Békés Megyei Népújság, 1978. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-15 / 191. szám

1978. augusztus 15., kedd „Most már lehet kattintani!” Amatőr filmesek nyomában Fotó: Gál Edit Folklórtalálkozó Szombathelyen A szombathelyi országos folklórtalálkozó háromnapos programjának utolsó napja, vasárnap volt a legszíne­sebb, a leglátványosabb. Dél­előtt a Pelikán park árnyas fái alatt népművészeti vásárt rendeztek vasi népművészek, népi iparművészek alkotásai­ból: cserepek, faragások, fo­nott termékek, kékfestők és különböző hímzések találtak gazdára. Különösen a csere­pek voltak kapósak, szinte az első órában elkelt vala­mennyi. Délután a művelődési és sportházban Békés megye népművészetét bemutató ki­állítás nyílt. A népi alkotók szőttesei, szűrjei, faragásai nagy sikert arattak. A kiál­lítás megnyitása után a folk­lórtalálkozón részt vevő cso­portok díszbemutatón adták elő repertoárjuk legsikere­sebb darabjait, a háromna­pos találkozó a díszbemuta­tót követő táncesttel zárult. Mártélyon ötven fiatal képzőművész táborozott Az idei nyáron 13. alka­lommal rendezték meg az országos ifjúsági képzőmű­vészeti tábort, a Mártély melletti Tisza-parton. A mű­velődési házak, az üzemek képzőművészeti szakköreiben tehetségével kitűnt ötven fia­tal két hétig vendégeskedett a táborban. Fodor József, Hézső Ferenc, Holler László és Lelkes István festőművé­szek irányításával szereztek új ismereteket, gyarapították a képzőművészettel kapcso­latos tudásukat. A táborozás befejezése al­kalmából a fiatalok Márté­lyon készült munkáiból va­sárnap kiállítást nyitottak meg a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban. A tárlaton mintegy száz raj­zukat, festményeiket tekint­hetik meg az érdeklődők. 19. Most aztán sietve elindul­tak haza. Futva szökdécsel­tek a köveken, a „nemjóban- járás” útján, mint a falu tartotta. Szívük könnyű volt, csaknem könnyelmű. Ilye­nek vagyunk elvonult vesze­delmek után. Amikor azt hisszük, hogy elvonult.. A lányok azt játszották, hogy csak nagyobb kövekre léptek. Így ugrándozva ha­ladtak, s kacagtak egymáson, mikor egyensúlyukat veszt­ve lecsúsztak egyikről-másik. ról. Aztán beatszámokat idéz­tek. Egyszer Loncinak, egy­szer Anyicskának jutott eszé­be újabb. Fogták egymás ke­zét és ritmusra lengették. Megfeledkeztek az erdőről, s minden alattomosságairól. De miért is ne feledkeztek volna meg, mikor már egy­kettőre végén is voltak az ároknak? Az árok ugyan tovább vitt az erdő alatt, de ők felka­paszkodtak az útra. S nyomukban felkapasz­kodtak Zsabkáék. Divat az amatőrfilm-ké- szítés. Hobbi az amatőrfilm­forgatás. Szenvedély, hagyo­mányőrző misszió a néprajzi emlékek filmszalagra rögzí­tése. Divat, hobbi, szenve­dély, hagyományőrzés, vagy mi az, ami évről évre a bé­kési amatőrfilmes alkotótá­bor vezetője, Raffai Anna köré újabb és újabb híveket szerez a fiatalok és felnőt­tek köréből? Két hetet tölt­hetnek a békési táborban. Ezalatt járják a várost, a szélét, a tanyákat, minden­hová bekéredzkednek, ahol valami néprajzi értéket sej­tenek. Az első nap Nemes Dénes, a Jantyik Múzeum igazgatója régi mesterleveleket, ipartestüle­ti könyveket szedett elő a múzeum háromszintes pad­lásán tárolt felbecsülhetetlen mennyiségű és jelentőségű dokumentum közül. Innen keresték, kutatták a régi mesterségek ma még fellel­hető művelőit. Kik voltak és élnek-e még ezen a vidéken? Késesek, köszörűsök, cipé­szek, szitakészítők, kosárfo­nók, szűr-szabók és szűcsök, juhvágók és juhnyírók, könyvkötők, kelmefestők, kútcsinálók, szappanfőzők, ismerős és ma már ismeret­len mesterségek tudói. A ke­resés, beszélgetés közben másvidéki emlékekről, nép­rajzi film-forgatási élmé­nyekről, a békési múlt ese­ményeiről követett szót a szó. A múzeumigazgató, bár más tájról való, már megismer­kedett az evidéki múlttal: — Errefelé nem volt di­vat a ráncos csizma, jól is nézett volna ki a féllábszá­rig érő sárban. Hátul var­rott, kérges vagy varratlan szárú lábbelit készítettek a csizmadiák. Élt itt egy ci­pészmester, aki úgy állított össze egy férfi félcipőt, hogy egy öltés sem kellett hozzá, csak a bőrt alakította nyúj­totta a láb formájára. A múlt században még olyan órásmestert is ismertek Bé­késen, aki nemcsak javította, de készítette is az órákat. Alig férünk a múzeum irodájában, közel 20-an van­nak az ország legtávolabbi tájairól is erre zarándokoló amatőrfilmesek. Hallgatják a Még nem vették észre a lányokat — eltekereghettek az erdőn. De a lányok rög­tön észrevették Zsabkát, s nem mertek többé hátranéz­ni. Halántékuk kigyöngyözött a gondolatra, milyen nyu­godtan jöttek az árokban, s közben meglephették volna őket. Most már csak a templo­mot nézték, mely ott állt előttük a dombon. Tornya barátságosan intett elébük a kék égről. Szemükkel bele­kapaszkodtak és biztonság­ban érezték magukat. Lép­teiket kellett csak szaporáz- niok. A temető a templom­nál is közelebb volt, s ott már emberek is voltak, akik hozzátartozóik sírját ápol- gatták — ez ünnepnapjukhoz tartozott. — Oda nézz! — hallották a hátuk megett. — Az anyátok!... — Ez bosszankodó hang volt, a Zsabkáé. Mintha azt mondta volna: „Ezek kibabráltak ve­lünk!” A két lány megnyújtotta a lépést. Dombnak fel, kap­fC-T'!;: Forgatás a műhelyben múlt meséit, ebből bontogat­ják maguknak a két tábori hét feladatát. Azt már min­denki tudja, sok lesz a gya­logos séta, házról házra já­rás, mert így bukkannak elő a legszebb, legeredetibb em­lékek. Persze a régi házak közül sokat nem találnak már a helyén, modem, uni­formizált családi házak mu­tatják az emberek változó igényét. Raffai Anna tavaly­ról emlékszik arra hogy egy tyúkólból kotorták elő a gazdasszony régi, hímzett ködmönét. Nincs már becse, csak a filmesek előtt. Ügy mondják, hogy talán még a 24-ik órában ráéreznek az amatőrök, valami még menthető lesz a múlt népművészetéből, építé­szeti emlékeiből. Ez a békési alkotótábor legfonto­sabb feladata is: közös mun­kával olyan filmet összeállí­tani, ami megőrzi a tanya­siak életvitelének emlékeit, a régi mesterségek nyomát, a múlt századelői házak, utca­képek látványát. Az első nap a tájékozódásé. Aztán kodva szedték a levegőt. Zsabkáék a nyomukban, ki­tartóan füttyentgettek. Be kellett ennyivel érniük, mert mások is jártak már erre. A temetőben a füttyögése- ket is elhagyták, de a lá­nyok érezték, hogy nem tá­gítanak a sarkukból. „Azért szemtelenség” — gondolta Lonci. Az emberek a sírokkal tö­rődtek, nemigen figyeltek rájuk. A temető és a templom után, a domb kopár, köves hátán egyenesen beszaladt az út a házak közé. De itt már szerencsére nem győz­tek köszöngetni ennek is, annak is, mert faluhelyen mindenki ismeri a másikat, s az úton most különösen sokan jártak, mert jöttek haza a futballpályáról. A házak előtt kispadon ültek az öregek, beszélget­tek, pipázgattak. és megnéz­ték Loncit. A farmerjét, a dzsekijét. Nem látszott, hogy túlságosan újság lenne nekik, csak az ünnep miatt. Zsabkáék még itt is szoro­san a nyomukban voltak; mintha hozzájuk tartozná­nak. A nyúlfarknyi utcács­kába azonban már nem jöt­tek be utánuk. Megálltak a sarkon, az egyetlen villany- oszlop alatt. Lonci csak az udvaron en­gedett ki magából egy hosz- szú sóhajt. Mintha idáig visszatartotta volna a léleg­zetét. Éppen felléptek a kor-*' lát nélküli betonlépcsőre, mely, mint valami Noé bár­kája, az egyetlen szilárd ta­szétszélednek az amatőrfil­mesek a szélrózsa minden irányába. A forgatás kellős közepén — Itt lakik a talicskakészí­tő mester? — zörgetünk be egy város szélén guggoló kis ház ajtaján, öreg néni tárja kínlódva szélesre a fakaput. Két botra támaszkodik, úgy kísér bennünket. — Tessék beljebb jönni — invitál. — Aratni ment az uram. Hogy dolgozik-e még itthon? Hát már nem na­gyon. Nem keresik már any- nyira a kiskocsit, a talics­kát, megveszik az emberek a boltból. Ha a sok talicska ára még a miénk volna, amit életében összerakott, nem kéne már dolgoznia semmit. Persze akkor se nyugodna, pedig 76 éves is elmúlt már. Nézzük a cégtáblát, az ud­varon találjuk a föld felé fordítva: „Cs. Varga Lajos lajnak tűnt a leskelődő ve­szedelmek óceánjában, már csak azért is, mert a portá­nak kerítése sem volt. — Nahát, ilyen helyen nem élnék — mondta. — Mi­csoda szörnyűséges alakok ! — Majd hozzátette: — Itt percig sincs biztonságban az ember. Anyicsk,a nevetett. Igaz, csak halványan. — Pedig azt mondtad reg­gel: „Édes kis fészek.” Lonci úgy nézett rá, mint a marslakóra. A tükörtiszta konyhában üldögéltek az asszonyok bor mellett, sütemény mellett, tele megbeszélnivalóval. Ma­risa jött el meg Hermina néni, a komaasszony, ki mindennap itt ült, és tudós- asszony hírében állott. Hi­szen tudhatott is eleget, mert még a bácsikánál is öregebb volt. Matej Jánhoz ment, az asztaloshoz, hogy megbeszél­je vele a parkettát. Minden­ki parkettáztatja a lakását, halad a világgal. Matej sem akar lemaradni. De elég rég elment Jánhoz, bizonyára együtt továbbmentek, s ki­kötöttek a kocsmában. — No, itt vannak kislá­nyok — örvendezett a ba- bicska, s mindjárt büszkél­kedett Loncival a vendég asszonyoknak. — Kis barát­nő városú. A kis barátnő kezet rázott városi módra. de máris nyugtalanság fogta el. (Folytatjuk) talyicska készítő”. A bátaszé- ki Trázer János és felesége, meg az almalelléki tanítóje­lölt Romics Teréz filmre ve­szi a táblát és az öreg mű­helyt. Titokzatos rendelteté­sű kampókra, fa- és fém- szerszámokra világít a lám­pa, dolgozik az elemes kis filmfelvevő. — Jó lesz ez a néhány snitt majd a közös békési filmhez — magyaráz Trázer János. — De vissza is jö­vünk a bácsihoz, a talicska­készítés folyamatát szeret­nénk lefilmezni. Csodálkozik, hogy Békésre jöttünk? Nincs szebb időtöltés a filmezés­nél ! Mi először csak fotóz­tunk, de most már a szek­szárdi filmes klubba járunk, s én a bátaszéki filmeseket is irányítom. Gyakran vetít­jük le másoknak, amit for­gattunk, tetszik az emberek­nek. A dombóvári filmfesz­tiválon harmadik díjat nyer­tünk néprajzi filmjeinkkel. Egyet már itt is elkészítet­tünk, Balogh Imre kovács­mesterről. Lesz anyag, amit itthagyunk, de tele tarisz­nyával indulunk majd haza is. Péter László Szegedről ér­kezett. Gyakorlott, sok ta­pasztalaid filmes. Otthon ő is filmklubot vezet. — Sose jártam még ha­sonló táborban, gondoltam, csak hasznomra válhat. Segí­tünk egymásnak, de inkább kisebb csoportokban vagy egyedül dolgozik a „stáb”. Készítek egy kisfilmet, Nyár idő címmel. Nagyszerű anyagot vettem fel hozzá ma délben, itt, a békési hídnál. A kisváros déli hangulatát sikerült megragadni: a szik­rázó napsütésben őrködő rendőrt, a jégkrémárust, a ligeti téren ebédszünetben futballozó munkásokat, a jö­vő-menő embereket. Tegnap meg egy olyan nénivel be­széltem, aki 100 esztendős szövőszéken dolgozott. Hát nem filmre kívánkozik az ilyen ritkaság? A békési cigányokhoz ve­zetett az utunk a Tanács ut­cába. Az egyformán sorako­zó családi házak között gye­rekek viháncoltak, egy-két asszony üldögélt. Kevesen voltak itthon a kora délután­ban. Legalább 20 gyerek vett körül bennünket pilla­natok alatt, s a cumit rág­csáló csöppségtől a szégyen­lős kamaszig mind egyfor­mán kérlelt: — Engem is tessék levenni! Hol vetítik majd ezt a filmet? A közeli rétről bukdácsol­va futott egy nagykabátos, mezítlábas fiúcska: — Bácsi, én is rajta akarok lenni a képen — kiabálta. A köze­lünkbe érve huncut vigyor­gással pattant a filmfelvevő elé: — Most már lehet kat­tintani ! Bede Zsóka Vers­és prózamondók versenye A Kulturális Minisztérium, a Kommunista Ifjúsági Szö­vetség, a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, valamint a Népművelési Intézet az idén ötödik alkalommal hirdeti meg az amatőr vers- és pró­zamondók országos verse­nyét. A versenyre mindazok je­lentkezhetnek, akik ez évben töltik be 14. életévüket, nincs hivatásos előadóművészi mű­ködési engedélyük, nem tag­jai színháznak, színházi stúdiónak, és nem nyertek felvételt a Színművészeti Fő­iskolára. A benevezett ver­senyzők elsősorban Radnóti Miklós verseiből, prózájából és műfordításaiból választ­hatnak, valamint a XX. szá­zadi magyar és világiroda­lom lírai alkotásaiból. Je­lentkezni a Megyei Művelő­dési Központban lehet, szeptember 20-ig. KÉPERNYŐ Televíziós órák Ahogy a megtermékenyí­tett csírasejttől a születés pillanatáig eltelt hónapok­ban mindenki végigjárja a törzsfejlődés százmillió éve­it, talán valahogy hasonló módon kell megtennünk a szellemi fejlődés állomásait. Az óvodák játékos gyer­mekközösségeiben való rész­vétel és az általános iskolák egyre komolyabb feladatai­nak megoldása nélkül aligha juthatnánk el a középisko­lák, szakmunkásképzők, és az egyetemek-főiskolák szel­lemi szintjéig. Olvasmá­nyaink is a képes meseköny­vekkel kezdődtek, s halad­tunk szép lassan a kalandos­romantikus történetek út­jain az irodalom egész vi­lágot átfogó ösvényei fe­lé. Napjaink leghatéko­nyabb — s egyben legidő- igényesebb — tájékoztató, szórakoztató, közművelő fóruma a televízió, amely történetének bő két évtize­de során ugyancsak végig­járta a zsákutcáktól sem mentes változások korát. Emlékszem az első adá­sok technikai csodának számító hangulatára, ami­kor büszke kételkedéssel néztük az áruházak kiraka­tában elhelyezett, hullám­zó képeket vibráló masiná­kat. Később egy-egy tévé- készülék a kultúrházak nagytermeibe vonzotta a belépődíjakat is fizető, mű­sorra éhes kíváncsiakat. Aztán megindult a szomszé­dolás a már televíziót vá­sárolt családokhoz, majd azt is megértük, hogy la­kásaink zömében esténként a műsorhoz igazodva zaj­lik az élet. Most abban a korszakban vagyunk, ami­kor divatos lett szidni a te­levízió műsorát, s a sok­szor jogos bírálat helyett a lekicsinylő vélemények hangoztatása lett a módi. Sajnos, még nem tanul­tunk meg válogatni a szá­munkra érdekes műsorok között, azt pedig valóban nem várhatjuk el a televí­ziótól, hogy a műsorkezdet­től az éjszakai műsorzárá­sig szünet nélkül a kép­ernyő előtt ülők valameny- nyi igényéhez Igazodjon. Az is igaz viszont, hogy a mun­katársak egész hada dolgo­zik a televíziónak, s ha a filmátvételi bizottságok tagjaitól a riportok készí­tőjéig mindenki igényeseb­ben végezné munkáját, ak­kor kedvezőbb lenne az összkép is. Mérhetetlenül nagy felelősséget vállal, aki a televíziós munkát választ­ja hivatásul, hiszen tagad­hatatlan tény, hogy a tévé­néző országok sorában az élen járunk. Ám, hogy még­se dolgozhatnak rosszul a stúdiók világában, igazol­ja az is, hogy az emberek jelentős része esténként rendületlenül elfoglalja he­lyét a képernyő előtt. Mondom, összességében pozitívan értékelem a te­levíziós műsorokat, s ha az elmúlt napok adásaira gondolok, csak megerősö­dik ez a véleményem. Hát- borzongató élmény volt a hét közepén való utazásunk Harlem pokol-bugyraiban még akkor is, ha már-már elviselhetetlenül hosszúnak tűnt nemcsak a látott szen­vedések sora, hanem maga a film is. (Úgy látszik, a terjengősség nemcsak a ma­gyar televíziósok sajátos­sága, hiszen ezt a filmet svéd alkotócsoport készítet­te.) Fárasztó mellébeszélé­sektől volt terhes a szom­bat délutáni riportfilm, amely a falusi értelmiségiek életét próbálta bemutatni. Este viszont Shakespeare és Dürrenmatt világában vol­tunk vendégek, s kiderült, hogy két ilyen rangos házi­gazda milyen sok örömöt tud adni. A vasárnap a könnyebb szórakozásé volt, s ha a sportközvetítések és az elmaradhatatlan szok­ványkrimi mellett odafi­gyeltünk a kitűnő Borsos Miklós-portréfilmre is, ak­kor a televízió mellett töl­tött órák nem voltak hiába­valók. (Andódy) SZEBERÉNY! LEHEL: A RÉM Regén/ I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents