Békés Megyei Népújság, 1978. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-17 / 193. szám
1978. augusztus 17., csütörtök Folyóiratszemle: VALÓSÁG Szélesebb horizont A TIT havonta megjelenő lapjának augusztusi számában a filozófia, a felső fokú vegyészképzés és kémiai kutatás, költészeti összehasonlítás, középkori öltözködési szokások, és több más témáról szóló tanulmány mellett Réger Zita Cigányosztály, „vegyes” osztály — a tények tükrében című írása található. Az utóbbi években több vita zajlott arról, hogy helyes vagy helytelen a cigány tanulók sokféle ókból származó hátrányát külön osztályban való tanításukkal csökkenteni. És egyáltalán, lehet-e? Ad-e annyit ez a fajta oktatás, hogy megérje az elkülönülésből egyébként származó újabb hátrányokat? Réger összehasonlító felmérését az esztergomi Kossuth Lajos Általános Iskola negyven 1—7. osztályos, két osztatlan és csak cigánytanulócsoportba, és húsz óbudai 1—7. osztályos,, de közös tanulócsoportba járó gyerekről csinálta. Hasonló körülmények közt élő, sőt erős rokoni szállal összekapcsolt tanulókról volt szó, az óbudaiak többsége ugyanis Esztergomból került ide és tartják is a rokonságot. Szókincs, képfelismerés és módosítás, valamint olvasási vizsgálatot végzett. Mindhárom eredménye a közös osztály javára dőlt el. Saját maguk közt olyan gyengén fejlődtek a cigány tanulók, hogy „az 1. és 2. osztályos gyerekek átlagos hibaszázaléka magasabb, mint a 3 éves magyar anyanyelvű óvodásoké...”, a többieké pedig nem érte el a 4 éves óvodások szintjét sem szókincsből. Az egyéb vizsgálatok sem javítottak a képen. Az óbudaiak viszont mindenben többszörösen jobbak voltak, alig tért el teljesítményük az átlag gyerekekétől, sőt volt, amikor meghaladta. Csak az első és második osztályosoké nem, ekkor még az otthonról hozott hátrányok mutatkoznak, de mint a tények bizonyítják. ez később fokozatosan megszűnik a vegyes környezetben. Mivel a szociális és kulturális körülmények azonosak voltak, a jelentős eltérést csak a különböző oktatási viszonyok indokolhatják. Az esztergomiak nagyon alacsony szintjét: az osztatlan tanítás mellett a teljes és tartós elkülönítés nem cigány társaiktól. Több más is, de ezek a leglényegesebbek, hiszen a negyven — hót osztályra bomló — gyerek oktatása egyetlen teremben egy pedagógussal zajlott, szakoktatásuk primitív volt az iskola többi tanulójához képest, még a tornaórát sema tornateremben tartották. Az óbudaiaknak viszont jól sikerült a beilleszkedés és a vizsgálat évében csak egyetlen tanuló bukott meg. A nevelők lelkiismeretes munkáját segítette az is, hogy a gyerekek nem akartak elmaradni a többiektől, meg az azokkal való állandó érintkezés sokat csiszolt rajtuk. „Meggyőződésem — írja a cikk szerzője —, hogy a cigánygyermekek iskoláztatásában összehasonlíthatatlanul jobb eredményt lehetne elérni, ha az illetékes szervek a sokszor kétes eredményéket hozó, állandósuló cigányosztályok fenntartásának, felszerelésének költségeit az intenzív iskola előtti nevelés megszervezésére, egészségügyi és szociális gondozásra, korrepetálásra fordítanák. Az óbudai kísérlet meggyőzően bizonyítja, hogy a cigány gyermekek beilleszkedésének ez a járható útja. S hogy századunk végére a cigányságon belül ne alakuljanak ki újabb jelentős — százezres nagyságrendű — analfabéta-fél- analfabéta rétegek, az egyébként nemcsak a cigányság érdeke, hanem az egész magyar társadalomé.” Vass Márta Omega és Gúnya Bizonyára sok fiatalt vonz majd a két neves együttes augusztus 23-án, szerdán este 20 órára a békéscsabai szabadtéri színpadra. A Megyei Művelődési Központ szervezésében tart koncertet ezen az estén az Omega együttes, a műsorban közreműködnek a „Gúnyáék” is. Élet a m ed gyes egy házi könyvtárban Fotó: Martin Gábor SZEBERÉNY! LEHEL: A RÉM Regény 21. — Laktak ők bent erdőbe, apa neki volt erdész — folytatta Hermina. — Mikor ő születte, mamicska neki meghalta, bábaasszony mesz- sze lakta faluba. Doktor? Azt mink nem is láttunk ... — Máma is csak az úgy van — szólt közbe Teréza, mikor a városból kijön. — No, csak a faluba, hát akkor még az erdő!... — tette hozzá Marisa. Herminka néni rájuk nézett, erre csend lett. — Na potom... Erdész maradta maga, kislánnyal. Ez a Lidi neki, senki mása, ezt nagyon szeretett. Mondta neki: „Lányom, siess haza sötétig”. Lidi nevette, és megígért neki. Nem félte ő erdőbe járkálni, abba születte, volt ő erdő lánya... Lonci megborzongott, s lopva Anyicskára pillantott. De nem találkozott a tekintetük. Anyicska pillái mélyen leeresztve, a konyha kövét seperték. Az asszonyok pedig folytatták. Újraélték, újraalkották Göndör Lidi történetét. Egy valaki előimádkozta, a többi ráfelelt, mint a siratok kara — ezt is, azt is felhozta, eszébe juttatta a meséiének. „Már a sátraknál ott volt a katona — fűzték a fősodorba, egymás szavát keresztezték. — Már ott kinézte magának Lidit, mert Lidi nem érkezett beharangozásra, hosszú volt az út, át az erdőn, meg a köves árkon. A templomban szólt már az ének... J’ „Na. ugye, sátrak is voltak? Mikor vannak sátrak, ha nem búcsúnapkor!...” „Éva anyánk bűnébe esett. A kíváncsiság odavitte a sátrakhoz. És ott volt a katona.” „Soha senki se látta azelőtt a faluban, és azután se... ” „Tükrös szívet vett Lidinek ...” „Én úgy tudom, olvasót vett. gyöngyház feszülettel... A csuklójára volt te- keredve, mikor megtalálták ... ” ......Tenyerére vette, nézegette, tetszett neki. De nem v olt pénze. És már visszaadta volna az árusnak, mikor odalépett a katona, és megvette neki...” „És elfogadta? Nem kellett volna elfogadnia.” „Hát azt mi már nem tud- hajuk, hogy volt...” Herminka néni megfogta Lonci karját. — No tak, az lett. kedves, dolognak vége. Lidi amit ígérte apjának, elfelejtett. Eltöltötte időt a szófogadat- lan, lánypajtásaival, bálba... ” „Akkor is ott volt bál a Fő téren, mint máma.” „Lampionok is voltak? Meg gallysátor?” „Minden úgy volt, mint most. Még ponyvát is húztak a cigányoknak; meg ha eső találna jönni..." „Máma nem lesz nekik eső.” „Mit lehessen tudni?” — Lidi nem látta setétet — emelte hangját Herminka, és szava újból egymagában csergedezett, mint a vízmorajlás, mert elült a többi. — Vígan ő volt, melegedett táncba. Katona nem tágította tőle, vele láttak egész este... De mondanak, félt is Lidi, katona volt kicsit spicces, erőszakoskodta, muszáj volt vele táncolja. Más legény nem is engedett ő közeibe, meg nem is mentek, volt neki fegyvere, bajonett... Egyszer csak Lidi meglátta csillagos ég, fejéhez kapta, otthagyott bál, szaladta ha-' za, mikor katona nem nézett. .. Tudta Lidi utat éjjel meg nappal, de nem tudta, o XIII. Székely Aladár-fotókiállításon Mondják, hogy a 13-as szám nem szerencsés. Mi több, ahol tizenhármán ülnének egy asztalnál, szokás gyorsan egy tizennegyediket hívni, mert elküldeni valakit a vendégségből mégsem illő. Most, hogy az országos Székely Aladár-fotókiállítás elérte 13. évét, újból bebizonyosodott, hogy a tizen- hármas mégsem szerencsétépíteni, és, hogy felépült, ez a gyulaiak művelődés-művészet szeretetét is bizonyítja, nem kis mértékben pedig okos előrelátásukat, hiszen a város idegenforgalmát nemcsak a kétségtelenül Európa- hírű fürdője, hanem művészeti alkalmai és lehetőségei is növelik. Mondhatnánk, példa lehetne, bár a kifejezés nem pontos, mert nemfotográfia tárgya ösztönzött jutalmazásra, és nem a művészi kivitel. Kár az üyen értékelő-bakikért. A díjakban nem részesültek is számos díjat kaphattak volna, fájdalom azonban, hogy erre sohasem lehet mód. Ugyanakkor így van rendjén, hiszen a legjobbak között meg kell találni a legjobbakat, ahogyan ez len, hogy mégsem bajt hozó, sőt egyenesen — legalábbis ezúttal — szerencsésnek mondható. Két okból is. Először, és ez a legfontosabb: az idei tárlat kimagaslóan a közeli évek legjobb fotográfusi seregszemléje, habár ez sem mentes hibáktól; másodszor: 72 pályázó 135 művét láthatjuk a gyulai múzeum Dürer termének földszintjén és emeletén, és ezek a számok önmagukért beszélnek. Tehát sikere, vonzóereje van a Székely Aladár nevével tizenhárom esztendeje fémjelzett országos tárlatoknak, és ehhez a vonzó erőhöz nyilván nagymértékben járul hozzá maga a Dürer terem: Uyen kiváló kiállítócsarnokot sehol a megyében nem találhatunk. Érdemes volt áldozni rá, érdemes volt feljön mögötte katona. Odaértek mederbe, hol van már erdő. És akkor katona gyorsan előtte lépett, birkózta Lidit, de nem bírt, és akkor őt megfojtotta hosszú hajával, akkor tudott csak megmocskolni, mert volt ő még szűz... „Erős volt pedig, az erdőben nőtt. Nem félt ott soha. ..” „Szép sudár lány volt, nem töltötte még a tizennyolc évet...” „Kár volt érte... Nem kellett volna elmaradnia a bálba. Apja megőrült, mikor megtudta...” „Egy nagy kőnél feküdt. Meg is jelölték, aztán azt a követ, és az most is ott van. Azt mondjuk mi, hogy erdei kereszt...” A konyhát lassan elöntötte a sötét, de még mindig nem gyújtottak villanyt. Takarékosságból. Anyicska két tenyerében tartotta arcát, mintha még most is hallgatná azt a mor- molást, a hol egymagában csergedező, hol karban morajló szavakat; pedig már nem beszélt senki. Az utcai lámpa gyéren szórt be az ablakon fényt. Anyicska feje éppen útjába esett, ha ugyan nem maga kereste Anyicskát, hogy észrevétlen figyelmeztesse, mert egy idő óta elfelejtett az ablakra nézni. Lonci se nézett az ablakra. Zsibbadtan ült a történet hatása alatt. Szeme száraz volt, égett, tágra nyitottan. (Folytatjuk) csak lehetne, az is. De most nem ez írásunk feladata, sokkal inkább az, hogy azt a szerencsésnek mondott idei XIII. országos Székely Ala- dár-fotókiállítást bemutassuk. A tárlat legszembetűnőbb erénye a változatosság, az élet megszámlálhatatlanul sokféle pillanatának rögzítése, hozzáadva — és ez elsősorban a legjobbakra vonatkozik — azt is, ahogyan a fotográfus láttatni akarja ezeket a pillanatokat. Azt, hogy mit emel ki azokból; hogy merre, hová vezeti a figyelmet tudatos komponálással; hogy milyen hangulatot akar rezonáltatni a szemlélőben? Valahol természetesen ez a művészetek lényege. és közhely lenne bizonyítani, hogy a fotog afálás ilyen szinten miért és mitől művészet. Nem csalódik az, aki rászánja szabad idejének órácskáját erre a sorban tizenharmadik kiállításra. Humánus élményekkel lesz több, és néhány képet sokáig őriz majd emlékezetében. Volt idő, amikor a zsűri tevékenységének bírálatával voltunk kénytelenek kezdeni írásainkat, ha most a zsűriről szólunk, a szó az elismerésé. Az első díjas Benkő Imre kollekciója magasan kiemelkedik az összképből, nemcsak azért, mert a fény és árnyék arányában a fényre szavaz, képei vüágos tónu- súak, derűsek a fehérek napfényt idéző foltjaitól, áramlásától. még akkor is, ha témája épp az öregség, mint a „Nyugdíjban" cífhű képén. „Balettnövendék” című fotográfiája pedig (képünk) valami felemelően nagyszerűt, nemeset siftall a művészetről, a lélektől lélekig suhanó szépségről, a gondolatokról, melyek a kecses arcú leányka lecsukott szempillái mögött rejtőznek. Pompásan mediterrán áradású a „L ag- zi”, még a „Kutatás” kissé mesterkélt beállítását is elfogadjuk. Plasztikusan érzékletes portrékat fotografál a 2. díjas Tóth István, a 3. díjra érdemesített Juhos Nándor pedig technikai bravúrnak is beillő képpel járul a kiállítás sikeréhez, a „Mesék világából” kicsi háza éppen olyan, mint anyánk háza gyermekkorunkból... E. Szabó István kapta Gyula város különdíját, bár „Épül a kazincbarcikai olefinmű” című fotográfiája a duplázó nagyítással együtt sem az igazi. Ügy tűnik, ezúttal a most is történt. Az összkép mégis a bemutatott 135 fotográfiából épül, és ez a 135 fotográfia jól jelzi a magyar fotóművészet általános színvonalát, törekvéseit. Elismerésre méltó, hogy a téma középpontja majdnem minden esetben az ember, még akkor is, ha látszólag rideg, mértani formákba merevedő utcaképeket, épületrészleteket kapunk; és akkor is, amikor szűkebb vagy tá- gabb környezetünk, a táj jelenik meg a nagyításokon. Különösen örvendetes az a tájszeretet, mely egynéme- lyik kiállítónál egyenesen szembetűnő. Balogh István Szilárd „Az út”, Eifert János „Nyáj”, Gebhardt György „Mezőgazdasági táj”, „Téli csendélet”, Hajdú György „Nádasban”, Müller Ferenc „A lejtőn” és dr. Lajos László kissé transzcendens hatású „ősz”, és „Erdő” című képei tartoznak ezek közé. Figyelemreméltó Fejér Gábor groteszk sorozata, a „Táncosnők”, Fuszeneker Ferenc mozgalmas „Ősztánc”-a, Kabáczy Szilárd „Józsi”, Kocsis István „Ablakzug” című képe. Többen — érthetetlenül, feltehető valamiféle divat hatása alatt — nagylátószögű, mi több halszem- optikájukat indokolatlan torzításra használják, így adódik, hogy taszító arcok, de- generáltra hangolt tekintetek, és antihumánus környezet néz vissza ránk egyikmásik felvételről. Kirívó példája ennek a — reméljük múló — szemléletnek Markó Kamilla „Anyaság” című képe; torz fejű, szerencsétlen gyermekarca nem tudom, mitől akar elborzasztani. Említhetnénk párat, amikor a túlságos kimódoltságot tartjuk feleslegesnél és olyan képeket is, melyek alacsonyabb színvonalú tárlatokon kerülhetnének csak falra. Ezek az árnyak azonban csak rossz hangulatú felvillanások, a tárlatra nem ezek a jellemzőek, hiszen szerencsésnek tartottuk a tizenhármas számot, amivel ezt a sorban következőt jelölték. Az is, és jogos, hogy a közeli évek kimagaslóan legjobb seregszemléjének tartsuk. Az pedig szintén természetes, mondhatnánk törvényszerű, hogy a jók között gyengébb is akad, hogy az egyre tágabb horizontok felé haladó fotográfusok némelyike időleges zsákutcába jut: bizonyos azonban, hogy kikerülnek onnan. Sass Ervin
