Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-11 / 84. szám

a 1978. április IL, kedd Vers- és prózamondó verseny úttörőknek Népes gyermekseregtől volt hangos április 9-én, va­sárnap délelőtt, Békéscsabán a KISZÖV Gyopár Klubja. A klub fiataljai több úttörő- csapattal tartanak kapcsola­tot, s most, a tavaszi szünet idején kellemes délelőttöt szereztek mintegy 30 pajtás­nak. Közülük — öt iskola képviseletében — 15-en vers­és prózamondásban mérték össze tudásukat, a többiek, a „drukkerek” pedig tapssal lelkesítették iskolatársaikat. Volt aki Petőfi, volt aki Weörös Sándor verset vá­lasztott, a prózamondók kö­rében pedig Fekete István művei bizonyultak a legnép­szerűbbnek. Végre megszületett az eredmény. Galbicsek Karcsi, Horváth Margit és Báthori Kati vers-, Galbicsek Margit, Bordás Andrea és Kucsera Ildi pedig prózamondásban bizonyult a legjobbnak. A többiek sem tértek vissza üres kézzel, hiszen a részvé­telért is könyv- és csokolá­déjutalom járt. A közelmúltban írtunk ar­ról, hogy az iskolai szünidő alatt sok helyen nemigen — vagy egyáltalán nem — ter­veztek programokat a sza­bad idő hasznos eltöltésére. A Gyopár Klub fiataljai ezen próbáltak segíteni, ily módon mentesítve egy dél­előttöt a szülőknek, a gyer­mekek nagy örömére. A kö­zeljövőben — még e hónap­ban — újra találkoznak, s KISZ-esek, úttörők együtt tesznek gyalogtúrát a Ban- dika-fához. Május utolsó szombatján és vasárnapján a VIT jegyében szerveznek kulturális délutánt a József Attila- és a Kulich Gyula­lakótelepen élő gyerekeknek. Reméljük, az aszfaltrajz­verseny és az esti tábortűz a vasárnap délelőttihez hason­lóan jó hangulatban telik majd el. Az okányi művelődési ház épülete alaposan rászolgált már a renoválásra. Tavaly októberben el is kezdődtek a munkálatok, s most bár beléptünk már az áprilisba is, de még mindig van mit tenni az építőknek. Azaz volna, ha az udvaron mere- dező állványok mellett nemcsak — a tehetetlensé­gében már csak mosolyogni tudó — igazgató állna egye­dül. A nagyterem festése igaz kész, de fantasztikusra sikeredett szín. és forma­világával aligha segíti a Fotó: Gál Edit község ízléskultúrájának fejlesztését. A padlózat „lát­hatatlan” lakkozása, a túl korán máladozó friss festés aligha dicséri a kivitelező­ket. Pedig Okánynafc se lehet mindegy, hogy a nehezen előteremtett átalakítási költ­ség nyomán a kultúra haj­léka — ahová minél több embert kellene jó program­mal, tartalmas tevékenysé­gi formákkal becsalogatni — vonzó, az igényeknek meg­felelő formában készült-e el! A Szovjet Irodalom áprilisi számából Jevgenyij Noszov Sisak- viselők című regényének el­ső részét Király Zsuzsa for­dításában közli a folyóirat. Noszov a szovjet „falusi pró­za” képviselője, finom tollú, a természet és a természet­tel élő ember minden rezdü­lését ismerő író. „Az élet megismeréséhez a természet­ből — bokrokból, virágok­ból, bogárkákból, madárfió­kákból — indul ki. Ez az út természetesen, nem új, de mindig csodálatos és megis­mételhetetlen, mert a termé­szetben minden — a rozs­mező, a kis fűszál a réten — megismételhetetlen, egyszeri” — írja róla Viktor Asztafjev. Nálunk eddig mindössze né­hány elbeszélését ismerhet­ték meg az olvasók, elsősor­ban a Szovjet Irodalom ko­rábbi számaiból. Sisakvise­lők című regénye időben alig néhány hetet ölel fel, a há­ború kitörésének napjától addig, míg az isten háta mögötti kis