Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-24 / 226. szám

1978. szeptember 24., vasárnap o SZÜLŐFÖLDÜNK Látogatóban Szentendrén Egy a szentendrei templomok közül (Fotó: Kovács Erzsébet) Kora őszi napokon kelle­mes kirándulást ígér a szentendrei látogatás. Bu­dapestről a Keleti-pályaud­vartól egy órába sem telik, s máris Szentendrére érke­zünk, ha a metróval és HÉV-vel utazunk, de sze­mélygépkocsival, vagy autó­buszai is- hamar elérhetjük a Duna-part ékességét.­Ilyenkorra már elül a nagy nyári idegenforgalmi nyüzsgés. A Templom téri vásárok zsivaja csak az em­lékekben él, s a Szentendrei Teátrum díszleteit is régen lebontották a mindig han­gulatos főtérről. A Görög ut­cában sem kígyózik olyan hoszú sor a Simonyi cuk­rászda előtt, mint amilyen sokan a júliusi kánikulában várakoztak az országos hí­rű fagylaltkészítő mester csemegéiért (hozzá hason­lítható finomságot csak Gyulán és Mezőberényben mérnek). Tompább színekre váltanak a szeptemberi dél­utánok, s a nyáron oly kelle­mes árnyat adó Duna-parti sétányon hulló leveleket zörget a szél. Zegzugos utcák, szűk si­kátorok. Festőket megihlető eleven meseországba csöp­pen a látogató. Az apró vá­roska pedig éli a maga lük­tető világát. Űj gyárakat, lakótelepeket teremt a fej­lődő technika, s közben az öreg házak régvolt korok emlékeiről mesélnek. Mióta az ember megjelent a földön, Szentendre kör­nyéke mindig lakott telepü­lés volt. A közeli hegyek barlangjaiban az ásatások során a jégkorszak emberé­nek nyomára bukkantak. Szentendre déli határában tárták fel Közép-Európa ed­dig ismert legnagyobb réz- kori temetőjét. A feltárt 400 sír egyikében volt az a négykerekű agyagedény, amely egész Európában ar­ról híres, hogy földrészün­kön elsőként ábrázolt kocsit. A vaskorszak idején először az illírek, majd a szkíták, végül pedig a fejlett föld­művelést folytató kelta né­pek lakták e vidéket. A ró­mai birodalom hódításai idején Pannónia tartomány fővárosa, Aquincum közelé­ben előretolt védelmi bás­tya volt a település. Ulcisia Castra-nak, „Farkasvár”- nak nevezték a rómaiak ezt a helyet, ahonnan éberen figyelték a Duna túlsó part­ján portyázó barbárokat. Eddig a pontig terjedt a nagy birodalom. Hunok, longobárdok és avarok rövidebb-hosszabb uralma után végleges lakó­kat hozott a honfoglalás. A közeli Esztergom, Visegrád és Buda vára évszázadokra meghatározta Szentendre fejlődését: a változó királyi székhelyek közelében min­dig élénk volt a forgalom. Amikor pedig 1389-ben a rigómezei csatában a török szultán fogságába esett a szerbek vezére, a balkáni nép mind nagyobb tömegek­ben menekült észak felé. A magyarság szívesen fogad­ta a hontalanná lett szerbe­ket, Zsigmond király pe­dig kiváltságlevelekkel ked­vezett a letelepedni szándé­kozóknak, akiknek egy része Szentendrén talált új ott­honra. A betelepültek meg­tartották hitüket és önkor­mányzatukat. Templomot építettek, céheket alapítot­tak, s a török hódoltság után élénk kereskedelem, kézműipar, és messze földön híres bortermelés tette vi­rágzóvá a várost. Igaz, a királyi kiváltságlevelek nem nagyon buzdították a polgárok hazafias érzései­nek kiterebélyesedését, hi­szen sem II. Rákóczi Fe­renc szabadságharcát, sem az 1848-as forradalom vív­mányait nem túlzottan tá­mogatták. Érdekes egyénisé­ge volt a városnak Ráby Mátyás — Jókai regényhő­se —, aki II. József meg­bízásából az igazság meg­szállottjaként szállt szembe a környék uraival. Tűzvészek és áradások pusztították a várost, jár­ványok tizedelték a lakossá­got, a termékeny dombokon virágzó szőlőt pedig a filoxé- ra tette tönkre. Ám a ter­mészeti csapások után min­dig győzedelmeskedett a szorgalmas emberi kéz. Ezernyi felfedezést kínál Szentendre. Sétánk során érdemes felkapaszkodni a kanyargó utcácskák vala­melyikén a középkori temp­lomkerthez, amelynek ke­rítése mellől ragyogó kilá­tás nyílik a vidékre. Távol­ból a Duna vize csillan elő, hátán az aprónak tetsző ha­jókkal és csónakokkal. Tar­ka háztetők mögül bukkan­nak szemünk elé a dísze­sen magasodó templomtor­nyok, s a régi kereskedőhá­zak sokasága utánozhatat­lan hangulatot áraszt. A művészetek kedvelőinek Czóbel Béla festményeinek gyűjteménye, Ferenczy Ká­roly, Ferenczy Noémi és a gyulai Petőfi szobor alko­tója, Ferenczy Béni életmű­vének legszebb darabjai, valamint Kovács Margit ke­rámiáinak kiállítása ad ma­radandó élményt. Aki pedig kirándulásokra vágyik^ el­mehet a közeli Kőhegyre, ahol Petőfi is megfordult, ízbégre, amelynek úttörő­tábora minden nyáron sok száz Békés megyei pajtásnak ad nagyszerű szórakozási le­hetőséget. Legnagyobb felfedezése­inket természetesen önma­gunk tehetjük, ha érzékeny lélekkel csodáljuk hazánk e gyönyörű városának, a Du­na ékszerdobozának szépsé­geit. A. T. Kovács Margit keramikusművész emlékmúzeuma Üdére és Sámán Orosháza környéki gyűjtések M em szorul bizonyításra, hogy napjainkban szocialista magyar valóságunkhoz hozzátarto­zik népi kulturális hagyo­mányaink, népművészetünk mentése, ápolása és roman­tikamentes továbbfejleszté­se, terjesztése is. Szükebb hazánk, az adott táj, kör­nyezet alaposabb megisme­résével és magunkénak vál­lalásával önkéntes gyűjtéssel is gyarapíthatjuk közös kul­turális kincseinket, népi emlékeinket. Mindenki ta­pasztalhatja, hogy megyénk településeinek arculata is milyen gyorsan változik. A falu és város közötti különb, ségek fokozatos megszűnésé­vel egyre szembeőtlőbbé vá­lik elődeink tárgyi és szelle­mi hagyatékainak fogyatko­zása is. Az előbbiek törvény- szerű következményének foghatjuk fel, hogy napja­inkban megnőtt a hagyomá­nyos népi kultúra iránti ér­deklődés. Az elmúlt években, éppen ezért, a folklór minden te­rületén megindult a gyűjtés és a hagyományok újjá­élesztése. E hagyományok jegyében szeretném közread­ni az Orosházán és környé­kén élő idős emberek emlé­kezetében még fel-felbukka- nó babonákat, babonás tör­téneteket, betyárhistóriákat. Az alábbi gyűjtések az orosházi tanyavilágból valók. Adatközlőjük: Csóti Gyula (Kardoskút puszta). Az ő el-, mondása alapján Orosházán és környékén a népi hiede­lem szerint a következőket tartották a lidércről: Először is a lidércnek a létrejövetele az úgy történt, hogy egy fekete tyúknak az első tojását valakinek —, aki lidércet szeretett volna ma­gának — a bal hóna alá kö­tötték. Három hétig fel volt kötve a bal keze, hogy a to­jás ne törjön össze, ülve aludt, és úgy költötte ki magának a lidércet. A li- dérc úgy 8—10 hónapos ko­rában kezdett beszélni — a gazdája számára érthetően. Általában egy garaboly te­tején, a kuckóban álldogált. Éjjel eltűnt, több száz kilo­méterre is elrepült a gazdá­jától, de hajnalra mindig hazaérkezett. A gazdájának megmondta hány órakor ér haza, és várj,a őt a kémény alatt. Sőt azt is megmondta, hogy mivel, milyen enniva­lóval várja. A gazdája min­dig a kívánt ételt készítette neki. Ha egy ilyen „lidérces gazda” vendégségbe ment el, akkor ment vele a üdére is, mivel együtt éltek, elválaszt­hatatlanok voltak. A legel­ső falatját az asztal alá dob­ta neki, ezt a szokást sokan megfigyelték lakodalmak­ban, hogy valaki nem eszi meg az első falatot, hanem az asztal alá dobja. A üdére fekete volt, valamivel na­gyobb mint egy varjú, és borzalmas éles szemekkel nézett az emberre. Kizárólag csak a gazdája láthatta, mindenki más számára lát­hatatlan volt. Csak a gazdá­jának jelentkezett meg, mindig éjjel, zörgés nélkül a kémény alatt repült be és mindig hozott valamit, leg­inkább egy-egy aranypénzt. Meg tudta mutatni, hogy hol vannak kincsek elrejtve, s a gazdáját nyomra vezette. (Mondták a hirtelen, vagy ismeretlen forrásból meg­gazdagodott emberre azt is, hogy „lidérce van”). Egyéb­ként a lidérctől megszaba­dulni nem lehetett, a gazdá­ját élete végéig szolgálta. A „Sámán”: Az egykor Orosháza környékén műkö­dő sámánt Baranyai Mihály­nak hívták. Különös képes­ségeinek előjelei már korán megmutatkoztak, ugyanis két sor foggal született. Tu­dott jósolni, esőt csinálni, gyógyítani, ismerte a rontá­sok feloldását és azok elké­szítését. Ügy is hívták, hogy babonás Baranyai. Babonás ismeretei szinte kimeríthe- tetlenek voltak. Ismerte az átkokat, amivel az emberek elátkozták egymást, (hogy ősi kézre ne jusson neki semmije, vagy ne legyen neki nyugta soha). A megrontott tehenet a következőképpen gyógyítot­ta. A tehénnek a tejét egy tepsire fejte, egy villát és egy kést tett keresztbe bele. Az időközben befűtött ke­mencébe ezeket betette. Er­re rövid időn belül megje­lent a megrontó személy, és csak morgott, hogy mit csi­náltak, mit csináltak. A je­lenlevőknek nem volt sza­bad egy szót sem szólni. Egy idő múltán a megrontó ha­zament és ágynak esett, vagy hat hétig voltak égéstől szár­mazó sebek a testén. A „rontás” ezzel megszűnt. A sámán naponta csak pár óra­hosszat aludt. Éjfélkor min­dig kint tartózkodott a sza­badban. Akik rontani tudtak, azok megjelentek a sámán imád­ságára ló, disznó, kocsikerék vagy lefejezett katona alak­jában. Célunk, hogy a minden­napi élettel és a gazdálko­dással kapcsolatos, ma már mosolyt, vagy bosszúságot fakasztó hiedelmekből, ba­bonákból bemutassunk egy párat, beteljesült. De emlé­keink összegyűjtése közben érdemes visszatekinteni a megtett út nagyságára, a ba­bonák „igaz” voltát hívő készségtől a tudományos technikai forradalom vív­mányait befogadó mai em­berig. Ügy hiszem, ezt kettős haszonnal tehetjük. Verasztó Antal Lakodalom Zsámbokon Zsámbok, a Pest megyei község híres népviseletéről, nép­rajzi érdekességeiről. A falu lakosai ma is viselik a díszes népviseletet, és sok esetben eljátsszák a zsámboki lakodal­mast, amely idegenforgalmi nevezetesség. A zsámboki lako­dalmasról a televízió is filmet forgatott. INDUL A LAKODALMAS MENET ÖLTÖZTETIK A MENYASSZONYT (MTI-fotó — Fényes Tamás felvételei — KS) KÖLTÖZTETIK A MENYASSZONYT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents