Békés Megyei Népújság, 1978. június (33. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-07 / 132. szám

1918. június 7., szerda Korszerűbb eszközöket a könyvtárba I okféle céllal járnak a megyei könyvtárba az emberek : nemcsak olvasnivalóért, hanem ott olvasni vagy búvárkodni is. Az utóbbiaknak neon egyszer ,régi adatforrásokra van szükségük, s száz évnél is öregebb újságokat kénytele­nek végigböngészni. A kor eseményeit ugyanis leghíveb­ben a sajtó adja vissza a mindenkori friss reagálásá­val. Nincs is addig semmi probléma, míg a keresett új­ságkötet rendelkezésre áll, a végtelen udvarias és gyors olvasótermi szolgálat percek alatt az asztalra varázsolja a megye múltjának elevenen lüktető életét, s időveszteség nélkül kezdődhet a munka. Baj csak akkor lesz, ha a szükséges újságok helyett mikrofilm van a könyvtár birtokában, mert éppen az az évfolyam hiányzik, s csak a Széchényi Könyvtárban róla készült kópiát tudják adni. Persze időnként ezt is zökkenő nélkül meg lehet te­kinteni a leolvasó berende­zésen, bár elég körülményes az előkészület hozzá. Az iga­zi veszedelem akkor támad, ha a film nagyobb, mint a berendezés befűző részének a kerete: ilyenkor ugyanis a takarás miatt az újságoldal alsó része jócskán lemarad. Még mindig volna más meg­oldás: az írásvetítő. Ha ép­pen használni lehetne, s nem úgy, mint legutóbb is tör­tént, hogy időtrabló kísérle­tezgetés után abba kellett hagyni a próbálkozást. Be­látva, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. De valóban ne? Ez leime a megoldás? Nem valószínű, sokkal inkább az, hogy egy ilyen rangos kulturális intéz­ménynek megfelelő techni­kai eszközökre is szüksége van. Haladnia kell, akár az iskoláknak, ahová már ré­gen bevonultak a használha­tó állapotban levő technikai segédeszközök. És újabbnál újabbak. Ám a könyvtár ol­vasótermében még a legele­mibb, egyben a legfontosabb feltétellel is probléma van. A világítással. Jobb ugyan valamivel, mint az ezelőtti, de még mindig nem tökéle­tes. Nem szúrja már annyi­ra az ember szemét, de még mindig zavaró. Hogy miért, azt szakember tudná meg­mondani, az olvasó csak ér­zi, hogy valami nincs rend­ben O indenki tudja, hogy majd megépül egy­szer az új, a nagy, a modern könyvtár, s az bizonyára tökéletes lesz fel­szereltségben, kényelemben egyaránt. Azt is, hogy túl nagy dolgokra már itt a ré­gi helyen nem lehet és nem is szabad költeni. De az is nyilvánvaló, hogy még addig jó pár évet ki kell húzni eb­ben az épületben, és vannak apró, de lényeges dolgok, amik addig nem várhatnak. Márcsak azért sem, mert filléres tételek a nagy beru­házáshoz mérve, viszont nem csekélységek az olvasók szempontjából. V. M. Mai tévéajánlatunk: Hőköm Színház Karinthy Frigyes mindig aktuális! Fricskái, jellem­rajzai, könnyű kézzel odave­tett jelenetei olyan örök em­beri tulajdonságokat pécéz- nek ki, amelyek ugyan jel­legzetesen egy-egy kor ter­mékei, mégis alapjaiban örökérvényűek. Vegyük például azt. a je­lenetet: „Amíg tisztázódik a tegezós kérdése”. A harmin­cas évek, az urambátyámko- dó, kérlekalásanozó idők szülötte; két úr találkozik az utcán és nem tudják, tegez- zék-e vagy magázzák egy­mást. De a tegezés-magázás mellett szól ez a jelenet a 31. Míg így füstölgők magam­ban, akár valami békebeli trágyadomb, hát a muzsiká­sok nótába csapnak: Hej, csicsóka, csicsóka, de Fészket rakott a csóka, Kisangyalom kertjébe, de Rozmaring közepére! Ez a lábam, ez, ez, ez, de Jobban járja, mint emez, [de Vigyázz lábam jól vigyázz, Mert a másik legyaláz! Ez a szemem, ez, ez, ez, de Jobban kacsint, mint emez Vigyázz szemem, jól [vigyázz... De nem értettem továbbá versét, mert másik nótába kapott egy csapat jókedvű ember, hogy Kiszáradt a bodzafa, hm, gyávaságról, szolgalelkűség- ről, alázatoskodásról, olyan emberi gyarlóságokról, ame­lyek körülöttünk, mellettünk — talán bennünk