falu, Uszvjati férfilakossága sorra megkap­ja behívóját, de a békés falu életének megannyi rezdülé­sét láttatva a háború egész rettenetét képes bemutatni. Felszabadulásunk ünnepét reprezentatív versösszeállí­tással köszönti a folyóirat. Szovjet költők szólnak Ma­gyarországról, a harminchá­rom éves szoros barátság számos mozzanatát, szemé­lyes élményeit fogalmazva meg. Tizennyolc költő verse oroszul, ukránul, grúzul, észtül, komi nyelven s mel­lette magyarul, legjobb köl­tő-műfordítóink tolmácsolá­sában, Karig Sára bevezető­jével és Maja Ulrich iroda­lomtörténész összefoglaló gondolataival a legszebb ki­fejezője a két nép közötti egyre erősödő kapcsolatok­nak. Végül egy igen figyelemre­méltó. hasznos segédeszköz­zel szolgál olvasóinak a Szovjet Irodalom. A szovjet szépirodalom, irodalomtudo­mányi, esztétikai és művé­szeti irodalom 1977. évi bib­liográfiáját adja minden ku­tató szakember és érdeklődő olvasó kezébe. A gondos ösz- szeállítás Lengyel János munkája. Megismételt találkozások Látogatóban Zelk Zoltánnál öt évvel ezelőtt, akkor is a költészet napja alkalmá­ból beszélgettem Zelk Zol­tánnal. Emlékszem, édes­anyám mondogatta, hogy egyszer Gyomén, egy író-ol­vasói találkozón hallgatta a költőt. „Meggyötört arcú, be­teg ember volt, de amikor megszólalt, olyan bársonyos volt a hangja, úgy megszé­pült az arca, hogy legszíve­sebben kezet szorítottam vol­na vele,” Első találkozásunk idején nekem is ilyen be­nyomásaim voltak róla. Ké­sőbb aggodalommal figyel­tem az egészségi állapotáról szóló híreket. Amikor végre ismét találkozhattunk, csak fájdalmasan kevés időt, mindössze tizenöt percet „en­gedélyezett” a beszélgetésre egy nagyszerű aszony, aki jóságosán kíméletlen beteg­ápoló, művésztárs és feleség is egy személyben. Nincs szívem utólag kerek formába önteni az együtt töl­tött negyedóra gondolatait. Hiszen ennyi idő jóformán csak arra elég, hogy az em­ber kitapasztalja a beszélge­tőtárs hangulatát, érzésvilá­gát. Nem volt lehetőség ud­varias sallangokra, sebesen írni kellett a születő gondo­latokat, a formálódó szavak­ban feljajduló keserűséget. Az életről, a költészetről akartam beszélgetni Zelk Zoltánnal, aki megszépült arccal, bársonyos férfihan­gon búgta okos panaszát: — A magyar irodalmat annyi lesújtó halál érte mos­tanában, hogy az ember alig tud másra gondolni, mint az elmúlásra. Déry Tibor halá­lakor azzal nyugtattam ma­gam, hogy 83 évet élt. De mit számít ez a 83 év, ha szellemileg fiatal volt, ha rendszeresen dolgozott, s még legalább 2—3 Déry- könyvet alkothatott volna?! Ugyanez igaz a 70 éves Haj­nal Annára, aki már soha meg nem írható köteteket vitt magával. Aztán csak a döbbenet, a kétségbeesés, az értelmetlen csönd, amikor az 54 éves Kormos István és az 53 éves Nagy László ha­lálhíre megérkezett. — Sajnos ez az iszonyú so­rozat is kellett ahhoz, hogy wimnHMwwwiwwwwHwwwwmiwwwwwwwwwwwwwmwiwmwiwiwMmwwwwiimmiwwmiinwniiHtiiwwmiwiiwiww 1 1.7. A tornác előtt a katonák — fát fűrészeltek — abba­hagyták a munkát: hát te­veled meg mi van. néném? Hát hiszen, ha legalább a néném tudná, mi van vele?! Egész életében azt gondol­ta: kényszermunka, igavonás — csak ebből áll a pékség. Most pedig kiderül, hogy enélkül a kényszermunka, meg enélkül az igavonás nél­kül meg se tudna lenni. A katonák még inkább megrökönyödtek, amikor a néni, alighogy abbahagyta a sírást, mosolyogva elvihar- zott mellettük, és egy Szusz­ra felszaladt a tornácra. A sütödében pedig — szintén hihetetlen dolog tör­tént vele — nem az idegent, a tisztet köszöntötte először, hanem a kemencét, a ko­vászt, az ő pirospozsgás kis kölykeit — jókedvében Pela- geja így nevezte a kemencé­ből frissiben kiszedett kenye­ret —, és mindent ugyanígy átölelt a tekintetével. Csak ezután biccentett Vlagyiszlav Szergejevicsnek. Vlagyiszlav Szergejevics, komolyan-e, vagy csak úgy, kedvtelésből, a kemence előtt állt a sütőlapáttal. Gatyá­ban. Mezítláb. De ez még semmi, ezt még elnézte volna Pelageja: városi ember, de különben most a falubeli parasztok is nadrág nélkül mászkálnak. Hanem Alka, Alka aztán igazán szemér­metlen! Annak is ki van a köldöke. — Meghibbantál, te szé­gyentelen! — pattogott Pela­geja. — Miért nem veted le mindjárt ezt is! — Alka tar­ka kartonból készült melltar. tójára meg bugyijára muta­tott. —De hisz meleg van — vágott vissza Alka. Még nagyobb haragra ger­jedt Pelageja, mikor körül­nézett a sütödében. Először majd megbolondult örömé­ben, semmit sem vett észre: sem a három agyonégett ke­nyérkosarat, amit a sarokba a moslékosveder mögé dob­tak (megint levonják a könyvelésen), sem a lisztes­láda körül csupa mocsok fa­lat (rögtön látni, hogy amió­ta ő nincs itt, egyszer se mosták le), sem az ajtóban a tönkrement vesszőseprűt (mire lehet ezt még használ­ni?) Hanem a legnagyobb ha­nyagság — a kenyér. Egy, kettő, három... Egy­más után tizenkét keletien, hitvány kenyér, isten tudja, hol sütötték — vajon a ke­mencében, vagy a napon. De mondjuk még, ezek a kenyerek is hagyján: mégis­csak ember süti — nem gép, és ki tud teljesen hibátlanul dolgozni? De a többi kenyér is olyan szánalmas. Pelageja belenézett a tál­ba, amelyikből meg szokta kenni a frissen sült kenyér héját. Cukros napraforgó- olajjal — ezzel aztán nem takarékoskodott. Igaz, azt a kenyeret öröm volt kézibe venni, Szinte mosolygott, hí- zelgett. Szinte magától az ember szájába kívánkozott. Hát ez meg mivel kenegeti? Pelageja szigorú pillantást vetett Atkára. Közönséges vízzel? — Mondd csak, először vagy a sütödében? — kez­dett pattogni a lányával. — Sose láttad, anyád hogyan csinálja? — Jól van az — legyintett Alka —, aki éhes, megza- bálja. — Persze, ma megzabálja, holnap, holnapután meg nya­kon csapják a péknét. — Juj, de megijedtem... Hogy tudsz így rám ijeszte­ni... Hát lehet ezzel a kancával beszélni? Ez mindenye tud válaszolni, mindig kivágja magát. A, hiába mondják az em­berek: az alma nem esik messze a fájától, ez a kanca nem az ő almája. Mert vol­na így beszélni az anyjával, ő, Pelageja? Nyugodjék sze­gény, agyonverte volna. Ak­kor aztán ember ne is lás­sa. Ügy hírbe hozzák, hogy senki se veszi feleségül. Kü­lönben is, azelőtt nem a fi­zimiskáját nézték a lánynak, hanem, mit bír el a háta, meg a keze. Alkának az egyetlen mun­ka, amihez fűlik a foga, a tükör előtti pipiskedés, szé­pítkezés. Abba sose fáradna bele. A Pelageja és a lánya közti perpatvar a munka miatt régi keletű, legalább azóta tart, amióta Alka el­kezdte cicomázni magát, és most, e pillanatban, Pelageja olyannyira dühbe gurult, hogy talán a lapátot is szét­törte volna rajta, *ha nincs itt az idegen. Mégis lenyelte a haragját. Alka ímmel-ámmal, puk- kadozva — szándékosan úgy csinálta, hogy dühösítse az anyját —, fogta a könnyű pongyoláját, felvette. Ekkor megszólalt az eddig hallgatag tiszt