayekszik segíteni, támogatni a lányát, csak hát hét gyermeke mellett a többire is gondolni kell —, a családfő semmit sem segít otthon. Lusta volt — mint mondja — a munkahelyén is. ezért hozott haza olyan kevés pénzt. El is zavarták. Most három hete új helyen dolgozik, egy héten csak egyszer jár haza, s akkor is hoz magával még egy ingyenes kosztost, az embemyi ember öccsét. A kátránypapírral bevont padló hideget áraszt. A nélkülözés, a küszködés mindenen meglátszik. S az asz- szony csöndes panaszkodása közben főleg azt fájlalja, hogy az élettársa mindent eleszik a gyerekek elől. A különélést a nyugalom rövid időszakaként említi. Beletörődve, védekezés nélkül viseli sorsát. Talán el sem tudja képzelni, hogy másként is lehetne élni... Elmenőben nincs kedvünk beszélgetni. Csak Papp Fe- iencné halk, inkább maga elé mondott szavai hangzanak el: — Ez a nehéz a munkámban. Ezeket a re- nénytelen sorsokat látni. Segéllyel, jó szóval sem válthatjuk meg őket. És hány ilyen család van! Egy-egy látogatás után sokáig bennem marad a tehetetlenség kínzó érzése. B. Sajti Emese A Szovjet Rádió napja A Magyar Rádió és a Szovjet Rádió fejlődő, egyre szorosabbá váló kapcsolatát bizonyítja, hogy az utóbbi években több alkalommal is sor került e két ország rádiósainak programcseréjére. Az egy teljes rádiós nap keretében így jó lehetőség nyílik arra, hogy minél szélesebb skálán ismerkedjünk meg a vendégország kulturális, tudományos, gazdasági életével. November 8-án szerdán, a szovjet rádió napján 10 műsor gazdag anyagában válogathattak hallgatók. Ha még azt is figyelembe vesz- szük, hogy egy nappal korábban, kedden is remek szovjet ifjúsági rádiójáték, irodalmi és zenés összeállítások hangzottak el, nem panaszkodhatunk a program tervezőire. Az viszont — gondolom másokat is — alaposan megzavart, hgy néhány újság, mintha később kapta volna meg a programot, egészen más műsorokat, időpontokat közölt heti rádióműsorában. De hát azért van a Rádió- és televízióújság, hogy minden téves információt pontosíthassunk. Utólag bevallom, talán egy kis kajánság is volt bennem, mikor a rádió keresőgombjával Vajek Róbert szerkesztő-riporter és Lovas Ferenc rendező „Rádióposta Moszkvából” című öszeállítását választottam ki, aznapi rádiós csemegéül. A műsorban ugyanis általában a levelezésről, konkrétan pedig a magyar— szovjet iskolások levelezéséről volt szó. Azt hiszem, nemcsak az én időmben, de ma is verseny folyik az általános iskolások között; ki levelez több szovjet pajtással? A versengés éppen nem lenne kárhoztatható, és ha Vajek Róbert és riportalanyainak szép, lírai vallomásaira gondolok, amit a levélbarátságról, a levelezésről elmondottak, már egészen más megvilágításba kerül ez a versenyszellem is. Mert mi bújt meg régebben az iskolai levelezési felbuzdulások mögött? Egyrészt a rajvezetők szorgalmazása (számolják és szá- montartják az úttörőrajoknál az eredményt), aztán egysíkú, mindig ugyanazt kérdező és válaszoló „típuslevelek” sorozatgyártása (egy adott sémát több címre is elküldenek), s végül az orosz nyelv tanára fordítói kapacitásának teljes kimerítése. Nos, ezek az igen kellemetlen emlékek tettek igazán kíváncsivá arra: vajon változott-e a helyzet? Vajek Róbert két-két levelező partnert is felkeresett, és több kisdiákot is kifaggatott a levélvárás és -írás szép érzéséről. A műsorban szereplő két magyar és két szovjet kislány személyesen még nem találkozott, csak a levelek jöttek- mentek szorgalmasan határon innen és túlra. A megszólaltatott levelezőpartnereket a közvetlen hangú beszélgetések, a magnóra mondott levelek bizonyára az éter hullámainak segítségével közelebb hozták egymáshoz. De érezte Vajek Róbert is, hogy a túl líraivá sikeredett „levelezni csodaszép” hangulat nem egészen fedheti a valóságot. Meg is jegyezte aztán, két kellemes zeneszám közötti szünetben : — „hogy mai műsorunk szereplői meddig jutottak el egymás megismerésében, dönstd el magad, s ugyanakkor nézz magadba: vajon, te hol tartasz?” Igen, hol is tartunk? A műsor, ami a maga nemében jól sikerült, erre a kérdésre nem tudott választ adni. B. S. E.
