Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-26 / 279. szám
1978. november 26., vasárnap KÖRÖSTÁJ Váradi Zoltán: Estefelé kiemelkedő jelzőpontjai. Ami fintort vált ki, amit a szemlélő nem nagyon ért, vagy amit a kimódoltság körébe tanácsolna inkább: ilyen is akad. Koncz Tibor Kálváriája, Kálmándy Ferenc Magány című képe a példák ez utóbbira, a fintorra pedig az a „nagy ötlet”, hogy odaakasztjuk a falra egy farmeres. (fiú vagy lány?) popsiját, mintha távcsőben nézné, már akit éppen az érdekel. (Kürti Mihály: Cím nélkül.) Persze, attól még nagyszerű lehet a zenekar (a kiállítás), ha a szimfónia közben- az oboás melléfog egy hangot, és az nem jut el még a karmester füléig sem. Kár, hogy itt az oboás hosszan kitartja a falsot, mert ez a kép még akkor is melléfogás, ha „értjük a tréfát.” Jó kiállítás, méltó seregszemle és minden kétséget kizáróan az jellemzi, amit a javára írtunk. Sass Ervin Kurucz János: Id. Szabó István TÉKA Nyelvemlékeink krónikája Ruffy Péter publicista könyve, amely a Móra Könyvkiadónál jelent meg, szenzációsan izgalmas olvasmány, ha csupán a stílust és a kikerekedő sztorikat tartjuk szem előtt. Aki a kultúrtörténeti témájú, izgalmas olvasmányokat kedveli, annak föltétlenül el kell olvasnia ezt a könyvet, amelynek címe: Bujdosó nyelvemlékeink. Szóval a fenti módon is meg lehet közelíteni egy könyvet, amely jelen esetben, mint olvasmány is kitűnő. E könyv igazi értékét én másban találtam meg, és hiszem, hogy aki kézbe veszi, az hasonló módon nem a krimi izgalmát keresi e munkában, hanem valóban azt az ismeretgyarapítást, amit ígér. Olyan könyvről van szó, amelyet szívem szerint valamennyi középiskolás tanulónak kötelező olvasmányként írnék elő, de nem hiányozhat a munka — feltéve, ha még hozzáférhető — egyetlen nyilvános és családi könyvtár polcáról sem. Tisztelet az írónak, hogy ily csodálatos csokrot kötött, amely anyanyelvűnk évezredes írásos emlékeinek legszebb virágait tartalmazza. A könyv előszavában így vall: „Pannonhalmán a bir- kabőrhártyából összevarrt, több mint kilenszáz éves kéziratlapról a fogva tartó üzenet szépségével világlot- tak felém első — írásban fennmaradt — mondatunk szavai: feheruurau reá me- neh hodu utu reá.” És nem csupán a nyelvészt hozza lázba anyanyelvűnk eme közel ezer esztendős szövegemléke, hanem megdobban a szíve a régi birka- bőrhártyából összevarrt kéziratlap láttán, amelyet ma a pannonhalmi bencés főapátság falai között őriznek (Pannonhalma nevet Kazinczy Ferenc adományozta e vidéknek, amely épülettömb egyes részei egy idősek Magyarországai), minden embernek, akinek anyanyelve a magyar. A tihanyi apátság alapítólevelének magyarázata, háborítatlan megmaradása története mellett találkozni a kötetben olyanokkal is, amely hányatottsága, fennmaradásának veszélyeztetettsége az évszázadok során egy részt példázza viharos történelmünket is. Milyen nyelvemlékekről esik szó a könyvben? A Tihanyi alapítólevelet követi az 1200 tájáról származó Halotti beszéd és Könyörgés, amelyet több kiváló nyelvtudósunk szerint Schier Xystus Ágoston- rendi szerzetes fedezett fel, de a tudományos és érdeklődő világgal Pray György ismertette meg: 1770-ben, Nagyszombaton közölt latin nyelvű munkájában idézett belőle hét sort. A teljes közlés Sajnovics János nyelvtudós nevéhez fűződik, aki először bizonyította tudományosan a finnugor rokonságot. Alig száz esztendővel keletkezett később az Ómagyar Mária-siralom. A vers valószínűleg Olaszországban keletkezett, a kódexet ma a belgiumi Louvain város egyetemi könyvtárában őrzik, igen nagy becsben tartják, hiszen a második világháború idején a csodával határos módon maradt meg. A Gesta Hungarorum története, s a rejtélyes író, P. dictus magíster, vagy ahogyan a köztudatban él Anonymus kiléte, a tudomány mai állásfoglalása az Anony- mus-kérdésben sem kevésbé érdekes. Valamennyit felsorolni nincs szándékunkban, hiszen hosszú lenne a sor Mátyás Corvináitól Radnóti noteszéig, Balassi Bálint kézirataitól Petőfi Sándor szerződéséig. Szenvedélyesen megírt könyv Ruffy Péter könyve, míves munka. Aki kezébe veszi, minden bizonnyal sok örömét leli benne. Fülöp Béla Szúdy Géza versei: Szeptemberi zászló A gabonát mind learatták, A szőke tiszta szem hombárok Egérjárta csöndes rejtekén hever Arany halomban. A mezők megürültek, mint Az öreg kaptár, ha a raj Tovaszáll. Este a csillagok Száraz tarlókon kaparásznák. A vándor lába nyomán Por leng, halavány Szeptemberi zászló ... rr Ősz van hát megint Hányszor mondtam ki ősz van hát megint Most is kimondom ősz van hát megint Már régen ősz van nyár se volt tavasz sem Végtelen ősz a mélyben és magasban S vízszintesen a tépett horizontig ősz itt kívül és ősz ott legbelül S még azon is túl túl a tálon is Szubsztanciális súlyos ősz lapul A mindenségnek színén és fonákján Mindenben ősz mindenütt ő tanyáz Súlyosan csüng az ágakon sötét Árnyéka terped ólmosan az erdőn Az ősz csobog halkan a vén Körösben A csillagokban ősz van ottan is ősz fátyolozza tompán a napot Az ősz gubanca nyűgözi a holdat őszt lélegez kábítón minden élő Elmúlást szippant halált szimatol Gyászzenét tam-tam ver az őszi eső Rekedt kürtöket fúj az őszi szél Roppan a száraz ág az élet avas csontja Récseg félelmes súlyok nyögetik Lankad a kedv nem tart a tartalék Ürül a szív az üzemanyagtankok Kongnák már s pályavesztett rakétákként Lángolnák fent a hullócsillagok KULTURÁLIS MELLÉKLET A valóság hűséges tükre XIII. Kulich Gyula országos fotókiállítás a békéscsabai múzeumban Fekete Jánosné, a városi tanács elnökhelyettese írja a Kulich Gyula országos fotó- kiállítás idei katalógusának előszavában : „örömmel köszönti Békéscsaba — immár tizenharmadik alkalommal — a fotóművészeket, akik e szép és népszerű művészeti ágnak számos, jellegzetes, érdekes vonását villantják fel évről évre a Kulich Gyuláról elnevezett fotókiállításon.” Végigjárva a Munkácsy Mihály Múzeum nagytermét, valóban különös, izgalmas világba lép az ember. Visszaemlékezve az elmúlt tárlatokra, a tíz esztendő előttiekre is, meg a néhány éve megnyitottakra : a változás szembetűnő. Milyen változás? Elsősorban művészi színvonalban, mely a technika mind magasabb fokú birtoklásából is adódik, és korántsem utolsósorban abból, hogy fotóművészeink, fotográfusaink megtanulták látni á világot, az embert, környezetét, a tájat, a tárgyakat, melyek mind, egytől egyig esztétikai élmény hordozói lehetnek: felráznak, megdöbbentenek, elgondolkoztatnak, elbűvölnek, derűre ösztönöznek. Az összesítés szerint 170 szerző 757 képéből válogatott a zsűri. Rettenetesen nagy szám! Még akkor is, ha tudjuk, hogy az idei kiállításon — most először — külföldiek is szerepelnek. Végül is 75 szerző 112 képe került a falakra és a paravánokra, egyhetede a beküldött anyagnak. Nyilván azokról, amelyeket nem látunk, a kimaradt hatszázegynéhányról a recenzensnek semmiféle véleménye nem lehet, mert ismeretei sincsenek azokról. Bízzunk azonban a zsűri kivételes szakmai tudásában és pártatlanságában; bár köny- nyű dolguk nem lehetett, és bizonyos, hogy még legalább egy kiállításra való érdemes anyag nem került — hely hiányában — a falakra. A bőség zavara kellemes és nehéz is egyben, és több dolgot bizonyít. Először azt, hogy a fotografálás, mint művészet mind nagyobb tömegeket hódít meg, és egyre többen művelik azt valóban művészi fokon. Másodszor: a pillanatok rögzítésének e művészete nem gazdagodhatna akkor, ha ugyanúgy nem gazdagodna a valóság is a művész körül, végül: a szakma elsajátítása, a szakma bravúrjainak alkalmazása és a fotográfus belső világa, kifejezőkészsége érzékletesen találkozhat ebben a művészetben is. Ha végigsétálunk a múzeum nagytermén, a képek között, mindhárom megállapításunkat valóságközeiben érzékeljük. A kiállítók számának ugrásszerű emelkedését a nyolc-tíz év előtti résztvevőkhöz képest; világunk változásairól, színesedéséről a közvetlen hírhozást; majd olyan technikai bravúrokat, amelyek nem öncélúak végre, hanem a tartalmi mondanivalót kívánják erősíteni-aláhúzni. Egyszóval fotográfusaink már nemcsak a gépek élesét- tintésével, a „megállítható” pillanat megtalálásával foglalkoznak, hanem azzal is, hogy nagyításaik, képeik minősége tökéletes legyen, mi több : bevéssék a legkülönbözőbb mesterfogásokat. Ha tárlaton tett séta után összegző véleményt fogalmazunk, csak az lehet, hogy a XIII. Kulich Gyula országos fotókiállítás 112 kiállított képe egységes, kiegyensúlyozott, valóságos képet ad az emberről, a társadalomról, a korszákról, mely minden pillanatunkban ott rezeg, munkál és meghatároz; így aztán tiszta tükörben látjuk viszont önmagunkat. Sok-sok alkotó művét lehetne kiemelni, hiszen a száznál többől jócskán akadnak kiválóak. Egészen kiválóak is többen, és végeredményben ők azok, akik meghatározzák az egész kiállítás alaphangját; akik a legjobban tükrözik fotóművészetünk jelenlegi állapotát. Külön öröm, hogy más tárlatokról visszaköszönő képpel egyszer sem találkozunk, ez a fotográfusok felpezsdülő munkásságát csalhatatlanul példázza, de mondhatnánk úgy is, hogy valóságosan is beteljesítették a Kulich Gyula országos fotókiállítás egyik kiírási feltételét, hogy ezen csak be nem mutatott képek szerepelhetnek. A katalógus néhány nyomata jelzi a díjazottakat. A zsűrivel teljes egyetértésben mondhatjuk, hogy kitűnő képeket, sorozatokat választottak jutalmazásra érdemesnek. Az első díjas Bahget Iskander Kohászok-sorozata a realista látásmód megragadó érvényesülése, miközben a fény-árnyék ellentét mesteri alkalmazásának is tanúi lehetünk. Mohai Miklós budapesti fotóművész kapta a Magyar Fotóművészek Szövetségének díját Fogyasztó című képéért, az áruházi labirintusban öltönyt kereső fiatalember magányossága ironikus felhanggal is valami igen fontosat sugall. A harmadik díjat megosztva nyerték el hárman: Gyenes Kálmán, Hoch László és Kurucz János. Az utóbbi Id. Szabó István című képe az öreg művész és az alkotás nemesen érzelemdús kapcsolatának sajátos megjelenítése. A mezőberényi Váradi Zoltán Estefelé című felvételével a békéscsabai Városi Tanács díját érdemelte ki, a kép hangulata az, ami elsősorban vonzza a tekintetet és megállásra késztet. Kétségtelen, hogy ezen a mostani kiállításon az ember kapta a legnagyobb hangsúlyt. Bizonyára nemcsak a zsűri válogatása révén, hanem a többi, be nem mutatott fotográfia is az ember és környezetének milliónyi megörökítésre érdemes pillanatát rögzítette, kívánta élőnkbe hozni. Itt, a kiállításon ez az erőteljes, a hosz- szan hangzó akkord, ezt visszük magunkkal ki az utcára, munkahelyünkre, otthonainkba. Várnai György Magdi című képének sugárzó tisztasága, Bálásy Pál A győztes kutyásának tréfás kedve, Galbács Dénes Árnyképének csupa lélek aktja, vagy Csepreghy Éva Faluvég című fotográfiájának hamisítatlan falusi hangulata, Görbe Ferenc Karancssági templom címmel bemutatott képének kérlelhetetlen valósága a közel kétszáz alkotás
