Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-23 / 172. szám
a 1978. júling 23., Tas ár nap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Egy szobrász arcéle — A neve: Mladonyiczky Béla, és a foglalkozása tanár. Én úgy szólítom, tanár úr. De mit szól ahhoz, amikor mások a neve után teszik: szobrász? — Egyes esetekben, kiállításon, megnyitón ez elkerülhetetlen, hiszen akkor nem az az érdekes, hogy tanítok. — S ha úgy mondják: szobrászművész ? — Nincs jelentősége. Békéscsabán él vagy nyolcvan ember, aki azt hiszi, vagy mondja magáról, hogy ő festő- vagy szobrászművész, de jó, ha néhány közülük az. Ez csak egy szó: művész,ettől még nem biztos, hogy azzá is válik a viselője. Puszta megszólítás, a lényeghez semmi köze. — Mit csinál, ha azt hadija, hogy a festőket ki kellene irtani, mert amit csinálnak, az haszontalan? — Semmit. Aki ennyire szélsőséges, azzal nem kell vitatkozni. Természetes, hogy egy festményt vagy szobrot nem lehet használni semmire. Nem lehet megenni, fogasnak használni, labdázni vele. Haszontalan dolog. Ebből a szempontból. Kiáll ugve az ember az erdő szélére, jó közel egy fához, és attól nem látja az egészet Csak azt tudja, hogy számára használható-e valami, vagy sem. Tovább már nem meri, nem is akarja gondolni. Az ilyenek nem értik, mi érteme van, ha két agyagcsomót összenyomok. Pedig ez mennyi mindent jelenthet, aszerint, ahogyan azok elhelyezkednek a térben, attól függően, amit el akarnak mondani. Ezen nevetnek, hogy mire pazarlóm az időmet. Én meg azon nevetek, hogy azért rugdosnak egy bőrgolyót, hogy az kapuba kerüljön. Én meg ebben nem látom az értelmet. — Elszakadhat-e a művész a nézőtől? Létezhet-e nélküle? — Semmiképpen. Ilyen nincs. A szobor, festmény önmagában egy halott tárgy. Készen van, befejezték, de még nem „él”. Majd akkor kel életre, akkor éri el „rendeltetését”, amikor valaki megnézi, befogadja, megérti, mi miért helyezkedik el úgy, ahogyan, és benne is megfogalmazódik az, ami abban a tarayban van. — Vajon látja is azt, amit néz? — Hát ugye, mindenkinek van az arcán, elöl, két golyó, amivel észlel, és valamiféleképpen értelmezi is, amit lát. Csak mindenkinek más az ismeretanyaga, és nem biztos, hogy tudja is olvasni a szobor jelrendszerét. Egyszer eljött hozzám valaki és megnézte az_ egyik szobromat. Megállt előtte — egy női akt volt —, ■ azt mondta: Jó, csak vastag a dereka. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem érdemes neki többet magyarázni. Mert én nem csak egy női testet mintáztam meg, hanem a Rendről akartam beszélni... — Azt nem kérdezte, hogy miért egy női test fejezi ki a Rendet? — Erről már nem esett szó, de ha megkérdi, azt válaszolom, hogy mindegy mivel mondom el, az a fontos amit mondok. Ezt éppen úgy kifejezhetem egy nővel, mint bárki mással. — Mi a szobrászat? — Térművészet. A térben történő értelmes cselekvés. Értelmes cselekvés, mert nem az élő van áttéve, hanem az van kifejezve. Nem olyan, mint a fénykép, hogy egy az egyben ugyanaz. A szobor lába nem a valódi lábat utánozza. Ha vastag, akkor azt akarja kifejezni, hogy az alak szilárdan nő ki a földből, rendíthetetlenséget sugall. Ha vékony, akkor a figura könnyed, szinte semmi nem köti a földhöz. S mindez a térben történik. A festménynek van egy meghatározott kerete. Az azon belüli elrendezésben, a kompozícióban van a gondolat megfogalmazva. A szobor nincs bekeretezve. A poszta- menssel kiszakít egy negatív formát a térből, és abban él. Abban a léptékben, a környezettel való viszonyában, egy üres tér közepén, vagy egy magas ház előtt, egy sarokba beszorítva, vagy gyújtópontba helyezve. Hat a környezetére és az viszMladonyiczky Béla: Zokogó szahat rá. S nem mindegy, hogyan! — Ezek szerint nem közömbös, hova kerül egy szobor? — Már hogy lenne az?! Nemrégen készült el egy szobrom. Amikor megrendelték, megnéztem a helyet, ahová kerül. Annak megfelelően hozzáfogtam a munkához. Menetközben értesítették róla, hogy nem jó az eredeti terv, oda játszótér 'kerül. Üj hely, új tér, gyorsan átdolgoztam a tervet. S most, amikor kész a szobor, valami egészen más részre akarják felállítani. Kész, annak a szobornak vége. Már nem fog „élni”. Semmi köze most már a helyihez, ahol majd áll. — Elég széles a tábora azoknak, akik nem értik a modern képzőművészetet, idegennek, érthetetlennek érzik. Hogyan látja ezt? — Álljunk meg egy pillanatra. Nincs olyan, hogy ez az ember még érti, az az ember már nem. S a művekben sincs olyan, hogy ez érthető, az nem, mert ez modem, az, meg klasszikus. A tömeg a két véglet között van. Itt igazán nem lehet általánosítani, mert az, hogy valaki mit ért meg, az függ attól, hol született, hogyan nevelkedett, hogyan élt egyáltalában. Ez mindenkiben más. A döntő, hogy mennyire gyakorlott a látásban. Van, aki csak négy kiállítást látott, van aki már a huszonötödiknél tart. így mindenkinek más az „érthető”. Ez az egyik oldal, a nézők oldala. A másik, hogy egyes „művészek” sem igazán azok, aminek nevezik magukat. Ugye, a technika csodálatos találmánya a hegesztőpisztoly. Az ember a kezébe veszi és elámul, mit tud. Né- hányan ezt ki is -próbálják: bicikliküllőre olvadt fémet csepegtetnek. Vagy egy másik „alkotó” egy nagy darab rézlemezbe lyukat vágott. S ezzel kész a szobor. — Ezt nem értem. — Mert nem is lehet érteni! Óriási a különbség a „csinálmány” és az „alkotás” között. A csinálmányból hiányzik a gondolat s ezért nem is fejez ki semmit, öncélú, szép ötlet, de minek? A lyukas rézlemezes példában a „szerző” úgy gondolta, hogy a lemez az asztallap, és a lyuk a tányér... De menynyivel más lett volna, ha ezt anyagszerűen csinálja meg, egy kicsit kidomborítja a tányér mélyedését, ' formát visz az anyagba. — Ezek szerint mindenképpen „felismerhető” kell, hogy legyen a mű? — Nem, nem erről van szó. Az előbb is mondtam, nem a „valódi lábat” kell mintázni, hanem azt kell kifejezni. A saját anyagában. — Ezt hogyan érti? — Vannak, akik fába csinálnak szobrot, s meg vannak győződve róla, hogy az faszobor. Pedig nem az, Minden gondolat az anyaggal együtt, létezik. Könnyed, vidám hangulathoz biztos nem követ keresek, hanem bronzot. Ha viszont állandó, örök igazságról van szó, a kőre gondolok. Nem lehet , akármit akármibe megmintázni, s ez megfordítva is igaz, az anyagok sem bírnak el mindent. — A film, a televízió megjelenése a hétköznapokban már természetessé vált. Le- het-e művészeti nevelő hatása is? — Igen nagy lehetőség ez, amely alig van kihasználva. A néző csak azt és úgy látja, amit a kamera szeme megmutat. Fantasztikus lehetőség, hogy egyszerre mennyien nézhetnek egy műalkotást egészében és úgy felbontva, a részleteket, olyan sorrendben, ahogyan kell. — Az nem lehet, hogy azok sem értik, hogyan kell nézni egy műalkotást, akik a kamera mögött ülnek? — Nem hiszem, kell érteniük a mesterségükhöz. Inkább csak lusták. — Mit gondol, mi a képzőművészetek társadalmi fogadtatásának a jövője? — Nem tudom. A saját jövőmet nem tudom megjósolni, hát még ezt! Ez_ egy állandó mozgásban levő folyamat. Hol ilyen, hol olyan. Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy az iskolákban a rajz a tantárgyak értékrendjében legalul van. Legalábbis az órarendekből ez derül ki. Régebben a gimnáziumokban úgy volt, hogy I. osztályban rajz, negyedikben műalkotások elemzése, heti egy órában. Volt egy időszak, amikor még ez sem. Most elsőtől harmadikig van rajz. De hogy ezután mi lesz? Bizonytalan. Kiváló matematikusokat képzünk, de mihelyt másról akarnánk beszélni velük, mint az algebra, kiderül, hogy nem le- , hét. Nem tudom, kinek jó ez? A gyakorlatból úgy látszik, nem mindenkinek kellenek a művészetek. S közben persze a társadalom a sokoldalú, differenciált személyiségű emberképzést várja el tőlünk... — Ügy vettem észre, nem szívesen állt kötélnek, amikor elvállalta ezt az interjút. — Hát igen. Annak, aki nem beszél szobrásznyelven, hogy szóban elmondjam, amit az értelmemmel és kezemmel csinálok, ahhoz le kell fordítani. S a fordítás sohasem lehet tökéletes, csak nagyjából felel meg annak, amit gondolok. Hiszen a lényeg mégiscsak maga a mű, az beszél. Cs. Párzsa János Mladonyiczky Béla: Magány TÉKA Történelemfejtés változó sikerrel Jegyzetek Krúdy Gyula Az utolsó várkisasszony című kötetéről Az idei könyvhéten Krú- dy-ügyben két szenzáció volt: A kápolnai földosztás című gyönyörű történelmi ripor- tázs ünnepi köntösű kiadása a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában és a Móra Kiadó kötete Udvarhelyi Dénes közreműködésével, történelmi kisregények, elbeszélések, publicisztikák füzére. A kápolnai földosztás 70 oldala 50 forintba került (reméljük, egyszer még az Olcsó Könyvtár is kiadja ezt a remekművet, hogy többen is elolvashassák), míg a több mint félezer oldalas Móra-kötet csak 32 forint volt, ráadásul a k-ötet A kápolnai földosztás néhány főbb részletét is tartalmazza, így a kispénzű olvasó lényegében mindehhez hozzájuthatott, amit a könyvhét az idén Krúdy-ügyben adni tudott. A krónikás tollforgató mindezt még köny- nyen elmondhatta, a neheze ezután jön: írni a Móra-kö- tetről, de mit, túl az ámulaton, amit minden Krúdy-kö- tet az őt értőinek-szeretőinek okoz-szerez?! A kötetet ol-„ vasván, többféle rácsodálko- zásról is számot lehet adni. Talán a legfőbb, hogy az egész köteten az Északi Fény sugárzásával, vagy a nekünk kedves szivárványszínnel ragyog át egy tündéri publicisztikának, az Uj történelmet kell írni címűnek az a sarkigazsága, hogy ...... m indig a szegénynek volt igaza ...” Ám az olvasó ezt, a legtöbb olvasó, úgyis tudja, legfeljebb ez az arany- igazság megerősíti hitében. Az olvasónak sztori kell, s a kötetben sok izgalmas, érdekes sztori is van. A címadó novellahős Enyiczkó Margit- jának romantikus figurája mögé a kötet egy sor romantikus nőalakját sorakoztathatjuk még fel, köztük Jankót, a fiúnevű, kalandos sorsú leányt, aki rossz útra tért legényeket visz Rákóczi zászlaja alá, aztán Róbert Károly feleségét és szeretőjét, akik a holt király teteménél évődnek a múlton; Fabricius Annát, a kézsmárki takácsmester lányát, aki szívtépő események közepette a lengyel király felesége lesz; Mátyás király keresztlányát, aki jobban örül a kukoricacsőből készült játéknak, mint az élő babáknak; Egezia zár- dafejedelemnőt, a tatárjárás korából, aki hiába ereszkedik térdre Roger, a különös templárius lovag előtt, annak szíve nem lágyul meg ... ; és ebben a sorban látjuk Habsburg Máriát is, a tragikus sorsú II. Lajos magyar király özvegyét, aki viszont rendíthetetlenül a „tót királyt”, Szapolyai Jánost kosarazza ki.... És két nőalakról még: az első világháború alkalmával Pesten élő Nad- jezsda Szergejevnáról, aki meglátogatja a magyaror- szágra került orosz hadifoglyokat és — villanásnyi plasztikussággal — „egy kék szemű, gyönyörű asszonyról”, Károlyi Mihálynéról. aki a Keleti pályaudvaron várta a kápolnai földosztásról visz- szatérő különvonatot. „Kö- nyekkel volt borítva az arca és mégis ragyogott a szeme. A leggazdagabb és legbüszkébb hitves volt... Magyar- országon. Az ura szétosztotta a birtokát a magyar nép között ...” Ennyi ismertetés után talán abba is lehetne hagyni már ezt a recenziót. De valamit még el kell mondani Krúdyról, aki, mint tudjuk, a szegény emberek mulatta- tására, meg némi szociografikus vonzódással, álomfejtés-r sei is foglalkozott (1. Krúdy Gyula: Álmoskönyv, Magvető, 1966.), ám ezúttal mintha a történelem megfejtésének huzatos, meredek grádicsain látnánk, a kutatómunka váltakozó sikerével. Ahol már 1917 fénye világít, s ahol ez a fény — 1918-ban—19-ben — eléri Magyarországot is, ott megfejtéseit sikeresnek érezzük. E kötet írásaiban azonban Krúdy messze elkalandozik a történelmi jelentől. Lírai ragyogásait fantasztikus nyomorúságok ellenpontozzák. Emberevésről olvasunk a Bakonyban, zsidók középkori tragédiáit villantja fel az író, s a már akkor nemzetközi méretű osztálykonfliktusok olyan bonyolult szövevényeibe világít be, melyek igazán sikeres „megfejtésére” alighanem csak egy későbbi kor szocialistakommunista történészeinek közös összefogása vezethet, egy-egy rejtezkedő igazság ma még túlzottan meghökkentőnek ható volta miatt. A kötet — a Szépirodalmi Kiadó válogatása mellett — jó hozzájárulás a Krúdy- centenárium ügyéhez, s a Rákóczi hangja című korábbi kiadás mellett az ifjúsági kiadó dicséretes vállalkozása. Szecskó Tamás szép rajzai díszítik a könyvet, mely nemcsak az ifjúsághoz szól. haszonnal vehetik kézbe felnőttek is. Berecz Miklós Szokolay Zoltán Levélrészlet Kávéscsésze az őszinteség, fekete éjszakát kortyolhatsz, hogy ébren maradj. Ha mint az óramutató, csak szédülten forognék egy csók emléke körül ötven évig, ki rámtekint, az mind egy népdalt énekelne el. Asztalra feszített bal-tenyér a szív, kés kopog, szökdécsel az erek között. Agyamban összekucorodnak szeretőim, alszanak vackukon, mint a macskák. Hittem: azt kezdek életemmel, amit akarok, sej-haj, csak amit akarok. Amit nem lehet soha. Elképzelek egy szénaboglyát, föltűrt szoknyád a melled eltakarja, csillag döngicsél nyelved hegyén, de kopogtatás és szívremegés, nyitom, nyitom már szemem. Idegen tányérokról, idegen poharakból, ismeretlen ágyon veled is, bárkivel is, gondold meg hát, az elsötétült ember világosságaidba hogy lehet szerelmes? Én hamis hajnal nem vagyok sosem.