Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-10 / 214. szám

1978. szeptember 10., vasárnap o I ..... ' ' ' —'— ■ mínímagazín „Többen, jobban, felelősen, vidáman Ï” n távolság: 24 ára (VI.) Július 28-a van, a VIT első napjára ébredtünk. Fu­tótűzként terjed a jó hír: az egész csapat mehet a VIT ünnepélyes megnyitójára. Most már ez a legfontosabb mindenki számára : izgatott készülődés a várva várt ese­ményre. 13.30-kor már autó­buszokban ülünk, kezünkben a turistakártya, a meghívó (még a boríték is számozva van), irány a Latin-amerikai stadion. Az utcákon hatal­mas tömeg, mindenki inte­get nekünk, még a szolgála­tos rendőrök is. A stadion 5. számú kapuján lépünk be, a meghívókat, sajnos, le kell adnunk. A mi helyünk a díszelnökségtől balra, a szovjet turistacsoport mel­lett van. A stadionról az el­ső benyomásunk, hogy na­gyon ízlésesen van dekorál­va, a lelátók felett a nem­zetek zászlói lobognak, az elnökséggel szemben a ku­bai fiatalok százainak élő­képe, amely most a VIT emblémáját mintázza. Az ünnepség előtti félórás tró­pusi felhőszakadás csak egy pillanatrá ijeszt meg ben­nünket, a zenekar játszani kezd, és tízezrek ajkáról hangzanak el a jelszavak. A rendezők percek alatt ha­talmas fóliával terítik le a stadion gyepszőnyegét, majd az eső elálltával ugyanilyen gyorsan eltávolítják. A mintegy 45 ezer fiatal óriási tapssal fogadja az el­nökség tagjait, köztük dr. Fidel Castro Ruz elvtár­sat, a Kubai Kommunista Párt első titkárát, állam- és kormányfőt. Az ünnepség a korábbi fesztiválokat rende­ző országok zászlóinak be­vonulásával kezdődik, majd megszólalnak a fanfárok, és az NDK, majd Kuba lobo­gója következik. Ezután ke­rül sor a delegációk felvo­nulására. Nagy taps, megkü­lönböztetett figyelemmel fo­gadja a szocialista országok küldötteit és a felszabadulá­sukért küzdő fiatalok képvi­selőit. A DÍVSZ elnökének köszöntője után Raul Castro elvtárs mond rövid beszédet, majd kezdetét veszi a spor­tolók látványos bemutatóso­rozata. Azt hiszem, nem va­gyok egyedül véleményem­mel; engem az kapott meg legjobban, amikor katonák ölükben hozták be a kis­gyermekeket, majd körbe­vették őket, amíg bemuta­tójukat tartották. Közben az élőképek sokasága váltja egymást: a béke, a szolidari­tás, barátság és sok más jel­kép. A megnyitó ünnepség 6 órán keresztül tart, de fá­radtságról senki nem pa­naszkodik. Mindenki érzi, hogy egy életre szóló élmény részese. A VIT-láng, amelyet Juantorena gyújtott meg, lo­bog: megkezdődött a XI. Világifjúsági és Diáktalálko­zó! Amíg a stadionból való szervezett kivonulás tart, a még bent lévők folytatják a közös éneklést. Mi a szov­jet turistacsoporttal dalo­lunk. Közben igazi baráti- találkozó-hangulat alakul ki, kórusban kiáltjuk: „KISZ- KISZ, Komszomol, Druzsba, Barátság!” Hajnal van, mire hazaérünk, s bizony egyi­künket sem kell elringatni. A fesztivál másnapján Ha­vanna utcáit járjuk. Min­denütt jelvény- és cím­csere, kubai gyerekék alá­írásokat gyűjtenek. A következő nap délelőtt ismét jólesik a pihentető fürdés. Ebéd után útrake­lünk, ezúttal autóbuszstop­pal indulunk a városba. A Pinar del Rio-i „Antillas” együttes buszába kérezke- dünk fel, s nem bánjuk meg, mert a 25 km-es utat végigénekeljük, zenéljük. A Capitoleum előtt szállunk ki, megnézzük a szolidaritási- plakát-kiállítást. Utána va­csora következik. Azt már tudjuk, hogy az 1830-as ét­teremben, csak azt nem, ho­gyan jutunk oda. Minden­esetre beállunk az egyik buszmegállóba, és érdeklő­dünk. Egy kedv« kubai kis­lány udvariasan útbaigazít, szálljunk csak fel a 82-es járatra, az pontosan ott tesz majd le bennünket. Eddig rendben is lenne a dolog, a probléma az, hogy már a negyedik 82-es busz robog el mellettünk dugig tele uta­sokkal. Ekkor a kislány se­gítségünkre siet, másik busz­ra szállunk vele együtt. Este a szovjet turistacso­porttal a Grúzia nevű ha­jón találkoztunk. Kedvessé­gükre jellemző többek kö­zött, hogy saját autóbuszai­kat küldték értünk. A ku­baiak, az utca népes forga­taga pedig azt hiszi, hogy a buszokban szovjet fiatalok ülnek. Olyan integetésben, éljenzésben volt részünk, hogy csak lépésben tudtunk haladni. A hajó bárjában kellemes hűvös és tánczene­kar fogadott bennünket. Ne­kem az a tizenhárom szőke szovjet kislány tetszett a legjobban, akik nemzetisé­gük táncát mutatták be, majd a műsor után velünk együtt táncoltak. Minden­esetre a nálam levő VIT- kendőt az egyik csillogó, kék szemű, szőke szovjet kislány nyakába kötöttem. Kubában tartózkodásunk utolsó két napja pihenéssel, csomagolással telt el. Na­gyokat fürödtünk a tenger­ben, élveztük a napsütést. Eközben volt alkalmam teljesíteni a Békéscsabai 9. sz. Általános Iskola úttörői­nek megbízatását; átadtam levelüket és albumukat a kubai KISZ KB munkatár­sának. Osvaldo megígérte, hogy továbbítja mindezt egy havannai iskolának, amely szintén a mártírhalált halt kubai tanító, Conrado Be­nitez Garcia nevét viseli. Elérkezett, a búcsúvacsora ideje, ki tudja mikor eszünk legközelebb friss ananászt? A tábor összes dolgozója je­len van, a zenekar is, amely annyi kellemes dallamot ját­szott nekünk. A búcsú szo­morúsága és a hazatérés örö­me keveredik bennünk. S egyszercsak vége, elindulunk a repülőtérre. A csomagok feladásával, az útlevél- és vámvizsgálattal hamar vég­zünk, máris bent vagyunk a tranzitváróban. Utolsó cen- tavóinkat sörre és hűsire cseréljük. Közben szemünk a leszállópályán, várjuk az Aeroflot ID—62-es külön- gépét, amellyel a minket váltó turisták érkeznek. Azt hiszem, így még nem örültünk ismerőseinknek, elvtársainknak. Gyors infor­mációcsere, ők a kubai él­ményekről, mi a hazai ese­ményekről tájékozódunk. Közben segítünk kitölteni a szükséges nyomtatványokat, s persze elfogyott magyar cigarettakészletünket igyek­szünk feltölteni. Pontosan reggel 6 óra van, mikor repülőgépünk kigurul a felszállópályára. Még 24 óra, és újra itthon vagyunk! Kibédi-Varga Lajos (Vége) ÚJRA FELCSENDÜLT — augusztus utolsó napjaiban — a váci találkozó kedvelt dala a „Száll mindenütt az ének...”, amikor régi is­merősként, újból üdvözöl­hették egymást azok a fiata­lok, akik a IV találkozón is részt vettek, képviselhet­ték társaikat. Az ifjúveze­tők V. országos találkozó­jának vendéglátói a KISZ Csongrád megyei bizottsága és a Magyar Úttörők Szö­vetségének Csongrád me­gyei Elnöksége, a helyszíne pedig Szeged volt. Az or­szág úttörőcsapataiban és úttörőházaiban tevékeny­kedő 25 000 ifjúvezető 200 küldötte Szegeden kívül megismerkedett Csongrád megye más területeivel is. így voltak Makón, Üllésen és Szentesen, ahol sok lel­kes és felkészült fiatal fo­gadta őket. Az országos elnökség fél ével az úttörővezetők VII. országos konferenciája előtt hívta össze az ifjú vezetőket, hogy a tapasztalatok ösz- szegezésével segítséget, út­baigazítást adjon valameny- nyi ifjúvezető további mun­kájához, és ezzel együtt az ifimunkával kapcsolatos kérdéseket, ajánlásokat fo­galmazzon meg a VII. kon­ferencia számára. A találko­zón több munkacsoport­ban cseréltek véleményt az ifik, ajánlották jól bevált módszereiket. Megyénket 12 ifjúvezető képviselte, ők elvitték azo­kat a kéréseket, ötleteket, A hozzá nem értők szá­mára egyik fölszántott föld­darab olyan, mint a másik. De a szakember — jelen esetben Tóth László, aki idestova nyolc éve ül a trak­tor kormányánál — messzi­ről látja: ezt szépen, lelkiis­meretesen szántották, amaz meg csupa barázda, egyenet­len, csúnya munka. Mert a szántásnak is, mint minden mesterségnek, százféle a fortélya. Tóth László, azele- ki Lenin Tsz húszegynéhány éves dolgozója jól ismeri ezeket a fortélyokat, mester­fogásokat, bizonyára erre az oklevele is. A díszes papír arról tanúskodik, hogy a KISZ-bizottság által meg­hirdetett idei járási szántó­versenyen, amit nemrégiben a sarkadi Lenin Tsz-ben rendeztek, első helyezést ért el. Tavaly szintén ő bizo­nyult a legjobbnak a szántó­versenyen, és a betakarítási versenyen egyaránt. — Milyen volt a mostan* verseny? — Elég nehéz — válaszol­amelyek a megyei találko­zón elhangzottak. Mindent megtettek, hogy jól képvisel­jék idehaza maradt társai­kat. A munkacsoportokban végzett kiváló munkájuk el­ismeréseként Csöntör Jó­zsef és Szél István ifjúve­zetői emlékplakettet kapott. A 12 küldött mellett meg­hívottként 7 orosházi ifi — az Együtt — egymásért! Klubból — az „Ifilabirin­tusban” dolgozott, ami nem volt más, mint próbá- zási lehetőség az ifik szá­mára. ITT IS SOK-SOK hasz­nos ötlet született arra, hogy milyen ifjúvezetői megbíza­tásokat adjunk, hogyan old­juk meg a vezetői felada­tok ellátására való felkészí­tést és képzést, hogy ennek milyen munkaformái lehet­nek. Sokunkban megfogal­mazódik a kérdés: Mit je­lent ma, 1978-ban ifjúveze­tőnek lenni? Erre a választ egyik ifjúvezető társunk így fogalmazta meg: „Alig múlt egy-két éve, hogy magunk is őrsvezetők, rajtitkárok, úttörőtanács-tisztségviselők voltunk. Jól emlékszünk még az akkori munkára, s jól emlékszünk arra az ifjúvezetőre is, akivel akkor együtt dolgoztunk, s aki akkor példaképünk lett. Kö­vettük, és ma már mi csi­náljuk azt, amit ő. Ám az úttörők között ott maradtak ötödikes, hetedikes, nyolca­dikos társaink, akikkel úttörőként még együtt ját­szottunk, vettünk részt a ja —, mert az a Sarkad kör­nyéki talaj nehezebb, kötöt- tebb, mint a miénk. Kétórá­nyi időt kaptunk, s külön pontozták a nyitó- és záró- borozdát, a szántás mélysé­gét, egyenletességét. Végül is a százból kilencvenkét pontot megszereztem. Szép kristáiyvázát kaptam, nagyon örült neki a feleségem, én meg inkább a győzelemnek. Mert úgy vagyok mindennel, ha belekezdek, szeretek első lenni. Munkában, tanulás­ban, versenyben egyaránt. Különben gyakorlat és elmé­leti tudás kérdése, no meg persze a lelkiismeretességé, hogy hogyan dolgozik az em­ber. Mert a versenyen is például kimértük azt a 40 méter széles, és 100 méter hosszú parcellát, aztán elő­ször is ki kellett számíta­nom, hogy hat forduló után az utolsó ekefej a karóval egyvonalban szántson. Ha a kezdést rosszul számítom, elrontottam az egészet! Eb­ben az esetben például a széltől befelé számítva 9,80 kalandokban. A velük kiala­kult személyes, baráti kap­csolat most is fennáll, ha valamiként megváltozott tartalmakkal is, mert ve­zetjük, fejlesztjük, neveljük a gyermekeket.” Mennyire valósulnak meg ezek a gondolatok a veze­tői munka mindennapjai­ban, mit lehet és kell ten­nünk, hogy egyre több ifi ismerje, tudja, hogy hogyan lehet igazán ifjú-barát-veze­tő? A találkozón rengeteg ötlet kapott nyilvánosságot, a munkacsoportok beszá­molóiból kitűnt, hogy a kül­döttek felelősséggel dol­goztak. Az úttörőszövetség köszönetét Nemes Péter, a szövetség titkára tolmácsolta az ifik eddigi munkájáért. Kérte őket, továbbra is dol­gozzanak példamutatóan, terjesszék a jó módszereket, mert ekkor mindenhol meg­becsült lesz az ifjúvezetői munka, s akkor vidáman, felelősen, jobban, többen végzik ezt az igazán szép KISZ-megbízatást. A TALÁLKOZÓ az ifjú­vezetők báljával ért véget, de még ezelőtt Zsiák Já­nos, Békés megye küldötte kapott szót. Megköszönte a nagyszerű vendéglátást, a felejthetetlen három na­pot, majd meghívta az or­szág legjobb ifjúvezetőit a VI. találkozóra amelynek házigazdája — 1980-ban — megyénk lesz. Rajtunk a sor, hogy bizonyítsunk! méternél kellett kezdeni a négyfejű ekével. — Jól ismeri a gépét? — Természetésen. Jó gép — mint amilyen az enyém is, a Rába, meg a Claas Dominátor, amivel betakarí­táskor szoktam dolgozni, korszerű, nagy teljesítményű masinák. Öröm velük bán­ni, meg könnyebb is a mun­ka. Az ember szánt, közben hallgatja a rádiót, így gyor­sabban telik az idő, és köz­ben sok mindent hall, tanul is az ember. A fülke légkon­dicionált, hangszigetelt, egy­szóval kényelmes. A régi Hoffereket csak hallomásból ismerem, azt mondják, égés föld a különbség. — Hol tanulta a szakmát? — A kétegyházi mezőgaz­dasági szakmunkásképzőben végeztem, 1970-ben. Tízen vagyunk testvérek, hát minél előbb keresni akartam. Ha­mar megszerettem ezt a szak­máimét, szeretem az ara­tást, kukoricatörést is, jó érzés látni, ahogy telik a tartály, de azért legjobban szántani szeretek. Valahogy a szántás mindig az újnak a kezdetét jelenti. Persze, ha szépen, lelkiismeretesen , végzem a dolgom, akkor las­sabban haladok, márpedig mi normában dolgozunk. De azért csak igyekszik az em­ber, hogy ne arról legyen közismert, milyen csúnya munkát hagy maga után! — Továbbtanulásra nem gondol? — Éppen most a nyáron érettségiztem az orosházi mezőgazdasági szakközépis­kolában. A traktorosiskola manapság már kevés, halad­ni kell a korral. A gépek fej­lődnek, muszáj lépést tar­tani, hogy bánni tudjunk ve­lük. És az se árt, ha a vi­lágról minél többet tudunk, mert csak akkor lehet vi­tatkozni. véleményt monda­ni. A beszélgetés vége felé szóba kerülnek a tervek is. A fiatal traktoros jövőre nagy fába vágja a fejszét: családi házat épít, és szeret­né letenni a technikusi mi­nősítő vizsgát is. Akik is­merik, úgy mondják, meg is lesz — mindkettő... Tóth Ibolya Szeptemberi diákpanasz Zoli, aki most lépett be a gimnazisták táborába, me­sélte: — Hallgattam a rek­lámra, és még a nyár elején megvettem az első évfo­lyamra szükséges tanszerei­met. Bár ne tettem volna! Kedden, az első tanítási na­pon derült ki, hogy szinte használhatatlan minden fü­zet, segédeszköz. Vagy az is­kolában, vagy a papír- és írószerboltban vertek át. A tanulság persze egyértelmű: a következő nyáron inkább várok, s szeptember első napjaiban állok sorba, mert az akkor is olcsóbba kerül... De nemcsak a középisko­lások szájából hallatszik ef­féle panasz, hanem a kis­iskolások szüleitől is. Az ok 'pedig ott keresendő, hogy az iskolai tanszerigényt nem ismeri meg időben a keres­kedelem. .. Egy diákfüzetcsomag át­lagos ára évfolyamtól füg­gően 30 és 200 forint között van. Egy kétgyermekes csa­ládot alapul véve — mind­ehhez az iskolaköpenyeket, a táskákat, az egyéb, első tanítási napon bejelentett költségeket is ideszámítva — a tanévkezdés a szülőket két és fél, háromezer fo­rinttal terheli meg. Miért kell tehát ezt a jelentős ará­nyú kiadást tovább és nem indokoltan növelni? „Többféle rajztáblát, víz­festéket, pasztellkrétát is le­het kapni. Bárcsak egyféle lenne a kereskedelemben! Akkor nem kellett volna mindent többszörösen meg­vásárolnunk a két gyerek­nek!” — panaszkodott egy anyuka. Mert a rajzszakos tanár — bizonyára indokol­tan — tiltja növendékeit a rajzlapot önműködően befo­gó táblától, csak a csehszlo­vák márkájú pasztell­kréta használatát engedélye­zi. S amit megvásároltak? Marad az asztalfiókban. Mindezek bosszantó, de nem vízválasztó problémák. S ha a megoldás lehetősége­it kutatjuk, akkor jövünk rá, hogy könnyen megoldhatóak. Ehhez pedig az lenne szük­séges, ha például a Békés megyei Univerzál Kiskeres­kedelmi Vállalat, az AFÉSZ- ek a tanszervásár előtt pon­tosabban informálódnának az illetékesektől, az isko­láktól, illetve a tanácsi mű­velődésügyi osztályoktól. S mi több: az iskolai tanszer­követelményeket a lehetőség szerint a jogos igény, a kor­szerű oktatás szükségletei alapján szabnák meg. N. L. >z Ifjú­kommunista, a KISZ Központi Bizottsá­gának elméleti, politikai és módszertani folyóirata leg­frissebb számában sok tar­talmas, hasznos olvasnivalót kínál. Ezek közül most De­ák Gábornak, a KISZ KB titkárának „A feladat: dön­téseink következetes végre­hajtása” című cikkéből idé­zünk figyelemfelkeltésül né­hány sort: „összegzésként: az elmúlt két év fő tenden­ciájából és a tavaszi idő­szakból levonható legfonto­sabb tapasztalat az, hogy a IX. kongresszus határozatai a KISZ-tagság cselekvő egyetértésével találkoztak, szervezeteink eredményesen dolgoznak végrehajtásukon. Jó alapról léphetünk tehát tovább, tennivalóink világo­sak, feladatunk továbbra is az érvényes döntések követ­kezetes végrehajtása.” Gonda Géza „Szeretek szántani”

Next

/
Thumbnails
Contents