Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-10 / 265. szám
1978. november 10., péntek Hans Werner Richter és a Gruppe ' Az évad második bemutatója Csurka István: Hetven évvel ezelőtt, 1908. november 12-én született Hans Werner Richter, német regényíró és publicista, a több nyelvre is lefordított „Die Gesclagenen” (A legyő- zöttek) című történelmi regény szerzője. Richter hozta létre 1947-ben, és innen az elnevezés, a Gruppe ’47-et, az NSZK-ban működő, haladó író- és kritikuscsoportot, amelynek évtizedeken keresztül vezetője volt. Tiltakozásul a hatalomra tört nemzeti szocializmus ellen, 1933-ban Párizsba emigrált, de mivel képtelen volt külföldön élni, egy év múlva visszatért Berlinbe, ahol a Gestapo megfigyelése alatt állt. 1940 és 1943 között katona, majd amerikai hadifogságba esett. 1946-tól Alfred Andersch-sel együtt szerkesztette az amerikaiak által betiltott „Der Ruf” (A kiáltás) című folyóiratot, amelyben kifejtették egy harmadik út, „a nyugati demokrácia és a keleti szocializmus közötti szintézis lehetőségeit. Hans Werner Richter 1952-től a „Die Literatur” szerkesztője, 1956-ban pedig az atomfegyverkezés elleni európai föderáció első elnökévé választották. A második világháború utáni nyugat-németországi irodalmat elsősorban az jellemezte, hogy minden egyes író, illetve költő a saját útját járta. Alig lehetett néhány hasonló jellemvonás segítségével kisebb csoportokat összefogni ; egységes irányzatoknak, rendszereknek nyoma sem volt. Egyetlen írókból és kritikusokból alakított csoportosulás említhető, a Gruppe ’47, azonban ez is azt hirdette magáról, nem követ határozott politikai és esztétikai programot. Richter és az általa vezetett társaság tagjai egy születő, háború utáni irodalmat képviseltek. Témáikat főképp a német közelmúltból merítették, a fasizmus (az uralkodó politikai felfogástól eltérő) megvilágítására, az antifasiszta nyugati, német irodalom megteremtésére törekedtek, és egy politikailag elkötelezett irodalom kibontakozásához nyitottak utat. A Gruppe ’47 tagjai nem értettek egyet hazájuk társadalmi berendezésével és fejlődésével, de nem közeledtek a szocializmushoz sem. Egyfajta kritikus távolság betartására törekedtek maguk és a világ között. Többségük tisztában volt azzal, hogy műveik az uralkodó osztály politikáját semmiképp sem befolyásolhatják, néhányan viszont az olvasóknak nyújtható esztétikai élmény és tudati alakítható- ság lehetőségeiről is lemondtak. A kezdeti koncepció csak töredékeiben valósulhatott meg. A Gruppe ’47 köre egyre inkább tágult, fórummá alakult, ahol a szerzők új műveikből olvastak fel, megvitatták és kritizálták azokat, különböző díjakat osztottak ki. A társadalomkritikai szempont, amely gazdagíthatta volna az alkotásokat, egyre inkább halványult. Jelenleg már a legkülönbözőbb filozófiai nézeteket valló, és szinte ellentétes művészi eszközökkel élő írók és költők tartoznak az egységes célkitűzéssel indult Gruppe ’47-be. Tagjai például a Magyar- országon is ismertek közül Heinrich Böll, a Vándor, vidd hírül a spá ..., A vonat pontos volt, vagy az Adóm, hol voltál? és a többi hasonló regény szerzője, a lírikus Paul Celan, a lírikus és drámaíró Hans Magnus Enzensberger, Siegfried Lenz, a Héják voltak a levegőben, a Párbaj az árnyékkal és az Ember az árban című regények szerzője és Martin Walser, akinek elsősorban későbbi munkái jelentősek. Valamennyien tehát századunk jelentős irodalmi alakjai, de igen “különböző egyéniségek már a Gruppe ’47 indulásakor; műveik jelenleg alig mutatnak fel rokon vonásokat. Niedzielsky Katalin Barkácsműhely a lakótelepen Képünkön Novak Pál a barkácsműhely egyik féltett kincsét, a 16-féle műveletet végző „Emcostar” univerzális faipari barkácsgépet állítja be Fotó: Gál Edit Békéscsabán, a Lencsési úti lakótelepen — a Rezeda út 4-es számú ház alagsorában — a Megyei Művelődési Központ 180 ezer forint ráfordítással barkács- műhelyt hoz létre. A műhelyben műanyag-* fa- és fémipari munkákat végezhetnek mindazok, akik szabad idejüket szeretik lakásuk szépítésére, barkácsolásra hasznosítani. Most még csak az előkészületi munkák folynak, amelyben sokat segítenek a város szocialista brigádjai. A DÉMÁSZ Szarvas János vezette 7-tagú szocialista brigádja a belső villanyszerelési munkákat végezte el, a MÁV Északi Járműjavító II. Rákóczi Ferenc Szocialista Brigádja a vasipari munkákat vállalta. A műhelyt a 635-ös Szakmunkás- képző Intézet diákjai festik ki. A lakótelepi barkácsmű- helyt előreláthatóan november 20-án nyitják meg az érdeklődők előtt, akik 92. A titok nyílása kiszélesedett. A tűz halkan ropogott, s ez most jó volt. Nézték a tüzet mindketten, és hallgatták a ropogóst. A lány tudta, hogy a pillanat eljött, mely alkalmas a léleknek. Hogy a titok most tárul fel, most mindjárt felbuggyan, és elindul bukdácsolva az ember szavain, mint ormótlan köveken. Tudta a lány, a szíve, az agya, hogy csak icipicit kell várnia, nagyon kevés türelem kell csak. Hogy visz- sza ne húzódjon, ami kiömleni készül, a lélek megköny- nyebbülésére. S a sziklarejtek lakója osztozhat végre szombaton 13 és 19, vasárnap pedig 9 és 13 óra között barkácsolhatnak a jól felszerelt műhelyben. Novák Pál műhelyvezető lesz a szakmai tanácsadó, aki ezt lelkében fájó terhén, melyet ki tudja, mióta cipel egymaga, társtalan. Várt hát a lány hallgatva, tűzbe merülő szemmel, hajának arcába hulló szőke selyme mögött, szemérmének jó függönye mögött, készen a befogadásra. S jól számított. Az ember foozonitja árnyékában, küzdve, elrekedve megroppantott néhány szót. Ezt mondta némileg töredezve — a lány csaknem minden szavát értette, s kettőből a harmadikat kitalálta; — Voltam kisgyermek, régen ... Akkor éltem én is emberek között... Messze föld, nem itten ... Volt ott a munkát társadalmi munkában látja majd el. A barkácsműhelyben a tervek szerint festő és tapétázó felszerelést is kölcsönözhetnek a telep lakói. nagy ház, nagy erdő. Fenyő, fenyő, fenyő. Anyácska ott nekem. Apám messze. Idegen katonák jöttek, más ruha. Haragudtam anyácskára. Mulatozott katonák, engem hagyott, kiságy. Pukk, pukk,’ szólt puska, apám jött lóval, ugrott velem hátára, dobott tűz házra ... — Tudom, tudom, az egy másik országban volt — vágott közbe Anyicska, az izgalomtól reszketve. Szédülést érzett. Az apró jelekből összeálló sejtés már-már bizonyosságként ágaskodott benne. Lehetetlen, lehetetlen — fogta vissza önmagát, mert egy ponton mégiscsak elakadt... És egyáltalán, olyan régen élne magában az erdőn? Tudna így beszélni, egy-egy szót keresve csak? De hiszen eddig nem is igen beszélt. Csak most, most eredt el így a szava. Milyen furcsa is... Vagy tán erre az emlékére megmaradtak a szavai? Magányában ki tudja, hányszor elmondotta magának, ha csak hangtalan mozgó szájjal... S egyszerre biztos volt a lány, hogy így van. És nemcsak hogy így, de másként nem is lehet. És SZEBERÉNY! LEHEL: A RÉM Regény DÖGLÖTT AKNÁK Komédia? ... Tragikomédia? ... Politikai bohózat? ... Mindegyik műfaji elnevezés használható Csurka István érdekes és különös színdarabjára. Az 1971-ben bemutatott műről (Budapest, Katona József Színház) kötetnyi kritika, recenzió, más egyéb írás jelent meg néhány nappal a sikeres premier után. A visszhangot mindenképpen a darab témája váltotta ki újszerű hangvételével, különös hőseivel. Egy korábban megírt kisregényének színpadi adaptációjára vállalkozott az író, mert művének két központi alakja színpadra kívánkozott. A kissé bizarr cím is sejteti, hogy a szerző nem egyszerű színpadi átültetésre vállalkozott, hanem — meghagyva a regény racionális magvát — új művet alkotott. Azokat az elemeket bontotta ki, amelyekkel a színpadi szatíra nyelvén lehet szólni a nézőhöz. A színdarab lényegében két különös személy dialógusa, egyben sajátos monológja . is, hiszen nemcsak egymással, hanem önmagukkal is viaskodnak. Két szélsőséges jellemű ember kerül be egy „elit” kórház idegosztályának külön szobájába ; Moór, az egykori tőkés spekuláns és Paál, a cselekmény idejére már kiégett káder. A véletlen hozza őket egymás mellé, s a múlt felébresztésének ürügyén egymásra licitálva leplezik le történelmünk egyik különös időszakát, egyben pedig önmagukat is. Kiderül, hogy hiába telt el negyed század felszabadulásunk után, a két ember mit sem változott. Mindegyik a maga múltját élesztgeti, vélt sérelmeket vágnak egymás fejéhez, csak azért, hogy igazoltnak láttassák a megtörténteket, illetve a meg nem történteket. Áldozatnak hiszik magukat. Valahol azok is, csak nem úgy, ahogy elképzelik. Sajátos utat járt meg mindegyikük, átélték a „fent” és „lent” kálváriáját, magukra erőszakoltan hisznek még a lehetetlenben is: hogy újra „fent” legyenek. Ezért is spekulálnak egymásra. Moór Jenő továbbra is mohó spekuláns, aki pillanatnyilag csak egy lángossütő butikra vágyik, de képzelete balatoni régióban jár. Paál is vívja a maga „osztályharcát”, itt az idegosztályon is, de olyan sután, mint amikor még számított valakinek. tán napi imádsága, kínja, rögeszméje az emlék megidézne, mely — ha igaz a sejtése — tovább még borzalmasabb ... És akkor érthető a többi is, és minden. És itt elijedve megtorpant. — Ugye, akkor volt a nagy háború? — szegezte a férfinak a kérdést mohón. S hogy a férfi idegenül ránézett, hozzátette: — Én még nem is éltem akkor. S magában azt kérdezte: „Miit nem ért? Lehet, hogy a nagy háborút?” Ha minden igaz, ez se lehetetlen. Honnan is tudhatná, mi a neve annak az időnek az emberek között, amikor még gyermek volt? És hogy annak más neve van, mint a mostani időnek ... Tudja-e csakugyan a mostani idő nevét? És hogy most nem ugyanúgy van a világban, mint akkor volt?... Miért ne hihetné az ellenkezőjét: hogy minden úgy van! És miért hinne mást... ha ő, Anyicska az első ember, akivel azóta beszélt? (Folytatjuk) Körösztös István és Székely Tamás az előadás egyik jelenetében Fotó: Demény Gyula A két ember helyenként igen forró párbeszéde nem gazdag eseménysor, hanem a kétféle módon gondolkodó személyiség lelkitusájának összeütköztetése. Végleg eljátszott életpályájukon még levegőért kapkodnak, oxigénhiányukat azonban látszatra sem képesek kielégíteni, mert az önző kisszerű- ségtől nem bírnak megszabadulni, ezért képtelenek a változásra. Az író nem'sak sajátos színtéren játszatja a darab cselekményét, hanem sajátos történetet is komponál, amely az abszurd felé hajlik, de nem jut el a dürren- matti abszurditásig. Nem is ez volt az írói cél. Két kor- figurát állít a középpontba, akik a való élettől távol hadakoznak, marják egymást is, ömagukat is. A hosszú éveken át lappangó indulatok robbannak viaskodásuk- ban. Vajon méltó ellenfe- lek-e? Ha a szélsőségesség oldaláról közelítjük meg a figurákat, akkor igennel válaszolhatunk, hiszen egy szélsőséges reakciós és egy szélsőségesen szektáns vívja szélmalomharcát. De ez csak ilyen klinikai környezetben lehetséges. A valóságban két, ennyire különböző világnézetű ember nem kerül ennyire steril konfrontációba, akik ugyan hiszik a maguk igazát, de ez már a „csak azért is” sekélyes szellemiség szín- ‘S vonalán történik. A néző ■ mindkettőn nevet, mert lát- S ja, túlhaladt rajtuk az idő, Ï csupán lomok a történelem ; kelléktárából. ; A darabot Udvaros Béla ! rendezésében láthattuk. Kon- S cepcióján érezni lehetett, ■ hogy elgondolkodtatták azok S a visszhangok, amelyeket az ; 1971-es bemutató kiváltott. ; Világosan érzékeltette, hogy ■ két külön világ csap össze a : színen, de nem a fény-ár■ nyék szimbiózisában, hanem Ï a kisszerűség suta szürkesé- • gében. Kellő módon disz■ tingválta a „vélt igazságokat” és a „vélt félreértéseket”. Olyan figurákat for- máltatott a két főszereplővel, akik a maguk módján hisznek „feltámadásukban”, régi énjük újbóli élésében. Számukra azonban nincs és nem is lehet feltámadás. Ez az, amiért Csurka dárabját most is aktuális volt műsorra tűzni. Ami még külön érdeme a bemutatónak, hogy a rendező — értő irodalmi és politikai érzékkel — hangsúlyozta, miért „döglött aknákról” szól a darab. Két, Békéscsabához hosz- szú-hosszú évek óta kötődő színész játszotta ezeket a szerepeket. Körösztös István gazdag múltú színészi pályájának igen szép állomásához érkezett, amikor nemcsak megformálta, haném a szó szoros értelmében meg is játszotta Moór Jenő egykor még tipikusnak mondható, de ma már csak különcként említhető figuráját. Játéka figyelmeztetett arra, hogy a döglött akna ugyan nem robban, viszont mégis akna, ha másra . nem, ijesztgetésre még alkalmas. Ami pedig a spekuláns dörzsölt figuráját illeti, jól érzékeltette, hogy még itt vannak, ha túl is haladt rajtuk a történelem. Székely Tamás is színészi pályájának egyik igen emlékezetes produkcióját nyújtotta. Paál Károly személyében egy volt, ma már csak a múltban létező figurát játszott el biztos szakmai rutinnal és meggyőző erővel. A hatalmát vesztett, de a hatalomra még szomjazó letűnt káder stupiditását, énjének és gondolkodásának groteszk mivoltát hangsúlyozta elsősorban. A darab cselekményének „második” vonalában íróilag kissé felszínesen megrajzolt figurákat kellett megszemélyesítenie Kárpáti Tibornak (Béla, Moór fia), Fodor Zsó- kának (Zsóka színésznő), Mátyás Jolánnak (Paálné), Csiszár Nándornak (orvos) és Dózsa Erzsébetnek (ápolónő) szerepében. Kabódi Sándor tervezte a díszletet és a jelmezeket is, melyek praktikusan szolgálták a darab mondanivalóját, segítették a rendező elképzeléseinek megvalósulását. Tóth Lajos Újjáépítik a szegedi vár rondelláját A hajdani szegedi várra ma már csak egy romma- ■ radvány emlékeztet. A Ti- ï sza part menti medrében vi- 5 szont megvan a vár egyko- ; ri vízi bástyájának alapzata. • Nagyrészt ezeken az alapo- S kon újjáépítik az egykori • vár folyó felöli rondelláját. • A munkák jó ütemben ha- ! ladnak az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság kivitelezésében. Az újjászülető rondellát úgy alakítják ki, hogy felső bejárati része azonos szintbe kerüljön az alsó rakpart járdájával. Így az ott sétálók könnyen megközelíthetik. «Gyönyörű kilátás nyílik róla' a folyóra.