is? — él­nek. Vagy „A férj írogat” című jelenet széplelkű úriasszo­nyának alakja nem cseng vissza minden sznob kijelen­tésben. minden ájuldozó ra­jongásban? Karinthy aktualitását ava­tott színészgárda igyekszik bizonyítani; a 20 óra 15 perc­kor kezdődő műsorban töb­bek között Váradi Hédi, Haumann Péter, Tahi Tóth László, Major Tamás. Hol hálunk az éjszaka, hm, Nálatok angyalom, Haj, haj, a te puha [hasadon, Csuhája, hm! Ment a nóta, akár a go­lyó, bor hajtotta itt a ked­vet. Két bandára szakadtak a muzsikusok is. Egyik el­fulladt, föléledt a másik. Űj népek rajzottak be a verem­házak felől. Asszonyi szemé­lyek is, szépek, mint a fene. A bor is festette szépségü­ket. Na, bűszoknyások, ide. ÜKAPÁM, ESZES BA­LÁZS. Idős koromban mondhatok magamról bármit, csak igaz legyen. Büszke, hötyke legénnyé lettem az öreg Kara keze alatt. Tényleg kinyitogatta tudalmassága minden bugy­rát előttem, tudhattam a vi­TÓTH BÉLA: Legendák a lóról Tizenötmillió látogató a múzeumokban A legújabb „divat”: itthon járni múzeumba önmagában is érdekes, nemzetközi összehasonlítás­ban is feltűnően magas szám: az elmúlt évben Ma­gyarországon csaknem 15 millió látogatójuk volt a múzeumoknak és kiállítá­soknak. Márpedig annyi bizonyos, hogy vajmi nagy ritkaság a múzeumlátogatók soraiban a karonülő csecsemő éppúgy, mint a látnivalók értelmét felfogni is alig képes agg. Ám a múzeumok statiszti­káiból kiderül, hogy eze­ket a szélső korosztályokat leszámítva valóban minden­kinek tudnak olyat mutatni manapság hazai múzeuma­ink, amely felkelti érdeklő­dését. Mondhatnánk úgy is: a többi jelző mellé fel­írhatjuk, hogy a múzeumok országa lettünk. Ahhoz azonban, hogy ez valósággá váljék, a múzeu­moknak kellett először meg­változniuk. Régi — és so­káig beidegződött — fogal­mak szerint a múzeum va­lami olyasmi volt, ahol el­múlt századok és évezredek emléktárgyai porosodtak, s amit tisztelni „illett”, de lá­togatni annál kevésbé. S még az is, hogy a múzeu­mokban — világszerte — nagyjából ugyanolyan te­matikájú összeállításokat le­hetett megtekinteni. Ahol mást mutattak, az inkább kivételnek számított. Új közönség Nehéz egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy kikből is áll ma a múzeu­mok közönsége. Már csak azért is, mert a múzeumlá­togatás a szabad idő eltöl­tésének egyik formája, s a programját maga számára összeállító emberek közül kevesen vennék jó néven, ha statisztikai lapok, kér­dőívek kitöltésével fáraszta­nák őket, amikor éppen pi­henni és művelődni kíván­nak. Annyi mindenesetre biz­tos, hogy — s ez ugyancsak mutatja: nem holmi poros, érdektelen gyűjtemények mutogatásáról van szó — a múzeumlátogatók jelentős része a fiatal korosztályok­hoz tartozik. Ezen belül kép­viselve van minden évjárat az óvodásoktól a főiskolai, egyetemi hallgatókig és a kiskatonákig. Soha nem lehet elég ko­rán kezdeni a művelődést — ezzel a jelszóval építették ki az Egy múzeum — egy óvoda kapcsolatot, a kecs­keméti, illetve a szombathe­lyi múzeum és a helybeli óvónőképző intézetek között. Békéscsabán jó kapcsolat alakult ki a középiskolák és a Munkácsy Mihály Múze­um között, de gyakori ven­dégek az általános iskolások is. Se szeri, se száma azok­nak a lehetőségeknek, ame­lyek a múzeumok és az is­kolák rendelkezésére áll­nak egymás munkájának se­gítésére. Ehhez közös irány­elveket is adott ki a két il­letékes — a Kulturális és az Oktatásügyi — Miniszté­rium. Az iskolai szakkörök múzeumi órái ugyan még inkább csak kísérleti fázis­ban vannak, de minden me­gyében vannak már a mú­zeumoknak ifjúsági prog­ramjai. Többek között az is szerepel ezekben, hogy a nyári szünidő alatt a KISZ- szel és a Hazafias Népfront­tal együtt honismereti — gyűjtő, leletmentő — tábo­rokba hívják a felsőbb osz­tályosokat. Ásatásoknál se­gítenek, s ennek kettős hasz­na van: a fiatalok megta­nulják becsülni a föld mé­lyéből előkerülő nemzeti kincseket, s a múzeumok is tudnak némileg enyhíteni -örökös munkaerőgondjaikon. Rendeznek helytörténeti, művészettörténeti, képző- művészeti vetélkedőket is (az utóbbinak döntője a te­levízió nyilvánossága előtt zajlott), s ezernyi másféle módon is segítik a múzeu­mok az iskolákat, illetve a tanulóifjúság művelődését. Munkások a múzeumban Debrecenben egy muzeoló­gus tagja az egyik üzemi szocialista brigádnak. Nagy­szerű kezdeményezés ez, de még igen távol van attól, hogy országos mozgalommá fejlődjék. Mindenesetre egy­re több szocialista brigád vállalja, hogy tagjai gya­kori ' látogatói lesznek a múzeumoknak. Aztán a ké­sőbbiekben egyesek valóban megszeretik az ilyenfajta kulturális programot, mások vállalásai pedig megmarad­nak a papírnál, a formalitás­nál. Számos nagy üzem han­gosbemondóinak, sőt üzemi és szakszervezeti lapoknak is juttatnak el írott anyago­kat a múzeumok, hogy ked­vet csináljanak a dolgozók­nak- hét végi múzeumi programokhoz. Néhol az is előfordul, hogy kisebb kiál­lításokat az üzemi éttermek­be, a munkásszállásokra visznek el — ismét csak kedvcsinálónak. Mindezek eredményeként — és természetesen sok más tényező, így főként a munkásműveltség általános színvonalának emelkedése hatásaként — mind több munkás látogat el a múzeu­lágról, amit az akkori nyi­tott szemű ember tudhatott. Volt módom hozzá. A mese időszámítás^ szerint, ahol három nap egy esztendő, együtt éltünk 365 évig. Amúgy rendesen három tel­jes esztendeig. Amikor én a pusztájukra estem, hát éppen a katona­lovak leghitványabb részét orvosoltuk össze. Az a tar- pán csapat, amelyikhez én kerültem, vérkeverés vé­gett volt együtt. A harmadik évem végén a katonalovak utolját hajtot­ták el Belgrád alá, s a pa­rancsolat szerint Kara Ma­tyi is ment. Nem jött visz- sza. Készülhetett-e odamara- dására vagy se, csak talál­gattuk, mert annyira ha­gyatkozott, hogy az már mu­tatta szándékát. Vagy pedig a koros ember bölcsessége dolgozott benne? Sokszor emlegette, hogy nem fáj semmije, csak érzi, hogy éle­te lámpájából kifogyott a tatar, szemez vele a halál. Valamennyi aranypénzeit még én előttem a Korbász utódjára testálta. Csőkének, Kokorának, meg nekem a pásztorkészségeit hagyta, s papírral is igazolt három, szépen felöltöztetett nyer­gest. Nagy búcsúzkodásokat nem rendezett. öregember nehezen hal meg, volt ideje hozzászokni az élethez, de mindig készen áll az utolsó útra. Kilencvenegy éves volt Elment, hogy majd jön, amikor tud. Vártuk istenvi­lág utánig, de egy zizzenet- nyi hír arról nem jött visz- sza hozzánk. Elmenté utáni egy évre magunk is megfor­dultunk lóvitelek révén kö­zel a belgrádi tereken, de olyan emberre, ki egy kum- manatot tudott volna róla, mi nem találtunk. Vízbe esett, ölte magát, zsiványok martalékává lett, soha nem tudtuk meg. Mi a készsége­ken kívül a lóneveléshez való ismereteket örököltük még tőle, a kenyérkereset tudományát. S minket úgy örökölt a gvardián legelőin az utódlás, ahogy az itatóvá­lyúkat, maradék méneseket, látófákat és veremházakat. De hát nem volt nagy tralla az nekünk. Megszoktuk, ahogy nyerges ló a hevedert. (Folytatjuk) mokba. Hogy pontosan há­nyán — azt senki sem tudja. Nyilvántartani legfeljebb a szocialista brigádtagokat le­het, akik ottlétük „nyugtá­zását” kérik, no meg az újabban indult Korok, Tá­jak, Múzeumok mozgalom résztvevőit. Annyi azonban bizonyos, hogy a múzeumlátogatók foglalkozás szerinti sor­rendjében változatlanul az értelmiségiek — ideértve a főiskolai és egyetemi hall­gatókat is — állnak az élen. őket mind szorosabban kö­vetik a szakmunkások (hi­szen a szocialista brigádta­gok többsége idetartozik) és a nyugdíjasok. Az utóbbiak­nak több a szabad idejük, s ha nyugdíjasklub tagjai­ként csoportosan mennek múzeumba, ingyen tekinthe­tik meg azt. Statisztika nélkül Inkább csak a megfigyelé­sekre lehet támaszkodni, mégis szinte biztosan állít­ható, hogy a legkevésbé ér­deklődő réteg — az alkalma­zotti. Mezőgazdasági dolgozó­nak — ha megkérdezik! — igen kevesen vallják magu­kat. Ennek okai részben beidegződött szokásokban rejlenek — másrészt na­gyon is újak: a mezőgazda­ságban dolgozók között egy­re több a szakmunkás, a traktorosoktól a növényter­mesztőkig, s ők természete­sen annak is mondják ma­gukat. Közönségben tehát nincs hiány a múzeumokban. El­látottságban azonban még eléggé egyenlőtlen a színvo­nal. Vannak múzeumok, ahol a családostól érkező lá­togatók gyermekeire vi­gyáznak, amíg a szülők megtekintik a termeket, sőt bábjátékkal szórakoztatják a kicsinyeket. De vannak olya­nok is, ahová az idősebb nemzedékbeliek azért nem mennek el, mert nincs elég ülőhely, ahol nézelődés köz­ben egy pár percre megpi­henhetnének. Kevés a mos­dó, a kulurált mellékhelyi­ség is a múzeumokban. Pe­dig ezek sem mellékes dol­gok. Arra is kell gondolni, hogy manapság — elsősor­ban a vidéki, kisebb helye­ken levő múzeumokba — többnyire gépkocsival érke­zik a közönség, s a kulturá­lis élmények gyűjtése köz­ben fizikai pihenésre is szüksége van. Több képeslapra, a mú­zeumban - látható jelentő­sebb tárgyak minimáso­latára, reprodukciójára ugyancsak nagy szükség van — nem utolsósorban azért is, mert ebből jelentős be­vételük lehet a múzeumok­nak. (Bár ez egyenlőre elég­gé rendezetlen, a bevételben a múzeum nem, vagy alig érdekelt, az általában az illetékes tanácsoké.) Mindezzel együtt — észre kell venni azt az új „diva­tot”, hogy a hazai közönség mindinkáb meg akarja is­merni az itthon látható kul­turális értékeket. Sok éven át dívott az ellenkezője: hamarabb látták hazánk fiainak és lányainak száz­ezrei a világ távoli pontjain levő képtárakat, múzeumo­kat, mint az itthoniakat. Előremutató az a törekvés, hogy végre — valóban is­merjük meg hazánkat, an­nak múzeumokban őrzött értékeit is. A múzeumok még a tavalyi 15 milliónál is több látogatót tudnak fo­gadni, a kínálat tehát meg­van. Az egyre emelkedő számok arra engednek kö- vekeztetni, hogy a kereslet az idén — ha csak a rend­kívüli időjárás nem szab neki szűk határokat — még a *tavalyinál is nagyobb le­het. Várkonyi Endre HÉT FILMJEI Pierre Richard több fran­cia film társszerzője és ren­dezője, valamint főszereplő­je volt már. Ezúttal egy mu­latságos című filmben látjuk viszont: Ahová lépek, ott fű nem terem, ígéri az új fran­cia filmvígjáték matematika­tanára. Csak bajt és rosszat hoz magával, amerre jár. A rendező, Claude Zidi rend­tam szóhoz jutni. Mondtam: Csurka István, Amerikai ci­garetta. Nagyszerű. Dömölky János rendező. Legalább olyan nagyszerű. Velem játszhatsz. Ez még nagysze­rűbb. — Hagyjál békében, öreg vagyok, nem tudok tanulni. — Ugyan, Zoli. Huszonöt évvel ezelőtt a Pygmalion­Makláry Zoltán 82 évesen játssza az Amerikai cigaretta cí­mű film egyik főszerepét kívül ügyesen keresi a víg­játéki ötleteket: egy kétbal­kezes, vonzóan csúnya mate­matikust, egy ragyogó szép­ségű filmsztárt, egy vonzó, ámde szerény tomatanárnőt, és ügyetlenség, kavarodás, botrány, szörnyű helyzetek teszik szórakoztatóvá a fil­met a békéscsabai Brigád mozi műsorán június 8-tól 14-ig. „— Makláry Zoltán laká­sa? Itt Gobbi Hilda. Morcos hang. — Mit akarsz? — örülök, hogy együtt játszunk, Zoli ! — Mi? Mi...? Innen kezdve nem hagy­ban sem tudtál egy szót sem. Most mit akarsz? Nevetés. Elvállalta. (Gobbi: Jegyzetek egy forgatásról) Csurka István az új ma­gyar film, az Amerikai ci­garetta írója. A békéscsabai Szabadság moziban június 12-től 14-ig a 4 és 6 órakor kezdődő előadásokon vetítik a filmet. Tordy Géza, Moór Mariann, Gobbi Hilda, Mak­láry Zoltán és Lukács Sán­dor főszereplésével. A 8 óra­kor kezdődő előadásokon pe­dig a Xala című színes sze­negáli filmet játsszák 16 éven felülieknek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents