Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-24 / 251. szám

1978. október 24., kedd-IZHîl'jmtj A szovjet filmnapok előtt A Békés megyei Moziüze­mi Vállalat az idén is meg­rendezi a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 61. évfordulója alkalmából a szovjet filmek fesztiválját. A már hagyománnyá vált rendezvénysorozat idején, november első két hetében megyénk városaiban, köz­ségeiben — összesen 43 he­lyen — szerveznek filmbe­mutatókat, szovjet filmnapo­kat. A szovjet filmek feszti­válja alkalmából november 4-én neves színészekből és rendezőkből álló öttagú szovjet filmdelegáció érke­zik Békéscsabára. A vendé­gek, akiket a filmfőigazga­tóság és a SZOVEXPORT képviselői kísérnek, először a Békés megyei Moziüzemi Váll;. áthoz látogatnak el, majd a megyei tanács fo­gadásán vesznek részt, ezt követően a megyeszékhely nevezetességeivel ismer­kednek. Ugyanezen a na­pon este, háromnegyed hét­kor a békéscsabai Szabadság mozi emeleti előcsarnoká­ban nyílik szovjet plakátki­állítás, amelyet á SZOV­EXPORT magyarországi képviselője : Borisz Zsukov nyit meg. A megnyitón, s az ezt követő díszelőadá­son — amelyen a Sebzett madarak című filmet vetí­tik — részt vesz a szovjet filmdelegáció is. Másnap, november 5-én a küldöttség tagjai a füzes­gyarmati termelőszövetke­zet vendégei lesznek, majd a délutáni órákban utaznak tovább. A hazánkban töltött idő alatt még Budapesten és Tolna megyében töltenek néhány napot. Sarkadon nyitották meg az őszi megyei könyvheteket Október 21-én, szombaton délután nagy érdeklődés mellett került sor az idei könyvhetek rendezvényso­rozatának megnyitó ünnep­ségére Sarkadon. E rangos eseménynek a művelődési ház adott otthont, ahol Oláh Gábor, a Fogyasztási Szövetkeztek Békés megyei Szövetsége ÁFÉSZ-titkársá- gának helyettes ■ vezetője mondott beszédet. Ezt köve­tően átadta a szeghalmi és a szarvasi tanyai kollégium könyvtárának az 1500-1500 forintos könyvutalványt, a MÉSZÖV ajándékát. Ezután az idei őszi me­gyei könyvhetek jeles író­vendége, Szilvási Lajos kö­szöntötte olvasóit, beszélt életéről, munkásságáról, majd dedikálta könyveit. Szilvasi Lajos iro dedikálja könyveit Kép, szöveg: Balkus Imre ■••••••••••■■•»■•••••••••■■••••■••••••••••■•■••••••••••••■••••••■•••••••■•••••••a SZEBERÉNY! LEHEL: A RÉM Regén/ 78. — Gyorsan, gyorsan!... Megvan, az istenit neki! Maigret zsebre csapta a pipáját, s szaladt a kis em­ber után. A helyet már tolongva kö­rülállták. — Táguljunk! Tágul­junk!. .. A kis ember furakodva vá­gott utat Maigret-nek. S Maigret ismételt csaló­dása jeléül újra kikotorta zsebéből a pipát. De most nem fenyegette meg vele Sandit. Mert, noha nem vár­ta hulla az embergyűrű kö­zepén, de amit találtak, az lekötötte figyelmét. Az emberek éppen egy ter­metes kőlap odébbmozdítá- sával voltak elfoglalva, mely kőlap ekkor már csak félig takart egy rejtélyes nyílást. S e nyílás különösen azért volt rejtélyes, mert kar­vastagságú vasfonatokból ko­vácsolt rácsozat zárta el. A vasfonatokat rücskösre és vörhenyes színűre marta az idő. — Ez nem ma készült — jegyezte meg a segédmester. — Persze, hogy nem ! — kiabált Sandi, csaknem olyan vörösre hevültem az izga­lomtól, mint amily vörös volt az öreg vas. — A törökök csinálták ! Maigret letelepedett egy zuzmóágyra, nézte a mun­kát, a kövek álcájából, a rá­nőtt laza gyeptakaróból mind teljesebben kibontako­zó rácsot, mögötte az üreg titokhomályát, figyelt a be­potyogó törmelék messzeség­be vesző hangjára. Még a pipája is gondolkozott. Nem érdekelte más, mint ami vé­gett elindult: kideríteni, fel­göngyölíteni a lehető legcél­ratörőbben a bűntettet, és aligha pusztán a gyarló kí­váncsiság tartotta fogva a nagy nyomozót a különös üregnél, odázva dolgát. Maigret gondolkozott. Cse­repeket rakott össze min­denféle hallomásaiból, s a nagy nyomozók ösztönével összefüggéseket sejtett. Fogalma se volt, miért kell elidőznie e mellékvá­gánynál. Egyet azonban tu­dott, s ez a szakma paran­csa: senki és semmi sem oly ártatlan, hogy gyanús ne lehetne. Jelentéktelen apró­ságok néha a megfejtés kul­csát rejthetik. Pillanatok egy próbáról Műhelymunka a színházban Csűr ka István és Udvaros Béla beszélget a főszereplőkkel. Tamással Körösztös Istvánnal és Székely Fotó: Demény Gyula A bejáratnál neonfény : „Csendet kérünk, próba van!” Munkavilági tás a színpadon. A készülődés halk moraja. Már állnak a jelzett díszletek; sivár kór­házi szoba, fehér ágyakkal. A kellékes ruhákat, kisbő- röndöt igazít a szekrénybe. Székely Tamás és Körösztös István, a két főszereplő csí­kos pizsamában bújik a pap­lan alá. A rendező, Udvaros Béla velünk tart a nézőtér­re. Különös várakozással te­li ez a mostani készülődés, mert Csurka István, az író ígérkezett látogatóba a Dög­lött aknák próbájára. — Kezdjétek — utasít a rendező. A sötét nézőtéren csak négyen ülnek, de a sza­tirikus csurkai humor ha­marosan feledteti velünk, hogy félidős készülődés ta­núi vagyunk. A bemutató november 3-án lesz. Moór és Paál egy „kiemelt” kór­ház idegosztályán találkoz­nak a darabban. A szemel­No éppen nem „jelenték­telen apróság”, amit talál­tak, közét az ügyhöz azon­ban aligha lehetett volna rá­cióval kimutatni. Az ösztön, a szimat vetett itt cérnalán­con horgonyt pusztán, az elemi logikának is képtele­nül és nevetségesen. Aligha lehetett elképzel­ni, hogy hullát rejtettek el a rács mögé. Közein ököl, ha befért, nyitni meg ki tudja, mikor nyitották, a messzi időkben. Még a ráomlott kö­vek is összenőttek már, kö­zeik begyapjasodtak az oda­telepedett humuszon. A kő- és gyeptakaróból épp csak kikandikált a vas, a rács két- három sötét szeme. A kövek alján is, amikor el­mozdították, nedves földré­teg volt, puhatestűek nyü­zsögtek benne. Sandi tábori ásója mohó fürgeséggel működött a „tö­rök” vasrács kiszabadításá­nál. Maigret merőn nézte, és intenzíven pöfékelt. Ekkor árnyék borult a pi­pára, onnan lecsúszott a nyorpozó csizmájára. Ma­igret felnézett, s egy kord­nadrágot látott. Furcsállta, hogy inog-binog a nadrág, finoman rezeg, mintha szel­lőben száradna valamely kötélen, noha teljes szél­csend volt. A nadrág mögött más nad­rágok is gyülekeztek, szin­tén kordanvagból. Valameny- nyien emberek voltak, a leg­elsőben személyesen Králik Franyo. — Van valami? — kér­dezte Maigret. Franyo képe barázdáltabb és cserzettebb volt annál, lenzős, baloldali dogmatiku­sok és az utolsó leheletükig reakciósok mutatóba maradt példányai ők. Valaha veszé­lyes, robbanásra kész aknák, akiket szerencsére hatástala­nított a társadalom, s akik ma már inkább csak nevet­ségesek. Körösztös és Szé­kely látható élvezettel lu­bickolnak a szerep nyújtotta lehetőségekben. Mi, a közön­ség első képviselői remekül szórakozunk. A próba máso­dik negyedére érkezik az író. Csendben leül, s noha vakít a színpadi fény, min­denki észreveszi jöttét. A többi színész is: Fodor Zsó- ka, Kárpáti Tibor, Mátyás Jolán, Csiszár Nándor és Dózsa Erzsébet. — Ha nem tudnám, hogy két hét van a bemutatóig, el sem hinném — mondja a szünetben a köré gyűlő sze­replőknek Csurka István. — A szövegtudás jó, a figurák készen vannak, már csak ap­semhogy színváltozásait ér­zékelni lehetett volna. Pedig alighanem elpirult most. míg elébb sárga volt inkább, kifogyván a vér az arc med­reiből. Pislogása jobban árulkodott. Esett ebből min­denfele, leginkább a kis em­ber ásójára, éppen csak Maigret-nek nem jutott be­lőle. — Nekünk muszáj menni haza. — No?—ámultel Maigret, úgy tett, mintha elámulna. — Hát erre nem kíváncsi­ak? Mi sül ki ebből? — Kíváncsiak vagyunk mink... — Engedelmesen szólott Franyo, izzadta a szót. A szemét meg leszegte az időrágott vasra. Maigret nézte az atyafi nadrágját, gyönyörködött a kord remegésében. „Alapo­san reszket a lába szára — mondta magában elégedet­ten. — Már ezért megéri a dolog.” — És minek kell haza­menni? — kérdezte a pipá- sok ősnyugalmával. — Muszáj az... Vizecske kell adni állatnak. Hátulról is segítették: — Sír ólba. Kéri enni. — Idő mikor jön, annak enni kell. Maigret mind meghallgat­ta ezt az egyhúrú sirámot. — No, hát nem eszik olyan forrón. Az asszony majd ad neki. — Intett: csücsüljenek csak le! De a parasztok nem eresz­kedtek a fűbe. Nyugtalan álldogáltak ott és meglehe­tős szerencsétlenül. (Folytatjuk) ró finomítások kellenek. Természetesen nem érett még a produkció, de 14 nap biztosan elég lesz a kidolgo­záshoz. A színészek várják a bí­rálatot, az értékelést, a jó tanácsot az alkotótól és sen­ki nem megy el elégedetle­nül. így csupán pillanatokig beszélgethetünk az íróval az íróról. — Szinte egy időben játsz- szák majd a békéscsabai és a szegedi színházban a Dög­lött aknákat. Szeretem ezt a darabomat, jó újra színpa­don látni. Amikor egy-egy előadás alakulását figyelem­mel kísérem, mindig tanu­lok a színészektől, a rende­zőtől. Ilyenkor esetleg vál­toztatok a darabon, vagy a következő színmű írásánál használom fel a tapasztala­taimat. Néhány gondolat a mostani munkámról: a Víg­színházban készülnek az új bemutatómra. Házmestersi­rató a darab címe. Áprilisban a moszkvai nagyszínház a ma- 7 ;yar dráma hetén játssza ! majd az Eredeti helyszínt. A ■ filmforgatókönyv-írás is ked- I veit műfajom, a tévében pe­■ dig most készül Dömölky ■ János rendezésében az Egész ; napos riport című tévéjáté­• kom, amely kicsit abszur- ! dán egy agymosó intézetben : játszódik. A könyvkiadón 5 múlik, hogy mikor kerül az ■ olvasó kezébe a gyűjtemé- : nyes kötetem. A Magyar j Nemzetben másfél—két év ■ alatt megjelent tárcáim ke­• rülnek majd bele. Az őszi megyei könyvhe­■ tek alkalmából meghívtak ! Békés megyébe is. A vész- S tői találkozót úgy egyeztet­■ tűk, hogy november 2-án • már a Döglött aknák főpró- ; báján itt lehessek, és persze • a bemutatón is. Mikrofonhang sürgeti pró- ! bára a szereplőket, miköz- : ben a rendezővel beszélge- ; tünk. •— Már tavaly is ter­• veztünk Csurka-bemutatót, s ; most végre megérkezett ■ Csurka a békéscsabai szín­■ házba — mondja Udvaros ! Béla. — Az előadásunknak ■ mindenképpen javára válik, ! ha az író odafigyelését, je- ! lenlétét már félidőben érzik • a színészeink. A hatástala­■ nított Döglött aknákat meg- : érti majd a közönség, a ma­■ gunkat, környezetünket is ■ bíráló gondolatokon pedig I jókat nevetünk. Ez a neve- S tés, a kinevetés nem ma- !• radhat hatástalan. Egyszín­• házi hír, amely várhatóan S csemege lesz : a szegedi ■ színház Döglött aknák pro- ; dukciójával előadáscserét S tervezünk. így a békéscsa- ; bai közönség egyszer a sze­■ gedi előadással is találkoz- : hat, mi pedig a szegedi kö­■ zönséggel. Bede Zsóka KÉP­ERNYŐ Mostoha Minden bevezetés nélkül álljon itt a puszta tény: az elmúlt héten a televízióban egyetlen költészeti műsor sem volt. Se kicsi, se nagy, még egy ötperces sem. A világ- és magyar irodalom egyetlen verse sem hangzott el, se klasszikus, se modem nem jutott szóhoz a két csa­tornán, pedig az egyik reggel nyolctól majd éjfélig sugá­rozza műsorát, a másiknak is tetemes az adásideje. Ettől eltekintve a műsor .szinte mindent felölelt. A délelőttök az iskolatévé és az ismétlé­sek jegyében teltek el, dél­utántól kezdve pedig kiszí­nesedtek az adások, és kiala­kult az a sokféleség, amit a műsorszerkesztés azzal a szándékkal állít össze, hogy mindenki megtalálja benne a magáét. Nyilván meg is ta­lálta, hiszen válogatni lehe­tett a dokumentumfilmek, kisebb-nagyobb ismeretter­jesztő, politikai, művészeti, műszaki, közgazdasági adá­sok; zenés és énekes szá­mok; a sport- és riportmű­sorok, s játékfilmek között. És ez még nem minden. De ennyi is elég a választék ér­zékeltetéséhez. A filmekből a csúcsot a szombati műsor ér­te el: négy játékfilm ment, elosztva délelőtt, délután, este és éjszaka között. A ní­vót ne feszegessük, az egész­ről csak annyit, örök rejtély marad a Chaplin-revü éjfél körüli időpontja. De most nem ez az érdekes. Ott tartunk, hogy ránézti- ben mindenki kikereshette a neki legjobban tetszőt; de ha ez igaz lenne, akkor nálunk senki sem szereti a verset, nincs közönsége a lírának, de ez nyilvánvalóan nem felel meg a valóságnak. Nemcsak azért, mert Magyarország lí­rai „nagyhatalom”, mindig is ez volt az erősségünk, a nagyvilág felé is először köl­tészetünk tört utat magának, és ez nem véletlen. Az iro­dalomra és azon belül a lí­rára is vonatkozik — mint minden más művészeti ágra —, hogy nem létezhet közön­ség nélkül. Csak akkor él, virul, ha eljut az olvasóhoz, az élvezőhöz. Nyomtatásban, élőszóban. Ha van rá igény. S az utóbbi évtizedek példáz­zák legjobban, mennyire van, mennyire megszaporodott a költészetet kedvelők, szere­tők tábora. Talán nincs is hivatásos színész, akinek re­pertoárján kedvenc költői ne szerepelnének, és soha nem volt ennyi amatőr vers­mondó hazánkban. És a leg­fontosabb: soha ennyi vers­kötet nem látott napvilágot, s szinte mind napok alatt gazdára talál. Ha valamin le­mérhetjük a közművelődési szint emelkedését, ezen bíz­vást. Persze elbizakodottság­ra nincs ok, sokan vannak még, akik az iskola után el­szakítják a költészethez fű­zött — kötelező — szálakat, olyanok, akiket biztatni kel­lene, vagy inkább felnőtt fejjel megnyerni a versek szépségének. Kétszeresen indokolt tehát a líra műsoron tartása a te­levízióban: egy meglevő és egy lappangó szükséglet ki­elégítése, amit nem lehet — nem szabad — félretenni, és csak egyes alkalmakkor elő­venni mintegy mutatónak. Egy ekkora és ilyen hatal­mas hatósugarú közművelő­dési intézmény nem kezelhe­ti mostohagyerekként a lí­rát. Nem arról van szó, hogy sznob módjára csak az elit­nek készülő adásokkal je­lentkezzen, hanem egészsé­ges arányokat teremtve, he­lyet kapjon műsorában min­den, ami a kultúrához tarto­zik. Márpedig ez költészet nélkül elképzelhetetlen. Nem egy egész héten át, de talán naponta sem. Vass Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents