Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-22 / 275. szám
1978. november 22., szerda Neveljünk együtt! Jót akarunk, de hogyan? „Nem szeretem a borongós filmeket!” — mondja Panfilov A Szót kérek rendezője a filmművészetről A közelmúltban, a Békés megyei szovjet íilmhetek nyitányán szovjet művészdeiegáció járt Békéscsabán. Közöttük volt Inna Csurikova, Gleb Panfilov rendező „Szót kérek” című filmjének főszereplője is. A filmet ezekben a napokban játsszák megyénk filmszínházaiban, az alkalom tehát igen illő ahhoz, hogy közzétegyük Fomin: Párhuzamos találkozások című kötetéből a Panfilovval foglalkozó részt. Minden szülő jót akar gyermekének. Bennünk van az az ősi igény, hajtóerő, hogy utódainknak jobb, gazdagabb életet nyújtsunk, mint ami nekünk jutott. Ez a szülői akarás nemcsak természetes, de nemes is. Mégis, éppen ez, a gyakran már görcsös akarásunk okozza, hogy minden másképp sikerül. A szép célhoz sokféle út, s köztük megannyi tévút vezet. A leggyakoribb — aminek hiábavalóságára csak később, nemegyszer súlyos megrázkódtatások árán döbbenünk rá —, a mindent elsöprő szerzési vágy. Annák az előbb említett nemes célnak az érdekében altatjuk el berzenkedő élnivágyásunkat, fáradtságtól tiltakozó szervezetünket, hogy majd jobb lesz a gyereknek. Dolgozunk késő este, elveszünk a fő- és mellékállások, a fusizások ünnepnapokat nem ismerő áradatában, s közben felnő a gyerek. Nem ismerjük az esti közös beszélgetések örömét, nem tudjuk a felcseperedésükig lejátszódott örömeik, kis tragédiáik történetét, az első szerelmek születését, és az első nagy csalódást. Aztán eljön a fészekbontás ideje. Átnyújtjuk esetleg egy új kocsi, vagy lakás kulcsát, netán egy szép summát kitevő takarékkönyvet, s csodálkozunk, hogy gyermekünk, a mi féltve őrzött kincsünk, a világ legtermészetesebb dolgaként veszi birtokba álmatlan éjszakáink, a kimerültség, a lemondás kínjain szerzett nagy ajándékot. S aztán jön a magány, a gyermeki hálátlanságról szóló keserű panaszok sora... Pedig nincs jogunk ítélkezni. Szeretet, gondoskodás, mondhatni szülők nélkül nő fel az ilyen gyerek. Az érték számára értéktelen — hiszen megalkotásában nem volt része —, szoros érzelmi szálak nem fűzik szüleihez —, mert mikor is kötődtek volna azok az érzelmi szálak —, s csak azt tanulta meg ; ha kér, akkor kap. Az adakozás árát ígért Fenyőfák, valódi fenyőfák illata csapja meg a stúdióba léi ïket. Tucatnyi óriásfenyő, vászonfalak mentén. S a háttérdíszlet még megragadóbb: temetődomb, fejfákaf és s keresztekkel. S a legmagasabb pontján egy sötét sziluett; az égre rajzolódó székely i iraszt- asszony kaszás alakj Az előtérben egy nagyon öreg ember fekszik a dikón. Mellette székely menyecske áll, tállal a kezében. — Ahogy ráemeli a szemét, látom, hogy meg sem ismer az első pillanatban, de már elfogadott, bár nem tudja harminc unokája közül melyik lehetek. Mint kotló alá szánt tojást vizs- gálgat — mondja magában az öregemberhez lépő fiatal férfi. — Melyik vagy? — kérdi az öreg. — Berta fia, a nagyobbik. Nem emlékszik, hogy elporzott egyszer az ostorral. — Ha elporoztalak, biztosan megérdemelted ... A jelenetet hamarosan felveszik. Aztán visszaját- szák a monitoron és a három színész, Páger Antal, Kohut Magda és Győry Emil most már Színesben nézik vissza a gyönyörűen megkomponált képet a fejfákkal, a gyertyás, kaszát tartó asszonnyal és a semmiből tiszta tudattal vissza- révedő öreg ember szavaival. Sütő András nagy sikert nem érzi, nem is érezheti. Hiszen a meleget is úgy ismerte meg, ha valami forróhoz hozzáért. Így volt ez az ízleléssel is. Megtanulta, hogy van étel, ami sós, s van, ami édes. De azt, hogy mi a család, s ebben mi az ő feladata, helye, s hogy mi az egymásért élni; azt nem ismerhette meg. Jót akartunk? Igen. A cél szép és nemes volt. Mégis, nemcsak valamit, de mindent elrontottunk. Az üveg* ház, az anyagi jólét óvó burája a fészékbontással széttört. Ott állnak gyermekeink a startnál, a mi vállain* kon magasra tornászott igényeikkel, s rádöbbennek, hogy mindenért keményen kell megküzdeni. De lesz-e elég erejük hozzá? S akarják-e egyáltalán így, a szüleik példáján leélni életüket? Túl tudnak-e jutni a kezdeti kudarcok eléjük tornyosuló gátján? Sikerül-e új értékrendet teremteniük? Bízzunk benne, igen. De ha nem lesznek hálásak csalóka „jótéteményeinkért”, nem illetheti szemrehányás őket. Hiszen kiegyensúlyozottság, jó családi élet, bizalom, közös felelősség és együttmunkálkodás helyett, csak azt a körülményt biztosítottuk az induláshoz nekik, ámi otthon, gyermekéveikben már természetessé vált. A magától értetődő dolgokon pedig nemigen töprengenek. De azon már elgondolkoznak, ami hiányzik. Azon, ha hiába mondják ki a „kell” bűvös szót. Mert a kérés teljesítése immár rajtuk, saját erejükön, szívós kitartásukon, helytállásukon múlik. S ezekkel a fogalmakkal sajnos már érett fejjel kell megismerkedniük. S a hibát, amit a szülők követtek el, nekik kell helyrehozni. De ez már nehezebben megy, kudarcok árán. S ha az okokat keresik, hamarosan eljutnak hozzánk, a szülőkhöz, akik súlyosan hibáztunk. Pedig jót akartunk. Jót, de nem így. aratott az „Anyám könnyű álmot ígér” című könyvéből forgat tévéfilmet Sik Ferenc, a pécsi Nemzeti Színház főrendezője. A forgatást csak egy-két napja kezdték el. Láthatóan itt a stúdióban mindenki kivételes örömmel dolgozik ezen a ritka értékű, szép irodalmi művön. Az asztalon heverő forgatókönyv elejére lapozva a fiatal Győry Emil szerepét kutatva, aki mint narrátor lép a székely író, Sütő András helyébe, ezt olvasom. — Levelet kaptam Erdélyből Sütő Andrástól — mondja a narrátor. — „A Magyar Televízió irodalom- pártoló munkatársai úgy gondolták, hogy talán hasznos lenne az én szülőföldem, vagyis erdélyi tudósításaim alakjait a képernyő keszkenőnyi egére fölvetíteni. Megemlékezésként arról, hogy mint voltunk és vagyunk, s merre tartunk a mi életünk nyugtalan vizein .. így indul a televíziós film első perce, amely során meglevenedik az író világa. — A könyv gyönyörű — mondja Kohut Magda kemény szárú csizmájára meredve a percnyi csendben. — S ha valaki szereti a görög prózát, akkor Sütő András írásait is szeretnie kell!... Én meglehetősen ritkán televíziózom, de oly simán, olajozottan megy Főhivatású népművelők továbbképzése Főhivatású népművelők továbbképzését rendezi a közeljövőben Békéscsabán, a Megyei Művelődési Központ. November 23-án, csütörtökön délelőtt 9 órára a művelődési házak munkatársait várják. Horváth Margit, a Szombathelyi Tanárképző Főiskola főigazgatóhelyettese tart előadást számukra egy népművelők körében végzett vizsgálat alapján. November 24-én, pénteken délelőtt a művelődési- ház-igazgatók a lengyelországi közművelődés helyzetével ismerkednek Lévai Józsefné, a Népművelési Intézet főelőadója segítségével. Járási klubtalálkozó Mezőhegyesen A mezőkovácsházi járás ifjúsági klubjainak találkozóját rendezik november 25-én, szombaton délután 3 órától a mezőhegyesi művelődési házban. A KISZ járási bizottságának titkára, Strasinszky István köszönti a vendégeket, majd az ifjúsági klubok és a közéletiség kapcsolatáról tart előadást Bu- dácsik Lajos, a KISZ KB munkatársa. A klubokat bemutató módszertani tanácskozást Hevesi József, a megyei klubtanács tagja vezeti. A találkozó Dinnyés József polbeat énekes műsorával és discoprogrammal ér véget. Orosházi fiatalok alkotásai Pécsett November 3-án nyílt meg Pécsett, az ifjúsági házban az a kiállítás, amelyen a III. országos ifjúmunkás képzőművészeti pályázatra beérkezett legjobb alkotásokat mutatják be. A november 25-ig nyitva tartó kiállításon 22 fiatal mutatkozik be a közönségnek, köztük megyénkből Hegye- si Tibor és Molnár Isvánné, orosházi fiatalok. minden ... Erzsit játszom, egy székely asszonyt, aki szereti a férjét, drága gyerekeit, a családot ! Sik Ferenc rendező miközben beállítják a nagyapó haldoklási jelenetét ezt mondja: — Nem a regényadaptációra vállalkoztunk, ha egyáltalán regényének nevezhetők ezek a gyerekkori visszaemlékezések, emlékek és húsz év előtti reflexiók. Meditáció arról, hogy mik voltunk és vagyunk. Számvetés az időtálló értékekről, amelyek szerint minden idők emberségét összegezni lehet: a helytállást, a tevékeny életet! A példázandó jelenetekből bizonyos momentumokat kiragadtunk és megpróbáltunk egy teljes, szuverén, a könyvtől független vonalat követni... Egy filozófiai gondolatot, az író gondolatát füzérbe szedni. Sinka Károly, a temesvári magyar színház színészigazgatója, több magyar filmből ismert már. Játszott a gyulai Várszínház egyik darabjában is. Izgalmas színészi alkat, férfias és markáns. — Nagyon jól ismerem Sütő Andrást, a családját is — mondja Sinka Károly —, és írásain keresztül is. És amikor eljöttem ide, hogy játsszam ebben a tévéjátékban, az első tanácsokat tőle kaptam... Ez a könyve rendkívül tetszik, mert az emberi élet örökös küzdelmeit és általános érvényű magvát fejezik ki. A stúdióban tovább folyik a munka. A rendező az őszi hangulatú, tar fák között követi a haldokló öreg emberre irányuló kamerát. Szémann Béla — A művész mindig szubjektív. Ez már a művészet természetéből is adódik. De a szubjektivitásnak is megvannak a maga fokozatai, a minimuma és á maximuma. A magam részéről az objektivitás híve vagyok — mondja Gleb Panfilov. Van egy igen kényes kifejezés — „a művész világfelettisége”. De ha ezt nem úgy értelmezzük, mint a művész visszavonulását az „elefántcsonttoronyba”, hanem mint egy olyan alapállást, amely objektívebb szemléletet biztosít az emberi szenvedések értékeléséhez, akkor ez a „világfelettiség” szerintem sokkal produktívabb is lesz. Én ezt olyan helyzetnek fogom fel, mely lehetővé teszi, hogy elsősorban önmagam, a saját, meglehetősen egyoldalú megközelítése fölé emelkedjek. A Kezdet című filmem egyik recenziójának a címe „Ember a piedesztálon” volt. Pedig éppen ezt akarom messzire elkerülni. Bármenynyire is rokonszenvesek Békém a hőseim, nem állítom őket piedesztálra. Én vizsgálom, és nem magasztalom őket. És ha elemzed, és nem gyönyörködsz hőseidben, ha nem esel a bűvöletükbe, akkor mindent megtalálhatsz bennük. Nos, ehhez is szükséges az az objektivitás, az a „világfelettiség”, melynek révén elkerülhető az olyan csalódás, mikor egy, számodra kedves figurában váratlanul kevésbé vonzó, vagy éppenséggel visszataszító vonások bukkannak föl. Pro primo. Pro secundo : nem szeretem a komor, borongós filmeket. Ellenállhatatlan vágy hajt, hogy a drámai mellett a nevetségeset is megmutassam, a szomorú szituációkban a vidámat, vagy a benne bujkáló kuriozitásokat is megkeressem. Ilyen vonatkozásban az ideális közönségreakció számomra az, amikor a nézők egyik fele derül, a másik pedig sír. Ezért kedvelem a tragikomédiát is. Aztán: az olyan fokig kiélezett helyzetek vonzanak, amikor egyszerre van jelen a váratlan, a valószerűtlen és az ismert, a megszokott. Iskolatörténeti kiállítás nyílik Békésen * November 24-én, pénteken délután 14 órai kezdettel állandó iskolatörténeti kiállítás nyílik a békési Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézetben. A kiállítást — amelyet a Békés megyei Tanács művelődésügyi osztálya, a békési Városi Tanács, a szakmunkásképző intézet és munkástovábbképző központ, valamint a Magyar Mezőgazda- sági Múzeum Barátainak Köre rendezett, — Vámos László, a békési Városi Tanács elnökhelyettese nyitja meg. Az iskolatörténeti kiállítást naponta 8—16 óráig tekinthetik meg az érdeklődők. Az ilyen „túlzottság” az életre is ugyanúgy igaz, csak a filmben talán élesebben, az ellentmondások sajátos koncentrációjában jelenik meg. És végül, talán a legfontosabbról. Akkor kezdtem a filmmel foglalkozni, amikor azt éppen az esztétika expresszív ábrázolásmódja uralta, olyan mesterek keze alatt, mint Uruszevszkij, Tarkovszkij, Iljenko. Nem véletlen, hogy éppen a „Szállnak a darvak" után tökéltem el magamban, hogy filmezni fogok. Amatőr koromból, de a későbbi időkből származó filmjeimben is éppen ez az expresszionista hatás érződik, mely az emberi érzéseket és szenvedéseket nem direkt módon, hanem a közvetítés, a képi plaszticitás segédletével igyekszik ábrázolni. De az idők múlásával egyre erősebben éreztem, hogy engem leginkább maga az ember érdekel, belső világa, lelkének költészete, hogy a tiszta plaszticitás elzárja előlem a mélységeket. Ha meg kellene neveznem a filmművészetnek a hozzám legközelebb álló irányvonalát, akkor ez az expresszív- pszichológiai esztétika lenne. A Tűzön nincs átkelés, a Kezdet és a Szót kérek című filmjeim összevetésekor egyenes vonalú fejlődés észlelhető ilyen vonatkozásban. Míg a „Tűzön nincs átke- íés”-ben a plasztikus ábrázolásnak jelentős szerepe van, addig pl. a „Szót kérek’’ 300-tól 600 méterig tartó jelenetei egy nézőpontból vannak fényképezve. A fizikai mozgás a minimumra redukált — a színészek többnyire ülnek és beszélgetnek. Különös gonddal „megtisztítom” a képeket, statikusan állítom be, hogy lehetővé tegyem a nézők teljes koncentrálását a figurákra, pszichológiai megfigyelésükre, a közlések bonyolult és változatos részleteinek érzékelésére. Az esztétikai expresszív ábrázoláshoz képest ez abszolút „antifilm”-nek számít. Ha tehát nem is „tiszta” költőiséggel van dolgunk, hanem annak egy sajátos kifejeződésével, a film mégis olyan különös sokszínűséggel gazdagodott ezáltal, mely a szokványos melodráma helyett egyfajta lírai-filozófi- kus esszé szintjére emelte a művet. A film három, egymástól merőben különböző cselekmény kontrasztjára épült, mindhárom meglehetősen önálló részeket alkotva. Egyidejűleg, egymással kölcsönhatásban fejlődnek, s a hősnő mindenütt teljesen más alakban jelenik meg. A film kompozíciójának költői logikája lehetővé teszi, hogy a jellemeket ne csupán „közeli plánban”, hanem „totálokban” is megláthassuk. A Szót kérek forgatásakor Panfilov egyik munkatársa elmondta, hogy Panfilov minden elképzelését száz százalékig realizálja. Hogyan lehetséges ez? Bevallom, kezdetben magam sem hittem el ezt a „képtelenséget”. Tapasztalataim az ellenkezőjéről győztek meg: váratlan véletlenszerűségek, kedvezőtlen körülmények kíméletlenül felborítják a rendezői elképzeléseket, avagy kompromisszumokra kényszerítik az alkotókat. Lassan azonban feltárultak előttem a „titkok”. Mindenekelőtt alaposan, sőt „szuperalapossággal” tanulmányozza át Panfilov a forgatókönyvet, az epizódok legapróbb, mikrorészletéig. A maga elé állított követelmények közül a jellemzők közé tartozik a „szuperszilárdság” szem előtt tartása is. „Mindent úgy kell felépíteni és megszervezni, hogy semmiféle külső körülmény ne csorbíthassa meg az eredeti elgondolást.” Ami a forgatáson rögtön szembetűnik, az az alkotói folyamat nyitottsága, és az általános munkaszenvedély. Az az érzésünk, hogy a világosítók vagy a tömegjelenetek statisztái épp olyan odaadással dolgoznak, mint a rendező, vagy egy-egy főszereplő. Az atmoszféra teremtés ilyen mesteri megszervezését Inna Csurikova a következőképpen méltányolta: „Ez a forró alkotói légkör nemcsak elősegíti, hogy a színész gyorsabban és pontosabban ráhangolódjon a szerepére, hanem bizonyos keretek közé is fogja őt. Ily módon nehéz „kiesni” a szerepből, vagy „mást hozni”. Panfilov az improvizációt, mint forgatási módszert, teljesen elveti. „A forgatás megkezdésére már megvan a szerep abszolút pontos és szilárdan rögzített rajza. Ekkorra megtisztul minden feleslegestől, az egész sűrített és feszes lesz. Ez a metódus különösen a Szót kerekben igazolódott be, ahol túlsúlyban vannak a hosszan beállított, színészi munkára épített jelenetek. Ha ezek improvizálva készültek volna, akkor elkerülhetetlenül kétszer, háromszor ilyen hosz- szúak lennének. Hogy ezek a képsorok érdeklődést keltsenek, ne hassanak elnyúj- tottnak, pszichológiai rezdülésekkel kell megtölteni, maximálisan sűríteni kell a cselekményt is, a dialógust is.” B. S. E. A Televízióból jelentjük Anyám könnyű álmot Inna Csurikova, Panfilov: Szót kérek című filmjében
