Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-18 / 167. szám

1978. július 18-, kedd Átadás előtt az új múzeumépület Békéscsabán A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum bővítése már régóta időszerű feladat. A korszerű kutató- és feldol­gozó munkához a régi körül­mények már nem feleltek meg. A több évtizedes gond enyhítésére született meg az új, 800 négyzetméteres alap- területű, két kiállítóterem­mel rendelkező múzeum- épület. Július 19-én. szerdán kerül sor az üzembe helyezé­si eljárásra, s az ünnepélyes épületátadásra pedig a jövő hónap 12-én. Két érdekesnek ígérkező kiállítást rendez ez alkalomból — kihasználva az új kiállítótermek adta lehe­tőséget — a múzeum vezető­sége. Egyrészt, „A mai szlo­vák grafika” című kiállítást, a kisebb teremben pedig a „Békés megyei népi kerámia” című gyűjteményes anyagot mutatják be. A mintegy 10 millió forint értékű új múzeumépület a második legnagyobb közmű­velődési beruházás a felsza­badulás óta megyeszékhe­lyünkön. Reméljük, a jobb munkafeltételek megkönnyí­tik a békéscsabai muzeoló­gusok munkáját. Óvodában az ecsegfalvi gyerekek Ecsegfalván évente mint­egy 30 gyerek óvodai felvé­teli kérelmét utasította el a társadalmi bizottság hely­hiányra hivatkozva. Ezért az elmúlt évben tár­sadalmi összefogással a régi óvodához egy 40 négyzet- méter alapterületű új foglal­koztató termet építettek. A gyors munkának köszönhető, hogy az idén minden felvé­telt kérő gyermek óvodai el­látásban részesül. A most folyó nagytakarítást köve­tően mintegy 110 apróság ta­lál itt szépen berendezett ott­honra. Caligula helytartója a gyulai Várszínházban Petronius, Caligula Szíriái helytartója nemet mondott, nem hajtotta végre császára őrült parancsát, s ezzel a mondattal már jeleztük, mit is vizsgál Székely János a gyulai Várszínházban bemu­tatott, Caligula helytartója című drámájában: a hata­lom torzulásiát, a parancs- megtagadás lehetőségeit, kö­vetkezményeit, szembe állít­ja a muszáj t és a lehetetlent. Idézzük a jobb megértés kedvéért — Tacitust: „Tibé- rius alatt nyugalom volt, majd amikor Gaius Caesar megparancsolta, hogy kép­mását a templomban helyez­zék el, (a zsidók) inkább fegyvert ragadtak, ennek a mozgalomnak a császár ha­lála vetett véget.” Petronius, a római hatalmasság helytar­tója eközben „méretik meg” : a gyilkos hatalom eszköze marad-e, avagy a humánum értelme győzedelmeskedik cselekedetében. E drámai konfliktus élet- beni kontinuitását — sajnos — azóta sem szüntette meg az emberiség. Legfeljebb a körülmények változtak, de az alapkérdés ugyanaz ma­radt: a torz hatalom eltor­zítja alattvalóit is; a bűnt hamis ideológiával, héroszi cselekménnyé igyekszik vál­toztatni, hiszen a hazugságot mindig az igazság helyébe léptetik, így az esztelen pa­ranccsal való szembehelyez- kedést árulásnak minősítik. Székely János drámájának indító szituációjában Petro­nius még a muszáj törvényét képviseli, vele szemben Ba- rakias, a jeruzsálemi temp­lom főpapja deklarálja: „amit muszájnak mondasz, lehetetlen.” Érvei sziklaszi­lárdak: ha a szobor templo­mukban történő elhelyezése jelentené a császárkultusz el­ismerését, akkor1 ennek be­következte lehetetlen, hiszen ha beviszik Isten hajlékába a bálványt, akkor az már nem az ő templomuk. Tehát: az erőszak nem érhet célt, a diktátornak hiába emelnek szobrot, az emberek legfel­jebb félnek tőle, de nem tisz­telik ... A fenntartás nélküli vak en­gedelmesség természetes ma­gatartásforma a Caligulák vi­lágában — a gyanú már ha­lálos pecsét. Lucius, fiatal római nemes és Probus, „egy másik, szemmel láthatóan germán származású segéd­tiszt” halálát is a rosszul fel­ismert gyanú okozza. Petro­nius annak tudatában mond­ja ki halálos ítéletüket — Decius, római lovag, Caligula állandó követe és a bosszú­álló félelem biztatására —, hogy közben úgy véli: csak egyikük az áruló —, de me­lyik, hiszen egymást keverik gyanúba? Mégis mindkettő­nek pusztulnia kell a helyzet logikája szerint, mert nem lehet tudni, melyik az ártat­lan. Petronius ez esetben nem cselekszik másként, mint ura, Caligula tenné, te­hát gyakorló részese a torz hatalomnak, mégcsak nem is gyanakszik a* képmutatóra. Végül Petronius a két ke­resztre feszített fiatalember holtteste között kerül Decius fölé — amikor az Caligula halálhírét hozza. De az őrült hatalom alól szabadult, kora gondolkodását megelőző TÓTH BÉLA: Legendák a lóról 66. Húsz évvel idősebb lány­testvérem fogott a hóna alá, s mint árva, kései gyereket engem olyan kényeztetés alá fogtak, hogy unokatestvére­im négyen se kanalaztak össze saját szülői házuknál annyi szeretetet, mint én. Kishuszár lettem. Apám ke­mény szavakkal hagyatta meg. Magam csak halvá­nyan emlékszem létére, alak­jára, mivoltára. Négyéves koromban ő is pusztát vál­tott. Tizenkét éves koromban az állami ménesgazdaság kis­huszár laktanyájában húz­tam föl a piros nadrágöt. Keményebb élet az, mint a börtön. De talán, hogy is­merték sorsamat a nagyon is gonosz és goromba káplári hadak, ismerték apámat, lo­vait, emberi mivoltát, hát bántak velem olyan tapin­tattal, akár egy jövendőbeli hátaslónak valóval. Ok nél­kül nem sancoltak, nem ütöt­tek, nem büntettek. A sar- zsiságot nem kívántam se kicsi, se öreg katona korom­ban, mert tartottam tőle, hogy olyan vicsorító vaddisz­nóvá leszek, mint ezek a betűvetést útáló lószarma- tyik, istállócsászárok, ganéj- felelősök és kapcabetyárok. Mint sima öreg huszárt, mivel nékem szent volt a ló, az akkor nagyon elterjedt községi kihelyezett méntelep­re küldöztek, hogy begyako­roljuk az ottani lóházasságok és frigyek csinját-bínját a kezdő fedeztetőmesterekkel. Három megyét járhattam össze pokolszőrű lovammal, a Szárcsával, s hónapok el­teltek, csak képpel sem for­dultam a börtönnek is elü­lő Mezőhegyes felé. Postán jöttek a rendelkezések, mi­kor, hová tegyem át a fejem alját, mennyi ideig legyek ott. Rosszat nem fogtak meg rólam soha, bár járták a tiszt- helyettes ellenőrök a lábam nyomát. Nem volt hét, hogy valami oldalról ne küldtek volna vizitátort. De hozták azok a híreket is. Most a ki­rály vadászott a csenderesek göthös fácánjaira. Most Jó­zsef főherceg durrogtatott a műrétek és erdők mű őzfal- kái között. Gőzekék hősi gé­pészeiről, bivalyos tragédiák­ról, a cselédség kommenció- jának a felére való leszállí­tásáról, olyan aprólékos részletezéssel kaptam a tudnivalókat, mint a szolgá­lati rendelvényeken kitűzött feladataimról. Semmi olyant nem tudtam meg soha. hogy a szívem a szülőföldem után megsajdult volna. A 19-es parcella, azaz a temető hamarébb megtelik gyereksírokkal, mint az is­tállók és rétek eleven lo­vakkal. Anyám helyett anyá­mul nevelő Julis nénémre szívesen gondoltam, de min­den szeretete nem tudta vé­lem elfeledtetni, hogy a vi­lágon magamban gyüszmé- kelő árva gyerek vagyok. Ez élt bennem akkor is, mikor jó csikózások után az állat­tartó gazdák valóságos ki­sebb lakodalmakat csaptak örömükben. Abból én mint huszár nem hiányozhattam. Mulattunk. Teli vagyunk szomorúsággal, mint kóbor kutya bolhával. Egy kis jó dallikázással összegabalyí­tott éjszakázás egészen kisö­pörte fejemből a bekerített- ség bánatát. Első tartósabb állomáshelyem Szegeden volt, a Hóhérdombon épült állami lókaszárnyában. Ve­lem érkeztek az első igazán tiszta gidránok, amibe ha­mar beleszerettek a lótartó gazdák. Könnyű léptű, ho­mokra való, kedves lovak ezek. Az apaállatok mesterei a dolguknak, építették a csikókat rendre. A lótartó­nak akkora öröm a kiscsikó, mint más harmattan ember­nek a saját egyereke. De mi­vel a csődört nem lehetett megünnepelni, hát megünne- pelék, örömöltették a csődö- röst. Szatymaz nem rittyen­tett olyan lakodalmat, igazit, hogy abból a méntelepi hu­szár hiányozzon. Ki huszá­ros gúnyában kívánta a je­lenlétünket, ki csak simán, lovatlanul. Gyanítottam, hogy valami babonásság, a termékenység, az utód biz­tosítása okából kenhettünk mi oda. Éjfélben, menyasz- szonykontyoláskor szerették, ha öregen rozsdásodó szolgá­lati mordályainkkal meglö­völdözzük a csillagos eget. Számítottak ránk szomo­rúbb események soraiban is. Teszem azt, szerelmi bána- ; tában elölte magát egy ara- : nyosan szép szűz leányka, s Fölsőtanya gyászba borult. E No, tizenkét fehér ló húzza ; a gyászkocsit! Hát tizenkét £ fehér ló Szeged teljes kör- ! nyékén nem akadt. Csak ti- j zenegy. Mi, lóismerő huszá- • rok szereztük meg ,a tizen- J* kettediket, Vásárhelyről. | De még a halotti tor is la- E kodalmivá senderedett. Haj- f nal tájon már danoltuk: • . (Folytatjuk) helytartó ekkor már önma­gát is erkölcsi vesztesnek ér­zi. Az előadást Harag György, a kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezője rendez­te. A többrétű, a zsarnok és az igazi áruló bukásán csú­csosodó cselekményt egészen nagystílűén bontotta ki, olyan részleteket is markán­san ábrázolt, amelyek felett egy valamennyire is felüle­tes rendezés könnyen elsik- lott volna. Gondolunk Judás jelenésére: az is áruló, aki helytelen felismeréstől ve­zetve nyúl fegyverhez: vagy annak a tételnek ábrázolásá­ra, amelyből kiderül : ahol a józan értelem, a becsülete­sen kimondott szó már nem segít, ott — ideig-óráig — a pénznek még lehet hatása. Harag György rendezése több fontos dolgot bizonyít. Először is: a Caligula vár­színházi előadása példázza, hogy a nyári alkalmi játé­kokra társult színésztruppok nálunk már-már polgárjogot nyert „mindenki másképp csinálja” elve elsősorban ké­nyelmi kérdés. Főleg a ren­dezők részéről. Haragnál nyoma sincs az „ahány ház, annyi szokás” elgondolásban fogant játékstílusnak. Érző­dik, hogy a darabban játszó kiforrott színészegyéniségek — a kulcsszereplők és mások, ha másképpen nem, az ígé­ret szintjén — mindegyike fenntartás nélkül elfogadta a rendező legapróbb részkérdé­seiben is jól felismerhető, határozott koncepcióját, és ennek tudatában — nem en­nek alárendelve — keltette életre az író és a rendező el­képzelte figurákat. Mesterien játszik Harag a távolságok­kal, a végletekkel. Székely János müve vitadrámának is felfogható, így kamarajáték­ban is nagyszerűen érvénye­sülne. De a hely — a vár­színház — kötelez. Harag György tökéletes arányokat teremtett, a kulcsjeleneteket: — főleg dialógusok — a szín­pad olykor parányi területé­re helyezte, de ezzel párhu­zamosan a kor érzékeltetéséi, amelyben a konfliktusok megteremtődnek, kiterjesz­tette. A drámát hordozó leg­bonyolultabb gondolatok ezért is juthattak oly közel­ségbe a nézőhöz, váltak tel­jességében érthetővé, mert a miUiőrajz is tökéletesre si­került. Harag György rende­zése tehát azt is bizonyítja, hogy a nagy szabadtéri pro­dukciókban a látvány — nem afféle panem et circenses, ha­nem a kibontott gondolatok megértését, megerősítését szolgálja. Petronius szerepében Lu­kács Sándor következetesen formálja a Szíriái helytartó nézőpontváltozását, főleg a Barakiassal folytatott, inte- lektuális mélységű gondolat­párbajokban emlékezetes az alakítása. Barakias, a jeru­zsálemi templom főpapja ma­gas szellemi izzású ellenfele a helytartónak — majd az áldását is hitelesnek érezzük. öze Lajos a hitében biztos ember igazát, esztelenül, a hisztériás patétikumtól men­tesen adta vissza. Héja Sán­dornak — kolozsvári színész — lényegesen egyszerűbb szerep jutott Lucius megfor­málásával, mint Hegedűs D. Gézának, aki Probust alakí­totta, de mégis Héjját érez­tük markánsabbnak. I. Ag­rippa, Palesztina királya a zsarnoksággal szemben fen­séges, népével alázatos. Meg- formálója Pataky László no- vi-sadi színésztanár, eddigi jelentős alakításaihoz méltó maradt. Györgyfalvai Péter Júdása nem a szokványos áruló figurája, inkább önma­ga vesztét okozza. Decius többszínűségét — Verebes István alakítja — csak a drá­ma záróképeiben értettük meg teljességében, amikorra jól felnőtt partneréhez. Kölönte Zsolt díszlete igen jól szolgálta az előadást, ahogy Schfäffer Judit szép, korhű jelmezei is. összességében: kitűnő elő­adást láttunk, s abban a re­ményben írtuk le ezt a meg­állapítást, hogy a gyulai Várszínház alapító okmányá­ban foglaltak szerint a ma­gyar történelmi drámák is ilyen magas színvonalú elő­adásokban kerülnek majd a közönség elé. Tiszai Lajos NÉPÚJSÁG KÉP­ERNYŐ Illetlenek Rég nevettem olyan na­gyokat televíziós műsoron, mint amilyen fullasztó ha­hotára ingerelt vasárnap es­te a Mocsár Gábor regényé­ből készült tévéfilm, az Il­letlenek. Persze, a nevetés­nek is megvan a sajátos lé­lektana, s ha fancsali kép­pel várjuk a vidám műsoro­kat, a világ legjobb humora sem tud belőlünk mosolyt fakasztani. Ezúttal nem csa­lódtam előzetes reményeim­ben, hiszen azt kaptam a műsortól, amit vártam: könnyű, nyáresti szórako­zást. Igaz, nem ért egészen készületlenül Mocsár Gábor szatírája, hiszen néhány év­vel ezelőtt olvastam a Ki vágta fejbe Hudák elvtársat? című humoros kisregényét, s azóta mint a Rejtő Jenőhöz hasonlítható szellemesség példáját szoktam ajánlani ismerőseimnek ezt a művet. Szerencsére egyre keve­sebb vitát hallunk arról, hogy a televízió elvon-e a könyvek olvasásától, vagy éppen arra buzdít? Nos, ha valakinek még mindig len­nének ilyesfajta kételyei, ak­kor jelen példámmal is a tv irodalmi művek iránti figyelemfelhívó szerepe mel­lett teszem le a garast. Ma­gam se értem ugyanis, mi­ért nem olvastam többet Mocsár Gábor műveiből, mi­ért elégedtem meg Hudák elvtárs történetével. Az Il­letlenek című tv-film láttán bizonyára nem leszek egye­dül, aki a könyvtárban és a könyvesboltokban keresni fogja a hasonló jellegű írá­sokat. A történet magja alapján legalább hösz évvel ezelőtt kell játszódnia a képernyőn látott eseményeknek. Akkori­ban ugyanis még „úri buli” volt egy-egy kiszállás, ma­napság viszont senkinek se jut eszébe, hogy csupán a napidíj kedvéért üsse agyon az időt. Igaz, voltak a film­ben ennél nagyobb képtelen­ségek is, de akkor a néző tudhatta, hogy görbe tükröt lát, nem kutatta tehát az események valóságos hátte­rét. Több ágra szakadva, néha vakvágányról visszapattan­va, lavinaszerű sodrással zúdult a nézőre a történet, néha csak rövid alkalmakat adva a nevetőizmok pihené­sére. Négy tisztes férfiú kép­telen kalandjainak lehettünk szemtanúi. A tűzoltóparancs­nok, az ellenőr, a sofőr és az újságíró egy ellenőrző •körút végeztével pucéran fürdőzik a folyóban, s köz­ben ellopják a ruháikat. Rá­adásként egy hűséges kutya kézigránátot hurcol a gazdi után, halálra rémisztve a társaságot. Pedig a robba­nószerkezettel loholó derék négylábú nélkül is éppen elég bonyodalma van hőse­inknek, az emberekkel. A szatírából kiderül, hogy ha nincs nálunk az értékeinket bizonygató igazolvány, mi­lyen esendők leszünk, s mennyi képtelen helyzetbe gabalyodhatunk. Hetven percen át termé­szetesen nagyon nehéz ne­vetni, s a filmből kiderül, hogy nevettetni sem könnyű. Voltak is ennek a műsornak jócskán üresjáratai, amikor a hősök szinte csak megszo­kásból futottak, akár ker­gették őket, akár nem. Ám egy-egy ragyogóan megkom­ponált képsor —, mint a szé­naboglyából bennszülöttként előbukkanó újságíró, vagy az afrikai küldöttség közé keveredett tűzoltóparancs­nok — hosszú időkre pótolni tudták a halványabbra si­keredett pillanatokat is. A rendező és a forgató- könyvet író Mamcserov Fri­gyes jóvoltából négy színész — Harsányi Gábor, Tímár Béla, Kertész Péter és Hollai Kálmán — kapott nagyszerű komédiázási alkalmat, a né­ző pedig egy vidáman eltöl­tött este emlékével gazdago­dott. (Andódy)

Next

/
Thumbnails
Contents