Békés Megyei Népújság, 1978. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-26 / 201. szám
1978. augusztus 26., szombat Közös feladataink az új tanévben V égéhez közeledik a gondtalan nyári szünidő. A diákok a tanév vége felé szokásos „visz- szaszámlálást” már megkezdték, csak most a vakáció betűi fogynak a képzeletbeli tábláról. A tanévkezdési hangulat diáknál, pedagógusnál és a szülőknél is egy kicsit rendhagyó; hiszen mindenki izgatottan várja az új tantervi dokumentumok megvalósításából reá háruló feladatokat. Az iskolák, s különösen az általános iskolák, fokozott gonddal készülnek a tanévet megelőző szülői értekezletekre. Most többről lesz szó a „mit vásároljon a szülő iskolába járó gyermekének” kérdésénél. Tudjuk, régóta izgatja a szülőket az is, hogy egyre kevésbé tudnak segíteni gyermekük tanulmányi munkájában, s ehhez még a felső tagozatban most bevezetésre kerülő 11 napos munkarend öröme, s gondja is hozzájárul. Az új feladatok új szemléletet, törődést igényelnek nemcsak az iskoláktól, a szülőktől, hanem az egész társadalomtól. Közös munkálkodás, akarás nélkül a pedagógusok erőfeszítése — sokkal inkább az eddigieknél — könnyen hiábavaló erőlködésbe fulladhat. Az együttműködés első komoly fórumai a tanév eleji szülői értekezletek lesznek, amelyeken lehetőség lesz a közös feladatok, gondok őszinte megvitatására.. Itt az első lehetőség tehát, hogy aktív részvételűnkkel bizonyítsuk együttműködési szándékunkat! De miben is várja a szülők segítségét az iskola? Semmiképpen sem a számukra már ismeretlen számtanfeladatok megoldásában, a szakmai munka házi fölül- bírálásában. Hiszen az ismeretek elsajátíttattását az iskola majdnem teljes egészében magára vállalja. De mert kurtábbak lettek a szabad szombatok miatt a tanítással eltöltött munkanapok, a szülőknek fokozottabb felelősséggel kell ellenőrizni, biztosítani gyermekük rendszeres részvételét a tanítási órákon. A szülői engedékenységből származó egykét napos „házi szabadságolások” most szinte pótolhatatlan hátrányt okozhatnak! És ott vannak a szabad szombatok! Akkor, ha lehetőség van rá, legyenek minél többet gyermekeikkel, tegyék őket — feszített munkatempójuk mellett — a valóban tartalmas családi együttlét boldog részesévé ! Azok, akiknek nem sikerül együtt lenni gyermekeikkel eltérő munkarendjük miatta szabad szombatokon, azok is nyugodtak lehetnek. Az iskolák és közművelődési intézmények igyekeznek tartalmas programokkal szórakoztatni a családi együttlé- tet élvezni nem tudó gyermekeket. A szülők feladata lesz az is, hogy érdeklődjenek a gyerek iskolai élete, munkája iránt, kísérjék figyelemmel a ma még szokatlan 11 napra szóló órabeosztásukat, s biztosítsák az esti nyugodt pihenést. Olyan légkört kell tehát teremteni a szülői házon belül, amelyben kialakulhat a gyermekekben a munkájuk iránt érzett kötelességtudat. Ugyanakkor az egész társadalom további szemlélet- változására is szükség lesz. Az üzemek például, amelyek kapcsolatot tartanak az iskolákkal, együttmunkálko- dásuk során ügyeljenek tevékenységük mindenkori nevelési hatására. A nagy feladatok előtt bízunk pedagógusainkban : növekvő lelkiismeretességükben, hivatássze- retetükben. Az iskolák vezetői pedig hisszük, biztosítani tudják majd a jó munkához szükséges nyugodt alkotólégkört, s a jó szakmai irányítást. Hiszen csak így, egymás kezét fogva valósulhat meg a naprakész tudású, friss közéleti szemléletű újabb generáció felnevelése. B. Sajti Emese SZEBERÉNY! LEHEL: A RÉM Regény 28. Ám a túlvilágnak más volt a véleménye. A sír erősen megrázkódott. Sőt Sandi talpa alatt is nagyokat rándult a föld. Nem volt vitás, Ján apósa kikelni készül sírjából. A kis ember elordította magát és futásnak eredt. Impqzáns épületek tudnak összeomlani pillanatok alatt. Így dőlt halomba most az emberöltőn át téglánként összehordott (vagy felhányt?) épület, amely Sandi fennen viselt öntudatában „anyagelvűség” néven díszlett — míg a temetőtől hazáig jutott, egy szuszra, hátra se tekintve, lelkét csaknem kiadva. Pókbe- szőtte igéket vett újra használatba, melyek húsz éve hevertek a sutban. A miatyánkot és üdvözlégyet mondta hazáig, de még a paplan alatt is, ahová kocogó fogakkal azon nyomban bebújt. Itt már meg merte állapítani, hogy elég rozsdásan és idegenesen forog nyelvén az imádság. Sőt Zsabka is eszébe jutott: vajon hová lett? Nem emlékezett, hogy vele futott volna. S még mindig a paplan alatt, a régi könyvről kezdett ábrándozni, melyet Ján apósa nem akar ideadni. Ez az ábrándozás kétségtelen a magához térés jele volt. Aztán már a fejét is ki merte dugni! Ó, bár ne dugta volna ki! Iszohyatos dolgot látott. Felért egy tudathasadással — noha ez a verzió eszébe se jutott. A szoba szemközti falán, hol tudomása szerint — már a mindennapos megtapasztalásaiban is kételkedett — soha ablak nem volt, tehát az egybefüggő, töretlen, vályogtéglával vegyesen rakott negyvencentis kőfalon, melynek ezüstmintás festését a tulajdon kezével házilag végezte a tavaszi meszelések idején, és amelyre mint ezermester büszke volt, bevilágított a hold egy szeletkéje, sőt a Variációk egy témára Hétköznapjaink bosszúságairól szólva csaknem mindig szóba kerül a várakozás. Várunk a telefonvonalra, az éttermi kiszolgálásra, az orvosra, a lámpa zöld jelzésére. és sorolhatnánk még ki tudja meddig. Van, aki méla belenyugvással áll sorstársai közé az üzletben, vagy éppen a fagyialtos előtt. Mások, inkább későbbre halasztják az ügyet — persze, csak ha nem halaszthatatlan dologról van szó. Aztán vannak erőszakosak, akik a piros lámpánál mennek át az úttesten, és soron kívül veszik meg a kenyeret, mondván, itt hagyja őket a busz. Képeink részben ezekről a hétköznapi várakozásokról örökítettek meg néhányat. Am e téma variációi kifogyhatatlanok. Boncolgatásunk e témában nem lenne teljes, ha a várakozás szép oldalát nem néznénk, mert van ilyen is. Utolsó képünk magáért beszél. Ez a kismama egy új élet megszületésére vár, melynek készülődését, apró mozdulatait a nap minden percében lesi, némi izgalommal, kíváncsisággal és nagyon sok szeretettel... Címképünkön : buszra várva ... csillagokból is beragyogott egy fűzérre való, mint a tegnapi búcsúsok felfűzött mézeskalács érmei. E hasonlat kézre jött, és ismét csak a paplan alatt jutott a kis ember eszébe, midőn azt már a feje búbjáig újólag felrántotta. Hajnalig vacogott Sandi a paplan alatt, hajnalig ki se tekintett. És sértve érez- - te magát, amiért a túlvilági hatalmak nemcsak a helyszínen tiltakoztak, hanem üldözőbe is vették. Megígérte nekik, esküvel fogadta, hogy nem pályázik Ján apósának könyvére, melyet magával eltemette- tett. Soha, még csak gondolatban se foglalkozik ezentúl a megszerzésével. „Végképp lemondok róla” — ígérte. Mikor a kelő nap besütött a paplan résén, kidugta fejét. De most ijedt csak meg igazán. Tenyérnyi rés tátongott a szemközti falon, mennyezettől a padlóig. De a mennyezeten is szétágaztak a kezdődő repedések. A fal nyílásán ki lehetett látni a szabadba, éppen egy sárgálló ökörfarkkóróra, mely harmattól csillogott. Ez az új rémület azonban napvilágnál érte a tra- fikost; így amint felkapta a nadrágját, egyenesen a lakás árudának használt zugába szaladt, s ócska ké- 4 szülékén a földrengésjelző intézetet hívta. Lakókra várva Aki örömmel várakozik (Folytatjuk) Fotó: Gál Edit HANGSZÓRÓ Valóság ez, nem álom Hetven év — egy óra. Egyetlen rövid mondatban ennyi volt Feleki Kamii hétfő esti műsora — „Az én életem a színház...” — a rádióban. Dalok, s egy-két prózai betét. Milyen keveset is lehet adni a hetvenéves művész több mint öt évtizedes színészi pályafutásáról? Emlékezés, köszöntés volt inkább — annak is szánták — Czigány György beszélgetése, kérdései a pályakezdéstől a mostani születésnapig. Baráti csevegésnek is nevezhetnénk ezt az egyszerű, néha sablonos kérdezgetésből, s a halk, finom, időnként jól nevelt, de némi öniróniát tartalmazó válaszokból álló sok zenével tarkított adást. Míg peregtek a számok, számtalan Felekit jellemző ' sor csendült föl. Csak a Luxemburg grófjából: „Szívem szeret...” Igen, a csupa szeretet, szereire méltóság, ez illik tán legjobban egyéniségéhez. „Én nem vagyok már gyermek, ki papírsárkányt kerget...” Ez meg a hetven évet juttatja észbe, a megöregedett, de mégis örökifjú komédiást, aki igenis a papírsárkányt kergeti estéről estére. Játszik önfeledten. A Vén Stefánia is a röpülő időt idézi, a fiákertől az űrhajóig. És az Állami áruház? A felszabadulás utáni idők nagy sikere? Amikor milliók énekelték Felekivel együtt, hogy „szolga nem lesz ez a kis legény!” És hogy „ember lesz az én kis unokám!” És nemcsak dalolták, de érezték is, hogy megváltozott a világ, nemcsak a színpadon, hanem a valóságban is, ami addig csak álom volt, élet lett. Így repültek az évek, a korok egy órán át az operett, a zene hangjain át. Változó dallamok, változó darabok a jelentéktelenebb vagy jelentősebb, de mindenképp érzelmes, sőt érzelgős operettekből, melyeket mi más is zárhatott volna le, mint a Miska pincér Hajmássi Péteré? Nem volt különösebben érdekes műsor, még a maga nemében sem, talán még az operettet kedvelők számára sem. Mégis nyújtott valamit. Valamit az életből, a valóságból. És ezt nem a dalok tették, hanem Feleki apró megjegyzései. Kit szeret igazán a közönség? Azt a színészt, akit nemcsak a nők, hanem a férfiak is kedvelnek, s azt a színésznőt, akit a férfiakkal egyformán szeretnek a nők. Mint Kiss Manyit, hozta föl példának, aki pedig még szép sem volt. Miért mégis? Mi teszi igazán színésszé a színészt? A tehetség, személyiség és varázs. Akár magára is mondhatta volna, csak annál sokkal szerényebb. És ez is a titokhoz tartozik, és megismerni csalhatatlanul a hang őszinteségét. A Felekié ilyen. Álszerénységnek nyoma sincs benne, örömet szerezni, ezt tartja a legtöbbnek, másnak, a közönségnek elsősorban, de legalább annyira magának is. Munka ugyan, de élvezet is ez ugyanakkor. S lehet-e többet kapni ennél az élettől? Hogy mindig azt csinálhatta, amit legjobban szeretett? Eltalálni és megtalálni azt a pályát, amire igazán való az ember, tényleg a legnagyobb dolog az életben mindenki számára, csak oly sokaknak nem sikerül. ö azok közé tartozik, akiknek az álma, vágya valósággá vált. S ez a valóság, a pálya, hivatás is egyben, méghozzá nagy tömegeket gyönyörködtető. Színpadon, filmen, rádióban és tévében ezerféle alakban szórakoztatja, nevetteti meg az embereket. Nem harsány hahota ez, hanem szívből jövő kacagás, vagy az emberi esendőség feletti megértő, szomorkás mosoly. Vass Márta