is. — Anyuska sose volt még a városban? — kérdezte tisztelettel. — Hogy másról ne is beszéljek, ott most a fél város a folyóparton fek­szik, ugyanilyen öltözékben, mint Alka. És képzelje el, senki sem szólja meg őket. — Az a városban van, Vlagyiszlav Szergejevics, de minálunk... Mi nem úgy élünk, mint a városiak... A tiszt vállat vont (nem az én dolgom, itt nem én parancsolok, nem én vagyok a házigazda), de ő is rendbe hozta magát — felvette a nadrágját. Alka dúlt-fúlt. Felhúzott lábbal a zsámolyra kupo­rodott, szemben a nyitott ablakkal, az anyjának hátat fordítva. Hadd gyönyörköd­jön benne! Pelageja fürgén lemosta a lisztesláda körül bepiszkoló­dott falat, egy új, nedves vesszősöprűvel végigszaladta sütödén — máris ragyogott a padló —, rendet teremtett a munkaasztalon, és hirte­len az eszébe ötlött, vajon nem volt-e helytelen, hogy így nekirontott a lányának. (Folytatjuk) a betegségem okozta hallga­tás után szólni tudjak Ver­set írtam Déryről, szóltam Kormosról, legutóbbi ver­sem pedig Nagy László sira- tása. Elfogadom a közhelyet, hogy az élet megy tovább. De még sokáig nem lesz min­degy, hogy velük, vagy nél­külük megy tovább az élet. Ha majd Déryék hatása föl­ivódik a fiatalabb nemzedék műveiben, akkor újra jelen lesznek, immár múlhatatla­nul a magyar irodalomban. — Ha úgynevezett „ter­veimről” is beszélnem kell, akkor annyit mondhatok, hogy ugyanaz a tervem, ami 20 éves koromban is tervem volt: szeretnék verset írni. Kimondani azt a szót, amely­nek a megfogalmazásához, immár látom, talán egy élet is kevés, öt éve hol a laká­somban, hol a kórház falai közt vagyok, és nem talál­kozom azzal, amit életnek neveznek. Annál többet talál-. kozom az emlékeimmel, s az évek során beletörődtem, hogy az emlékezés költője vagyok. Most szeretném úgy kinyitni az otthonom, vagy a kórházi szobám ablakát, hogy azon látogató érkezzen akkor is, ha nincs látogatási idő. Jöjjön be hozzám az élet, üzenete és noszogasson Versírásra. — Mindennapi halálom címmel a közeljövőben jele­nik meg új verses könyvem, és a Szépirodalmi Kiadó ter­vei szerint jövőre megjelen­nek a válogatott verseim is. Legutóbbi alkotásaimnak fő­képp a betegség és az öreg­ség voltak az ihletői. Bár va­lójában nincs is módomban kitapasztalni, hogy milyen egy öregember kapcsolata a kül­világgal, s addig nem isme­rem el öregnek magam, amíg erre a külvilág nem figyel­meztet. Sajnos a belső fi­gyelmeztetések annál komo­lyabbak, ijesztően hamar el­fáradok, s ezért megkérem, hagyjuk abba a beszélgetét. Ugye ennyiből már ki tud hozni egy újságcikkre valót? Megpróbáltam. S ha tor­zónak tűnik ez az interjú, mindezért igazán nem Zelk Zoltán a felelős. Andódy Tibor Mai tv-ajánlatunk EMMA L Hatrészes tévéfilmsorozat indul ezen a héten, ma 20.45 órakor — Jane Austin regé­nyének televíziós változata. A kétszáz éve született Jane Austin-t a felvilágoso­dás gyermekének tartja az irodalomtörténet. Joggal, hi­szen az angol lelkészcsalád­ban született lány, az angol kisvárosi életet meglehetős tisztánlátással, iróniával és kritikával szemlélte. Minden művében — hat regényt írt — az önálló, energikus, ma­kacs fiatal nőtípus jelenik meg és szerepel főhősként — saját maga tükörképe, s re­gényei kizárólag ebben a dél­angliai polgári világban ját­szódnak. Emma, sorozatúnk hőse is ilyen magabiztos, fiatal nő, aki bár maga soha nem akar férjhez menni, a környe­zetében élőket igyekszik minden áron összeboronálni. Főzőcske főzőcske Mondják, hogy világje4 lenség a főzőcske-hobbi 1 hogy manapság már nem­csak a nők, hanem a fér4 fiák is szenvedélyesen vál-j lalkoznak egy-egy ételkü-j lönlegesség elkészítésére, hogy aztán családi, vagy baráti körben széles mosoly- lyal zsebeljék be a dicsére­teket. Tény, hogy a munká utáni szabad idő kellemes eltöltése lehet az is, ha va­laki ínycsiklandó ételeket talál ki és lepi meg velej környezetét. Hozzájárulj persze a főzőcske-hobbihoz (és elsősorban!), hogy van miből főznünk, hogy úgy általában is megnövekedtek az igényeink, hogy változa­tosabban akarunk élni és étkezni, és a megszokottsá-; got már korántsem szegény­ségünk diktálja. Mert meg- szokottság is van még elég, ha csak az agyonzsírozott, hagyományosnak kikiáltott ételfélékre gondolunk, me­lyek mögött nemegyszer „az apámnak is jó volt, nekem is jó” szemlélet ta­lálható kimondva, kimon­datlanul. Két véglet ez, ha úgy vesszük, és nem szólunk az átmenetekről. Az egyik, ahol a létfenntartáson túl már hobbi, okos szórako­zás a nem luxus számba me­nő ínyesmesterkedés, a má­sik a bigott maradiság, mely odáig fajulhat, hogy leple­zett „urizálásnak” titulálja mindazt, ami nem fér bele a húsleves—marhapörkölt— rántott szelet körébe. Arról nem is szólva, hogy az or­vostudomány számtalanszor figyelmeztetett már: „ma­gyaros” konyhánk ételeinek többsége (legalábbis, ahogy most csinálják) egészségte­len, valóságos hízókúra, mely egyenes irányba vezet a kor ismert betegségeihez, a magas vérnyomáshoz és társaihoz. De nem szándékozom ilyen messzire menni, hi­szen egy most már rendsze­res és sikeres televíziós mű­sorról szeretnék dicsérő jelzőket és indokló megha­tározásokat elmondani, el­sősorban figyelemkeltőnek, megtekintésre biztatva azo­kat, akik netán még átfutot­tak ezen a címen: „Főzőcs­ke, de okosan.” Megvallom, először a kí­váncsiság vezetett: hogyan képzelik képernyőre vinni az ínyesmesterséget, meg aztán van-e valami kifeje­zett célja az egésznek? Ha­mar kiderült, hogy van bi­zony! Mégpedig az, hogy a már említett híres magyar konyhát segítsenek megújí­tani, hiszen egykori leírá­sokból jól érzékelhető válto­zatossága régen a múlté, ízei elszegényedtek, a tö­megigény inkább a mennyi­ség, mint a minőség felé mutat. Egyszóval, degeszre esszük magunkat, mert van miből, az viszont még alig érdekes, hogy mivel. A televíziós főzőcske így válik egyre inkább „főzőcs­kévé”, hogy az igénykeltést ezúttal hangulatosabban így nevezzük. Molnár Margit kitűnő szerkesztő és kelle­mes műsorvezető, Dobai Sándor operatőr pedig olyan képeket komponál a főzőcs­ke remekeiből, hogy ember legyen a talpán, aki nem érez kívánságot elkészíteni a bemutatott finomságokat. Így aztán nemcsak a hobbi­ból főzőket szolgálja ötle­tekkel, fogásokkal Molnár Margit műsora, hanem cél­ját, hogy megújítsa, korsze­rűbbé tegye konyhánkat, szintén eléri. Öröm látni, hogy mennyien keresik fel leveleikkel a műsor szer­kesztőit, és mennyi ötlettel, fantáziával fejlesztik to­vább ismert ételeinket, ta­lálnak ki újabbakat. Végül is a hobbi (akinél csak az) hasznosan találko­zik a mindennapok igényé­vel, létfenntartásunk alap­jának sok oldalú, modern szolgálatával. A műsorhoz és a műsor ihlette jó ebé­dekhez és voc sa rákhoz ez­után már csak jó étvágyat kívánhatunk. Sass Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents