Békés Megyei Népújság, 1978. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-22 / 197. szám
1978. augusztus 22., kedd Befejeződött a IV. békési alkotótábor Jene! Béla megnyitó beszédét mondja fotó: Orbán Károly Augusztus 20-án, délelőtt, a békési Jantyik Mátyás Múzeumban megrendezett képzőművészeti kiállítás megnyitójával kezdődött a kéthetes békési alkotótábor záróprogramja. A képzőművészeti szekció az idén kötöttebb, elméletileg megalapozottabb munkáját bizonyítja a 44 kiállításra került alkotás színvonala is. A kiállítást Jenei Béla, a HNF békési városi bizottságának alelnöke nyitotta meg, röviden összegezve a képzőművészeti tábor jelentőségét, és értékelve a 16 részt vevő amatőr képzőművész munkáját, két hét alatt elért eredményeit. Mint mondotta: „A két, kemény munkában elöltött hét — mint a képek is igazolják, bizonyítják, a tábor szükségszerűségét, életrevalóságát. Az évek és a bemutatott anyagok szellemisége, kifejező ereje szorosan egymásra utaltak. Ezután átadták a díjakat. A Békés város által alapított díjat F. Nagy Máriának ítélték oda, a KISZ városi bizottsága díját Bánlaki András vehette át, a Start Sportszergyártó és Fémipari Szövetkezet által felajánlott díjat Várkonyi János kapta. Horváth János a Kosárfonó Háziipari Szövetkezet díját, Nagy Imre pedig a MEZŐGÉP békési gyára díját vette át. A tárlat megtekintése után a KISZ városi bizottságán folytatódott a záróünnepély, ahol az amatőrfilmes szekció vezetője, Raffay Anna sommázta az idei munka tematikáját, eredményeit. Ezután nagy érdeklődés mellett bemutattak néhány szabadon választott téma alapján készült filmet. A vetítés után a művelődési ház igazgatója, László Imréné, a tábor minden résztvevőjének könyvjutalmat adott át. A gazdag program a breznói néptáncegyüttes műsorának megtekintésével zárult. B. S. E. Elutazott megyénkből a breznói folklóregyüttes Gazdag programmal mutatkozott be Békés megyében a szlovákiai Breznóból érkezett „Mostar” folklóregyüttes. Első fellépésükön az Endrődi Cipész Ksz dolgozói tapsolhattak színes folklórműsoruknak, majd a vendégegyüttes részt vett az auguszus 19-én Békéscsabán rendezett ünnepi felvonuláson, az esti gálaműsorban. Vasárnap, augusztus 20án délelőtt Békésen a Dózsa liget színpadán mutatták be műsorukat, amelyen a kapuit záró alkotótábor tagjai is részt vettek. A búcsúfellépésre vasárnap este, a IX. mezőbe- rényi ipari és mezőgazdasági kiállítás záróünnepségén került sor az impozáns Petőfi Sándor Művelődési Házban, ahol szintén nagy sikert arattak a nívós műsort bemutató együttes tagjai. SZEBERÉNY! LEHEL: A RÉM Regény 24. Az asszonyok némileg bárgyún néztek Loncira, borvirágos képpel. Tán fel se fogták a kérdés értelmét. Lonci két ujja ágasába helyezte állát. — Vagy megölt? Kit? Anyicska belenevetett a tenyerébe. Az asszonyok pedig borukba húzódtak. Bajos lett volna megmondani: hallgatásuk sértettség-e, vagy ködös emlékezetükben kutat- gattak inkább áldozatok után. — Dajkamesék — mondta oda-tetrm - a lépcsőn Anyicska és nevetett. Kéz a kézben, ugrálva vették a fokokat. Majd a képzeletbeli kapun és kerítésen kívül Anyicska azt mondta: — De ők már ilyenek... — Hát persze — felelt Lonci zihálva, mert futólépésben' igyekeztek a buszhoz. Az utolsóhoz, mely kilenc órakor indul. Anyicskáék kurta kis utcájában szuroksötét volt, éppen attól az egy szál villany- körtétől, mely a sarkon hunyorgott, és amelytől a környék még kihaltabbnak tűnt. Anyicska fogta Lonci kezét, és elöl igyekezett, a gid- res-gödrös gyalogúton, és hátraszólt, ha vigyázni kellett a lépéssel. Vakon eljárt itt. Százszor is megtette már az utat a kilences buszhoz. — Alszik minden — mondta Lonci, hangját önkéntelen lefogva, belesimítva a környezet csendjébe. — Egy városban azért... — No, csak fülelj — szólt. Anyicska, pillanatra megállt. S hallani lehetett az ismerős brummogást — a távoli nagybőgőét —, amely délután az erdő csendje fölött dongott. És Lonci megremegett. — Gyerünk — suttogta. A lámpa alatt betértek az öreg utcába, ahol a vízmosta gömbölyű kövek fehéren világítottak, és ahol kétoldalt sűrűn összebújtak a sötét és néma házak. Itt-ott szüremHétköznapok a mozipénztárban Harminckét év és 319 nap egy munkahelyen Szépen berendezett lakótelepi lakás, modem bútorok, az asztalon a ház előtti kiskertből szedett virág. Tiszta, rendes minden. A falon, a szekrényeken fényképek, mind egy-egy kedves emlékhez kötődik. Megilletődött aTCÚ ifjú pár esküvői ruhában. Mellettük huncut szemű fiúcska mosolyog a lencsébe. Arrább az előbbi pár más beállításban. A falon, a főhelyen, másik esküvő kissé megfakult tanúsága, ez régebbi felvétel. Abban az időben készült, amelyet közösen próbálurík felidézni Nádasdi Jánosnéval, a gyomai mozi volt pénztárosával. A menyasszony, ott még sötétbarna hajú, komoly arccal áll vőlegénye mellett; 32 éves korában talált társra, olyanra, akiről ennyi év után is szeretettel beszél, mert az akkori barna fiatalasszonyból immár ősz hajú néni lett. — Jó férjem van. Csendes, dolgos, nem dohányzik, nem is iszik. A baj, hogy vidéken dolgozik, s csak hét végén lehetünk együtt. Mióta nyugdíjban vagyok, még nehezebb az egyedüllét. Nádasdiné, akit Gyomén mindenki csak Rózsika néninek hív, világéletében emberek között élt, hiszen 32 évig és 319 napig — „ennyi jött ki az SZTK-tól” — dolgozott a moziban. Előbb mint jegykezelő, majd mint pénztáros. Csoda hát, ha most megviseli a magány? — Tizenhárom éves koromban, amikor apa meghalt, elszegődtem cselédnek. Az igazi álmom az volt, hogy varrónő leszek, üldögélnék naphosszat, öltögetnék, s közben vendégül látnám ezt, azt. De szép is lenne! Csakhogy a taníttatás pénzbe került, szegény anyámnak meg három gyereket kellett felnevelnie, egyedül. így hát más munka után néztem. A mozi akkoriban Fábián Béláé volt, s ő vett fel egy hónap próbaidőre, aztán véglegesített. Egy idő után már nem vágyott más munkahelyre. Hány elképzelést tört derékba akkor a szegénység? Ki tudja már? Ezek közé a sorsok közé írhatnánk Nádasdi- néét is, ha nem szereti meg azt, amit csinált. — Amikor már tehettem volna, nem mentem varrónőnek. Szerettem a jegyszedést, s azt, hogy végre bent ülhetek, nem kell esőben, hóban dolgoznom. És a filmek... Emlékek közt kutatva Azok a régi szép magyar filmek! Meséli egy-egy régi film cselekményét, s én nem szólok közbe. Jó nézni, amint újból átéli a számára oly kedves történeteket, amelyek magánéletébe is beleszőtték varázsszálaikat, sorsában ekkor kezdődött új fejezet: — Gyakran eljött a moziba egy endrődi férfi, addig- addig, míg egyszer megkérte a kezemet. Én 32 éves voltam akkor, s nemsoká megtartottuk a kézfogót. Gyűjtögettünk, építettünk egy szép kis házat, de sokat voltam egyedül, féltem. Tavaly eladtuk, s itt kaptuk ezt a kétszobás lakást. Azóta nem vagyok olyan egyedül. Jól ismerem a lakókat, meg közel Iáknak a húgomék, és gyakran meglátogatnak. Az ő unokája az a „mókus”, a Robika, ott a képen. A fiatal pár a keresztfiam meg a felesége, ök is itt laknak a közelben. Szóval így van kihez tartozzam. Nekünk nincs gyerekünk... Arcán parányi felhő suhan át, amelyet a kedves emlékek hamar elsimítanak. Beszélgetésünk kissé kapkodó, néha megkérdem, ez mikor Fotó: Veress Erzsi is volt? Aztán megyünk tovább. — A nagy infláció idején tojásért adituk a jegyeket, egy tojás, egy jegy. Aztán megint ment minden a régi kerékvágásban, csak néha- néha emelték a helyek árát. Nem is említettem, 1951-ben kerültem pénztárba, s aztán innen nyugdíjaztak. Ismertem a mozilátogatókat, tudtam ki, hová szeret ülni. Ha nem állt hosszú sor a pénztár előtt, még él is beszélgettünk erről-arról. Napjai egyformán teltek. Szombaton, vásámap még több volt a munka. Reggel felkelt, ha kellett, szervezni ment az üzemekbe, ha nem, rendet csinált otthon, főzött, délután kicsit lepihent, aztán már indult is tovább. Egy kilométer oda, s aztán késő este ugyanennyi haza. A szürkén pergő hétköznapokat csak néha színezte egy- egy dicsérő oklevél, vagy kitüntetés. — A minisztériumtól 1965ben kaptam jó munkám elismeréséül ezt a dicsérő oklevelet — mutatja — 1976ban lettem kiváló dolgozó. Szombaton, az itt töltött évek jutalmául aranygyűrűt kapok a vállalattól. Azt hiszem, meg is érdemiem, hiszen mindig nagyon kevés volt a fizetésem, s hogy itt maradtam, az csak annak köszönhető, hogy szerettem a munkám. A lépcsőházból kulcszörgés, jövés-menés hallik. Nádasdiné elnézést kér, s egy csomagot felkapva kisiet. Amikor visszatér megmagyarázza : — Máyerék, a fölöttünk lakók jöttek haza, a postás hozott nekik egy csomagot, átvettem. Én úgyis mindig itthon vagyok, miért ne segítsek rajtuk?. Ezzel hirtelen visszatértünk a jelenbe. Érzem, beszélgetésünknek itt vége szakad. Nádasdiné búcsúzóul az ajtóig kísér, ahol egy kisfiú nagyot köszön neki. Vele tartok kifelé. Kérdéseimre szívesen válaszolgat, ő a nagyobb Máyer-gyerek, már ötéves. — A Rózsika néni? Szeretjük, pedig van, hogy ránk szól, mert behordjuk a homokot a kocsitárolóba. Azért nem haragszunk rá, hiszen ott ő szokott kisöprögetni, meg különben is a homok nem ide való. Tovább nem faggathatom, amint az utcára érünk, már szalad is. Mezítlábas talpa hangosan csattog az aszfalton. A déli melegben elcsendesedik a telep, csak a közeli benzinkúton csapják be néha az induló kocsik ajtaját. Nagy Ágnes lett fei csak világ, az utcai lámpák mostoha fényei pedig nagy messzeségből üzengettek egymásnak. Sehol egy lélek. Sietve lépkedtek a köveken, s cipőjük kopogásától zengett az utca. Lonci nem tudott szabadulni a tudattól, hogy megint az erdei patakmederbe tévedték, immár ki- keveredhetetlen. Elhaladtak egy szalmahajas házikó mellett. Bespalet- tázott parányi ablaka, s a kiszáradt diófa gyomverte udvarán, melynek csontvázágai feketén rajzolódtak a csillagos égboltra, temetői fuvallatokat bocsátottak az útra. Hűvös kapualjak és pinceablakok ' lehelnek ily kúszva-lopakodva a járókelőkre. — No, itt lakik egy boszorkány — súgta Anyicska, és derű fénylett a szavában. Akár egy idegenvezetőnek, ki mindazzal a kuriózummal szolgál, amit az idelátogató vár. Hűvös volt, Lonci össze- • rázkódott. Anyicska mondta a bédekkert : — Száz macskája van, s éjfélkor emberi hangon sírnak a diófa ágain... Lonci csaknem elhitte, Ebben a leselkedő sötétben. Ebben az alattomos csendben. Az élet tán szekrények-* be bújt és ágyak alá. Tán nincs is élet. Mint az üveghegyek közt, melyek visszazengik hátborzongatóan a holt pusztaság csendjét... Zengett az utca. Szaporán kopogott a négy cipősarok. A nagybőgőt a hirtelen támadt szél közelebb fújta. Vagy ők kerültek közelebb. A kanyarnál eléjük ömlött a muzsika. És négy árnyék, mint a kőre öntött olaj, egy távoli lámpa idáig vergődött fénytócsájába mosódva. Zsabkáék vigyorogtak a szemük közé. Elállták az utat. Ki ismeri a rémület természetét? Azt a zárlatot az agyban, a szívben, az idegekben, az izmokban, a keringő vérben? Egy pillanatig. Hogy a következő pillanat a gondolattöredékék zsúfoltságával rontson a bénult érzékekre, midőn a kilátás- talanság sötétjén már a lehetőségek és apró reményeik is átcikáznak. Á lányok fogták egymás kezét; a rémület izzásában összeforrott ujjak szétfejt- hetetlenségével. Az emlékek hálója még rezgett Göndör Lidi legendájától, rémlátásukat minden bizonnyal felnövesztette. Mert talán az a lámpa sem volt olyan nagyon messze, amelyik fénytócsáját ide csorgatta, alig tíz-húsz lépés. És az a muzsika is közelebb volt sokkal, mert már emberi hangok is vegyültek közé. A mulatság általános zsivajából egyes szavakat is ki lehetett venni. (Folytatjuk) KÉPERNYŐ Számadás előtt Nemzetiségi szövetségeink készülődnek számadásra. Hamarosan elkövetkező kongresszusaikon az elmúlt esztendőket teszik mérlegre: a jog és a lehetőség mit valósított meg nemzetiségi politikánk gyakorlatában? Nem könnyű az ilyen számadás, és ezzel egyenes arányban nagy felelősség is. Sokoldalú felmérésre van szükség, nagy tájékozottságra ahhoz, hogy építve az eddigi eredményekre a továbblépés útjait pontosan meghatározhassák majd a kongresszusok. Tiszteletre méltó vállalkozással járult a televízió a számadás munkájához, amikor nagy kitekintésű riportfilmmel igyekezett bemutatni nemzetiségeink életét, megszólaltatni azokat, akikre fontos szerep vár és hárult eddig is a jogok és lehetőségek valóra váltásában. Végigjárhattuk a riporter ügyes kalauzolásában hazánk nem- zetiség-lakta vidékeit, ismerkedhettünk egy-egy község, iskola, művelődési ház sajátos problémáival, melyek összesítve és külön-külön is az egészet jelzik, arra utalnak. Az egyik megszólaltatott mondata különösen jó megfogalmazását adta a tennivalók miértjének. Így beszélt: „A nemzetiségi kultúra ápolása az egyetemes magyar kultúra ápolását is jelenti. És ez össztársadalmi feladat." Mások — többen — arra is rámutattak, hogy csak a nemzetiségiek néprajzával foglalkozni, lehet látványos dolog, de nemzetiségi politikánk megvalósulása, igazi tartalma lényegesen több ennél. Láthatóan a televíziós riport is ezeket a gondolatokat választotta alapeszméjének. A sorra jelentkező helyszínek és nyilatkozók szavaiból a közérzet félreérthetetlen nyugalmán túl az az igény áradt, hogy az élet mindenkori jelene a legfontosabb, még akkor is, ha a múlt hagyományai sok mindent meghatároznak; hogy a nemzetiségi szövetségek a kultúra ápolásán túl minél erőteljesebben és hatásosabban jussanak el az emberekhez, munkájukhoz, életmódjuk változásait befolyásolják jó irányba, és legyenek ott a látszólag leghétköznapibb dolgokban is. „Aprómunka”, mondtuk évekkel ezelőtti divatos szó- használattal, s ha most nem is a divatnak engedünk, amikor segítségül hívjuk e szót a tennivalók egy tetemes részének világos meghatározására, a lényegre szeretnénk a figyelmet irányítani. Ahogyan a lényegre koncentrált a „Számadás előtt” című tévériport, amikor az ilyen „hétköznapi” gondokat lövette. Hogy szóljon például arról is, miért nőtte ki épületét a gyulai román áh alános iskola és gimnázium, mi a pillanatnyi gond Hercegszántón, vagy Szentendrén? Közben arra is jutott néhány perc, hogy látogatást tegyünk a mohácsi olvasótáborban, ahol délszláv nemzetiségű gyerekeink jugoszláviai pajtásaikkal közösen birkóztak az anyanyelv elsajátításával, miközben barátkoztak, ismerkedtek és jól töltötték az időt. Itt jutott eszembe, hogy hasonlóval 'mi is dicsekedhetünk, hiszen Békéscsabán már harmadik éve megrendezzük a szlovák nemzetiségi olvasótábort, mely az idén még a műfordítók rövid „táborozásával” is kibővült. Nem ez az igazi tartalom? A jogok és lehetőségek nem így teljesednek ki igazán? Azt hiszem, a válasz csak egy lehet: igen, ez az igazi tartalom. Dicséretes vállalkozás volt a „Számadás előtt” című riport, reméljük, követik még hasonlók. Sass Ervin
