Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-30 / 101. szám
O •1978. április 30., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Illés László: MUNKÁSIRODALOM - SZOCIALISTA IRODALOM Patricio Guzmán: Victor Jara Téka Rolf Jacobsen: A város metafizikája A mai norvég költők jelentős eseménye A szocialista irodalom kezdetei nagyjából egybeesnek a modem munkásmozgalom kibontakozásával. Az irodalomtörténet bizonytalan fogalmi meghatározásokkal követi a szocialista eszmék egyre szélesedő és elmélyülő áramlatát, amely hovatovább befolyásolja az egész világirodalmi mezőnyt. Hajlamos arra, hogy munkás- irodalmon a kezdetek inkább ösztönösségre hajló, részvétet és panaszt nyilvánító, szociáldemokrata szellemiségű irodalmát értse, s a huszadik századi proletárforradalmak eszmei körében felnőtt irányzatot proletárirodalomként jelölje meg, avagy proletárforradalmi, forradalmi-szocialista irodalomnak nevezze, megkülönböztetésül az opportunista szellemiségű, bár szociális érzületű művészettől. Ugyanakkor csakis a marxizmus— leninizmus tanításaitól áthatott, egyetemes igényű szocialista irodalom képes — úgy tetszik — magas művészi szintre jutva, mély realizmussal kifejezni korunk és társadalmi küzdelmeink bonyolult teljességét. A húszas évektől kezdve azonban mindmáig egyre- másra felbukkan az a nézet, hogy a munkásmozgalom irodalmi-művészeti-kultu- rális tevékenysége legpontosabb megjelölése a proletár- kultúra avagy a munkás, kultúra fogalmával lehetséges. Voltak, akik kizárólag a munkástémát fogadták el a mozgalom hű kifejezőjének. Közismert, hogy a kizárólagosság eme elmélete egyúttal éles vitában állt azzal a trockista felfogással, amely szerint a proletárirodalom nem lehetséges, mivel az elnyomott proletariátus még nem képes önálló művészet létrehozására, a felszabadult proletariátus, mint megszűnő osztály pedig már nem hoz létre önálló kultúrát, hiszen az osztálytalan társadalom művészete általános-emberi művészet lesz. A proletárkultúra kizárólagosságának hivő! ugyanakkor az ellenkező extremitást képviselték. Elutasították általában a hagyományokat, mivel azt lényegében a polgári korszak termelte ki, elutasították a korabeli polgári művészetet, mint amely a válságot fejezi ki, s úgy vélték: a proletariátus irodalma, művészete totális kiteljesítése teremti meg az alapját a proletárdiktatúra kultúrájának; ezt köteles átvenni valamennyi más osztály és réteg, beleértve a parasztságot, a kispolgárságot, az értelmiséget is. A kérdés ismerői között felesleges részletesebben fejtegetni, hogy ez a szektás ultraradikalizmus milyen személyi tragédiákhoz, a szövetségi politika milyen durva megsértéséhez vezetett. Ez a problematika nemcsak a múlt vonatkozásában érdekel bennünket, hanem elsősorban abban az összefüggésben : milyen módon nyilatkozik meg ez a folyamat a mai világban. A Szovjetunióban több mint fél évszázada létezik a szocialista rendszer, s ezen idő alatt kialakult egy sajátos arculatú kulturális modell; míg ugyanezen időben Nyugat-és Dél-Európában és a harmadik világban váltakozó intenzitással folyik az az osztályharc, és ezen osztályharc szükségleteinek megfelelően formálódik a mozgalomhoz kapcsolódó irodalom arculata is. A szocialista társadalomban a vezető munkásosztály kultúrateremtő funkciója szervezi és áthatja az egész szocialista kultúrát; de ugyanakkor magába szívja a tradíció és a jelenkori kultúra (közelebbről az irodalom) valamennyi más, progresszív teljesítményét, s lényegében népi kultúrává alakul át. A szocialista országok kulturális politikájában többnyire az okozza a gondot, hogy a művészet tartalmában egyre inkább az ún. általános emberi kérdések, az etikai problémák felvetése felé vonzódik, és osztálymeghatározottsága nem közvetlen. Az emberi egzisztencia övezeteiben felvetett és megválaszolt kérdések is természetesen a szocialista társadalmi élet viszonyaiban jelentkeznek. Feltűnő azonban, hogy miközben a munkásosztály a szocialista építés vezető ereje nálunk, az irodalomban, művészetben mégis aránytalanul csekély mértékben fejeződik ki tematikailag az a szerep, s e helyzetnek a szélesebb művészeti szférában is kedvezőtlen következményei lehetnek. (Erről folytatott vitát nálunk a szakszervezetek lapja, a Népszava emlékezetes, 1969. évi cikksorozata.) A kérdésekre vonatkozó lenini tanításokból tudjuk, hogy mivel a proletariátus a kizsákmányolás és egyáltalán az osztálytársadalom megszüntetésére tör és így alapvető érdekei összeesnek valamennyi dolgozó osztály érdekeivel, az irodalomban és művészetben sem törekszik a proletárjelleg konzerválására, hanem a munkásosztály érdekeit világnézeti szinten kifejező marxizmus—leninizmus jelenlétét követeli meg a művészetben, ebben látván a szocialista irodalom pártossága kritériumát is. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy az osztálykülönbségek teljes felszámolása, a nemzeti egységben történő feloldódásuk hosszan tartó, bonyolult folyamat, s ennek alakításában változatlanul vezető szerepet játszik a szocialista viszonyok közt létszámban is nagymértékben megerősödött munkásság. A munkásosztály kultúrateremtő energiái a társadalmi lét valamennyi területére kiterjednek, s áthatják azt, s természetes, hogy különös igényt támasztanak a művészet eszmei befolyásolásán túlmenően is, mind az osztály soraiban rejlő alkotó tehetségek „felhozására”, mind pedig az osztály léte tartalmi elemeinek műalkotásokba emelésére. Külön problémát jelent a szocialista országok irodalma eszmei minősítésének kérdése. A hatalom átvétele előtt még viszonylag egyszerűbb volt annak meghatározása : hova tartozik az író. hiszen ezt legtöbbször egyéni magatartása is eldöntötte. Ha írásművészetében a dolgozó osztályok kizsákmányolásáról és felszabadulásukról szólt — szocialista írónak számított. Ma az irodalom és művészet szocialista kritériumainak meghatározása sakkal nehezebb. A korábbi idősrak humanista polgári, és paraszti irodalma sok jeles képviselője éppen korszakunkban teljesíti ki életművét, amelyre nagy hatással vannak a szocialista társadalmi viszonyok. A szocialista rendszerben felnőtt írói nemzedékeket is természetesen a legkülönbözőbb hatások érhetik. így a különböző tradíciók és áramlatok integrációja rendkívül bonyolult képletet eredményez. Időnként még az a kérdés Is felmerült: vajon szükséges-e, hogy ideológiai-eszmei kritériumok alapján minősítsük az irodalmat? — nem érkezett-e el az ideje, hogy csupán a humanitás általános problematikáját fejezze ki az író, s csak ezt értékelje az irodalomkritika. Ezzel a kérdésfeltevéssel nem lehet egyetértenünk, ellenben egyre sürgetőbbnek tetszik az az igény, hogy a fejlett szocialista társadalmak nemzeti irodalmában . pontosabban jelöljük meg: mi a realizmus, a szocialista realizmus, a pártosság, a népiség, az eszmeiség s a szocialista irodalomelmélet más alapvető fogalmainak mai pontos értelme. Vannak olyan problémák is, hogy miképpen illeszkedik be a szocialista irodalom szerves folyamatába az az irodalmi produkció, amely az ún. személyi kultusz megrázkódtatásaival való szembenézést transzponálja művészi síkra. E témával például a magyar irodalomban rendkívül jelentős írók magas színvonalú művei foglalkoznak; elég talán Illyés Gyula, Déry Tibor, Lengyel József, Benjámin László nevét említenünk. Ügy vélem, amennyiben a súlyos megrázkódtatás ellenére képes az író a hatalom és erkölcs problematikáját megtartani a szocialista perspektívák vonalában, vagyis a relativizmus elkerülésével a szocialista távlatok a feloldás ígéretét nyújtják, ez esetben az irodalmi mű a munkásosztály érdekeit fejezi ki, és ezért a szocialista irodalom részét is képezi. A modern líra kedvelőinek izgalmas olvasmányt nyújt az Európa Könyvkiadó 1978- ban megjelent kiadványa, Rolf Jacobsen A város metafizikája című verseskötete. A Sulyok Vince válogatásában, fordításával és utószavával kiadott könyv a mai norvég költészet egyik legjelentősebb alkotójával — egyben megújítójával — ismertet meg. Jacobsen 1907-ben született. Középkelet-Norvégia egyik erdőségekben, hegyekben gazdag vidékén nevelkedett. Életének ez a szakasza mély nyomot hagyott benne, hiszen költészetét — a nagyvárosról szóló verseket — átvilágítja, be-beragyogja a természet elemi ereje: „S hallgatni, miként nő az utcalárma, fsa villamosok szokatlan csilingelését. / S ér zeni a gesztenyefák felénk sodródó illatát / a kikötőben.” Kevés szavú, ritkán publikáló költő Rolf Jacobsen. Első kötete 1933-ban, a második 1935-ben, a harmadik 1955-ben (!) jelent meg. Eddig összesen tíz versgyűjteménye látott napvilágot. Első könyve a „Föld és vas” címet viselte. Az itt megjelent költemények századunk civilizációját, technikáját énekelték meg úgy, hogy általuk új, tartalmilag, formailag letisztult költészet jelentkezett. Jacobsen lírájában a nagyvárosi életérzés nyer teret. A város metafizikája című versében a felszín alatti jelenségek tárulnak elénk: a „telefonvezetékek idegszálai”, a „gázvezetékek öblös erei”, „a város vasból gyúrt belei”. A napról napra folytatódó, őrlő munkát illusztrálja a „Gumi”. Az elidegenedés kegyetlen tényét fedi fel a költő a Szél írása című versben: „A lepke hirtelen kinyitja szárnyát, / akár a lángoló száj, s szavakat súg, / olvashatatlan betűk kőfalak / mögött, ahol valaki sír, I s te mégsem segíthetsz.” Hasonló életérzést tár elénk, más megközelítéssel, az „Állókép” is. A technika káros következményeit magán hordozó világból Jacobsen kiutat keres, s ezt a természetbe, a természetes állapotok közé való visszavonulásban látja: „mostantól minden a kövek, és a fák hangján szól”. Sokat foglalkozik a világ megismerésének kérdésével : „Voltak a Holdon már, de a legtöbb dologról / nem tudunk még.” Mérlegeli önmagát is: „Gondolataid, s amit elvégeztél / nem múlnak élj ... / amit elvégeztél, / mindenek ellenére végbe tudtál ! vinni, az az arcpirítóan / kevés, / az él..." Szerény, visszahúzódó életet él Rolf Jacobsen, korunk jelentős költője. Sulyok Vince így ír a könyv utószavában: „Kívüle és fölötte áll az irodalmi és politikai csoportosulásoknak, személyét és költészetét azonban osztatlan elismerés övezi mindenfelől.” Ez az elismerés bebizonyosodik mindazok előtt, akik elolvassák a Város metafizikája című verseskötetet. Tomka Mihály Patricio Guzmán: Chile Filadelfi Mihály verseiből Négysoros negyven napig künn a pusztában tán megjuhászodik ez a Jézus nem akar többé Krisztus lenni ki ácsfiú maradjon veszteg Tavasz sírkövek csivitelnek'a pattanó fákon szamárfület mutat a homálynak a Nap én épp egy régi zsoltárt dúdolok lányok szatyrában napi kuncogásuk hátam mögött halottam dala Misóka szeme minden madárfüttyben Dévény A Morva felől sirályok szállnak... November kegyes fényt szór a várra... Galambbúgástól hangos a sziklafal; alatta állok csodára várva, okításra, s hallgat a két folyó... Sorsunk szétszabdalt ipszilonja itt egy szárba szökik a folyam medrén, vagy tovább hordjuk ólmos árnyait?! Dévény fölött süt hideg november... A kősziklákban csivitel a lét; kapuvá nyílok égtájak között, s az örök vízben oldódik az ég... (1977)
