Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-21 / 170. szám
1978. július 21., péntek Fiatalok a vezetésben Termelés, mozgalom, közművelődés 8 brigád vett részt, háromtagú csapatokkal. — Milyen más eredménye van a változó szellemű közművelődési politikának? — Sokféle. Tavaly ért véget a másfél éves kihelyezett szakmunkásiskola, melynek 23 hallgatójából mindenki levizsgázott. Főleg fiatalok voltak, egy részük gyes-en levő kismama. Ezenkívül évente 8—10-en járnak a dolgozók gimnáziumába és könyvelői tanfolyamra. Színházi és műsoros vagy TIT- előadásokon is szép számmal ott vannak a mieink a mûr velődési házban. Sőt, a könyvvásárlásban is élen járunk. Többen vesznek sorozatokat és nagy forgalmat bonyolít le a Kossuth Kiadó könyvbizományosa is. — De vajon el is olvassa mindenki a könyvet vagy inkább televíziót néz? Nyári szünet — Kétszáz körül mozog a létszámunk. Nem merném állítani, hogy ugyanennyi a rendszeres olvasó is, pedig a munkásgárdánk főleg fiatalokból áll. Az viszont biztos, hogy mindenki rendszeres tévénéző. A mi dolgozóink elsősorban a mezőgazdaságból és a háztartásból jöttek, és itt nálunk váltak nemrég ipari munkássá. Ez már láthatóan életmód- és szokásbeli változásokat hozott, azonban még mindig akadnak olyanok, akiknek kizárólagos művelődési forrásuk a televízió. És én ezt is igen nagy jelentőségűnek tartom, mert ha meggondoljuk, hogy mennyi hasznos és másképp elérhetetlen ismeretet lehet a képernyőn szerezni, akkor a rádióval együtt csak nagyra értékelhetjük a televízió közművelődési szerepét. Vass Márta Ecsegfalván A szeghalmi Sárréti Tejüzem szakszervezeti titkára Farkas József művezető. Fiatalember, alig múlt 30 esztendős, azonban már komoly tapasztalatokkal rendelkezik a termelőmunkában és a mozgalmi tevékenységben. Hogy csak az utóbbinál maradjunk: hosszú ideig volt KISZ-titkár, s ezt cserélte fel jó egy évvel ezelőtt a szakszervezeti megbízatással. Jelenleg is pártvezetőségi tag, továbbá a . MEDOSZ Békés megyei bizottságának tagja. — Nagyon korán lett művezető. Mindjárt, ahogy a technikumot elvégezte. Hogy tudott olyan fiatalon boldogulni beosztottjaival és a munkához szükséges tekintélyt megszerezni?— Azt hiszem, minden a vezetői magatartáson múlik, s ezalatt elsősorban a felső vezetőket értem, ők adják meg egy üzemben a kellő hátteret a középvezetők munkájához. Az emberi magatartásukkal, a magukkal és másokkal való igényességükkel és következetességükkel. S nekem ebben szerencsém volt és van, mert első munkahelyem, és itt is csak jót tanulhattam a vezetőktől. így magam is ezt szoktam meg és az a tapasztalatom, hogy a dolgozók szívesen tesznek eleget még a magas követelményeknek is, ha tudják és érzik, hogy mindenkire vonatkozik. — Nem nehéz összeegyeztetni a termelés, a mozgalmi nevelés munkáját? —•• Hát nem könnyű, hiszen más munkamódszerrel dolgozunk itt és ott. A termelésben az utasítási jelleg dominál: a feltételek biztosítása mellett a feladatok pontos teljesítése, jó minőségű termék gyártása a munkaidő maximális kihasználásával. A bérért — és ezt nagyon hangsúlyozom — senki sem szívességet tesz, hanem a kötelességét teljesíti. így a végzett munka a mérce, s ha eszerint bíráljuk el az embereket, ehhez szoknak hozzá és ez biztonságot is ad egyben. — A nemrég véget ért közművelődési vetélkedő megyei döntőjében az üzem Kossuth Szocialista Brigádja második lett. Hogyan érték el ezt a szép eredményt? — Minden évben benevezett eddig is két—három brigád. De nem mindig ugyanazok. A Kossuth brigád most először. Jó alapjuk volt, hogy az öttagú csapatból hárman érettségizettek. Különben villanyszerelők, gépkocsiszerelők és karbantartók. Legtöbbet a helyi művelődési központ segített a felkészülésben. De nemcsak ez a vetélkedő zajlott le: a szakszervezeti oktatás anyagából is rendeztünk egyet házon belül, amelyben A presszó előtt két tízéves forma gyerek játszik. Néha belesnek apjukra, de nincs kedvük leülni a füstös helyiségben, inkább kint ker- getőznek, bámészkodnak. Ezzel is el lehet ütni az időt... Egy házzal odébb a kis Dé- kány Gyuszi most kísérte ki barátait. Együtt szoktak játszani ; fociznak, tollasoznak, vagy egészen új szórakozást találnak ki. Hogy milyet, készséggel megmutatja: — Itt a ház előtt egy érdekes növényt találtunk — g már szalad is behozni egyet mutatóba —, ha jól megnyomkodja az ember a levelét, fel lehet fújni akkorára, mint egy béka. El is neveztük békalevélnek. Egy másik udvarban hosz- szú szőnyeg a fűben. Hárman ülnek rajta, nagyságra egymás után következnek, akár az orgonasípok, ök a Tóth gyerekek. Attila, a nagyobb, két vastag gumit szorongat a kezében, néha a szájába veszi, máskor a lábára tekeri, szemmel láthatóan unja már ezt is. A lányok, Jutka és Rózsi a babájukat vetkőztetik „fektetéshez”. A tízéves Attila dohog: — Legalább Józsi meg Anikó lennének itthon! ök már nagyobbak, egyik hetedikbe, a másik nyolcadikba megy. Velük mégis jobban el lehet játszani, mint ezzel a két kicsivel — mutat az elsőbe, illetve második osztályba készülő kislányokra. A nagymama — most nála vannak — még hozzáteszi: — A két nagyobb unokámat hiányolja Attila. Szombathelyen nyaralnak. Napközi nincsen, mert tataroznak vagy mit csinálnak, hát itt vannak nálam, míg a lányom meg a vejem hazajönnek a munkából. Bencze Elemér, az általános iskola igazgatója bővebb magyarázatot ad. — Nem tatarozunk, hanem takarítási szünetet tartunk, aztán újra kezdődik a napközi. A tanév végén felmértük, kik igénylik a nyári felügyeletet. Huszonöt gyereket jelentettek - be. Három éve még nem volt szükség erre, de az asszonyok közül egyre többen munkába állnak, s nincs kire hagyni a gyerekeket. A napközis termekben néma csend honol. A szekrények tele játékokkal, az iskolai könyvtár köteteit sem forgatja most senki. Minden némán pihen, vár a vakációzó gyerekekre. Néha reccsen egyik-másik iskolapad — mert asztalok nincsenek —, s a csukott ablaknak neki- nekiverődve zümmög egy betévedt légy. — Ez év január elsejétől osztottuk meg a napközit két tagozatra. A felszereléseket nehezen, de megvettük. Ahhoz, hogy asztalokkal otthonosabbá tegyük ezeket a helyiségeket, több pénzre lenne szükség. A folyosó is kong az ürességtől. A csend szinte bénítóan hat, lábujjhegyen lépünk, hogy meg ne zavarjuk uralmát. Bezárva magunk mögött az iskola ajtaját, átsétálunk az óvodába. Bencze Elemér közben a napköziről beszél. — Szeretnek itt lenni a gyerekek. A koszt is nagyon finom, kalóriadús. Egyedül a gyümölcs- és zöldségellátás nehézkes, bár némi javulás ebben is volt az utóbbi időben. Legnagyobb gondunk a főzés. Jelenleg a politechnikai műhelyben készül a gyerekek ebédje. Az óvodában meszelés és festés közben találtuk az óvónőket. Itt is folyik a nyári nagytakarítás. A régi épülethez a múlt évben egy újat húztak fel: — Ez lesz az új konyha, amely 200 gyereket lát majd el. Nagyrészt társadalmi ösz- szefogással épül, de most sajnos, nem haladunk. Nincsenek kőművesek, akik a szakipari munkát folytathatnák. Eddig a Nagykunsági Állami Gazdaság egyik építőbrigádja segített, de már ők sem érnek rá. Ha embereket kapnánk valahonnan, szeptemberben már innen hordanánk az iskolai napközibe az ételt, mert a jelenlegi megoldás nem éppen ideális... Hazafelé menet látjuk, hogy három gyerek várakozik az országúton. Kisújszállásra mennek fürdeni. A hőség lecsalogatta róluk az inget. Unatkozva rúgdossák a köveket, várják az autóbuszt. Nagy Ágnes nmumnvvvmmiívmwrauuwxnmxraxmioaxmMj Pécsett megrendezték a II. országos cserépvásárt. A meghívott harminckét népi keramikus — a rendezőség felkérésének megfelelően — legalább 500-500 cserepet hozott magával. A látványos vásárt csaknem húszezer érdeklődő — közöttük sok külföldi turista — látogatta meg (MTI-fotú, Bajkor József felvétele — KS) Vita a Várszínházról Kételyek címmel a Békés megyei Népújság 1978. július 2-i számában Enyedi G. Sándor glosszát írt a gyulai Várszínház idei évadjáról. Kételyeink nekünk is vannak, sőt, nekem, mint a várjátékok művészeti vezetőjének is akadnak kételyeim saját eredményeinket illetően. Nem tartozom azok közé a színházi emberek közé, akik haragosan utasítanak el minden kritikai észrevételt. Mégis elmondanám néhány kételyemet a Kételyekről. Az általam kifogásolt cikk kifogásolja, hogy a várjátékok elárulták a történelmi dráma ügyét, jóllehet, a játékok eredeti célkitűzése volt, hogy helyet adjon magyar történelmi színjátékoknak. Ha csak az utolsó három évet vesszük szemügyre, amióta az én kezembe tétetett le a gyulai nyár művészeti irányítása: Páskándi Géza, Hernádi Gyula, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Lászlóffy Csaba, Kosztolányi Dezső, Sárospataky István, Gobby Fehér Gyula, Székely János darabjaival birkózunk. Szándékainkról és elképzeléseinkről azonban — úgy látszik — szükséges a nyilvánosság elé lépni — ez alkalommal nem a színpad, hanem a hírlap hasábjain —, mert mintha félreértéssel szemlélnék törekvéseinket. Nem hiszek benne, hogy a történelem és a történelmi dráma leszűkíthető volna múltunk néhány dicsőséges vagy tragikus mozzanatára. Nem hiszek abban, hogy színpadon bemutatott történelmünk csakis szemgyönyörködtetésre, csakis szív- andalításra, agyzsongításra való volna. Ellenkezőleg: engem, mint rendezőt és munkatársaimat, a történelmi dráma és 'a magyar múlt, a jelen szemszögéből érdekel és izgat. A múltat azért faggatjuk, hogy jelenlegi dolgainkat tisztábban lássuk és jövőbeli feladatainkat világosabban megfogalmaz* Tiszteletre méltó dolog magunk igazáért kiáltani. Különösen ha azt a többre, a jobbra törekvés vezérli. Sik Ferenc várszínházi tevékenysége ilyen. A belső meggyőződöttség hiánya lenne, ha nem védelmezné műsorpolitikáját, koncepcióját, amely egyre határozottabb karaktert ölt Gyulán. S mindezt hozzáértéssel teszi. A tisztelet jogán, amelyet kiérdemelt munkájával, kell mégis megmondani, hogy válaszcikke nem a vitatott probléma lényegéről szól. Nagyszerű tömörséggel fogalmazta meg azt a művészpolitikai igazságot, hogy „a történelmi dráma és a magyar múlt a jelen szemszögéből érdekel és izgat” Ámde ezt seriki sem vonta kétségbe, mint ahogyan érzékeny füllel sem hallhatott ki senki olyat a „Kételyek” című írásomból, mintha a történelmi dráma fogalmát „kacagányra, huszármentére, pruszlikra, pártára” lett volna célom szűkíteni, sem pedig „néhány históriai anekdotára”. Az viszont valóban rosszmájúság, hogy a reklamált magyar történelmi dráma ürügyén Viktor Hugo, Calderon, Goldoni, Heltai hassuk. Nem tarka jelmezeket és színes történeteket keresünk. Hanem kemény őszinteséget. Számunkra a történelem nem jelmezbál, de múltbéli kemény küzdések, harcok összessége, gondok aggodalmas szövevénye. Műsorunkat, műsorunkra tűzött darabjainkat — amikkel természetesen a közönség, és elsősorban a gyulai és megyei nagyközönség tetszését akarjuk megnyerni — a mához beszélő értelem szerint alakítjuk ki. (Ha rosszmájú akarnék lenni, hozzátehetném, hogy Enyedi G. Sándor a várjátékok múltjára hivatkozva elismeréssel említi föl azokat az évadokat, amikor tisztán virított a történelmi dráma a gyulai Várban: Hugo Viktor, Calderon, Goldoni, Heltai Jenő bemutatott darabjai miért nevezhetők magyarabb játék- rendnek, történelmibb szemléletűnek, mint az, amikor mi a Társadalmi Bizottsággal közös egyetértésben tágítani óhajtunk a történelmi dráma szemléleti korlátain, s megfelelően az idők változásainak: történelmi drámának érezzük például Kosztolányi Dezső: A 6zömy-ét is, hiszen számunkra az első világháború ugyanúgy történelem, akár a kuruc— labanc csatározások korszaka. Említhetnénk a múlt évadban bemutatott csik- somlyói Passiót is, amelyik egy csökött szemlélet szerint nem tartozik ugyan a történelmi drámák fogalma alá, mégis, meggyőződésünk, hogy miként Ruszt József hozzányúlt: visszahelyezte az erdélyi húsvéti iskolai színjátékot történelmi feltételei közé, visszavezette társadalmi eredőihez, és ily módon kapcsolta össze a legendáriumot a napi politikához és az azt tápláló aggályosán megvizsgált történelmi tapasztalatokhoz. Hiszünk benne, hogy a történelmi dráma fogalma nem szűkíthető le — kacagányra, huszármentére, pruszlikra, pártára —, mint ahogy történelmünk sem • * darabjait említi, mint valamiféle nosztalgiától átázott vágyakozást Azt illik tudni és tudják is sokan, hogy a Várszínház tényleges profilja nem 1964-ben, a Várszínház első évében, amikor V. ~Hugo Hemaniját adták, alakult ki, hanem a következő évtől. Az említett többi szerző darabja pedig mindenkor csak alárendelt jelentőségű kísérő darab volt s nem a fő produkció! Ami ellen szóltam, szólok az az, amit Sik Ferenc így fogalmazott meg : „tágítani óhajtunk a történelmi dráma szemléleti korlátain”. Ha ez a tágítás a még keményebb őszinteségnek, a méginkább mának szóló mondanivalónak irányát jelezné, akkor teljes volna az egyetértés. De ha a „tágítás” — és a tapasztalat ez — a magyar történelmi drámáktól való egyre nagyobb elfordulást jelenti, akkor egyetértésről nem lehet szó. Okom erre, hogy a magyar múlt is — benne a velünk együtt élt s élő népekkel — éppen elég tanulságot rejteget számunkra. A magyar történelmi szemlélet helyes formálása szintén nem elvetendő feladat Aztán-. tt Várszínház ereje, saszűkíthető néhány históriai anekdotára, és nem szűkíthető le sovinisztán értelmezett nemzeti hőstettek fénylő ábrázolására. Ebben a nyári évadban éppen arra tettünk kísérletet, hogy a magyar nemzetével közös, vagy rokonvonásokat mutató sorsú, környező nemzetek drámáit bevonjuk érdeklődési körünkbe, felmutassuk az azonosságokat és a közös érdekeket, és ’ a korszerűség történelemtudományi tanításai értelmében a magyarság problémáit európai összefüggésekben kíséreljük megvilágítani. Ismételem, nem pardont kérek a művészi színvonal esetlegességeinek. Nem vadászati tilalmat a sikerület- lenségekre. Még csak szabályozni sem szeretném bemutatott munkáink kritikai fogadtatásának hőfokát. Mindehhez nincs jogom. És kedvem sem. De igenis, jogunk van hozzá, hogy megköveteljük: törekvésünket annak tekintsék — ami, ne pedig annak, amit elképzelnek róla. A történelem nem fejeződött be a Rákóczi szabadságharccal. Történelmünk nem Világosnál ért véget. Mi, akik ma dolgozunk, örülünk, szenvedünk és vitatkozunk, mi magunk is a történelemben élünk. Részesei, meghatározottjai és meghatározói vagyunk. Nem a jelmezkölcsönzőbeli mundér becsületét védelmezem. Többet. A gondolkodás jogát. A múlt továbbgondolását, a jövő érdekében. Egy korszerű gondolkodásmódot — s mint színházi ember: egy korszerű történelmi- dráma-koncepciót — védelmezek. Azt védelmezem, aminek a Békés megyei Tanács és a Várjátékok Társadalmi Bizottsága nagyvonalúan lehetőséget biztosít, hogy ugyanis: ne csak a hideg évszakokban gondolkozhassunk, mi, művészek, korszerűen közös dolgainkról, hanem nyaranta is. Itt, a gyulai végeken. Sik Ferenc # játossága, éppen a sehol másutt meg nem ismétlődésében volt. S ha ebből az egyediből, a csak Gyulán megtalál- hatóból „tágítunk” — akár a művészi színvonal megtartásával, vagy emelésével is—, akkor csak egy lesz az országban sok-sok helyen futó nyári rendezvények sorában és nem „a gyulai”. Általában a történelmi dráma széles síkjából egy szúkebb szakaszon járni kétségtelenül nehezebb feladat, / de vállalni és tenni olyan tartalommal, amiben most is teljes az egyetértésünk — valóban „férfimunka”. Így hát nehezen érthető, hogy ki ellen kell védelmeznie a „korszerű történelmi-dráma- koncepciót”? Végül is, igazán hasznos a vita szempontjából az lett volna, ha választ kapunk a lényegi kérdésre: a Várszínház égisze alatt az idei évadban a kereken ötven (vagy talán több?) előadásból miért csak nyolc jutott kimondottan magyar történelmi drámára? Mert — félreértés ne essék — nem arról van szó, hogy csak az legyen (ez hiba is lenne!), de miért ez az alárendelt szerep? Enyedi G. Sándor
