Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-08 / 238. szám
1978. október 8., vasárnap o SZÜLŐFÖLDÜNK „Sok vihart megéltem a pusztán” fl hucsai csikósbojtár emlékeiből ■ ■ ■ A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa által adományozott Szövetkezeti Mozgalomért című kitüntetést Bucsán elsőnek idős Koczka József, az Üj Barázda Tsz nyugdíjasa kapta meg. Bár már betöltötte a hetvenedik életévét, ma is rendszeresen eljár dolgozni. Akár esik, akár fúj, nem tud nyugton maradni. Pedig nem volt könnyű élete: egy népes család 13-ik gyermeke volt. Már 14 éves korában elállt csikósbojtámak a báró Fould Spinger uradalomba. A küzdelmes életről faggatjuk az alacsony termetű, szikár embert, aki szellemileg és fizikailag korát meghazudtolóan friss. vályút, hogy a fényes szőrű, kényes csikók megigyák a nehéz fizikai munkával felhúzott friss vizet. A kutat évente takarították, nehogy piszkos víz kerüljön a vályúba. A csikók karámban aludtak. Még a téli hidegben is megjártattuk őket hetenként kétszer-háromszor. Mert a csikónak naponta legalább 15 kilométert kell gyalogolnia. Minél többet megy egy csikó, annál kecsesebb a •járása. Márpedig a ló értékét attól tették függővé annak idején, hogy milyen a „járása”. A kaptás lónak nem volt keletje... Megtanultuk a kuruzslást is. Ha megbetegedett egy — Fél évszázad is eltelt már azóta, hogy én csikósbojtár lettem Dobi János számadó mellett — magyarázza emlékeiben kutatva. Hozzánk képest a számadó is nagy úr volt. Ö parancsolt, nekünk, bojtároknak pedig pattanni kellett! Ha meghevertek a csikók, a számadó kiült nagy kényelmesen a kunyhó elé, pipált és elmélázott. Nekünk-nem- csak a szóból, de a puszta tekintetéből is érteni kellett. Mert ugye a csikó az olyan jószág, amely a nappali melegben nem eszik, csak csoportba állva birkózik a bögölyökkel. Annál inkább szeret a hűvös hajnali órákban legelni. Harmatszáradj ára aztán megpihen, és kezdődhet az itatás ... Az itatás! Az volt csak a nehéz munka. A csikó kényes állat, csak tiszta vályúból hajlandó inni, s ha meleg van, naponta 35—40 liter az ivóvízszükséglete egy-egy állatnak. Tessék ezt beszorozni 150-el. Ha ketten voltunk, ennyi csikót őriztünk, de néha hármónkra 500 csikót bíztak. Az itatás az külön mesterség volt. A számadó a kút kávályán állt. ö a kútostort kezelte, az üres vedret leengedte a mély kútba, s aztán az én dolgom volt, hogy a vízzel telt vödör feljöjjön a mélyből. A gémeskútat nehezékkel szerelték fel, erre kötelet kötöttek, én ebbe csimpalygóztam bele, hogy a vizesvedret felhúzzam. A számadónak és a bojtárnak rendkívül nagy összhangban kellett dolgozni. Ha valamelyikünk vétett, nehéz volt helyrehozni a hibát. Sokáig gyakoroltam én is, amíg istenigazából belejöttem, s a számadó is meg volt velem elégedve. Naponta több száz veder vizet húztunk fel a gémeskútból, és kétnaponként súroltuk a állat, füstöléssel és más módszerrel kezeltük. Hisz mire kijött az állatorvos — hintóval egy teljes napba került — akár fel is fordulhatott az a szegény pára... Hogy mi volt a legnehezebb a csikóséletben? Hát a sok viharos éjszaka ... Én nem tudom hogyan van, de akkoriban több volt a vihar, mint mostanában. És a lovak nagyon félnek a vihartól. Ott kellett lenni mellettük. Kitaláltuk aztán, hogy a viharlámpát meggyújtjuk, magasra emeljük, és a fény köré gyűltek a csikók. Ekkor már köny- nyebb volt megtartani őket csoportban. A bérem, az b’zony nagyon kevés volt. Évente kaptam egy cifraszürt, egy ostort, kosztot és havonta egy mázsa búzát. A szűr el is nyűtt minden évben. Hisz éjjel-nappal abban voltunk. Ha megáztunk, oly nehéz volt, hogy nem bírtuk cipelni. Ha letettük a földre, megállt a sok víztől. Sokat áztunk-fáztunk a szűr ellenére. A viharos éjszakákon nagy segítség volt számunkra a kutya. Sok viharos éjszakát megéltem a pusztán. Ha a kutya velem volt, nem féltem. Persze az sem volt mindegy, hogy milyen a kutya, élőiről, vagy hátulról fogja-e a csikót. Ez sokat nyomott a latba. Nekem szerencsém volt. Három mázsa búzáért vásároltam egyszer egy Cigány nevű pulit. Az volt aztán a jó kutya. Nemcsak süldőnyu- lakat fogott, de elkapta röptében a fácánkakasokat is. Így aztán volt mit főzni. Persze csak suttyomban, mert az uraság területén vadfogás a mi számunkra szigorúan tilos volt. De le- het-e nyomtató lónak a száját betömni ?... A nyúlpaprikáson kívül a legfőbb eldelünk a betyáros és a döbögő volt. Mindkét ételféleséghez tészta, krumpli és füstölt szalonna kellett. Csak akkor volt igazi a betyáros, ha pergelt szalonna zsírjában pirítottuk a tésztát. Legizgalmasabb esemény? Hát volt olyan is. A számadó és a bojtár mindig hátaslóról hajtotta a csikókat. A számadó lóhátról számolta az állatokat, ami elég gyakori művelet volt, ha a gazdatiszt meglátogatott bennünket. Egy alkalommal kijött a gazdatiszt, s egy csikóval kevesebbet számolt a számadó. Nosza, lett riadalom. Még az újságban is meghirdették az eltűnt csikót, nagy feneket kerítettek az egésznek. Már eltelt három hét, amikor én csak úgy, önszorgalomból megszámoltam a csikóállományt. Megvolt a teljes létszám. Akkor derült ki, hogy a számadó nem számolta azt a hátaslovat, amelyről számbavette a csikókat. Olyannyira megharagudott a leleplezésért, hogy csak a gazdatiszt jó indulata miatt maradhattam meg továbbra is csikósbojtámak. Ilven világ volt akkor. A bojtár nem lehetett okosabb a számadónál... Hogy mi van ma? Ja, kérem, ez egészen más. Én a felszabadulás után több községbeli gazdák csikaját őriztem. Majd amikor a lovak „kimentek a divatból”, voltam pásztor szarvasmarha mellett és évekig őriztem birkanyájat is. De ez már úri pásztorkodás volt. Ma már olyan dúsak a legelők, hogy nem kell külön etetni a jószágot. Az én időmben aratáskor már fel volt asza- lódva a legelő, csak szíkfü- vet és forgótövist találtunk a kopár földön. A forgótövist irtani kellett, mert ha beérett, ősszel mint egy tüskésdisznót forgatta a szél, és szúrta az állatok lábát. Ha volnának csikók, hetven év ide, vagy oda, bizony jó szívvel megőrizném őket. Mert nincs szebb élet a csikóséletnél... Ary Róza Űj kerámia térplasztikával gazdagodott Miskolc; Gádor István Kossuth-díjas keramikusművész alkotását a Tanácsház téren állították fel Egy múlt századi karrier Hollósy Kornélia 1827. április 13-án született Gerte- nyesen. Hollósy Kornéliát édesapja iskoláztatás végett Temesvárra adta. Már akkor feltűnt csodálatos énekhangja. Kornélia 11 éves korában elhatározta, hogy énekesnő lesz. Tizenöt éves, mikor kikéri apai örökségét, s egy rokona segítségével Bécsbe megy, a tanítványa lesz. Salvai felismeri Kornélia kiváló képességeit, és az éppen Bécsben tartózkodó Donizettinek úgy mutatja be, mint nagy reményű tehetséget,. aki a nagy zeneszerző „Lindá”-ját és „Luciá”-ját még sok sikerrel fogja énekelni. Tanulmányait akkor a világ legelső énekmesterénél, Lamperti Ferencnél folytatja Milánóban, két évig. „Most már szárnyra kelhet kedves gyermekem — mondta neki búcsúzásul az olasz mester — s hiszem, hogy önmagának is, nekem is dicsőséget fog szerezni.” Először Korfuban lép fel, ahol az „Emani”-ban Elvirát énekli. Gyönyörű hangja, csattogó trillája, a 19 éves sugártermetű lány minden kellemessége óriási sikert eredményez. Olaszország akkori királyi székvárosába, Salgó vára Ha Salgótarjánból az északi úton Csehszlovákia felé elindulunk, faházak tarkította lankás völgyek ölén, félórán belül eljuthatunk a 929 hektárnyi védett területre. A tölgy- és bükkerdők fái között a napsugárban fürdő ősi romokra, Salgó csúcsára pillanthatunk. Aki megmássza e hegyet fáradságáért kárpótolja a gyönyörű látvány; dél felé láthatjuk a Boszorkánykőt, ellentétes irányban a Dornyai turistaházat, ahol nemrégiben sífelvonó is készült. A Salgó Hotel teraszáról láthatjuk a bazaltzsákokat, a vulkanikus táj szaggatott vonalait, az öreg, rég bezárt bányaaknák kereteit, amelyeket már csak a szél mozgat meg néha. Nógrád megye székhelye: Salgótarján ma nemcsak a kohászat, üveg- ég vasipar fellegvára, hanem a megújult bányászkodás otthona is. A pompázatos, pasztell színű, tíz-, tizenöt emeletes épületeket parkosított terek tagolják. Városépítő munkájáért Salgótarján ENSZ-díjat kapott. A 40 ezer lakosú város „üdülőövezete”, az itt lakók kedvenc kirándulóhelye Salgó vára és környéke. De nemcsak ez. Herencsényi József megyei tanácselnök-helyettes erről így beszél: — Salgó vár alatt állították meg 1919-ben a város munkásalakulatai az intervenciós támadókat, innen indult a dicső Vörös Hadsereg győztes hadjárata, a második világháború alatt pedig a magyar partizánok itt gyülekeztek végső rohamra a német megszállók ellen. Vagy tíz éve az acélgyári munkásak a Boszorkánykő mellett emlékművet építették, öreg bányászok, kohászok, üvegfúvók a poros padlásokon, a dohos pincékből emléktárgyakat gyűjtöttek össze, hogy majdan a Salgó vár környéki múzeumot gazdagítsák. A somoskői vár csehszlovákiai környékét északi barátaink már természetvédelmi területté nyilvánították, s most, hogy a magyar hatóságok is meghozták rendeletü- ket, a táj egységes képe, harmóniája a maga teljes szépségében és kulturáltságában pompázhat. A leendő parkmúzeumban az ide látogató turista megismerkedhet a valamikori bányászkodás szerszámaival, érdekes eszközeivel, az itt dolgozók élet- és munkakörülményeivel, a nép szokásaival. A természetvédelmi területen a fiatalok számára már épült ifjúsági tábor, hozzá modem uszoda, az úttörők számára is „alapoznak”, ahol felverhetik sátraikat. Salgó vár ormairól messze látni, múltba és jövőbe egyaránt ... ! Sz. D. Petőfi Sándor emléktáblája a várrom falán Turinba hívják énekelni, ahol három hónapra szerződik. Innét 1846-ban Bukarestbe kerül, ahonnan rövid szereplés után még az évben hazatér Magyarországra. 1846. június 8-án Temesvá- rott lép fel először, majd Pesten családi hangversenyeken énekel óriási sikerrel. 1846. július 23-án már a Nemzeti Színházban énekli Donizetti „Lindá”-jának egyik szerepét. Július 30-án Bellini „Alvajáró”-jának Amina szerepét énekli. Tudása, gyönyörű hangja, a korabeli sajtó dicséretei után még ez év augusztusában szerződést ír alá a Nemzeti Színháznál. 1850. május-júniusában a bécsi udvari operában lép fel öt estén. Az „Alvajáró”, „Lucia”, „Hugenották”, „Linda”, és „ördög Róbert” kólóra túr szerepeiben arat nagy sikert. Bécsből Lengyelország fővárosába, Varsóba megy, ahol 13 hónapon át szerepel nagy sikerrel. Varsóból az orosz cámé hívja meg. Az udvari hangversenyen különösen magyar népdalaival arat nagy sikert. Petőfi—Egressy: Ez a világ amilyen nagy... című dal el- éneklése után annyira megnyerte a cárné tetszését, hogy magas fizetéssel Oroszországba szerződtetné, ő azonban ezt nem vállalja. Hazatér Magyarországra, s újból a Nemzeti Színházhoz szerződik. Az 1854-től 1862- ig terjedő 8 év volt Hollósy Kornélia művészetének fénykora. 1852. április 21-én férjhez megy Lonovics Józsefhez, a későbbi Csanád megyei főispánhoz. Két fiúgyermeket szül. Közben telnek, múlnak az évek: Hollósy Kornélia is közeledik már 35. évéhez, mikor elhatározza, hogy visszavonul a színházi élettől. 1862. július 29-én búcsúzik el a pesti közönségtől Erkel „Bánk bán”-jában, óriási ünnepség közepette. „Sokan voltunk ott a búcsúnál — írja az egyik akkori újság —, Bánk bán Melindája egy nemzettől búcsúzott...” 1864 nyarán végleg elhagyja a fővárost, s férje dombegyházi birtokára költöznek. Utolsó nyilvános fellépése 1888. szeptember 7-re esik, mikor Csanádpalotán az első magyar színigazgatónak, Kelemen Lászlónak emlékoszlopát leleplezték, ő volt az ünnepség védasszonya. 1890. február 10-én Dombegyházán halt meg, a nagy influenzajárvány idején. Kár, hogy Dombegyházán, ahol ez a nagy művésznő, ez a nagyszerű ember élete utolsó éveit élte, legalább egy emléktábla felállításával nem emlékeztek meg róla. Balogh György
