Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-30 / 178. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Kuba és a kreol kultúra Amikor Fidel Castro és kis csapata huszonöt éve, 1953. július 26-án megtámadta a Santiago de Cuba- beli Moncada-laktanyát, talán , senki sem hitte volna, hogy e tragikus kimenetelű esemény nemcsak az „Antillák gyöngyének” nevezett szigetország sorsára, hanem az egész latin-amerikai kontinens társadalmi és kulturális fejlődésére ilyen óriási hatással lesz. Ennek a hősi tettnek a nyomán bontakozott ki az a forradalmi harc, melynek eredményeképpen 1958-ban a győztes gerillahadsereg szétzúzta Batista diktátor imperialistabarát rendszerét, Kuba népe pedig — az amerikai földrészen elsőként — hozzákezdhetett a szocialista társadalom alapjainak lerakásához. A kubai nép végre megkapta a történelmi lehetőséget, hogy szabad országban szabadon bontakoztassa ki legjobb képességeit. Hogy e képességek milyen sokrétűan gazdagok, arra bőséges bizonyítékkal szolgált az ország kultúrája, már a gyarmati időktől fogva. E kultúra legszembeötlőbb sajátossága talán épp a sokarcúság, amely az indián őslakosság, az európai, lényegében spanyol gyarmatosítók és az Afrikából behurcolt négerek civilizációs, kulturális örökségének egybeolvadásából adódik. A létrejött ötvözetet, új minőséget nevezik a kubaiak criollo, vagyis kreol kultúrának. E kultúrtörténet első lapján mindjárt egy nagy lélegzetű epikus művet találunk, Silvestre Balboa alkotását, A türelem tükrét (1608). Témája a kalóztámadásoknak kitett sziget viszontagságos élete. A rákövetkező, mintegy kétszáz év nem sok említésre méltó eredményt hozott. A rabszolgák betelepítése nyomán fellendülő cukor- és dohánytermesztés ugrásszerű gazdasági fejlődést eredményezett, és lassan megteremtette a kulturális élet feltételeit is. A XVIII. század elején megalapítják a havannai egyetemet, 1790- ben pedig megindul az első újság is. A gyarmati függés ellen szegülő nemzeti gondolat a század végén már megizmosodott, de egyetemes érvénnyel csak a XIX. század 70-es, 80-as éveiben fejeződött ki a talán mindmáig legnagyobb kubai költő, José Marti műveiben. Marti, az Apostol — ahogy a nép még ma is nevezi —, politikusnak, költőnek egyaránt zseniális volt. ö alapította 1892- ben a Kubai Forradalmi Pártot, amely egyesítette a függetlenséget követelő erőket. Ez a párt adott parancsot a spanyolok elleni felkelésre 1895-ben, s irányítása alatt a Felszabadító Hadsereg egymás után aratta győzelmeit az óriási túlerőben levő spanyol hadsereg felett. A függetlenséget végül is csak az Egyesült Államok csapatainak beavatkozásával sikerült kivívni 1898-ban. Marti lángeszét bizonyítja, hogy még jóval e fordulat előtt felismerte az amerikai gyámkodásban rejlő roppant veszélyeket, s a latin-amerikai népek összefogását sürgette. Költőként is forradalmi újító volt; művészetében a romantikus pátosz népi realizmussal és a modern izmusok, főként az impresz- szionizmus és a szimbolizmus felé mutató kifejezési módokkal párosul. Az önmaga lényegét kereső kubai kultúra nagy pillanata volt Marti élete: vele kapcsolódott be először e kultúra az egyetemes művelődés vérkeringésébe. A XX. század, s vele az úgynevezett „félgyarmati köztársaság” szellemi életének első évtizedei már a sajátosan kubai, ugyanakkor általános érvényű tartalmak megfogalmazásával, elmélyítésével teltek. A haladó polgárság legjobbjai is megegyeztek abban az illúzióban, mely szerint a tár; sadalmi. bajok orvoslására a művelt kisebbség vezető szerepének kivívása a megoldás. 1930-ban robbant ki a köztársaságot felváltó Ma- chado-diktatúra elleni forradalmi mozgalom. Ugyanebben az évben jelentkezett az irodalomban az úgynevezett negrismo, vagyis a néger néptömegek problematikáját, kulturális értékeit az irodalomba beemelő irányzat. Nicolas Guillén volt a mozgalom legkiemelkedőbb költője, de a modem kubai irodalom másik óriását, Alejo Carpentiert is soraiban találjuk. A csoport legnagyobb tette az úgynevezett afrokubai kulturális örökség feltárása volt; amelyre az ősi afrikai mitológia és a keresztény vallási elemek sajátos keveredése a legjellemzőbb. Termékenyítő hatása óriási volt, s nemcsak az irodalomban: a világhírű kubai balett és a mindmáig talán két legnagyobb kubai képzőművész, Vilfredo Lám és René Por- tocarrero is bőven merített e kultúra gazdag és tiszta forrásából. Ugyancsak ebben az időszakban, a 30-as, 40-es években jelentkezik először a munkásosztály helyzetének, sorskérdéseinek témája az irodalomban, Ni- colás Guillén, Manuel Navarro Luna és mások műveiben. E kérdésekről azonban a társadalomtudományok, s az értekező próza művelői mondtak el talán a legtöbbet. Közöttük olyan, később kiemelkedő államférfiakat találunk, mint Raul Roa, vagy Carlos Rafael Rodriguez. A forradalmi hagyományok, a győztes gerillaháború kiteljesítő hatása a kultúrában a 60-as években mutatkozott meg igazán. Az alkotók és műveik felsorolása nagyon hosszú lenne, így csak néhányat emelünk most ki. Mindenekelőtt Alejo Carpentiert, akinek regényeiben a földrész sajátos természeti képe, történelme, emberi tragédiái fogalmazódnak meg, de úgy, hogy e barokkosán indázó stílusban megírt, helyi csodákkal, és különlegességekkel teli történetekben egyben az egyetemes emberi sors kérdéseire is megkísérel választ adni az író. Főművét, A fény századát, a magyar közönség is nagy tetszéssel fogadta néhány éve. A költők közül ismét Nicolás Guillént kell elsőnek említeni, aki a Kubai írók és Képzőművészek Szövetségének elnökeként kiemelkedő szerepet vállalt az új kulturális intézmények megszervezésében, és irányításában. Alkotóként szatirikus, ironikus, játékos hangjával vitt új • színt életművébe és az új kubai irodalomba. Otto Fernandez keveset író, elégikus alkatú költő, a szövetség lapjának, az Uniónnak a főszerkesztője, aki verseiben a forradalom vívmányait, az illegális mozgalom élményeit és a modern ember szorongásait, magányát egyaránt magas költői szinten fogalmazza meg. A fiatalabb költők közül David Chericián nemcsak rendkívüli vitalitást és bravúros formaművészetet mutató költészete miatt érdemel kiemelést : ő Ady fordítója és a magyar költészet egyik legavatottabb tolmácsoló ja. Nem hiányozhat- e képből az immár klasszikus rangú novellista, Onelio Jorge Cardoso, a népi realizmus talán legtisztább képviselője; Miguel Bamet, aki szociológiai, néprajzi kutatásokon alapuló dokumentumregényeivel, főként a Fekete sors az Antillák Gyöngyén című művével aratott világsikert; de nem maradhat ki Lisandro Otero sem, aki a mai kubai valóság realista megjelenítésének egyik legnagyobb mestere. A forradalom győzelme utáni kulturális élet megszervezői célul tűzték ki egész Latin-Amerika haladó törekvéseinek a felkarolását. E cél elérésére született meg a Casa de las Américas kiadó és az azonos nevű irodalmi-politikai folyóirat, amely a kiváló költő és irodalomtudós, Roberto Fernandez Retamar szerkesztésében a földrész egyik legjelentősebb szeD lemi fóruma lett. Keveset szóltunk eddig a társművészetekről. Elsőként a Kubai Nemzeti Balettet kell említeni, hiszen a kubai táncosoknál talán csak a moszkvai Balsoj együttese jobb ma a világon. Primadonnájuknak. Alicia Alonsónak és vezetőjüknek, Fernando Alonsónak a nevét mindenki ismeri. A csoport 1949-ben alakult, és azóta klasszikus és afrokubai tárgyú táncjátékaival a sajátos kubai értékek (vitalitás, életöröm, érzéki szépség és finomság) egyik legfőbb hordozója, kifejezője. Színházi élet a forradalom előtt alig volt Kubában. Szinte a semmiből jöttek létre azok a merészen kísérletező, a közösségi játékmód érvényes formáit kereső társulatok, amelyek azóta nemzetközi rangot vívtak ki maguknak. Ugyanitt a szocialista filmművészet is káprázatos gyorsasággal jutott el a megszületéstől a nemzetközi sikerekig, elsősorban Julio Garcia Espinoza, Tomaso Gutierrez Alea és Humberto Solas nagyszerű filmjei révén. Végül szólni kell még a legfiatalabb kubai nemzedékek kulturális tevékenységéről. Ezt áttekinteni, értékelni még korai lenne, de rendkívül bő irodalmi, művészeti termésük minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy e fiatalok magukévá tették a forradalom eszményeit, magukba szívták az előző-nemzedékek eredményeit. Hitük és lendületük a biztosíték rá, hogy talán ők lesznek, akik valóban élnek a forradalom által megteremtett lehetőséggel, és gazdag képességeiket még gyümölcsözőbben bontakoztatják majd ki, mint elődeik. Csuday Csaba Németh József: Asszonyok Németh József világa Németh József, a mai vásárhelyi festészet kiemelkedő, meghatározó egyénisége, egyben egész mai festészetünk kiforrott, megtalált egyéni útján. következetes hűséggel haladó alkotója. Mint a vásárhelyi festőiskola középgenerációjának, derékhadának számos művésze (Szalay Ferenc, Kajári Gyula, Fekete János) nem helyben, sőt nem is az Alföldön született, hanem a Dunántúlról indult, Somogy megyéből került az 50-es évek kiterjedt, és jószemű tehetségfelfedező mozgalmának útján a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István iránymutatásával végezte tanulmányait. Szőnyi hatása nemcsak a mesterség elsajátítható ismereteinek átadásában, hanem emberségének, jellemének kivételességében is érvényesült. Először a Képzőművészeti Főiskola nyári művésztelepének tagjaként került Hódmezővásárhelyre. Azután a város művészeti hagyománya, jó szóban nem szűkölködő emberi légköre és az itt kínálkozó alkotói feladat állandó jelleggel kötötte ide. Főiskola utáni induló éveinek munkám még nem érezhető mestere hatása : Németh József: öregember subával színskálája halvány, visszafogott és tartalmilag még fellelhető a leíró jelleg is. Az 50-es évek végén találja meg a tömörítésnek, ösz- szefogjalásnak, a rá jellemző mély színeknek és sajátos dekorativitásnak azt az individuális formáját, mely biztosítja rangos helyét mai festészetünkben. Lényeglátó képessége néhány hangsúlyos rész kiemelésével, tőmonda- tosan . egyszerű, summázott formákkal, a sík felületek megmunkáltságával szól hozzánk: Már korai korszakának egyik kiemelkedő művében, a „Takarmányos szekér”-ben látványon túli világképpé áll össze mondanivalója. Nemcsak szekérről és emberről, nem is csak állatról, és tájról, hanem együtt életről, sorsról vall e művében is. Munkásságának értékelésénél nagyon gyakran találkozónk — teljesen indokoltan — az emberközpontúság fogalmával. Ez nemcsak abban igazolódik, hogy az ember szinte minden művén jelen van, hanem abban is. ahogyan az embert tisztelettel, ' együttérző szeretettel övezi. Munkássága, festői világa, az ember-természet, embereszköz, ember-állat koordinátarendszerbe jórészt elhelyezhető. Általában nem mond le arról, hogy ne csak az arc, hanem az egész emberi alak, alkat, az egész test által szóljon megjelení- tettjeiről. A kép középpontjába helyezett és a felület jórészét kitöltő parasztemberei, pásztorai méltóságteljesek, sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy fenségesek. Tartásuk és egész lényük etikai értékek hordozója. Subájuk, szűrjük fejedelmi palástként simul rájuk. Ezek a parasztemberek már nem a megalázott, megnyomorított jobbágyok és lázadó agrárproletárok, hanem helyhez kötődő, de egyben egyetemessé vált nagy E-vel írt Emberek. Emberábrázolásának gazdagságát a hódmezővásárhelyi tanácsháza házasságkötő-terme részére készített 12 képe is tükrözi. Az egységesen megszabott hosszúkás méret ellenére elkerülte a sémát, és az önismétlést. Líra és komolyság, érzelmek és szigorú rend érvényesülnek alakjaiban. Sajnálatos, hogy Németh József közösségi művészete és mondanivalója csak ritkán kapott megfelelő teret. Ezek egyike a kiskunhalasi pártház részére készített Évszakok c. gobelinje, mely egész addigi munkásságának összefoglalása. A különböző emberi tevékenységek teljes tartalmi — formai egységet alkotnak. Jól használta ki ezen a falikárpiton, a textil és szövés kínálta lehetőségeket, bujkáló, apró kék reflexek finomítják, gazdagítják ismert komoly színvilágát. Szívesen mutatja meg az embert munkaeszközével, ember és világ kapcsolatának jelképi szintjére emelten. A gereblye hegyes fokai még támadó éllel feszülnek a meg nem értő környezettel szemben egyik korai művén. Tíz évvel későbbi festményén ugyanez az eszköz már védi, óvja a boglya tövébe húzódó, alvó mezei munkást. Az ember és állat közötti kapcsolat szintén foglalkoztatják Németh Józsefet. Ez az együttélés és kapcsolat nála mindig „baráti”, „küzdőtársi”. Vasvillát, kaszát maga előtt tartó, arra támaszkodó emberalakjai festői eszközökkel szólnak arról, hogy az élet munka és harc. Karakter érzékenységét az erőteljes kontúr összefoglalásra épített Mári portréban és néhány szuggesztív önarcképében látjuk. Egységes életművén belül motívum- és gondolatgazdagodást jelentett indiai útja, érvényes ez emberi elmélyülésére és dekorációs eszköztárának bővülésére egyaránt. Az általa szívesen használt olajtempera mellett kisebb méretű munkáit pasztellel oldotta meg. A Tiszai ártér új szépségeivel — köztük a kora tavaszi fűzfák vörösbarna foltjával, a lemenő nap izzó korongjának erejével, a füzek mozgalmas architektúrájával — ismerkedhetünk meg e művei által. Munkásságának sokrétűségét, széles ívét mutatja, hogy szívesen fordult a kortársi festészetünk által eléggé mellőzött női akt felé is. E rajzaiban az egészséges erotikát, a fiatal test feszülő érzékiségét hangsúlyozta. Aktfestményein viszont inkább az életet tovább vivő. széles, telt, anyás formák képezik mondanivalója lényegét. Művészi munkásságának elismerését a helyi kitüntetéseken, munkajutalmakon túl 3 Munkácsy-díj is bizonyítja. Németh József ez évben zárja életútjának negyedik évtizedét és alkotó ereje teljében, pályaíve , új, emelkedő szakaszába vetett bizalommal várjuk jövő évtizedeinek alkotásait. Dömötör János 1978. július 30„ vasárnap KÖRÖSTAJ
