Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-23 / 172. szám
1978. július 23., vasárnap o SZÜLŐFÖLDÜNK Gyakran felvetődik: miért érzünk másképp, ha a szülőföld kerül szóba. Hiszen másutt is van levegő, víz, kenyér. De bárhol vagyunk, mindig azt érezzük, hogy legjobb otthon. Másutt nem ízlik úgy a kenyér, a víz, nem olyan friss a levegő. Magam sem tudok másutt igazán jó ízűt inni, valóban a szarvasi víz a legjobb. Én aránylag fiatalon elkerültem a szülőföldről, az Alföldről. Szerencsém volt, bejártam a világ sok részét. Sokszor voltak szép eredményeim. Gyakran történt velem valami érdekes, de mindezek végén ott állít a mottó: mit fognak ehhez szólni otthon? Ez a nagy életszínjáték, amibe mint művész belekerültem. Ügy tartják: a művésznek „hazája” széles e világ. De ő is azt érzi, hogy van egy pont valahol a földgolyón, egy pontocska, amelynek szól minden, ami vele történik, amelyhez az ő művészete szól. Igen. Mert ennek a pontnak a varázsa olyan, mint a gyökér. A láthatatlan szálak ott lebegnek szívünkhöz nőve és visszahúznak hatalmas palotákból, nagy városokból egy sáros faluba, amely a szülőföld talaja, amelyből mi sarjadtunk. Emlékszem, amikor egészen fiatalon, először indultam el világgá, festészetet tanulni Münchenbe. Milyen Valamikor nagy házként hatott tudatomban, azóta persze nagyon kicsire zsugorodott. Mégis e kis vályogfalak közé ezernyi álmot szőttem. Valószínű mindenkinek volt álomkertje. Nekem az udvarban levő eperfa jelentette ezt a csodálatos helyet, amelyre naponta felmásztam, elrévedeztem az ágak labirintusában. Nagy élmény volt eljutni a legvékonyabb ágra, hősnek éreztem magam, aki a csúcsra érkezett, ahonnan csak édesanyám aggódó hangja tudott lehívni. Ilyen élmény a szülői ház is, ha taglalom a terepet, ahol gyerekeskedtem. Ott volt a pince fantasztikus csodája. A félhomályban az akkor hallott mesék alakjai bújtak meg. A legsötétebb zugban egy üres hordó állt, amibe nem mertem bebújni: úgy éreztem, hogy az alvilág kapuja, mögötte ezernyi veszély fenyeget. Kedves zuga volt a háznak a padlás. Ott volt a száradó búza, a sárga és piros kukoricacsövek gazdag színvilága, amely festői képzeletemre csodásán hatott. Az udvarba kitett cserépedényeken a díszek, a virágok, a levelek szinte „kiállításként” hatottak. A széna pedig remek fekhely volt egy ébren álmodozó kisfiú számára. Innen is az anyai aggódás realitáshangja szólított le. Legnagyobb „csoda” az volt, ha kezembe került egy ócska könyv, — rendszerint kalendárium, — elnézegettem illusztrációit. Ügy éreztem, ezek a rajzos üzenetek mesz- sziről jönnek, egy más világból. Nem tudtam betelni velük. Ha a gémeskútba néztem, furcsa hívogató képet láttam: önarcképemet és a vederét. Örök élmény maradt, amikor szülői segítséggel sikerült felhúzni a tiszta vizet, és jót kortyoltam a drága nedűből, a veder szélén. Ez a szülőföldi élmény különösen kitágult, ha kivittek a kis tanyára. A kocsi, a két ló, ahogy poroszkált az úton valami távoli messzeségbe, amelynek végén ott fehérlett a tanya. Ez volt talán az igazi szülőföld. A növények, fák, levelek áradata szabadon hagyta repülni fantáziámat. Ismerősként üdvözöltem minden bokrot, s ha friss gyümölcsöt ehettem, úgy éreztem, egy jó barát áramlik szét bennem. A gyermek számára természetesen ez csak ösztön, nem megmagyarázott érzelem. Csak jóval később tudtam analizálni, amikor mint festő érzelmeimet ki is akartam fejezni. A szülőföldhöz kötött a család : a szülők, testvérek, akikhez mindig, mindenhonnan hazavágytam. Ha Münchenben, Párizsban, Rómában vagy másutt éltem, éreztem, hogy van valahol messze egy fix pont, ahova kifáradt, lejárt útlevélként vissza-visszatértem. Ez már tudatosabb élmény volt, amelyet saját beszámolóimon kívül a fővárosi és a szülőföld sajtói is igen lelkesen közreadtak. Így hát a szülőföld elvontabb fogalom lett számomra: egy belső tudatos érzelem, amelyet egy bizonyos révnek éreztem, ahova lelki hajóm meg-meg- pihenni tér. Talán éppen ez az elme- nés és visszatérés tudatosítja mindenki életében a szülőföld fogalmát. Ha nem mennénk el, nem tudnánk mit jelent elhagyni és később visszatérni oda, ahonnan életünk kipattant. A több évtizedes tanulmányutak, külföldi szereplések során kifejlődnek bizonyos pótszülőföld érzetek. Nekem ilyen volt Nagyvárad és Párizs, de mögöttük fizikálisán mindig ott éreztem Szarvast, ahol születtem. Ügy látszik, nemcsak a gyermekben van ilyen ragaszkodás, hanem fordítva is. A szülővárost szülőnek is érezzük és a szülő hazavárja gyermekét. Ez történt velem is. Egy szép napon arra kértek engem — külföldön oly sokat élő és szereplő fiukat —, hogy gyakrabban és hosz- szabb időre telepedjek le itthon. Hogy ezt megkönnyítsék, a városligetben adtak egy szép kis parasztházat. 1960. óta feleségemmel együtt rendszeresen visszatérek ide, s a kis házból komoly alkotóház lett. A ligeti házban úgy érzem, hogy a szülőföld szerető karjai átölelnek fáikkal és magukhoz vonzanak. Nagyon nagy boldogság itt élni... Festői életem során valahányszor visszatértem Szarvasra, feldolgoztam és megfestettem a szülőföld gyönyörű témáit: a sehol másutt nem látott utcáit, házait, az embereket munkában és pihenés közben, a tanyákat, amelyek a mezőn kife- hérlenek, a békésen legelésző állatokat, a park évszázados fáit, sétányait. Hetven rajz készült Tessedik Sámuel életéről, az alkotóház falán pedig megörökítettem Szarvas város nagyjait és népeit. ■Most, hpgy újra elkezdtem szarvasinak lenni, összeszedtem ennek a városnak a múltbeli emlékeit. A néprajzi gyűjteményemben, minden bögrében, vizespohárban, régi szeszámban szülőföldem egy-egy darabkáját vélem felfedni. Mint egy korszak elhagyott gyermekeit adom át az utókornak. Remélem, hosszú időn át másokban is felébred láttukon a szülőföld gondolata, a szülőföld emléke. Ary Róza Az a bizonyos fix pont... fl szülőföld szeretetéröl beszél Ruzlcskay György festőművész Háromfelé él Ruzicskay György Munkácsy-díjas érdemes művész: Párizsban, Budapesten és Szarvason. Az utóbbi években egyre hosz- szabbra nyúlnak a Körösparti városban töltött hetek, hónapok. Ülünk a néprajzi tárgyakkal gazdagon berendezett „házi múzeumban” és a mestert arról faggatjuk: mit jelent a szülőföld varázsa, melyek azok az eltéphe- tetlen szálak, amelyek szülővárosához, Szarvashoz kötik? — Tulajdonképpen mi is a szülőföld? Tudományos alapon a levegő, a víz, a kenyér. Érzelmi alapon születésünk helye, környezete, a város, a falu, a tanya vagy egyszerűen a szülői ház. Családi események színhelye, a múlt generációinak lakóhelye, végül a temetők nagy közössége. fájdalmas feszültséget éreztem ezekben az otthoni szálakban, még a vonat zakatolása sem tudta elnyomni. Érzelmes gyerek voltam, ezért fokozottabban átérez- tem ezeket a távozásokat. Gyermekkoromban még a hazai faleveleket is testvéreimnek éreztem, ősszel, amikor hulltak a fákról, egy- egy csomót összeszedtem, az udvar sarkában elrejtettem, hogy legyen otthonuk. Ki tudja, már ebben nem rejlett-e későbbi — és ma is ak. tuális — művészi programom, a biofestészet. Talán akkor is sorstársaimnak éreztem a szülőföld fáit, leveleit, festészetem élő témáit. Az érzelmi alaphoz sok minden más kapcsolódik, az igazi hús-vér testvér, a jó barát, a kis tanya, a szülői ház. BÉKÉS MEGYEI NÉPÜJSAG OLVASÓIT OK SZERETETTEL KÖSZÖNTI: Száznegyven éve született Kalocsa Róza 1838-ban Reformátusko- vácsházán született Kalocsa Róza pedagógus, ifjúsági író, lapszerkesztő, műfordító. A gyermekekhez és az irodalomhoz való vonzódását már a szülői ház légköre meghatározta. Tanító családból származik. Tizenegy éves koráig él szülőfalujában. Aradon szerez tanítói oklevelet, ezután Pesten nevelő 4 évig. 1864— 1875-ig a pesti Evangélikus, Református Felső Leányiskola igazgatónője, 1875-1880- ig Szatmáron igazgató, a Protestáns Leánynevelő Intézetben. 1888-tól Újpesten, Somorján, majd Cegléden tanít, 1893-tól pedig a debreceni Evangélikus, Református Felsőbb Leányiskola igazgatónője. Fáradhatatlan munkával harcol a magyar nyelv tanításáért. Számos, a magyar- és idegennyelv-tanu- lással kapcsolatos munkája jelent meg „Magyar nyelvtan könnyű modorban. Szvorényi József munkája nyomán iskolai használatra, valamint magántanulásra”, vagy: „Angol nyelvtan Plate után”. 1884-ben adták ki „Az illem könyve. A művelt ízlés és tapintatos modor az élet különböző viszonyaiban. A családi és társadalmi életben követendő illemszabályok kézikönyve” című művét, amelyet a 19. század végi polgári és dzsentri családok többsége valóban kézikönyvként használt, az általa leírt illemszabályok szerint éltek. Több helyen található utalás erre Szabó Magda „Régimódi történet” című regényében is. Szépírói pályáját a „Családi Kör című képeslapban kezdte, ezenkívül publikált a Hölgyfutárban, a Kertész Gazdában, az Üj Képes Naplóban, a Debreceni Reggeli Üj Ságban stb. A gyermek- és ifjúsági irodalom „művelésében” és népszerűsítésében munkássága úttörő szerepű. Szerkesztette és kiadta a Méhecske című nevelési hetilapot. Lefordította az „Ezeregyéjszaka" meséit. „A szorgalom jutalma”. „Tündérkert”, „A nagymama regéi”, „Igaz történetek és mesék”, „Verses állatképek”, „Mondafüzér”, fuszvirág”, „Családi boloogság” címmel jelentek meg az ifjúságnak és gyermekeknek szóló regényei, versei. Művei sohasem az igazi nevén jelentek meg, írói álnevei: Clió, Kardos Pál, Kovácsházi László, Nagy Lajos, Róza néni, Tanító néni, Sz. Nagy Lajos, Sz. Nagy Sándor. A magyar nőnevelés és irodalom kiemelkedő nőalakjára születésének 140. évfordulóján tisztelettel emlékezünk. Knyihár Andrásné A puszta nyáron Petőfi a tengerhez hasonlította a végtelen homokpusztát. Füves, nagy síkság, gémeskút, tanyák, vágtató ménes, legelésző birkanyáj, kolompoló gulya — így él a városi ember képzeletében a puszta. Bács-Kiskun megyében, Kecskeméttől nem messze van a híres Bugac-puszta, mely ma már idegenforgalmi nevezetesség is. Képriportunk a bugaci tájakról, bugaci emberekről készült. Káldi István és Kalmár János öreg gulyások Aki csikós akar lenni... A Városföldi Állami Gazdaság közel háromszáz magyarszürke állománya a pusztán nyaral és telel Magyar-szürke tehén borjával (MTI-fotók, Fehérvári Ferenc felvételei — KS)
