Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-25 / 173. szám

1978. július 25., kedd KHíHMTd Klubok, szakkörök, Ki a szabadságot megízlelte rendezvények az építők művelődési házában Ritkán nehezedik csend a a békéscsabai Építők Mun­kácsy Mihály Művelődési Házára. Sok-sok rendezvényt tartanak itt, melyre nemcsak az építők, hanem más válla­latok, üzemék dolgozói is szívesen eljárnak. Vörös Sándoménak, a mű­velődési ház igazgatójának véleménye szerint a legje­lentősebb szerepük a klu­boknak és a szakköröknek van. Ide tartozik először is a városi szocialista brigádok klubja, amelynek a működé­sét évek óta Kertész Ferenc üzemvezető irányítja. A klub két bázisvállalata a Békés megyei ÁÉV, valamint a Férfifehémemű-gyár bé­késcsabai gyára, de több más vállalat (MEZŐGÉP, konzervgyár stb.) szocialista brigádjai is rendszeresen el­járnak a különböző rendez­vényekre. Ilyenek egyebek közt az író-olvasó, valamint a művészekkel és szakembe­rekkel való találkozók. Az Ismerd meg hazádat mozga­lom keretében tapasztalat­csere-látogatáson is részt vesznek. A Manzárd ifjúsági klub­ba ugyancsak járnak más vállalatoktól, üzemektől is. A többséget a munkásszállá­son lakó fiatalok jelentik. A klub, melynek Szeles Pál művezető az irányítója, he­tenként tart rendezvényt. Kedvelték a TIT-előadások, a fiatal alkotóművészekkel, írókkal, szakemberekkel való találkozások, az élménybe­számolók, a csoportos kirán­dulások, a szocialista brigá­dok klubjának tagjaival együtt. A nyugdíjasok klubjának 15—20 állandó tagja van. Az tdős emberek hetenként há­romszor jönnek össze. Külö­nösen szeretnek biliárdozni, amihez három asztal áll ren­delkezésükre. Évenként egy- egy országjáró buszkirándu­láson vesznek részt. Voltak már Hajdúszoboszlón és a Duna-1 kanyarban. A szakszer­vezet nyugdíjas alapszerve­zete keretében találkozókat rendeznek, intézik a segély­kérelmeket, néha üdülőbe­utalót is kapnak. Az irodalmi színpadot Far­kas László, a MEZŐGÉP Vállalat dolgozója vezeti. Ti­zenöt állandó tagja van. Az irodalmi színpad vállalati rendezvényeken szerepel. Legutóbb május 19-én, Ivó napján mutatkoztak be a fiatalok. Mácsai Sándor fő­építésvezető, a házi szerző írta a műsort. A 40 perc hu­mor kitűnő előadását az utóbbi évék egyik legsikerül­tebb rendezvényének tart­ják. Az asztalitenisz-szakkör vezetője Bujdosó Antal szer­ződéskötő, osztálybizottsági titkár. A szakkör minden kedden edzést tart a vállalat dolgozóinak. Időmként házon belül asztalitenisz-, tollaslab­da- és sakkversenyt szervez. A városi és az építöknapi versenyeken a szakkör leg­jobbjai rendszeresen részt vesznek. Az Általános Munkásdal­kor a Megyei Művelődési Központhoz tartozik, egy tíztagú csoport azonban az építők művelődési háza ke­retében vállalati rendezvén nyékén is szerepel. A kórus titkára Vörös Sándomé. Az idén asszonyoknak, lá­nyoknak szabás-varrás tan­folyamot szervezett a műve­lődési ház, amelyre húszán járnak eL Varrógép áll ren­delkezésükre, amit helyben bármikor használhatnak. Egyébként a Békés megyei AÉV a művelődési házban tartja a szocialista brigádve­zetők tanácskozását, itt ren­dezik a szakszervezeti tag­gyűléseket, a pártoktatást és az ünnepségeket is. — Régebben hetenként két­szer szórakoztató (zene, tánc) rendezvény is volt, ez év áprilisa óta nincs. Nem jönnek a fiatalok. Hogy mi­ért? Lehet, hogy másutt job­ban érzik magukat — véle­kedik Vörös Sándomé. Végül elismeréssel mond­ja: a vállalat, illetve a szak- szervezeti bizottság segítsé­get nyújt ahhoz, hogy ered­ményesen működjön a mű­velődési ház. Most csak egy kívánsága van: a gázt vezessék be az épületbe. Megkönnyítené a fűtést. A gázvezetéket nem­rég fektették le az utcában. Pásztor Béla SZEBERÉNYI LEHEL: A RÉM Regény í. Két asszony osont felfelé a kihalt hegyi falucska mel­lékutcájában. Világos nap­pal volt, reggeli nyolc óra. A kövek fehéren és gömbö­lyűn ragyogtak a talpuk alatt, a fekete cipők alatt, a kék szoknyájuk alatt, mely olyan volt, mint az ég kék­je itt az erdők fölött, az éles fényű reggeli órán. Ha megindultak a hegyi vizek, a görbe utca vízfo­lyássá alakult, s midőn új­ra száraz lett, a kövek min­dig gömbölyűbbek és fehé­rebbek lettek, és mind ha­sonlatosabbak az emberi koponyához. A két asszony sietősen iparkodott felfelé a köve­ken, akárcsak a dolguk után mennének. De annyira igye­keztek, annyira gondosan igazgatták kőről kőre léptei­ket, hogy ordított róluk az ellenkezője. Szerencsére egy lélek se volt az utcán, aki láthatta volna őket, még a házakból se nézett ki senki, mert az emberek már nem tartóz­kodtak otthon, különben egy pillanat alatt szétfu­tott volna a hír, hogy Mari­sa és Teréza a trafik tájé­kán gyanús dologban sán- tikálnak. Valóban megálltak a tra­fik előtt, mely belül volt egy udvarban, és Teréza suttogva biztatta Marisát. Majd be is mentek az üveg­ajtóhoz, melyre egy deszka­lap volt szögezve. De itt csak röviden időztek, máris továbbmentek. Teréza ment elől, mintha ő lenne az elszántabb. Más­kor Marisa került az élre. Egymásba öntötték a lel­ket. Az út kivezetett a faluból, fel a dombra, ahol egy vad- körtefa alatt cifra művű ke­reszt állott, friss ezüstben. A kőalapzatról is letakarí­tották a mohát. Közeledett a búcsú. Péter-Pál ünnepe. Magában állt a vadkörtefa és a kereszt a kopasz dom­Gobby-Fehér Gyula A budaiak szabadsága című színművének bemutatója a gyulai Várszínházban Jelenet az előadásból Beke Sámuel, az 1800-ban Szilágypaniton született, majd később Zilahon pa- poskodó felvilágosult. a magát néptanítónak nevező református lelkipásztor a közéleti ember hivatásáról, a közszolgálatra vállalkozó férfiak előtt álló erkölcsi próbákról szólva az 1830-as évek végén megjelent Va­sárnapi Beszédeiben — pré­dikációiban — egy helyütt azt mondja: „Megtanuljuk a históriából a világtapodó, s emberiség jussait gázló nem embereket nagy embereknek bámulni, s végre a politicá- ból, hogy a legjobb polgári alkotmány az, mely legköze­lebb jár a legtökéletesebb machinához, melybe értel­mes és szabadon cselekvő lényekből, emberekből oly kész machineria alkottatni, melyet egyetlenegy ember, a leggyávább, élhetetlenebb is. egyetlenegy ujjával, kis- ujjával kénye szerint arra, s oda mozgat, hova néki tetszik.” Ez az általam kiemelt, s akár mottóul választható szövegrész kiválóan érzékel­teti azokat a helyzeteket, gondolatokat, konfliktusokat, az ember és a történelem sorsfordulóinak azokat a pillanatait, amelyeket Gob- by-Fehér Gyula fiatal ju­goszláviai magyar író is bon. Csak arrébb kezdődtek a bokrok, a templom mö­gött. De még át kellett vág­ni a temetőn is. A két asszony elsietett a kereszt mellett. Lopva pil­lantottak rá, szemük résén át, nagyon is úgy, mint akik semerre se mernek nézni, és mint akiket mindenfelől néznek. Szótlanok voltak, de be­szédes az arcuk: a bokrok védelmében szerettek volna már lenni. A keresztre pillantván pír lobbant arcukon, s midőn a templom előtt húz­tak el, a kényszerű kereszt­vetés, úgy tetszett: bűntu­datot csal ki leeresztett szemhéjuk alól. Pedig Te­réza azt hajtogatta magá­ban, hogy semmi bűnös nincs abban a dologban, amiben járnak. De a kereszt jele másod­szor ismétlődött. Mintha sö­téten mutatna a közelgő harmadikra, aminek je­lentősége volt gondolataik­ban. Most homályos szoron­gás lebbent meg körülötte, mint mikor hirtelen fuvallat támad, s nem tudjuk: hon­nan, mi okból. A halottak kertjén úgy estek át, mint futók a cél­szalagon. Az út itt már el­keskenyedett, gyalogös­vényként kanyargóit a sír­hantok között. A temetőt hiába borította a díszes sír­vizsgáit a gyulai Várszín­házban szombaton, július 22-én bemutatott A budaiak szabadsága című művében. Az 1302 és 1307 között Buda városában játszódó színmű a tatárdúlás és a IV. Béla király halála után új­ra felvirágzó város életét, munkában eltöltött hétköz­napjait, apró örömeit mu­tatja be — s ezzel párhuza­mosan azokat a bajokat, bomló, forrongó közállapo­tokat, amelyeket a lebzselő, a kereskedők és polgárok pénzére — meg hát a hata­lomra — éhes királyok, ér­sek, papok, zsoldosvezérek és más, minden hájjal meg­kent ármánykodók, cselszö­vők, köpönyegforgatók, ta­nácsurak, bírókésárulók zú­dítanak a nép nyakába. Az egyelőre még tehetetlen, de a mindinkább cselekvéstuda­tára és erejére ébredő nép nyakába, akit a közjóért magánéletét, békéjét, gaz­daságát feláldozó Márton mester sok gonosszal, gáncs­vetővel megküzdve egy kis ideig a szabadság, az önál­lóság útjára is elvezet. Minden történelmi vonat­kozása, régmúltunkra vagy jelenünkre utalása ellenére elsősorban a cselekvő em­ber, a cselekvő nép drámája ez a darab, annál inkább, mert a békét, függetlenséget, kövek erdeje, ez inkább a domb kopárságát hangsú­lyozta, mintsem fedezéket nyújtott. Az utolsó sírnál elérték a bokrokat, a falut körülzáró, sőt itt-ott már a házak kö­zé lopakodó erdő előőrseit. Épp csak kifújták magu­kat; kendőjüket meglazít­ván, kipirult arcukat kissé meglegyezték vele. — Indíts! — mondta Te­réza. A bokrok védelmében ha­ladtak tovább. Ámbár lel­kűk mélyén tudták, hogy ez a védelem is öncsalás. A nadrágszíjparcellák a bok­rokig lenyúltak, s hemzse­gett a határ a munkálko­dóktól. — Es ha valaki ránk kö­szön? — aggódott Marisa. — Láthatják, hová me­gyünk. A Dolinába. Ebben megnyugodtak, ezt fogják mondani. A Dolinába sok asszony jár, napszámba az Erdészethez. De szerencsére senki se köszönt rájuk. Távolabb mutatkoztak csak asszo­nyok, akik kapáik után haj­ladoztak színesen. így nem sikerült elárulniok magukat, hiszen tudja azt mindenki, ily öreg délelőtt napszámos­munka aligha veszi kezdetét. Különben ürügyük sán­tán is csak pár száz lépésre lett volna jó, mert midőn letértek a patakmederbe, ürügy nélkül maradtak. (Folytatjuk) Fotó: Demény Gyula önállóságot és szabadságot akaró Márton mester (s az ideig-óráig mellépártolt nép) végül is mindenfelől acsar­kodókkal és fegyvert csörte- tőkkel szemben elbukik. Bukása azonban, bármily tragikus, bármily törvény- szerű, nem hiábavaló, mert az egyéni és a társadalmi érdekek egyeztetésében, a hatalomért és a koncért marakodó nagyurak civódá- sában sok mindent megvilá­gít, sok gonosz praktikát le­leplez — ám ugyanakkor a polgárság, a nép szabadsá­gának távlatát is megvillant­ja. Hogy elég erőteljesen-e, elég lángot szító erővel-e, arról bőséggel lehetne vitat­kozni. De egy valami biztos, az életét és családját kegyetle­nül elveszejtett, lófarkon huzatott és csontjait megtö­retett Márton mester jóslata századokon át ható örök ta­nulságként sugárzik felénk is: aki egyszer megérezte a szabadság ízét — el nem fe­lejti azt soha! Dióhéjba foglalva a darab mondanivalóját, emberi, írói, erkölcsi üzenetet, ezt kíván­tam a gyulai Várszínházban bemutatott mű láttán kie­melni. Meg azt, hogy a Sza­badkai Népszínház főrende­zője, ifjú Szabó István ren­dezésében mozgalmas, látvá­nyos, eszméltető volt a be­mutató, s helyenként az író szövegétől és a színészek já­tékától is fölforrósodott, ma­gával ragadott. Különösképp akkor, amikor a cselekvésre ; rendeltetett ember, a kiszol- ! gáltatott, manipulálható tö- i meg helyett a cselekvésre ; rendeltetett nép döntésének, ■ ember — és történelem előtt S is helyes döntésének fontos- : ságáról hallottunk, láttunk ; egy néhány szép jelenetet. Kár, hogy a színmű — a ; szerző újabb átigazítása el­■ lenére is — túlságosan mo­■ zaikszerű és széttagolódott maradt; kár, hogy a műben rejlő szép gondolatot (a nép: maga legyen magának min­dene, mert az uralkodók, ki­rályok, fejedelmek csak az épület tetejére biggyesztett fölösleges gombok, keresztek, cifraságok!) nem tudta elég mélyen, meggyőzően és számyalóan kifejezni. És kár az is, hogy a több együttesből összetoborzott népes színészgárda — a főbb szerepeket alakító Blaskáí Pétertől (Márton), Hámori Ildikótól (Mártonná), Bárány Frigyestől (Márkus Herr­mann), Fülöv Zsigmondtól (Werner) eltekintve — nem tudta remegő, feledhetetlen élméuvként elénk varázsolni a játékszínház örömét. Egy tagadhatatlan öröm­ben mégis részünk volt: A budaiak szabadságához — mllliőként és a több játék­szín lehetőségét jól megadva, rendezésben is iól kiaknáz­va — nagyszerűen illett a gyulai vár. Szűcs Imre KÉP­ERNYŐ Az athéni erdőben Nyár van. Valamikor uborkaszezonnak hívták ezt az időszakot. A becsu­kott színházakból nyaralni mentek a művészek — akárcsak mindenki más —, és a mozik is őszre-télre tartogatták a csemegéket. És a tévében is megunal- masodtak a napok arra szá­mítva kimondatlanul, hogy úgy is alig nézik az embe­rek a műsort, mindenki a valódi nyári szórakozások­kal tölti az idejét. Tényleg ez volt — valamikor. De ma már a színes és sok­oldalú nyári kulturális programok idejét éljük szer­te az egész országban, ná­lunk is, Békés megyében. És még a tévé is igyekszik ezt kiegészíteni, s pont olyan időszaknak tekinti ezeket a hónapokat is, mint a többit egész évben. Különösen vasárnap es­te nem csalódott a tévéné­ző, ha engedte magát el­kalauzolni, mégpedig nem akárki által : Shakespeare vezette ugyanis az athéni erdő mesevilágába. A Szentivánéjí álom különös helyet foglal el a drámaíró óriás életművében, egy kicsit olyat, mint amikor valaki csak a maga szóra­koztatására dolgozik. Ját­szik álom és ébrenlét kö­zött, hogy másokat is ebbe a hol való, hol csalóka — több szálon zajló — mesé­be belevonjon. Nem is le­hetne másként, csak teljes szívvel részt venni benne, átadni önfeledten magun­kat az eseményeknek, a szavaknak, a képeknek még akkor is, ha ki tudja há­nyadszor látjuk. A szere­lem színdarabja ez tetőtől talpig, és a csúfondáros, ki­figurázó életé, amelyben — a valóságban is — annyi minden és mindenki bele­játszik, formálva, alakít­gatva a mások, a többiek sorsát. Ebben a darabban a négy ifjú és bohó szerelme­sét. Hermina és Heléna, Ly- sander és Demetrius köré egy egész világ felvonul: a kegyes és megértő fejedelmi pár, a zord apa és a tün­dérek tündért hona teljes fegyverzetben. És az athéni közrendű nép, a bumfórdi- an kedves kézművesek ál­tal, akik a fejedelmi nász tiszteletére készítik és ad­ják elő — meg az előkelő vendégek szórakoztatására — az egész világirodalom­ban páratlan jeleneteiket. Az angol tévéfilm két­órás ideje alatt minden pillanat élvezetet hozott, annak is, aki nem először látta a vígjátékot, s an­nak is, aki most ismerke­dett vele. Más-más módon. Az előbbiek az új megol­dást — a megszokott kiasz, szikus görög világ és jel­mezek szinte napjainkba beillővel való felcserélését —, s a régi, csodálatosan szép szöveg újból hallását. S, hogy a tündérek seregét nem a megszokott mivol­tukban, valóságos módon láthatta, hanem sejtelmes elmosódottságban, szinte csak szellemükben. Az új, friss néző pedig lenyűgözve figyelhette az egymást kö­vető váratlan, vagy előre látható fordulatokat, ame­lyek mind élő, emberi indu­latokból fakadtak, s azt is megmutatták, hogy lám milyenek — ilyenek — va­gyunk, mint szerelmesek, barátságokat borítunk fel olykor — a szeretetet gyű­löletre fordítva — ha a szenvedély elhatalmasodik rajtunk. És teljesen vakok, mert a szerelem — mint­egy varázslat — azzá tesz. A szikron pedig ha nem is volt mindig tökéletes szink­ronban a szájmozgással, de Arany János egyedülálló fordításában gyönyörköd­tetett a szép, a darab han­gulatát erősítő színészi tolmácsolás által. Vass Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents