Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-08 / 212. szám

^ 1978. szeptember 8., péntek 1 1 TCl Ábécé A szó elszáll, az írás megmarad — már a rómaiak idején is élt ez a nézet: adás-vételi szer­ződést, kölcsönt, ajándéko­zást, végrendeletet csak írásban tekintettek hiteles­nek. Az írásismeret rangot jelentett, sőt megélhetést is. Egy példa erre: az antik ke­reskedelem nem kevesebb írnokot tartott el, mint ha­jóst. A betűvetés hatezer éves tudomány, mely a társadal­mak kultúráját megőrizve nemzedékről nemzedékre szállt ; agyagtáblákra vésve, papiruszra, pergamenre, kó­dexekbe írva — ékírással, hieroglifákkal, a görög és a római ábécé betűivel... Ma már annyira természetesnek tartjuk, mintha velünk szü­letett volna, s az írástudó embernek eszébe sem jut, hogy mekkora kincs birtoko­sa. Pedig egészen a közép­kor végéig egyházi kiváltság volt az írástudás, s talán nem is túlzunk, ha azt mond­juk, hogy csak napjaink em­bertípusának vált jellemzőjé­vé a betűvetés ismerete. A tények is- igazplják: 1880­ban még a régi Magyaror­szágon a tanköteles kort meghaladó lakosságnak több mint felére terjedt ki az analfabétizmus, de még 1920- ban is a hat éven felüli la­kosságnak 15,2 százaléka volt írástudatlan. Jelenleg 1,5 százalékra tehető nálunk az analfabéták aránya. A Szovjetunióban is rend­kívül nagy eredményeket értek el ezen a téren: 1897- ben még a lakosság három­negyede volt analfabéta, ez a szám 1939-re 18,8 száza­lékra csökkent, s jelenleg megszűntnek tekinthető. Ha­sonlóan jó a helyzet a többi szocialista országban is. Ugyancsak a múlté már az írástudatlanság az egyes fej­lett kapitalista államokban is — Svájcban, NSZK-ban, Svédországban —, de Olasz­ország, Törökország, Portu­gália még nem dicsekedhet az „író-olvasó nemzet” jel­zővel, hisz náluk még meg­lehetősen nagy az analfabé­ták aránya. Például az utóbb említett országban 35—40 százalék. A fejlődő országok­ban rosszabb a helyzet. In­diában a népesség mintegy 80 százaléka, Iránban 65 százaléka írástudatlan, Bra­zíliában pedig csaknem a fél lakosság nem ismeri az ábécét. Több mint egymilliárd analfabéta él földünkön. Az írástudatlanság leküzdése te­hát ma is az emberiség egyik fontos, megoldásra vá­ró társadalmi — ezen belül kulturális és szociális — problémája. Épp ezért 13 évvel ezelőtt az UNESCO Teheránban összehívott vi­lágkongresszusán szeptember 8-át az alfabetizálás nemzet­közi napjává nyilvánította, s azóta minden esztendőben e napot világszerte az írástu­datlanság elleni küzdelemnek szentelik. A világstatisztikához mér­ten jó a helyezésünk, kö­szönhető a széles körű tár­sadalmi összefogásnak, mely közoktatásunk irányításával a tanácsok, az üzemek ré­széről megnyilvánult. Sokat tették a közösségek, a szo­cialista brigádok, a városi és községi tanácstagok, mert fel tudták ébreszteni a tudásvá­gyat azokban is, akik addig szégyenérzésből vagy kö­zömbösségből maguktól nem jelentkeztek, hogy pótolni akarják a fiatalkori mulasz­tásokat. Elismerés jár a pe­dagógusoknak is kitartó, tü­relmes munkájukért. Nekik köszönhető, hogy évről évre egyre többen sajátítják el az alapismereti tanfolyamokon az általános iskola I—IV. osztályának tananyagát. Ta­valy 3485-en kaptak itt bi­zonyítványt, s az idén vég­zettek száma is meghaladta a háromezret. Nagy részük folytatja tanulmányait a dol­gozók esti iskolájában. ' M égsem lehetünk elé­gedettek, mert az 1,5 százalék ugyan kevésnek tűnik, de 128 ezer analfabétát jelent. Sok köz­tük az idős ember, akadnak azonban fiatalok is, kiket környezetük, családjuk zár el „a szellem napvilágától”. Felkeresésük, meggyőzésük nem könnyű népművelő fel­adat. Vállalni kell mégis, mert csak így találhatják meg helyüket a társadalom­ban. Beilleszkedésük vala­mennyiünk érdeke. H. A. SZEBERÉNY! LEHEL: A RÉM Regény 39. A két ember ugyan sem­mit se szólt, hiába is kér­dezősködtek tőlük. Majd csak az egyik vetette oda a foga közül, amikor már na­gyon szorongatták : — Megtámadták. Az er­dőn. De többet nem mondott, mert a másik ránézett erő­sen. Mégis tudott a nép min­dent. S már morajlott az egész tér. A férfiak morogtak, az asszonyok jajgattak. Mint a víz, mikor borzongva gyűrű­zik. — Megtámadta a katona! Egy asszony a szélen meg­kérdezte: — Nem láttam, kinek a gyereke. — A Hanuskáéké. — Szóljanak az anyjának. — Gyárba van. — S az apja? — Építkezésen. — Hogy kerül ez oda? — Hát vízhordó, nem tu­dod? — Ja, értem. Nem volt nehéz érteni. A kőbánya ott volt az erdőn, fél óra járás a szurdoktól, melyet a nép elkerült, és Pokol Tornácának neve­zett. Ez mindent megmon­dott. Az emberek hangja felin- dultságtól reszketett. — Hát már a gyereket is megtámadja? A gyereket felvezették a lépcsőn. A hivatalsegéd minden hivatali tekintélyét latba vetette, hogy távol tartsa, s némileg visszaszo­rítsa a mögöttük felnyomu­lókat. — Hagyjuk szabadon az utat! — kiáltotta. — Meg­tudnak mindent úgyis. A külső szobában egy fiatalasszony ült az íróasz­tal mögött, a titkár. Ijedten ugrott fel a székről. Szólni is elfelejtett, csak a szemé­ben repdesett a riadt kér­dés. Keze viszont rögtön tudta, mit kell tenni, s már tolta is a széket a gyerek alá, kinek falfehér feje rán­gatózni kezdett, s némileg elalélt. Az asszony poharat raga­dott, s a vízcsaphoz ugrott. A beszédesebb bányász aztán megszólalt: — Behoztuk — mondta. Majd hozzátette: — Megtá­madták. Az asszony vízzel itatta a gyereket. Tarkóját, ha­lántékát dörzsölte. S köz­ben a gyanús zajra kijött a tanácselnök. — Mi történt? — nézett furcsán a szelíd kék szemé­vel. Rögtön látta, hogy az öreg bányából valók, mely községi tulajdon, és tulaj­képpen már régen nem üze­Első hangverseny a zenei világnapon Próbán a Bartók vegyes karnál Az idény kezdő első próbán. Karnagy: Rázga József Nem a legzavartalanabbul kezdte életét a békéscsabai Bartók vegyes kar. Rázga József, a zeneiskola igazga­tója már Budapesten, szak­mai körökben nagy elisme­rést szerzett magának, kó­rusai magas színvonalon szólaltatták meg az ismert és kevésbé ismert műveket, nem csoda tehát, hogy Bé­késcsabára érkezve — a hi­vatásszeretők nyughatatlan- ságával — körülnézett: le­hetne-e valami új kórust szervezni, hozzáadni a vá­ros sok vonatkozásban már akkor is fejlett zenekultú­rájához? Az elgondolás szinte adott volt: a zeneiskolában vég­zetteket kell felhívni: jöjje­nek, szeressék meg a közös éneklés örömeit, alakítsanak egy új kórust. A történet innen egyenes irányban vezet, bár mint mondottam, nem zavartala­nul. Félreértések akadályoz­ták a már nevet is választó Bartók Béla vegyes kar üt­mei, s a bozót csak azért nem nőtte be egészen, mert néha mégis kimennek oda fejteni, amikor a tanácsnak szüksége van kőre valamely középítkezéshez. — Vízért küldtük a for­ráshoz — mondta a bá­nyász. — Vártuk, mikor jön már. Aztán, hogy nem jött, utána mentünk. Hát ott fe­küdt, az élet ki vol szállva belőle. Ütésnek, szúrásnak nem látuk nyomát. De a kanna, az szőrén-szálán el­tűnt. A víz, az ott volt ki­folyva a gyepen. Hát a kan­nát, azt elvitte az illető. — Nagyon őt megijeszt­hette — mondta a másik bányász komoran és -je­lentőséggel. Ez volt az egyet­len, amit mondott. — Megijesztett valaki? — kérdezte a tanácselnök a fiút. De az csak nézett ho­mályos, riadt szemmel. Ko­cogott a foga. — Mi is hiába kérdeztük — mondta a beszédesebbik bányász. — Elvesztette a szavát. A tanácselnök felvette a telefont, s hívta a rendőr- kapitányságot. Nem állt az eset magában, s a rendőrség is kíváncsi volt rá. Fél órán belül két nyo­mozó érkezett a városból. A nép félretakarodott az autójuk elől. A nyomozók egy pillantást vetettek a gyerekre. — ö az? — ö — felelt a tanácsel­nök. — Mint a múltkori eset. A múltkori eset egy idős paraszt volt. Azt is úgy szed­ték össze az erdőn, rémület­be fagyva. Egy szót se tud­tak kihúzni belőle. De azon legalább karcolások voltak, mintha zsilettel szabdalták volna meg ,a képét. Ám az is ját, aztán a látszólagos el­lentéteket is összebékítő muzsika szellemében tisztá­zódtak a félreértések, ke­mény meggyőződésünk, hogy többé már fel sem merül­hetnek. A kórusok közeled­tek egymáshoz, nem ritkák már a közös fellépések sem; miért is lennének ritkák, amikor a cél ugyanaz?! — 1976-ban kezdtük — mondja a karnagy. — Az volt az elképzelésünk, hogy a zenét tanult embereket összegyűjtsük, elsősorban azokat, akik a zeneiskola el­végzése után elszakadtak a muzsikától, nem énekeltek kórusban, nem szerepeltek sehol, ötszáz volt békéscsa­bai zeneiskolást kerestünk meg hetvenhat őszén, szá­zan válaszoltak, és harminc taggal kezdtük el a próbá­kat. .. Tizennégy próba után, 1977 januárjában megsze­reztük az aranykoszorús minősítést, áttértünk a heti két próbára, (nem volt könnyű), és ugyancsak 1977­Fotó: Gál Edit ben már Budapesten, a Nemzeti Galériában énekel­tünk, felléptünk filharmó­niai koncerten, szerepeltünk a Történeti Múzeumban is, a KÖTA országos tanácsá­nak felkérésére. ^Hangverse­nyeztünk Békéscsabán, a Megyei Művelődési Köz­pontban idén április 21-én, meghívást kaptunk a május 21-én kezdődött „Solymári Zenei Hetek”-re, ahol Szo- kolay Sándor és Bárdoss Lajos zeneszerzők ígérték meg, hogy külön kórusmű­vet írnak számunkra... Ott voltunk a békéstarhosi ze­nei napokon, elnyertük Szo- kolay Sándor és dr. Ke- resztury Dezső különdíját. Ha valaki közelebbről is­meri, mennyi nehézség áll egv-egy kórus előtt, amíg olyan színvonalú produkci­ókra képes, mint a békés­csabai Bartók vegyes kar, akkor ezt az alig kéteszten- dős „történelmet” tisztelet­tel szemléli, és arra is kí­váncsi, mit terveznek, ho­gyan tovább? — A próbákat megkezd­tük, jó hangulatban, mond­hatnám teljes létszámmal. Mi több: újabb tagokat vá­runk, elsősorban a férfikar megerősítése fontos, de a nők közé is hívjuk a ze­neszeretőket. Első esemé­nyünk október 2-a: a zenei világnapon hangversenyt rendezünk itt, a zeneiskolá­ban. Ezen a kórus mellett fellépnek művésztanáraink is. Október végén a Vándor Sándor-kórusfesztivál me­gyei találkozóján énekelünk Gyulán, április 15-én Buda­pesten, a Galériában együtt a gyulai Erkel vegyes kar­ral. Ezen a szereplésen két- kórusos műveket mutatunk be, ez igencsak újdonság lesz! Ott leszünk még az áp­rilisi ifjú zenebarát-hang­versenyeken, tervezzük ezen­kívül, hogy februárban ön­álló hangversenyt adunk a gyulai vegyes karral és a gyulai kamarazenekarral. A programot ezután állítjuk össze. Nagy örömmel készü­lünk júniusra: ez alkalom­mal az NDK-beli Wünschen- dorf meghívásának teszünk eleget, nehány napos ven­dégszerepléssel. Üj hír a kórus háza tájá­ról, hogy január óta a Me­gyei Művelődési Központ­hoz tartoznak, és hamarosan egyenruhát kapnak. A két év előtti vállalkozás sikere kétségtelen. Az sem vitás, hogy sikerekben gaz­dag jövő áll előttük. Az el­ső próbán már olyan fe­gyelem és odaadás volt a szembetűnő, mintha közvet­len hangverseny előtt lenné­nek. Gyönyörű szépen éne­kelték: „Csipkefa bimbója kihajlott az útra.. Sass Ervin Az öregdiákok visszatérnek lehet, a tövis karmolta ösz- sze, ahogy beesett a bozótba. — Nem nagyon képzelő- dősek itt az emberek? — kérdezte félreszaladó szájjal a korban és rangban tekinté­lyesebb, miközben kalapját a fogasra, táskáját az asztal­ra helyezte. S noha még csak leülni készült, mosolygós szeme, mely nagy és kizök- kenthetetlen nyugalmat árasztott, máris áthatóan fürkészte a gyereket, mint láthatatlan bonckés. — Mert van egy ilyen érzésem, hogy óvatosan fogalmazzak. A tanácselnök is félrehúz­ta a száját. Kesernyésen mo­solygott. — Eléggé. A nyomozó térdére helyez­te kezét, és előrehajolt. — Mondd, fiam, hogy né­zett ki a támadód? A gyerek hallgatott és reszketett. Tekintete bom­lott volt, zavaros, egy másik világba meredő, s a rémület tócsái még mindig nem osz­lottak szét a tükrén. — Láttál egyáltalán vala­kit? Hallgatott és reszketett. Ügy látszott, nem jut el hoz­zá a kérdés. — Láttál valakit?! Azt kérdeztük! — kiáltott rá a másik, a fiatal, ki föl-alá sétált, és most éppen oda lé­pett. A gyerek egész testében összerázkódott és könnyek potyogtak a szeméből. Az öreg, ki ült. és térdén nyugodott a keze, megfogta ifjú, még túlbuzgó társának karját. — Ejnye — mondta neki csendesen, majd visszafor­dult a fiúhoz. — Na, ne sírj! Nyugodj meg szépen. Mi nem bántunk. Megvárta, míg lecsillapo­dik, reszketése szűnik. (Folytatjuk) A békéscsabai Rózsa Fe­renc Gimnázium és Nyom­daipari Szakközépiskola a következő tanévben lesz 125 éves. A középiskola ala­■ pítása óta eltelt évtizedek- : ben közel hatezren sze- ! reztek itt érettségi bizonyít­• ványt. Mint minden közép- : iskolára, erre is áll : a diák- ; kor megannyi emléke ma- j radandó, amely a felnőtt- : korban is sok-sok szállal ■ köt az egykori alma mater­■ hez. Ezért is alakult újjá : a jó ideje megszűnt öregdiá- ; kok baráti köre 1972. május ■ 4-én. A baráti kör feladatai- } ról, célkitűzéseiről Szentesi • György né tanárnő beszél: — Márciusban hatszáz • öregdiáknak küldtünk kör- Ï levelet, amelyben többek • között az utóbbi évek ered- ! ményeiről tájékoztattuk a ; címzetteket, valamint ké­• réssel is fordultunk hozzá- : juk. Az 1979/80-as tanév a ; 125. évforduló jubileumi éve • lesz, ezért kérjük, hogy az S öregdiákok emlékeikkel, a ; náluk fellelhető dokumen- : tumokkal járuljanak hozzá ! az iskolai múzeum fejlesz- S téséhez. A körlevélre az or- ; szág különböző részeiből 5 igen sok biztató válasz ér­■ kezett. Az is igaz, hogy ko­■ rábban, és azóta is gyakran ■ kapunk érdeklődő és köszö­■ nő leveleket az egykori diá­■ koktól. A csabai öregdiákok ■ lehetőségeikhez képest igye­• kéznek tartani a kapcsola- « tot hajdani középiskolá­• jukkái. ■ ■ S A baráti kör célkitűzései ; — amelyek a néhány éve ■ már rendszeresen megjele­• nő évkönyvekben és az is- ï kola diákújságjában is meg­• jelentek — egyértelműen a S mai diákok nevelését is szolgálják. «Ennek jó példá­ja az az alapítvány, ame­lyet az öregdiákok baráti S körének tagjai néhány év- ; vei ezelőtt tettek. Minden tanév végén a diákszociális bizottságok javaslata alap- . ján a baráti kör vezetősége g és az iskola képviselőinek bizottsága osztja ki a fel­tételeket teljesítő ' diákok között. A feltételek szigo­rúak: kiváló tanulmányi eredmény, valamely tan­tárgyból kimagasló teljesít­mény, szociális helyzet és példás magatartás. A tan­évzárókon általában négy­hat, feltételeknek megfe­lelt tanuló veszi át az öreg­diákok ösztöndíját, amely­nek erkölcsi és pedagógiai hatása jelentős. Az alma mater és az egy­kori diákok kapcsolattartá­sának hagyományos formá­ja az ötévenkénti osztály- találkozók. A „te mire vit­ted?” kíváncsiságán túl ilyenkor találkoznak az öt, tíz, harminc, ötven évvel ezelőtti diákok iskolájukkal, a ma itt tanulók képviselői­vel. A baráti kör vezetősége ezekre az alkalmakra mű­sorokat is összeállít, ünne­pélyes a köszöntés, a fogad­tatás. A találkozókról fény­képek tömege kerül az asz­talra, amelyek a kívülálló­nak is sokat tudnak monda­ni. A legutóbbi emlékezetes osztálytalálkozó résztvevői 55 évvel ezelőtt kapták kéz­hez a nyolcéves tanulás eredményét, érettségi bi­zonyítványukat. Fénykép készült róluk, a dátum, 1977. június 5. A képről dr. Csó- kási Béla, dr. Farkas Ernő és felesége, Imre Tibor, Ka­rácsonyi Lajos, Liker Mi­hály, Thiesz János, Tóth Béláné, Szántó Lászlóné és Vass Tibor néz a szemlélőre. Az iskola vezetői is igye­keznek mindent megtenni azért, hogy ezen alkalmak ismét emlékezetesek legye­nek. A találkozókra egysé­ges, szép tervű meghívók, emléklapok készültek a nyomdaipari szakközépis­kola tanműhelyében. A ta­lálkozók résztvevőinek ne­ve és lakcíme pedig egy nagy könyvbe kerül. Akik büszkék ma is egykori is­kolájukra, amely jövőre ün­nepli 125. születésnapját. (nemesi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents