Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-14 / 217. szám

1978. szeptember 14,, csütörtök Szeptember havi folyóiratszemle Kortárs Az eltűnt időt idézik Ba­bits Mihály és Török Sopfie levelei, melyeket most, har­minchét évvel a költő és hu­szonhárom évvel írónő fele­sége halála után Koháry Sa­rolta nyilvánosságra hozott. Csak egy töredéke ez levele­zésüknek, sok belőlük oda­veszett a budai ostromkor és más módon is elkallódott, de még így is végig lehet ki- sémi bensőséges kapcsola­tukat megismerkedésüktől — ez is levélben történt —egé­szen Babits haláláig. Am a levelek hangja, stílusa, sőt közlendője is érzékelteti, hogy mennyire csak szemé­lyes használatra szóltak, s egyikük sem képzelte, hogy valamikor idegen emberek szeme elé kerül. S talán épp azért, mert nem a klasszikus szerelmes versek műfajába tartoznak, hanem kizárólag praktikus célból íródtak bi­zalmas csacskaságokkal fű­szerezve — olyan érzése van az olvasónak, mintha orvul a levéltitkot sértené meg. A nagyon is jelenvaló időt Csák Gyula kegyetlen őszin- teségű hosszabb elbeszélése — A legnagyobb sűrűség kö­zepe — tükrözi. A külkeres­kedő Sadeczky doktor és öreg apja történetében az élet perifériájára szorult és elhagyott idős szülő egyre többféle problémájával fog­lalkozik az író. Nagyvilág Nyolc elbeszélés — nyolc nemzet irodalmából. Körkép, melyből mind a maga ka­rakterét mutatja meg és egy csöppet az általános emberi­ből. Az angol Malcolm Brad­bury Mit gondol, ki maga? című írása egy televíziós adás, ás a benne részt vevő pszich <üógusok, szociológusok és a . endező műsor utáni szórakozása közben a felszí­nes é; ' tét, az emberi és sze­relmi Kapcsolatok tartalmat- lansá t, az örökké ■ oglalt, műnk iba mene&uxo nyu­gati velmiséget festi le. Torz kép alakul ki belőle. Jan. Austen, a Büszkeség és balítélet írójának helyét és S2. repét keresi az angol és világirodalomban Gyer- gyai Albert. Igazi sikert, népsz "űséget nálunk és má­sutt most ért el, halála után százötven évvel, újra és újra kiadott regényei és a televíziós feldolgozások ál­tal. Bár ez utóbbi nem min­dig sikerült, s ha valaki pél­dául az Emmát csak látta, telje; r más képet kapott, mintha a könyvet olvasta volna el. A sikertelen film­ről nyilván nem az írónő te­het, akinek a könyvei ma is üdék és frissek, stílusa egy­szerű és párbeszédeit a nála nagyobb írók is megirigyel­hetik. A romantika korában kerülte a romantikus túlzá­sokat, a rendkívüliség hang- súlyozását, a hétköznapok életét írta meg eleven erő­vel. Talán ezért modernebb, sok mai modemkedőnél. Valóság Rendhagyó esettanulmány­nak nevezi Halász László pszichológus önáltatásaink körforgása című írását, melyben tudományos mód­szerességgel szedi ízekre a magyar futball ellentmondá­sait. Amiből levezeti: a szokásos nyilatkozatok egy- egy nagy erőpróba előtt és után. önbizalom, derűlását, sikerlehetőség — majd csa­lódás, magyarázkodás és ha... Ha úgy lett volna, ha nem így alakult volna... Később a szakmai elemzés összegezése: hasznos tapasztalatot sze­reztünk stb. És ez ismétlő­dik időszakról időszakra a tömegkommunikáció segéd­letével. Valóságos boncolást végez, hogy bemutassa mennyire nem akar senki szembenéz­ni a valósággal, sem a sport­vezetők, sem a játékosok, sem a közönség. Mindenki azt akarja elhinni, amit sze­retne, amit kíván. A vezető, hogy igenis mindent meg­tesz, és sikerre viszi a csa­patot; a játékosok, hogy ők jók és tudnak; a közönség pedig azt, hogy győzelem lesz, mert annák kell lenni, önmagunk félrevezetésének számtalan eszköze van : a lehatásosabb, elhallgattatni az elfogulatlan külső és ki­oltani a pislákoló belső ön­kritikái hangot; nem a jobbhoz, hanem a rosszabb­hoz mérni magunkat, hogy a hamis, de megnyugtató ön­értékelést kapjuk meg. S ha még az anyagi ösztönzés sem hajtóerő, csak a teljesít­ménytől független minden­kori járandóság, akkor... be­zárult a kör és minden kez­dődhet elölről — ugyanúgy. A cikk számos megállapí­tása általános igazság és mindenfajta önáltatásra ér­vényes, főleg az, hogy az alap nélküli önbizalom, a téves túlértékelés csak arra jó hogy további kudarcot szüljön. És a magyarázkodás a lényegen nem változtat semmit. Vass Márta SZEBERÉNYI LEHEL: A RÉM Regény 44. És megérinti őt leikével. Az erdőt a .mieink szeretik és félik... Természetéhez ido­multak. Vadságához, a hall­gatag agához ... és a rejtel- messí 'éhez is... Jól isme­rik, hiszen mindennap jár­ják. Még ma is, mikor, mondjuk a közlekedés szem­pontjából már nem számos, hiszen ritka, hogy gyalog vágjanak neki a városba, vagy az erdészet valamelyik távoli telepére. De adomá­nyaiért ma is bejárják; ösz- szeszedik a csipkebogyót, a málnát, a rozsét, ,a gombát, sőt még a mohát is össze­gyűjtik, abból is pénzt csi­nálnak: pesti virágüzletek szívesen veszik. Aztán a ke­reseti lehetőségek az erdé­szetnél éppúgy megvannak. Egyesek állandóra vannak ott, mások, különösen asszo­nyok, napszámba járnak oda; hol gallyazni, hol a csemetéket kapálni, mindig van valami. Éppen csak az nincs, amit mondtam. Vagy hát nemigen van. Az, hogy hajnali sötétben neki az er­dőnek amerre legrövidebb, s itt is, ott is pislog a szent­jánosbogár. A férfi a bányá­ba, az asszony a városba, te­jet visz a hátiban, igyekszik, hogy ötkor már lerakja a fűszeresnél. Télvíz idején, mikor csúszik a jeges ha- raszt, köves meredekeken kell felkapaszkodni, jeges, latyakos árkokon átkelni, csupa síkosság minden úgy segít magán, hogy rongyot köt a bocskorára, s a tejet így is csak leviszi, télen és nyáron... Hát tessék ebbe belegondolni ! Tizenöt kilo­méterek, húsz kilométerek hegyre föl, völgybe le, s hall­gatag fák, s neszező bozótok körös-körül. Jó, hogy ismer minden fát, minden ös­vényt ... De magam is fia­talkoromban a fűrésztelepre jártam, s át kellett menni mindennap az erdőn oda meg vissza; egy szekérnyom vezetett a fűrésztelepre; hiá­ba ismertem minden fát, Egy késő esti Sygma-próbán Elsős gimnazisták vol­tunk; az egyik késő tavaszi délutánon valami iskolai elfoglaltság után csatango- lással akartuk agyonütni az időt, amikor egyik osztály­társunkba botlottunk: „Gye­rekek, a Bálában pengetnek a fiúk !” Mi, öten-hatan egy­ből értettük: a megyei mű­velődési központban próbál a Sygma-együttes. Rohan­tunk a Luther utcai épület felé. * * * Ezen az estén ismét ugyanabban a teremben gyülekezik próbára az együttes. Szinte minden., ugyanolyan, mindössze a két időpont között telt el tíz esztendő. A szűk, egy­kori klubterem sem ugyan­az: most tükörfalú balett­terem. Rengeteg a szék (va­jon a baletthez kell, vagy csak itt maradt?), két együttestag próbál helyet teremteni az erősítőknek, hangfalaknak, mikrofonáll­ványoknak. A falat fedő tü­kör megduplázza a mozdu­latokat, talmi módon ki­tágítja a fülledt szobát. Néhány perc múlva hét óra, egy sarokban felej­tett zsebrádióból az Esti Magazin utolsó hírei hallat­szanak. Minden rendben, egy-egy kapcsolás és az erősítők piros és zöld izzói felgyulladnak. A magneto­fonról az egyik legfrissebb világsláger szól. * * * A békéscsabai Sygma- együttes augusztus 20-a al­kalmából, alakulásuk 15. év­fordulójára, a közművelő­désben végzett munkájuk elismeréseként megkapta a bokrot, még nevet is adtam nem egynek, tudtam, mikor melyik következik, éjjel is tudtam, mert napnyugtával indultam mindig haza, meg még később is, mert udva­rolni is oda udvaroltam. Tudtam, no, itt jön most az a fa, amelyiknek szép kerek odúja van, s az odú alatt olyan forradás, hogy valósá­gos kis tornác; és hogy az odúban egy búbosharika- család fészkel, szóval még ilyeneket is tudtam, meg hogy melyik fán lakik a mátyásszajkó, s melyik bo­kor alján a barátka, s me­lyik ágvillában az őszapó. Tudtam, hol következnek nagyobb kövek az úton, ame­lyeket iki kell kerülnöm, s hol van a kidőlt fa, amelyik­nek egy erős ága keresztben áll. épp a szemem magassá­gában. Olyan pontosan tud­tam, hogy még éjjel is így szóltam magamban: no, most jön — és a következő pilla­natban nekiütöttem a homlo­kom. Minden éjjel nekiütöt­tem. S ez az éppen. — Jól is­meri az ember, és mégis ... Megy éjszaka az erdőn, és a fejében mindenféle hemzseg. Sehol egy lélek, csak a hall­gatag fák, és közben körös­körül hangok és neszek. Meg-megropog a száraz ág, a disznó motoz, a madár fészkében mocorog, álmában pittyeg. A harasztot a gyík, a bogárság mozgatja. S a fa pattog a szú foga alatt. És úgy tetszik, harsog minden, „Szocialista Kultúráért” ki­tüntetést. * « * A ma már közönségnek és együttesnek egyaránt ter­mészetszerű töménytelen ve­zeték, kábel között kilencen várják a próba kezdetét. Váczi Gábor, az együttes vezetője a zongoránál ül, előtte a zenekar két nőtag- ja-énekese: Veress Erzsi és Gubucz Kati. A fúvósokat szaxofonnal a kezükben Várfalvi Géza és Kaposvári Jenő képviselik. Leszkó Pál, az együttes szólógitárosa most éppen egy fuvolaszó­lammal próbálkozik. A do­bok rengetege mögött Tom­ka Attila, s a basszusgitár­ral a kezében Feigl Miklós. Legelői áll mikrofonok és congák társaságában Nagy Lajos. Tehát ők, kilencen a Sygma. Pillanatnyi csend, aztán teljességében fölcsen­dül az előző próbán átvett szám, a Babylon. Tíz-tizen­öt ütem után megszakad, majd ismét élőiről. A har­madik kezdés után már tö­kéletes, együtt van minden, él a szám. * * * — Érzésed szerint, miért kaptátok a kitüntetést? — Talán azért, mert az elmúlt évek alatt mindent csináltunk, amit tehettünk; mindenkor számíthattak az együttesre. Voltunk a szov­jet táncdalfesztiválon, ját­szottunk tánciskolában és táncversenyeken, a csgbai bálok állandó együttese va­gyunk, szinte minden tö­megrendezvényben szerepel a Sygma. A tartósságunkért, együttességünkért. Az együtt töltött másfél évtizedért. s az ember rettenetesen ma­ga van, s azt mondja: jó, hogy mozognak, mert a csend még rosszabb .-.. Pél­dául lámpával nem jó men­ni, az ember még vaksibb, még ügyefogyottabb tőle. Mégis lámpával szeretnek menni, mert ha egy kis fény van velük, mindjárt barátsá­gosabb, és úgy érzik, nincse­nek annyira egyedül. A sö­tétet pedig megszokja a szem, és inkább eligazo­dik ... A hold a legrosszabb, nem tudja az ember, hol van a fa, és hol az árnyék ... No, csak azért mondom el, mert sok mindent gondol ilyenkor az ember, és képzel mindenféléket. Akár maga van, akár társakkal — akkor még egymást is ijesztgetik. Ilyenkor mesélik a története­ket. No és persze nemcsak ilyenkor, a kocsmában is, a gyér világú villanykörte alatt. Mindenki tud valamit, hiszen ki nem járt éjjel az erdőn? Mindenki járt, akár­hányszor. Magában is tár­sakkal is. Versengenek aztán, >ki tud hátborzongatóbbat... S nem nehéz, mert jó fantá­ziájú nép. Az erdő a képze­lőerejét kifejlesztette, túl is a mértéken, akár a földmély a vakondok némely szerveit, még másokat elsorvasztott, tán épp a megbízható látást, a reális ítéletet... Elhallgatott kicsit az elnök, a nyomozók is elgondolkoz­tak. Azt mondták: (Folytatjuk) — Idén ősszel lesz a ju­bileum. Milyen stílusokat játszottatok, milyeneket él­tetek túl? — Amikor kezdtünk — bár évekkel előtte már va­lamennyien zenéltünk — a swing divatja uralkodott. Végeredményben adzsesszen nőttünk fel, a zene elméle­tének ismeretével és szere- tetével kezdtük. Aztán jött a liverpooli-stílus, a twist, a rock-and roll, a többi. S mi játszottuk, követtük. Úgy érzem, hogy ma már a dzsessz az, ami felé ismét közeledünk. Velünk együtt felnőtt egy generáció, csa­ládosok vagyunk, apák, szü­lők. S mindebből követke­zik, hogy nekünk teljesíte­nünk kell a közönségünk kívánságait. A rágógumi­zene a tiniké. Mi a húszon-, a harmincévesek zenekara vagyunk. Nem egyedül, de itt, Békéscsabán mégis. A tizenöt év alatt minden ren­dezvényünkön szinte ugyan­az a közönség. A korai öt­órai teák tinijei pedig ma már igencsak felnőttek... — Nem zavar benneteket, hogy eltelt az idő?... — Miért legyen zavaró az, ami elkerülhetetlen? Sze­retjük a zenét, a zenélést, tehát örömmel tesszük dol­gunkat. Addig, amíg közön­ségünk lesz. — Az úgynevezett beat- korszak kezdete óta számo- latlan mennyiségű együttes született és tűnt el. Ti ma­radtatok. Miért? — Véleményünk szerint bármilyen együttes fönn­maradásához két dolog kell. Az egyik az, hogy tagjai hasonló képességűek, ér­deklődési körűek legyenek. A zenekar tagjainak több­sége az akkori vízmű- és útépítési technikum tanuló­ja volt, osztálytársakként ismertük egymást. Az ér­deklődési kör tehát ez. — A zene szeretetén túl mi az, amiért csináljátok? — A legfontosabb, hogy magunknak és másoknak szerezhetünk örömet. Min­den együttest a siker rugói hajtanak előre. Nekünk ezt mindig sikerült megkapni. S amelyik zenekarnál ez nincs így, a további együtt- lét értelmetlenné válik, az­tán fölosztanak. S valahol önmagunk kiteljesedését is érezzük. Szeretünk együtt lenni... — Terveitek? — A jubileum alkalmából ősszel egy koncertet terve­zünk. Néhány hét múlva ismét indul a Sygma-klub a Körös éttermében. S a nagy vágyunk: alkalmas próbatermet és valamivel korszerűbb, technikailag tökéletesebb felszerelést kapni. * * * A próba folytatódik. Ké­sőre jár az idő, de a figye­lem lankadatlan. Hogyan jobb, hogyan tökéletesebb? A kézzel írt kottákba javí­tás kerül. A próba végezté­vel ismét gazdagabb lesz a repertoár néhány számmal. Világslágerekkel, amelyeket a zenekar és a közönség egyaránt szeret. Nemesi László HANG­SZÓRÓ Napjaink erkölcse Ha az újságíró-iskolán a jó rádióriportokról tanítják a hallgatókat, akkor Petress István sorozatait bizonyára külön fejezet méltatja. Nem is ártana, ha minél többen tanulnának tőle, mert hall­hatunk néha olyan riporto­kat, amelyek egyáltalán nem minősíthetők jónak. Ha a közelmúltban sugárzott ne­gatív tapasztalatokból csak egyet említhetek — sajnos több is volt —, akkor a vasárnap délután a Petőfi rádió műsorában elhangzott, ök a holnap munkásai cí­mű riportot mondanám, amely az érdekes témához méltatlan üres szócséplés- sel, mellébeszéléssel „tarkí­totta” a műsoridőt. Rádiósa­ink sokszor nem veszik ész­re, hogy a jó témához meg­felelő beszélgető partnerek is szükségesek, s a munka­társak kelléktárából néha hiányzik egy fontos eszköz, a vágóolló, amely a felvett anyagok halmazából a sal­langot letisztítaná. Visszatérve Petress István sorozataihoz, el kell monda­ni, hogy általa egy bőven termő rádiósegyéniség mun­kálkodásának lehetünk hét­ről hétre fültanúi. Úgy tud alkalmazkodni a különböző témákhoz, hogy közben mindig megőrzi egyéni hang­ját (és szerencsére mindin­kább elhagyja a régebben oly zavaró, talált kutyusokat istápoló, hamis mellékzön- géket). Az örökké friss, mindig új színekkel gazda­godó közlekedési magazinok­tól a sokáig népszerű Mik- rolánc és a Mi, férfiak cí­mű sorozatok után most a Napjaink erkölcse című ri­portjaiban bizonyítja, hogy az élet* elvontabb dolgairól is lehet könnyen érthető, ér­dekes formában szólni. Hét­fő este a Kossuth adó mű­sorában sugárzott, Marad­junk a kaptafánál? című beszélgetéskor is a stúdióba meghívott filozófus vendé­gek — Kosa Erzsébet, dr. Farkas Endre és dr. Földes Tamás — közreműködésével egy gondolatokban gazdag, tartalmas félórát tölthettünk a rádiókészülék mellett. A közéletiségről, a politi­kus magatartás erkölcsi nor­máiról szólt a beszélgetés. Platóntól Veress Péterig számos gondolkodó fejtette ki véleményét a különböző korok politikájáról. A nagy görög filozófus szerint az ideális társadalmi berendez­kedésben mindenki a maga dolgát végzi: a szabó ruhá­kat készít, a fazekas edénye­ket gyárt, a politikusok pe­dig a politikát csinálják. S azon elv alapján, hogy „suszter maradjon a kaptafa mellett”, a köznép fiainak semmi beleszólásuk se le­gyen a politikába. A látszó­lagos logika nem veszi fi­gyelembe, hogy a politizá­lással egy sajátos „termék”, a mindenki életét meghatá­rozó közélet formálódik. Ve­ress Péter is egyfajta úri huncutságnak tartotta a po­litikát. Persze, hogy az volt, ha csak az urak vehettek részt benne. Napjainkban viszont társadalmi igény lett a közéleti aktivitás. A hétfő esti műsor külö­nös értéke volt, hogy ismé­telten felhívta a figyelmet arra, hogy a közéletiség nem csupán funkció kérdése. Mindenki közéleti ember le­het, ha érzékenyen figyeli mások gondjait és tettekre is képes azért, hogy előbbre vigye szűkebb-tágabb kör­nyezete ügyeit. Más kérdés, hogy a közösségnek is job­ban meg kellene becsülni a „névtelen” közösségi embe­reket, s néha a mások ügyeiért fáradozókat is meg­kérdezni : vajon nekik nin­csenek gondjaik? Ha a szo­cialista politika és a szocia­lista erkölcs alapvető nor­mái összhangban vannak, akkor az adott funkciótól függetlenül mind többen bekapcsolódnak a köz ügyei­nek formálásába, a szocia­lista társadalom építésébe. (Andódy)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents