Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-22 / 224. szám

O 1978. szeptember 22., péntek Gondok a remetei nevelőotthonban Vendégségben Erdős Tóth Sándornál A Művelődésügyi Minisz­térium csaknem tíz évvel ez­előtt adott irányelveket a nevelőotthonok korszerűsíté­sére. Ennek alapján a gyula­remetei intézet bővítése, korszerűsítése és tervegyez­tetése már 1971-ben megtör­tént. Sajnos, az 1974-ben be­következett árvíz megszakí­totta ezt a munkát és kétsé­gessé vált az építkezés foly­tatása is, hiszen az intézet vezetői féltek attól, hogy egy újabb árvíz teljesen tönkre­teszi az új épületeket. Meg­felelő ígéretet kaptak azon­ban arra, hogy a jövőben nem kell tartani hasonló el­öntésektől. Így határozat szü­letett a korszerűsítés folyta­tására és az eredetileg jóvá­hagyott 15 milliós öszeget 21 millió forintra emelték fel. Ebből megépülhetett a kö- vesút, a fűtés biztosításához az olajtároló, két szolgálati lakás, a szennyvízderítő, a központi tv-antenna. A be­ruházást már 1974 decembe­rében kellett volna befejez­ni de ez sajnos még a mai napig sem történt meg. A vízmű átadása — klórozó és gáztalanító berendezés mó­dosítás miatt — csak jövő évre várható. Az új épületbe a gyerekek az elmúlt év ele­jén költöztek be. A régi épü­letet lakhatatlanná minősí­tették. Az új iskolaépület felsze­relése folyamatosan halad. Ami bosszúságot okoz a ne­velőknek és gyermekeknek az az, hogy a hanyag épít­Politechnikai kiállítás A „gyakorlati foglalkozás” tantárgy bevezetésének 20. évfordulója alkalmából ren­dez kiállítást a szarvasi já­rási és városi művelődési osztály és a járási és városi előkészítő műhely, valamint a Krecsmarik Endre Űttörő- ház. Az óvodák, általános is­kolák, a középfokú oktatási intézmények, valamint az óvónőképző intézet részvéte­lével az úttörőházban meg­rendezendő jubileumi poli­technikai kiállítást szeptem­ber 25-én, hétfőn délelőtt 10 órai kezdettel nyitja meg Dankó Pál, a járási hivatal művelődési osztályvezetője. A kiállítás szeptember 30-ig tekinthető meg, reggel 9-től délután 17 óráig. 51. És az jutott az eszükbe, hogy lám, milyen érdekes: mióta Zsabka a házból ki­jött, a betegségéből, egyszer se vette elő a rugós kését, hogy kérkedjen vele. Máskor egy este tízszer, tizenötször elővette. Elővette, ha kellett, ha nem, s az ujja közt ját­szott vele. Fúrni kezdte az .oldalukat, mi lehet a rugós késsel. Ta­lán már nincs is meg?... De kérdezni nem merték. Csak ravaszkodtak, kerülget­ték a dolgot. Egy este megint unatkoz­tak. Pénzük se volt, már nem is ittak. Zsabka szótlanul ült a kövön. A fiúk fütyö- résztek, egymást lökdösték unalmukban, és a szavakat a szemükkel váltották, midőn Hornyák Marcinak zseniális ötlete támadt. — Dobjunk — mondta — Fába. kezés nyomai már láthatóak. Átázik a mennyezet, a nyí­rászárók rendkívül rosszak. Az épület berendezései vi­szont korszerűek. A tanuló­szobák világosak. Minden emeleten van televízió, ta­nulócsoportonként magneto­fon, diavetítő, lemezjátszó. A gyermekek étkeztetését meg­felelő konyha biztosítja, és a nevelőotthonnak külön orvo­sa van. Az intézet vezetői várják és örömükre szolgál, hogy meg is kapják a társa­dalmi segítséget a szépítés­hez, gazdagításhoz. A sport- és játékteret, valamint a parkot társadalmi segítéssel fokozatosan bővítik. Meg­kezdték a szocialista brigá­dok által készített játszóterek felszereléseinek elhelyezését. A több mint 2000 kötetes könyvtár fejlesztésére évente 8000 forintot költenek. Az. otthon tanulói már 4 éve a Gyulai 1-es számú Ál­talános Iskolába járnak, az ottani úttörőcsapat tagjai. Sikerült a két intézmény között gyümölcsöző, haté­kony együttműködést kiala­kítani. Ennek eredménye, hogy a gyermekek a család­hoz hasonlóan az otthonon kívül egy másik nagy közös­ségnek is tagjai. Büszkék az iskola eredményeire. Javult a tanulók önállósága, megta­nulták, hogy felszereléseikre vigyázni kell, persze ennek az iskolába járásnak negatí­vumai is vannak. Ugyanis az állami gondozott gyerekek korosztályukhoz képest ér­telmileg és érzelmileg is fej­letlenebbek, elmaradottab- bak. A párhuzamos osztá­lyokban az övék a leggyen­gébb tanulmányi eredmény. Negatívum az is, hogy szét- forgácsolódik a gyermekek ideje a városi iskolába já­rással. Fokozott gondot jelent a nevelőtestületnek az állami gondozottak pályára irányí­tása, ami elvileg nem tér el az általános célkitűzéstől, a gyakorlati megvalósítás azon­ban az átlagosnál nagyobb felelősséget, gondoskodást és körültekintést igényel. Etikai és egyéb beszélgetések kere­tében megértetik a gyerekek­kel, hogy saját képességeiket tudatosan kell fejleszteniük, ha az életben valamit el szeretnének érni. Természe­tesen ahhoz, hogy ezek a gyermekek választani tudja­nak, sok pályát kell megis­merniük, tovább kell fej­leszteni jó tulajdonságaikat. B. O. A szemük szűk résén ki­villant a ravaszság. A fiúk azonnal felfogták. Azonnal rácsillant a szemük. — Dobjunk! — fogadták ovációval. Zsabka csak ült, és nem rezzent. Lopva rápillantottak: meg­állj, most kiugratunk! öreg szil állott az árok oldalában. Ferdén nőtt, vas­kos dereka terebélyes sátrat tartott. Apró szilvalevelei szüntelen zizegtek, s a kocs­ma cserepeit cirógatták. A fiúk elővették késeiket, majd sorban elhajították. Volt, amelyik lepattant a fáról, volt, amelyik pengve megállóit benne. Tízet dobott mindegyik, s ha talált, általános szissze- nés jutalmazta. Zsabka csak nézte a játé­kot. Éppen csak fordított a törzsén, hogy lásson. Nem szállt be. Volt egy akácfaerdő, de ma már csak néhány hír­mondója van. Valamikor, negyven éve lehet, Tóth Sándor ültetett el ezer kis fát, mert erdőt akart csi­nálni a monori porban, hűsnek is, meg levegőtisz­títónak, olyan helynek, aho­vá szívesen jár majd a kör­nyék fiatalsága. Járt is, mert a kis erdő tíz-tizenöt év múlva nagy erdő lett, híres erdő lett, olyannyira, hogy Tóth Sándor nevéhez oda is ragasztották, hogy Erdős. Az akácfaerdőt kivágták közben, de Erdős Tóth Sán­dor nevében örökítette to­vább az ezer akácfát, mely csak emlék már a monori porban. — Hat országút találkozik itt — mutat egy régi tér­képet Erdős Tóth Sándor, meg le is rajzoljuk gyorsan —, két köves, egyik Oroshá­záról jön, megy Csabára, a másik a bolt mögött, az Gyulára tart, aztán a csár­da alatt a kondorosi, és a régi, híres göbölyhajtó út két része, Arad felől érke­zik és megy tovább Kun- szentmárton felé. Az iskola mögött volt a jószágállás, a gulyakúttal. Az Erdős Tóth-tanyán vendégeskedünk. Velünk van Násztor György, hajda­ni monori lakos, a harmin­cas-negyvenes évek olvasó­körének fő gazdája, mozga­tója, szervezője. Néhány éve mindketten önéletrajzu­kat, emlékeiket írják az elmúlt hat-hét évtizedről. Velük együtt többen Oros­házán, ők az „önéletíró pa­rasztok”. őszre áll az idő, az Erdős Tóth-tanyán azonban a gaz­da jó kedélye derűre for­dítja a szürkülést, cseper- gést. Ahogy a tanyáját és a környékét mutatja, a renge­teg mindenféle munkaesz­közt, tárgyat, amit össze­gyűjtött, százéves ekét, fél évszázados fényképe­ket, és ahogy kellő szertar­tással kihúzza a dugót a húszesztendős pálinkát őr­ző vöröskeresztes üvegből : Erdős Tóth Sándor lelke- világa benne van abban. Bársonyos és hatvanfokos a pálinka, nem is szabad csak nagyon kicsit inni belőle, és egy teljes évszá­zad lenyomata az a vastag füzet, amibe önéletírását kezdte pár éve, azzal, hogy Nincs meg a kése — gon­dolták a fiúk. — Tízből öt — mondta Hornyák Marci. — A Zsabka rugósával tízből kilenc biz­tos. De ezzel a bugyiival? A provokálás nyilvánvaló volt. Zsabka rezzenetlen áll­ta. Meg se. hallotta, úgy lát­szott. S ez piszkálta a csőrüket. — Ha nekem olyan késem volna — mondta Kis Pista —, tízből tízet dobnék. S noha nem néztek Zsab- kára, tudták, hogy himlőhe­lyes képe, akár a szil kérge, annyit nem mozdul, sőt sze­me is nyugodtan pihen raj­tuk, kifejezéstelen. Ezt is tudták, mert ismerték. So­hasem látták Zsabka arcán az érzelem szellőjét meglib­benni, csak a tompa közöny szürkéllett azon mindig, s néha átszelte az üvegszemű vad gunyor, mint a zseb­lámpa pásztó ja. Meddig bírja? — gondol­ták a fiúk. ök voltak, akik nem bír­ták. Kosznovszki Feró egyene­sen nekiszegezte a kérdést: — Te mért nem szállsz be? A rugóssal? Zsabka ránézett, merőn, üvegszemmel. — Eladtam — mondta —, jó pénzért. A fiúk kicsit megálltak, rá­„születtem 1899-ben, ebben a nádfedeles kis tanyában, ahol 1875-ben az anyám is született...” Sokféle hír hozott ki a Monori tanyákra, Erdős Tóth Sándorhoz. Annak meg különösen örültem, hogy csatlakozott hozzánk Násztor Gyuri bácsi is, aki valamikor monori lévén, ugyanúgy ismeri az itt volt életet, mint Sándor bá­tyánk. Meg bizonyára a mostanit is, hiszen semmi nem állt meg a harmincas években, amikor nagy éle­tet csináltak a körben, meg az iskolában; amikor 1931 őszén ideérkezett egy szem­üveges, vékonydongájú, fia­tal tanító, a költő, Bakó Jó­zsef. — Harminckét éves vol­tam akkor — meséli a gaz­da —, hamar összejöttünk az új tanítóval. Szerettem a könyveket, sokat olvas­tam ; megtanultam hegedül­ni, sokat hegedültem; a műkedvelést is szerettem, sokszor szerepeltem. Meg­tudta ezt Bakó József, biztatott: szervezzem csak én, meg tanítsam be, de ő is odafigyel. „Tudja, elég nekem a tanítás, meg ver­seket írok, félben van egy regényem: majd segítek azért.” bámultak Zsabkára. Zsabka visszabámult rájuk. Akkor a fiúk becsukták a szájukat. És ugyanakkor el­tűnt a szájuk pereméről az a parányi foszforeszkálás, a bújkáló elégedettségé. Fel­szedték késeiket, és leültek a kőpadra. Zsabka pedig fel­állt. — Inni kéne valamit. — Nincs egy vasunk se — mondta Dombaj Gyurka. — Szerzünk — ásított Zsabka —, gyertek. „Nocsak — szóltak a fiúk magukban. — Ez megrázta magát és feltámadt.” Mióta kijött a házból, hosszú betegségéből, először mutatta meg, hogy ő a ve­zér. S vitézei követték. A trafikhoz mentek. Zsab­ka az ujjával intett a háza falazásával bajmolódó trafi- kosnak: fáradjon csak a ka­puhoz. A trafikos engedel­mesen jött, mint a pitiző ku­tya. Zsabka röviden mondott neki valamit. A fiúk látták a trafikos verítékes arcát, az egérsze­mét, mely most valóban olyan volt, mint az egér sze­me, mikor a macska benéz a lyukba. És látták, mennyire rövid a Zsabka szava, szinte csak az összegre korlátozó dik, mely egy kurta szájmoz dulatba belefér. (Folytatjuk) Mindig segített. Ott volt az előadásokon, nézze, itt ez a sok fénykép: mind­egyiken ott ül a műkedve­lők közt. Ez volt az első, 1932-ben. Gárdonyi Géza Annuskája. Itt, a második sorban, középen, a csokor­nyakkendős: Bakó József. Balról a második Verasztó Ilonka, a boltos kislánya, ő játszotta Annuska szere­pét ... Én itt állok, a bal szélen, a harmadik sor­ban, a szerepkönyvet tar­tom a hónom alatt. Sokan meghaltak már azok közül, akiket a képen lát. Mek­kora siker volt! A köri helyiségben adtuk elő, az­tán két hétre rá még egy­szer, mert nem fértek be az emberek. Utána — és ez később is így volt — mentünk szerepelni Cin- kusra, Gádorosra, Rákóczi- telepre, Szentetomyára. Még Orosházán is előadtuk, a Polgári Körben, ami le­égett a hatvanas években. Vissza kell térnem arra, amit az előbb említettem, miszerint sokféle hír hozott ki Erdős Tóth Sándorhoz. Az első, a legérdekesebb az volt, amit Orosházán, a mú­zeumban hallottam, hogy tanyamúzeumot terveznek ebben a százévesnél is öre­gebb házban, hogy jártak már kint ez ügyben a vá­rostól, meg a Műemléki Felügyelőségtől. Azt is hal­lottam máshol, hogy az egykor híres Bakó-iskolá­ban, miután megszűnt a ta­nítás, klubfélét csináltak, meg könyvtárat, dehát nem megy ott az élet sehogyan sem. Végül azt is, hogy a híres-nevezetes monori csár­da omlik-romlik, pedig ha rendbe hoznák, vagy sza­baddá tennék, újra neveze­tes hely lehetne, őrizhetné a vidék néprajzi kincseit, meg ébren tarthatná a nagy legendát: Rózsa Sándor ug­ratta erre a lovát, valami­kor alagút vezetett a csárda pincéjéből az istállóig, ahol a betyárok lóra kaphattak, aztán egérutat nyerve vág­hattak neki a pusztának. — A pincében magam is jártam — beszéli a velem vendég Násztor György —, mutatták a falat, ahol az alagút kezdődött. Persze, ha volt alagút, ha nem volt, ez a csárda többet érdemel­ne. Lehetne belőle vendég- fogadót is csinálni, való­sággal kínálja magát,dehát nem jut eszébe senkinek. Ennyi ösztönzőre csak ki kellett már menni Monorra, és bekopogni az Erdős Tóth- tanyára. A csárda valóban elhanyagolt, valamikor a tanácsi kirendeltség volt itt, ma lakók lakják. Az is­kola — falán az emléktób- 'ával, amit 1969-ben állí- • ottak — elszomorító arcot mutat. Nemcsak, hogy hull óla a vakolat, hanem ma­gán viseli a lassú pusztu­lás minden jelét. Az udvar­ra nehéz tiszta cipővel be­jutni, nem éppen a portói­sártól, sok száz liba tanyá­zik ott, és ha el is porosz- kálnak inni, füvet tépni, vastagon ottmarad a nyo­muk ... — Körzetesítették az is­kolát, azóta megszűnt a kultúra — mondja -Erdős Tóth Sándor, akit mint vá­rosi tanácstagot is bánt ez a helyzet. Mondja, hogy nem azért, mert egykoron ők, miféle mozgalmas éle­tet éltek itt, az elmúlt, az emlék. De ami most van, abból megőrizni való sose lesz. Ha így marad ... Akkoriban, a harmincas években háromszáz tanya tartozott ide. Ezer ember legkevesebb, most a fele lakja ezt a körzetet. Még­sem tűnik úgy, hogy népte- lenedne: a bolt mögötti úton új házak épülnek, öt vagy hat, szépen egymás mellett. A malom — vala­mikor az itt gazdálkodók részvénytársasága, őrölt az kölest, meg ütött olajat is a finom liszt mellett — né­ha kukoricát darál, persze a máshoz való gépek már régóta nincsenek benne. A központban, a malom előtt, az iskolával és a csárdával szemben nyomós kút, pad, némi virág. Rátelepszik az országút pora, de azért vi­rág az. Amikor a tanyát járjuk körbe, említi a gazda, hogy öröme lenne, ha tény­leg tanyamúzeumot nyitná­nak itt. Mindent, amit ösz- szegyűjtött, arra hagyná, hogy lássák az utódok, a betérők: hogyan éltek erre az emberek? Rakosgatjuk később a fényképeket. Régen elment emberekkel ismerkedem, mindhez van egy-egy törté­nete Erdős Tóth Sándornak. Násztor Gyuri bácsi idézi még az olvasókört, hogyan is alakították meg 34-ben? „Hatvan taggal kezdtük, amikor megszüntették ti­zennégy év múlva, 212-en voltunk. Előadás-sorozato­kat szerveztünk, téli gazda­sági tanfolyamot — har­mincnyolcán jártak ide — a csabai szakiskola tanárai voltak az előadók; volt sza­bás-varrás, háztartási tan­folyam ; tanyaudvarver- senyt is csináltunk, meg jószágdíjazást. Az akkori ismeretterjesztőtől, a me­gyétől kaptunk egy-egy elő­adásra 2 pengőt, hogy fi­zessük ki a tanároknak, ta- nítókna, akik idejöttek. A legtöbbje nem fogadta el, legyen csak a köré, mond­ták.” Erdős Tóth Sándor 1973- ban rendezte az utolsó vi­dám műkedvelő előadást a Monori tanyákon, és szíves­örömmel beszél az utolsó ta­nítóról, Gulyásné Veres Zsuzsikáról... — Tíz évig tanított itt, nagyon megszerettük. Már jóval elmúlik \ déli tizenkettő, búcsúzunk a gazdától. Elnézünk még ar­ra, a volt erdő félé, meg­súlyozzuk egy másfél ezer éves őrlőmalom kőkorong­ját, kezet rázunk. Oroshá­zára megyünk vissza, a li- bás iskola előtt. Egy pilla­natra felvillan az emléktábla is. Sass Ervin SZEBERÉNY! LEHEL: A RÉM Regény Gárdonyi Annuskájának szereplői 1932-ben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents