Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-01 / 258. szám
1978. november 1., szerda NÉPÚJSÁG Neveljünk együtt! A példa Gyere pajtás!... // Őrsvezetők a múzeumban A gyerekek közöttünk, . felnőttek között nőnek fel. S hogy milyenné formálódnak? Ha akarjuk, ha nem, minden megnyilvánulásunkkal példát adunk nekik, s ezek a jó vagy rossz példák formálják, alakítják őket. A példaadás ereje fokozottan érvényesül a szülőkre, hiszen a nevelés első számú közege a családi légkör. A szülői ház, a szülői szeretet hatását semmi sem pótolhatja. Amit a gyerek a családban átél, az életének meghatározójává válik. Ne higgyük azt, hogy gyermekünk jelleme csak attól és akkor formálódik, amikor szülői hivatásunk magaslatán állva nevelési szándékkal „elbeszélgetünk” velük. Tudnunk kell, hogy egyéniségünk, magatartásunk és minden apró megnyilvánulásunk példaként szolgál a gyereknek. Mit várjunk a gyermekeinktől, ha mi, a szülők tiszteletlenül beszélünk például a nagyszülőkről? Mit kapunk akkor vissza — jogosan — gyermekeink gyermekeitől, az unokáktól? És vajon, elvárhatjuk-e a gyerektől, hogy megbecsüléssel közeledjen iskolai környezetéhez, ha otthon többnyire szidalmakat hall a munkahelyről, a munkatársakról? Ne lepődjünk meg később, ha ezek után nyűgnek veszi a tanulási kötelezettségét, a pedagógus fegyelmező, intő, óvó magatartását. De folytassuk tovább a kérdéssort: milyenné formálódik ott a gyerek, ahol az egyik szülő úgy bonyolítja szórakozásait, hogy cinkosává fogadja a gyereket a másik szülővel szemben? És hányszor fordul elő az is, hogy az esetleges év végi gyenge osztályzatért, netán bukásért a szülő csak a pedagógust hibáztatja. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy csak ott lehet meglepetés a bukás, ahol nem követtük figyelemmel a gyermek munkáját az iskolai év folyamán. És milyen eredménnyel folyik abban a családban a nevelés, ahol az osztályfőnök intő figyelmeztetését hallva az 85. A lány képtelen volt moccanni, szemét elvenni: odagyökerezett a lombhoz. S ekkor már hallotta, hogy a csenddel is van valami furcsa: alattomos neszek zavarták. És ekkor megroppant egy gally, legurult egy kő. És szemközt hirtelen elvillant a makacs fény, mintha csillag kihuny. A lomb felcsapott, ruganyosán lengett egy ág. Egy emberalak vetette alá magát macskaügyességgel, szikláról sziklára pattanva. Szakállrengeteg fedte arcát. Anyicska látta a nyűtt katonazubbonyt. Sikítani akart, de hangja csütörtököt mondott. Elhanyatlott, eszméletlenül a füvön. De nem vesztette el egészen az eszméletét. Érezte, hogy viszik. Csak szemét nem bírta felnyitni, s később is csak szűk résen át lesett ki a környező világra. Gyors, szökellő léptekkel haladt zsákmányával a szömyalak, katonazubbonya suhogott. A lány még félálom állapotában is érezte a durva vászon súrlódását arcán, s görcsösen keringett anyuka arra kéri a pedagógust, hogy ne mondja el a problémákat a másik szülőnek. (Mert esetleg az szigorúbban felelősségre vonná a gyermeket.) De nézzünk még egy kicsit magunkba. Hányszor veszekszünk a gyerekek előtt, éppen róluk, létezésükről megfelejtkezve, ellentétes nevelési nézeteinket hangos szóval vitatva meg. De az is majd minden családban előfordul, hogy a csínytevéssel rajtakapott gyermeket valamelyik szülő védelmébe veszi a másikkal szemben. És az italozás! — Milyen kegyetlen félelmet, szorongást vált ki a gyerekből az italosán hazatérő szülő garázdálkodása. Van-e joga ilyenkor a másik szülőnek évekig megalázottként tűrni? A kezdetben feltámadó szégyen az ilyen gyerekekben, később rossz példaként él tovább. Így egyszerűbb lenne? Titkolózva, egymást kijátszva, tűrve, hamis úton haladva? Pedig mennyivel többet érne, ha a szülők együtt gondolkodva, egymást tiszteletben tartva, közösen vállalnák a gyermekneveléssel járó gondokat. Az biztos, hogy fárasztóbb az alapvető szokásokra, a munka tiszteletére halk szóval, türelemmel szoktatni gyermekeinket. Nehéz — a munkahely esetleg ideges légköre után — fegyelmezetten, nyugalmat erőltetve magunkra az esti órákban új arcot, hangulatot ölteni. De ahol a családban a gyerekek, a munka becsületének, az emberséges viselkedésnek, az egymás és mások iránti tiszteletnek a légkörét szívhatják magukba, hol részt vállalhatnak a családi gondokból, örömökből, ott jó úton halad a gyermeknevelés. S az így, ilyen szellemben élő szülők nyugodtan tekinthetnek öreg napjaik elé, hiszen a példa, amin gyermekeik felnevelkedtek — immár lényükké válik — visszasugárzik a szeretetet, emberséget, tisztességet adó szülőkre. ez az érzés, mint biztos tudomás, a zsibbadt agyban: „Hát létezik!” S ringott ,a könnyű teher a két erős kar között, mint óvatos hálójában valamely ágakra erősített függőágynak. Többször is megbillent e háló. A lány érezte, hogy fél karral tartják. Ilyenkor felijedt szinte, és pillája résén át látta karnyújtásnyira a sziklafalakat, s tulajdon lábait a mélység fölött csün- geni. És örült, hogy ájulásába visszacsúszhatott. Sokáig nem tudta, mi történik vele. Hűvöset érzett arcán. És szokatlan volt, hogy a ringás megszűnt. Tagjai zsibongtak, s testét puha fészekmeleg vette körül. Szemét nem merte felnyitni. Pillái rebbenetlen takarója ólomsúllyal nehezedett a szemgödrök peremére, mint kagyló szorosan záró izmai. De ujjai tapogatózva megmozdultak. Allatbőr — érzékelték ujjai a puha, kellemes tapintású derékaljat, az őzprém gyönge selymét. Lecsúsztak az ujjak, és érzékelték a rétegeket. „Hány rétegen fekszem? Talán tíz...” Mindenki a múzeumigazgatót Fiúk, lányok nagy karéjban, legalább harmincán. Velük szemben egy szék, rajta fehér papírral tábla. Még üres. A békési 2-es iskola őrsvezetői majd csak később tudják meg mire is kell itt, most a múzeumban ez ,az egyszerű fölszerelés, ha egyáltalán annak lehet nevezni. Figyelnék, raktározzák magukba a hallottakat, ki csak az agyára bízza magát, ki meg kis noteszba ír egy-két szót abból, amit Nemes Dénes, múzeum i gazgató mond. <■> Nyitott szemmel járni, nézni, látni. Észrevenni mindent. Hol vannak emléktáb-. Iák, s kiknek az emlékét őrzik? Föl jegyezni, utána nézni, megismerni. Egy füzetbe írni. Ilyesmik kerülnek a kis fehér lapokra elöljáróban. Majd ,a régi házakról hallanak. Eltűnnek lassan, a fejlődés, az építkezés velejárójaként változik a város kéS akkor valaki megigazította a takarót fölötte, óvatos kézzel, derekánál betűrvén gondosan. „Milyen gondos és vigyá- zatos...” Mint különös köd, lebegett Anyicska fejében a gondolat, magától és természetesen nyílt, akár az erdei virág. Felnyitotta szemét. Mint ki bátorságot nyert az érintéstől. Varázsintéstől kíváncsi bátorságot. A könnycsepp volt az első, amit megpillantott. Szivár- ványosan csillant a szakállrengeteg zugában. Ez az aranybarna bozót alacsonyan függött fölötte, némileg a barlang füstös boltozata alatt. Gyorsan lehunyta szemét újra a lány. A férfi vizet hozott, és megemelte a lány fejét, tenyerét alátámasztva. S a lány kortyolgatta a hús forrásvizet. És többé nem csukta le szemét. Elmosolyodott, köszönte. Egyszerre mosolyodott el a férfival, hogy annak erős mellkasát a megkönnyebbült sóhaj elhagyta: él! A mosoly a lány orcájának gödröcskéiben ha még félénk volt is, de igazi mosoly volt. Felkelt a lélekből, mert felkeltették. A szemek. Kedves gyermektekintet csillant ki a szakállerdőből. Nedvesen csillant benné valami nagyon hozzá tartozó bánat. Mint ami együtt született a szemekkel, és soha ki nem éghet belőle. S ez a gyermeki kedvesség, és bánat szelíddé tette az arcot, noha vad volt másképp és cserzett. De a szakállerdőt minfigyeli... pe lassan, de szakadatlanul. S már alig maradt egy pár öreg porta, amely őrzi az idős szülék környezetét. Azt a világot, amikor még mindenki így élt. Megint szaporodnak a sorok: faragott kapu, homlokzat, kert... s gondolatban ott állnak egy ház előtt, ahova pillanatok alatt bevonulnak majd az őrssel: felderíteni a múltat a jelenből. Hogyan is? A tábía szépen, fokról fokra megmutatja, csak mielőtt a rajzoláshoz fognak, az igazgató még elmagyarázza, leghelyesebb, ha felosztják maguk közt a tennivalót, ki mit néz meg a portán és mit vet majd papírra, úgy ahogyan most ő fogja csinálni. Még gyorsan ízelítőt kapnak a méretarányból — lehet lépni is — és indulhat a szemléltetés. <3> Utcajelölés, bejárat. Kis és nagy kapu, de még az is, hogy merrefelé nyílik. És már az udvaron vagyunk. denütt megbontották annak a meleg fényforrásnak a su- garacskái. „Különös — gondolta a lány, ahogy elrablója magára hagyta, és körülnézel 1 kissé. — Kétségkívül barlangban vagyok”. S tudta, hogy a barlang, csakis a „százlikú” szurdok egyik ürege lehet. Tán a legrejtettebb, tán a leghozzáférhetet- lenebb. A bejáratot sehol se látta, a barlangban mégsem volt sötét. Úgy tűnt, rejtett fény szűrődik be, s terül derengve szét. Nyílást keresett a sziklában vagy legalább repedést. De sehol egy törésvonal a természet véste durva falon. S akkor, ahogy fejét félrefordította, meglátta a tűzhelyet és fölötte a kürtőt. A fény a kővel körülágyazott hamura, s megszenesedett fadarabokra hullott. A boltozat ott természetes szűkületet alkotott, tölcsérformán. Csak fenn, magasan segítette a természetet az ember keze, átütvén a sziklát, hogy a füst távozhasson. Keskeny volt a lik, ha tenyérnyi, de a nap -most betűzött rajta „Arra sem nyílik hát szabadulás” — gondolta a lány. És nem értette magát, hogy csak így egyszerűen gondolja, kétségbeesés nélkül. Mint ki elképzelni se tudja magát reménytelen helyzetben. Tán mert egy ártatlan gyermek lelke lakik benne? Tán másért? Az ember visszatért hozzá a barlang homályából. Kannát hozott, s durva vá- lyatú fatálkát. Mézet csurga- f tott a tálkába. (Folytatjuk) Virágoskert és gazdasági udvar, meg veteményes. Tüzetesen minden a rajzlapra kerül. A gémeskút, ólak, szén,a_ és szalmaboglya, kocsi, ócska alkatrészek, szerszámok. A szoba és konyha kicsit komplikáltabb de az sem boszorkányság, ha négy felé terülnek a falak, még a képeknek is jut hely. Ennél egy kicsit elidőzünk, mert ez a múzeumi munkának fontos része, meg kell beszélni, hogy nemcsak a messzi múlt jelenti ezt. A még meglevőnek is története van, ezeket is lehet vallatni, s akkor sok mindent megtudni belőlük, általuk. Hogyan éltek a szülők, nagyszülők és azok szülei, mivel mit csináltak, hogyan nevezték a ma már ritka tárgyakat, amelyek annak idején a napi munka és élet elválaszthatatlan részei voltak. A gyerekek szeme fölcsillan, kalandok vibrálnak a mosolyokban, szó nélkül is értik egymást. De még nincs vége, csak a rajznak. A természeti értékek következnek: különleges fák, öreg szőlőtőkék, régi hársak, borostyánok. A békési volt vizek medrei, amelyekben esőzések után vígan úszkálnak a libák. Még most, de nem biztos, hogy évtizedek múlva is. Hát még a temetők! Mennyit mesélnek a korhadó, ódon kopjafák, ha a hajdani rövidítéseket megfejti valaki. Lesz itt talán még évekre szóló munka is. Válogatni is lehet benne. Mindjárt kínálja magát egy nagy terület megint. A népszokások. Mi is volt valaha, miképpen lakodalmaz- tak, meg az ünnepekben mit Még 1972-ben történt Békéscsabán, a Kemény Gábor Szakközépiskola egyik tan- testületi értekezletén : Budai Zsigmond tanár felszólalt, s arról beszélt, milyen jó lenne, ha az iskolában természetjáró szakosztályt hoznának létre. így is lett. Azóta több mint öt év telt el, s az eredményt megyei és országos helyezések, s méginkább a végzett, illetve a még itt i tanulók lelkes természetszeretete bizonyítja. Erről beszélgetünk az iskola egyik irodájában. Az asztalt hatan üljük körül: Budai Zsigmond és tanítványai. — Hivatalosan 1973. lugusztus 10-én, az első magyar természetbarát szövetség létrehozásának 100. évfordulóján alakultunk njeg. Ma már azt mondhatom, hogy az iskola valamennyi diákja az Országjáró Diákok Körébe tartozik. Ebben persze volt egy kis turpisság is. A kérdést úgy tettem fel, ki nem akar ODK-s lenni? Azóta egyikőjük sem bánta meg, hogy akkor nem mondott nemet. Ti nem így gondoljátok? A kérdést már tanítványaihoz intézi, s a válaszok őt igazolják. — így volt — mondja a „legöregebb”, a most negyedikes Áchim Mihály. ö volt az elmúlt évben az ODK-titkár. Most az érettségi miatt nem vállalta. — Előbb csak úgy, hagytam magam sodorni az árral. Aztán egy túravezetőképző táboron vettem részt.... Az 1977. évi ODMT-re (Országos Diákok Megyei Találkozója) már tudatosan készültem társaimmal. Azt hiszem, a lelkesedés segített minket a nyerésben. Ezután több megyei tájfutó-versenyen képviseltük iskoláink színeit és hiszem, hogy nem vallottak szégyent velünk. Most nyáron az ODMT-n megint jól szerepeltünk, így eljutottunk az Országjáró Diákok Országos Találkozójára is, ahol csapatelsők lettünk. Amikor nem volt kötött program, barátok, osztálytársak együtt indultak Póscsinált a család és a rokonság? S hátha elmondják azt is az öregek, mit főztek, sütöttek olyankor, meg hétköznap, munka közben. De még a készítést is. Akinek viszont máshoz lesz kedve, összegyűjtheti a ragadványneveket, amiket a sok Kovács, Tóth, Kis és Nagy megkülönböztetésére adtak. Aztán: milyen neveket kaptak régen a házi állatok és milyeneket most? Hát a gazdasági, kony_ hai, s személyes eszközöket hogyan hívták? Már az óra végefelé járunk, de nem lankad a figyelem, s különösen nagy lesz az élénkség, amikor megtudják, van ám a múzeum fölött egy óriási padlás, telis, de teli mindenféle látnivalóval ! Mi lenne, ha megnéznénk? Lehet-e, szabad-e? És már elő is kerül a „mennyország” kulcsa, és fönt vagyunk. Egyszeriben mindenhonnan hallatszik: nézd csak, nekünk is van ... láttam már... S bűvölten nézik kisebbek, nagyobbak — ötödiktől nyolcadikig — a sok cserépholmit, tányért, bütyköst, szobabútort, használati és munkaeszközt, kézimunkát, ködmönt, subát, s ki tudja még mit nem? Aztán csivitelve vonul le a lépcsőkön a csapat, Berta Györgyi, Dán Laci, Szűcs Erika, Roczó Imre, Fesető Laci —, akire már rég a piktor nevet ragasztották — és a többiek. Hogy majd később az őrssel együtt válasz- szanak maguknak egy-egy feladatot. telekre, vagy más alkalommal Gyulavároserdőre. Áchim Misi utódja a másodikos Sonkoly Mihály. — Akkor kezdtem a tájékozódási futással foglalkozni, amikor a tanár úr elsőben elhívott egy versenyre. Felszerelés, turistacipő? Nem gondoltam még ilyesmire. Mondták a nagyok, próbáljuk meg mi is, egyedül. Nehéz volt, de végigmentünk a pályán. Azóta belejöttem, tavaly megnyertem az ODMT-n ,az első helyezést. Titkárrá úgy avattak a társaim, hogy a levegőbe dobáltak. Ez nálunk a bizalom jele... Horváth Zolit az iskola első osztályos tanulóját Budai Zsigmond mint legújabb felfedezettjét mutatja be. Zoli a megyei tájfutóverseny kategóriájában első helyezést ért el. — Nehéz, sáros volt a terep, szakadt az eső, csúszott az út. Bizony volt, hogy azon a bizonyos nadrágféken haladtunk előre. A szót ismét Budai Zsigmond veszi át. — Ezek ,a gyerekek persze a legjobbak, ök, s még 11 társuk ODK-tagságuk mellett tájfutásra is leigazoltak. Az iskola mintegy 300 diákja közül egyébként is csak azok mehetnek versenyszerű természetjárásra, akik ezt tanulmányi eredményeikkel kiérdemlik. E kapcsolat kölcsönös, hiszen az országjárás hasznosságáról, nevelő hatásáról is sokat lehet beszélni. A többiek csak évi két-há- rom túrát tesznek. Legutóbb nagy erőpróba állt előttünk. Királyréten rendezték meg a megyei éjszakai tájfutó- versenyt, amelyen mi is indultunk. Ilyen még nem volt! A második, a negyedik, az ötödik és ,a nyolcadik helyezést mi hoztuk el. * * * A Kemény Gábor Szakközépiskolában öt év alatt érték el figyelemreméltó eredményeiket. Áchim Misi így összegzi — játék és verseny: nekem ez adta s adja a legtöbbet: Ezért vagyok ODK-s. Nagy Ágnes Székely Jolán »■•■■■»■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■•■■■■B» SZEBERÉNY! LEHEL: A RÉM Regény Vass Márta ODK-sok a Kemény Gábor Szakközépiskolában
