Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-26 / 253. szám
1978. október 26-, csütörtök o A sóstói ősgyepen ezer merinó juh legel. A juhász pihenőidőben két kedvencével: a kisbáránnyal és a pulival játszik a hodály előtt Fotó: Veress Erzsi Búvárok a zsilipkapunál A közelmúltban fejezte be az MHSZ gyulai búvárklubjának munkabrigádja a bé- késszentandrási dusszasztó korrózió elleni védelem munkálatait. Feladatuk volt egyebek között a tavasszal leállított, bakokra támasztott táblák kiszedése, amit a zsilipkapu víztelenítésére használtak. Ezáltal a KÖVIZIG dolgozói a szokásos tisztítási munkálatokat is elvégezték. A korrózió elleni védelemhez mintegy 15 mázsa festéket használtak fel. A munkálatokat az elmúlt hét végén befejezték, s a búvárok átvonultak a Hármas-Körösön levő bökényi duzzasztóhoz. Itt jelenleg a hajókamra lezárása, annak víztelenítése és iszaptalaní- tása a feladatuk. Ezzel a munkával a sok millió forinttal épült duzzasztómű élettartamát 20—25 évvel meghosszabbítják. A Bö- kényben folyó munkálatok előre láthatólag november elejéig tartanak. Fillér, forint, milliók Interjú Martincsek Lászlóval, az OTP Békás megyei igazgatójával A sok kicsi valóban sokra megy, hiszen a lakosság megakarított fillérjei, forintjai megyénkben is milliókra, sőt milliárdokra rúgnak. Többek között erről kaptunk tájékoztatást Martincsek László igazgatótól, az OTP megyei igazgatóságának vezetőjétől, akit a közelgő világtakarékossági nap — október 31-e — alkalmából interjúra kértünk. — Mekkora jelenleg a lakosság betétállománya megyénkben? — A lakosság átmenetileg felesleges pénzének betétben történő gyűjtése elsődleges feladatunk — kedte válaszát az igazgató. — Jelenleg a megyében összesen 4,3 milliárd forint a betétállomány, melyet a takarékpénztárnál, a postán, illetve a takarék- szövetkezetekben helyeztek el. Évről évre egyenletesen növekszik ez az összeg. Tavaly például félmilliárd forintot meghaladó volt a betétállomány éves gyarapodása. Az említett 4,3 milliárd forint zömét, 72-73 százalékát ügyfeleink kamatozó betétben helyezték el, s ezen belül is az egy évre lekötött, 5 százalékos kamatú betét a domináló. Népszerű ugyanakkor a gépkocsinyeremény- és az ifjúsági takarékbetét is. Ez utóbbiból már több mint 14 ezret tartunk nyilván. — Tapasztalata szerint mire gyűjtenek az emberek? — Erre már abból is következtetni lehet, hogy a pénzt legtöbben egy évre kötik le: jórészt tartós fogyasztási cikkekre, lakásra, gépkocsira, lakberendezésre, és újabban üdülőtelekre, hétvégi házra szánják a pénzt. De nem kevesen különösebb cél, elhatározás nélkül gyűjtögetnek. Igen tekintélyes az így megtakarított összeg is. Számukra a legalkalmasabb az 1977. január 1-gyel bevezetett takaréklevél betétforma, amelyben egy tételben öt-, tíz- vagy húszezer forint helyezhető el. Három év után itt 6 százalékos a kamat. Mintegy 70 millió forintot kezelünk ilyen betétben. Végül hadd említsem meg a KST-t, a munkahelyi takarékossági formát is, hiszen sokan gyűjtenek így kisebb-nagyobb összeget év végi bevásárlásokra, illetve élnek a kölcsönfelvétel lehetőségével. A megyében 170 helyen működik kölcsönös segítő takarékpénztár, 30 ezret meghaladó taglétszámmal. Évente mintegy 90 millió forintot gyűjt így össze a lakosság, és ezt a pénzt év végén vissza is fizetjük. Az év közben igénybe vett KST- kölcsön 45—50 millió forint. — A kölcsönnél maradva: mekkora összegben, és milyen célokra nyújt hitelt az OTP a lakosságnak? — A betétállomány kezelése mellett ez a másik fő tevékenységünk. A kölcsön összege 3,9 milliárd forint, s ennek 90 százaléka hosszú lejáratú. A hitel zömét csa- ládiház-építésre, lakásvásárlásra folyósítjuk. Évente 3300—3500 lakás felépítéséhez, illetve vásárlásához nyújtunk segítséget, részben családiház-építési kölcsönnel, részben az általunk felépíttetett lakások értékesítésével. A rövid- és középlejáratú hitel 300 millió forintot tesz ki. Ide tartozik az áruvásárlási, személyi, mezőgazdasági termelési, és a szolgáltatási kölcsön. Az arra jogosultak lakáshoz juttatása Martincsek László megkülönböztetett fontosságú politikai, társadalmi kérdés. Ennek megoldásához államunk az utóbbi években különösen kedvező feltételeket teremtett. Jól ismert a szociálpolitikai kedvezmény, valamint az állami vállalatok fizikai dolgozóit megillető kedvezmény. Az utóbbi feltétel mellett tavaly 290 kölcsönt nyújtott az OTP. S ebben még nem szerepel a vállalati kölcsön, amit évente 480—500 dolgozónak juttat a munkahelye. Terveink valóra váltásában nagy segítséget jelent a DÉLÉP megjelenése megyénkben. Viszonylag kedvező feltételek mellett, az V. ötéves terv időszakára 1400—1500 házgyári lakás építésére kötöttünk velük szerződést. Készít továbbá OTP-lakásokat néhány Ksz is. Említettem, hogy több községben is beruházunk. Ezek közül kiemelkedő Mezőhegyes, ahol az V. ötéves tervciklusban 500 lakást építtetünk. s — A kölcsönt természetesen vissza kell fizetni. Sok-e a rossz adós, aki nem tesz eleget fizetési kötelezettségének? — Nem. A hátralékos állomány másfél—két ezrelék, tehát olyan kevés, hogy százalékban ki sem fejezhető. Főleg a rövid lejáratú hiteleknél fordul elő, hogy ügyfeleink nem fizetik vissza időben a kölcsönt. — Végül egy személyes kérdés: huszonöt éve áll Ön a megyei pénzintézet élén. Mi volt a legnehezebb ebben a 25 évben, mire emlékszik vissza? — A legnehezebb? A kezdet. A takarékpénztár megalakulását követő első esztendők nem voltak könnyűek. Akkor tizenheten dolgoztunk — most csaknem négyszázan. Azután bővült a hatáskörünk, s-ezzel nőtt a felelősségünk is. Megkezdődött a hiteltevékenység bővítése, amely egyre nagyobb szakértelmet, pontosságot követelt. Ugyanakkor jó érzés volt látni munkánk gyümölcsét, a felépített lakásokat, családi házakat. A szolgálati időm tulajdonképpen 42 esztendő; 1936. szeptember 1-én a banknál kezdtem, itt Békéscsabán, majd jogfolytonossággal kerültem az OTP megyei igazgatóság élére. Hogy a pénz forgása milyen érzékeny „politikai hőmérő”, azt 1956-ban tapasztalhattam. Az ellenforradalom kitörését követő napokban a betétesek az állománynak több mint a felét kivették a takarékból — majd 1957 első felében rövid idő alatt a pénznek több mint a háromszorosa áramlott vissza hozzánk! Akkor 20-21 millió forint volt a megye takarékbetét-állománya, s ez évről évre egyenletesen gyarapszik, jelezve a nyugodt társadalmi légkört — mondta befejezésül az OTP megyei igazgatója. Tóth Ibolya Fotó: Lónyai László A béke forradalma 3. őszirózsás katonasapkák Tisza István tehát — láttuk — elismerte a háborús vereséget. Ha ezek után valaki azt gondolja,, hogy ebből akár ő, akár a korabeli politikai vezető rétegek levonták a szükséges követkéz- tetéseket, hát az nagyot téved. Mintha mi sem történt volna, folytatták a meddő közjogi — parlamenti játékokat, miközben a politikailag legaktívabb, a jövőt és a lakosság többségét jelentő osztályok, rétegek és szervezetek — a munkásság, a Parasztság, a nemzetiségek, a progresszív értelmiség és pártjaik — nem, vagy alig képviseltették magukat az illusztris testületben. A területi integritás, sőt megnagyobbodás, s az ország feletti örökölt és legalábbis istentől származtatott uralom bűvkörében élve az uralkodó osztályok egyszerűen nem vettek tudomást az elkerülhetetlen végről. A demokratikus, antantbarát pártok, a Károlyi-párt, a radikális párt és a szociáldemokrata párt rosszul értelmezett lojalitásával, a legalitáshoz való görcsös ragaszkodásával, egyszóval tragikus tétlenségével alkalmatlan volt az események irányítására. Pedig a tömegek és az események igencsak igényelték volna a tudatos és határozott vezetést. Még Huszár Károly, a későbbi ellenforradalmi miniszterelnök is észrevette az SZDP-kongresz- szusról jőve, hogy „elérkeztünk a tizenkettedik órához! Még akik ott, azon az ülésen vezettek, azoknak sem marad a kezében a vezetés ... Vulkán felett állunk és nem tudjuk, melyik pillanatban fog ez a vulkán kitömi.” I magyar demokrácia erői Az előbb említett három politikai szervezet közül a Károlyi-párt, teljes nevén a Függetlenségi és 48-as Párt, a parlamentben jelentéktelennek látszó csoport volt, azonban függetlenségi, demokratikus és szociális programja, vezetőjének, Károlyi Mihálynak személye, s mindenekelőtt feltétlen békesürgetése és antantbarátsága a megoldás egyfajta kiútját kínálta az átlagembereknek. Károlyiék naiv bizalma az antant demokratizmusában, az úgynevezett wilsoni elvekben, illetve azoknak sajátos értelmezésében a sok- nemzetiségű Magyarország átmentésének megalapozatlan reményét keltették a tömegekben. Ugyanakkor — ahogy a kézikönyv írja — „a Károlyi-párt nacionalizmussal átszőtt pacifista programja a bajba jutott rendszer megváltoztatására, gyökeres átalakítására, de egyben átmentésére is irányult.” Vezetői — Hoch János kőbányai plébános, Lovászy Márton, Batthyány Tivadar, Búza Barna és mások — a hagyományos politikai vezető rétegeknek a háborúban nem kompromittálódott képviselői közül kerültek ki, s így a párt alkalmasnak látszott egyfajta hídszerep betöltésére. A Jászi Oszkár vezette polgári radikálisok — Szende Pál, Braun Róbert, Bíró Lajos, Purjesz László és mások — szűkkörű és elszigetelt értelmiségi vitaklubból emelkedtek váratlanul az események élvonalába. Az igen magas színvonalú korabeli baloldali értelmiségi elittel, a Társadalomtudományi Társasággal, a Galilei Körrel, a Vasárnapi Körrel, Szabó Ervinnel, Adyval és a Nyugattal való bensőséges kapcsolataiknak vonzása mellett főként demokratikus nemzetiségi programjuk további korszerűsítésével számíthattak volna sikerre egy más szituációban. Ám ők is — Károlyihoz hasonlóan — túlbecsülték az antant liberális-wil- sonista lehetőségeit és céljait, és túlságosan számítottak a Monarchia életképességének és ütközőszerepének az antant általi további fenntartására. A rezsim demokratikus ellenzékének meghatározó ereje a magyarországi szociáldemokrata párt volt. Bár soha nem volt parlamenti párt és így a hivatalos és elismert politikai életben 1850-es megalakulása óta nem vett részt, mégis tevékenysége folytán a munkásmozgalom rendőri kérdésből politikai kérdés lett. Még Gratz Gusztáv, a dualizmus és a forradalmak hivatalos ellenforradalmi történetírója is elismerte, hogy a tömegeket az 1905—1906-os kormányzati válság után már csak az SZDP volt képes az utcára vinni. Szervezte a munkásságot, komoly szocialista és osztályharcos nevelésben részesített generációkat, tömegeket és vezetőket képzett a forradalmaknak, a KMP- nek. A legfelsőbb vezetőség (Garami Ernő, Weltner Jakab, Buchinger Manó), kockázatokat kerülő opportunizmusa, a Peidl Gyula—Peyer Károly—Propper Sándor féle jobboldal szakszervezeti bürokráciásdija békeidőben, a kezdetek idején erőgyűjtésre megfelelt, ám a döntés idején, a társadalmi forradalom pillanatában már édeskevés, sőt hátráltató volt. Az előzőeknél feltétlenül magasabb és intellektuálisabb szintet jelentő centrum (Gar- bai Sándor, Böhm Vilmos, Kunfi Zsigmond, Pogány József, Landler Jenő és Varga Jenő) is tovább differenciálódott 1918-ban: a kommunistákhoz, de a jobbszámy- hoz is vezettek innen utak. Az SZDP, a szocialista tanok befolyása a háború idején egyre nőtt, bár ,a párt doktrinér és tétovázó vezetői kezéből egyre inkább a tagság tömegei felé tolódott el a kezdeményezés. Megerősödött a Párt baloldali ellenzéke is, a Vágó Béla, Szántó Béla, Rudas László és Hiros- sik János nevével fémjelzett csoport. így nem csoda, hogy 1918 októberében a szociáldemokraták voltak képesek a leghatározottabb és legérettebb követelések megfogalmazására. Az október 8-i Népszavában megjelenő 10 pont (Magyarország népéhez) pártprogramja és a pár nap múlva összeülő kongresszus a baloldal további térnyerését és a radikális szociális átalakulás ígéretét hordták magukban. 1918. október végén úgy tűnhetett, hogy ezek a tudatos szervezett erők fogják megdönteni a régi rendet és fogják teljesíteni a tömegek vágyait és óhajait. Mindenesetre maguk a tömegek tőlük várták volna a vezetést. R gordiuszi csomó megoldása Október 23-án lemondott az immár senkit és semmit nem képviselő utolsó háborús kabinet, a Wekerle-kor- mány. Másnapra virradóra a három demokratikus áramlat Károlyi Mihály palotájában megalakította a Magyar Nemzeti Tanácsot. Miközben a kulisszák mögött folytak a realitásokhoz alig kapcsolódó alkudozások az új kormányról, a lojális és határozatlan Nemzeti Tanácsnak a léte mégiscsak forradalmi cselekedet volt: a parlamenten kívüli népkormány funkcióját töltötte be, ha időnként csak eszmeileg is. A tömegek öntevékenysége nagyon megnőtt. Munkástanács és katonatanács alakult, amelyek hasonlóan más, már létező „legális” szervezetekhez, csatlakoztak a Nemzeti Tanácshoz. (Voltaképpen a kettős hatalom intézménye jött létre Budapesten.) Az úgynevezett lánchídi csatában játszott szerepétől megszeppent rendőrség is felesküdött pár nap múlva. Az utcákon állandósult a tömeg, gyűlések és felvonulások érték egymást. 29-én a nép feltörte a soroksári fegyverraktárt és fegyverkezett. A Nemzeti Tanács munkásfunkcionárius, értelmiségi és arisztokrata gentlemanjai voltaképpen nem is tudták, mi történik a városban, vagy ha értesültek valamilyen megmozdulásról, a törvényesség jegyében, provokációtól tartva rögtön leszerelni siettek azt. Csupán a katonatanács és a forradalmi érzelmű szocialista bizalmiak, mozgalmi vezetők mutattak határozottságot, bár a felkelés megindítását ők is november 4-re tűzték ki. A forradalom hamarabbi győzelme azonban egyértelműen azt bizonyította, hogy az események menetét nem a tétovázó vezérkarok, hanem az utca, a tömegek határozzák meg. I forradalom napla így érkezett el október 30-a, a döntés napja. Reggel még semmi sem jelezte a fordulatot. A hangulat ugyan izgatott volt, de az üzemekben rendben megindult a munka. S aztán megérkezett — mint 1848-ban — a bécsi forradalom híre. Egyszeriben eltűntek a K-betűs, Károlyikirályt jelképező sapkarózsák, helyükre őszirózsa került, s áradatként vonultak az emberek az Astoriába, a Nemzeti Tanács főhadiszállására. Az újonnan kinevezett miniszterelnök, Hadik gróf hatalma hivatali épületére, a Sándor-palotára korlátozódott. A karhatalom vezetői — a telefonos kisasz- szonyok szabotálása miatt — képtelenek voltak utasításokat adni a különben is teljesen demoralizált és bomló csapatoknak. Felfegyverzett munkások, fegyveresen kóborló, már régebben megszökött katonák és a katonatanács tisztjei járták az utcákat, szerveztek és lelkesítettek. Gyűlt a tömeg az Astoria körül. A szétoszlatásá- ra és a Nemzeti Tanács letartóztatásán kiküldött járőrök azonnal átálltak. A tömeg később a Keletihez vonult és megakadályozta két menetszázad frontra küldését. „Alig van civil ember, akinek kezében ne lenne fegyver. Ki puskát, ki kardot, ki bajonettet, ki meg revolvert lóbál a kezében és élteti a forradalmat, a köztársaságot” — írja egy korabeli szemtanú. A lojalitás és legalitás illúzióiig még mindig ragaszkodó, Károlyi hivatalos királyi miniszterelnöki kinevezésére váró Nemzeti Tanács azonban éjjelre hazaküldi a tömeget. A tanács tagjai közül is ki hazamegy aludni, ki marad — izgulni... A szétoszló tömeg katonatagjai útközben még elfoglalják a városparancsnokságot. A helyzetet végül a régi rendszer gyűlölt exponensének, Lukachich tábornoknak, az Astoria elleni utolsó, kétség- beesett és eleve eredménytelen támadása oldotta meg. A támadás visszaverése után a felháborodott munkások és katonák még az éjszaka folyamán megszállták a telefonközpontokat, a pályaudvarokat, hidakat, élelmiszerraktárokat, az ügyészséget. Hajnalra a forradalom éjszakáját átaludt Nemzeti Tanács arra ébredt, hogy az előző este szétszéledő tömeg újra megjelent — immár fegyveresen — a Várban, éa József főherceg, a király megbízottja nem tehetett egyebet, kinevezte Károlyi Mihályt, az utca óhajtottját miniszterelnökké. „Még kora reggel volt — írja Károlyi — amikor gyalog sétáltam a városba. Az eső elállott, a köd szétoszlott, a nap is kisütött...” , Győzött a forradalom!? Dérer Miklós iFolytatjuk) Következik: 4. A Népköz- társaság
