Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

1978. április 3., hétfő

KOROSTAJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Kurucz D. István, a festő

A mai magyar festészet élő klasszikusaként emlegeti a művészeti irodalom, pedig alig tart még hatvanas éveinek közepén. Nem az évek, hanem nyilvánvalóan az életmű indokolja tehát a fenti minősítést. Munkásságának töretlen, kitérők, mellékutak nélküli ive, megtalált önmagához, egyéni hangjához való hűség valóban sajátos, megkülönböztetett helyet biztosít Kurucz D. István számára felszabadulás utáni képzőművészetünk történetében.

Harminc, éve él már Budapesten a Százados úti művésztelepen, mégis ez a három évtized inkább állam- polgári, mint művészi jelenlétet adott a fővárosban számára. Alkotói útja, munkássága eltéphetetlen szálaikkal kötődik a szülőföldhöz, a szűkebb-tágabb pátriához: Hódmezővásárhelyhez közelebbről és az Alföldhöz szélesebben. Ez a munkásmozgalmi hagyomány okiban gazdag város nemcsak születési hely, hanem a gyermekkor meghatározó élményednek, művészete forrásának és an- teusZi megújulásának tere is számít mind a mai napig. A családi környezet az anyai gondoskodás mellett, a munkásmozgalomban résztvevő nyomdász apa világra, társadalomra értelmet nyi- togató szavait is jelentette számára. Életre szólóan meghatározóvá vált azonban a törökös nevű Tabán városrész kis házaiban lakó napszámosok, földművesek, két kézi munkások egyszerű és tiszta élete is. Vásárhely máig ható útravalót adott számára, mint művészeti központ is.

Kurucz D. István még ismerte az idős Tornyait és úgy érezte, hogy tájhoz kötődő, elkötelezett, realista művészi magatartása számára is járható utat jelent. Művészetében jól ötvöződnek és pregnánsan érezhetők azok a sajátosságok, amelyekkel a művészettörténet jellemzi, elhatárolja a vásárhelyi iskolát. Természetes tehát, hogy vezető, meghatározó egyénisége ennek a mai művészeti életünkben oly sokszor emlegetett közösségnek. Üjítva megőrző hagyománytisztelete a szocializmus emberbe vetett hitével gazdagodott és mondott újat tájról, benne élő emberről, mai valónkról helyi színek, ízek elvesztése nélkül is egyetemes érvénnyel.

Korszerű művészete kibontása érdekében igen mélyre ásott. Térben és időben sok országon és koron át tett utazásai, kutatásai közben fedezte fel és alkalmazza eredményesen az évszázadokon át szunnyadó temperafestést. Az évszázadokkal ezelőtt olyan általános temperafestést egyéni leleménye, tehetsége két irányban is megújította. A régi festményeken megszokott levegős, világos színek mellett — nála mély és komoly tónusok is megjelennek. Egyszerre adnak élményt művein a finom rajzosság és az árnyalatok gazdagsága.

Festői világát szinte kizárólag az Alföld és az ott élő ember jelentik. A Petőfi által megrajzolt Alföld-kép, a rónák végtelenje, a táj monumentalitása, a mező- gazdaság szocialista átszervezésével most tért újra vissza. A kis parcellák szőnyegdarabkái eltűntek és több helyen tűnőben van már a tanyák horizontbontó rajza, foltja is. Ez a megváltozott táj új festői problémát vetett fel Kurucz D. István számára. A Tornyai által szenvedéllyel, drámaian széles ecsetvonásokkal ábrázolt „nagy sömmi” tárgyi valóságában Kurucznál is

ugyanaz. Kurucz azonban eltérő egyéniségéből fakadóan, indulat nélkül, csendes elmélyüléssel szemléli, látja és láttatja mindezt. Számos művén az alföldi tájjal önmagában, ember, élőlény nélkül találkozunk és e művein a lényeget nem egyszer a föld és ég két széles sávjára summázza. Az Alföld e két alapeleme — föld és ég — közül számára általában a föld a legfontosabb. Közel megy hozzá, észreveszi a tarlók, rétek, füves zsombékok, fűcsomók, szántók, hantok részletgazdagságát. Kis vonalakból, apró színfoltokból sző és épít, alig észrevehető növénytorzsákkal mozgatja, gazdagítja a végtelen síkot. Az ég viszont egyetlen szín, alig érzékelhető, finom árnyalatokban borul a földre. Ezeknek az átmeneteknek az összhangját, együtthatását csak zavarnák a felhők, nem is használja képépítő elemként. A horizonton olykor megjelenő lombtalan fák érzékeny rajzossággal vonzzák tekintetünket. Fái éppen rajzi szövevény érvényesítése érdekében sohasem lombosak. Egyszer-egyszer közelebb megy a tanyákhoz, megváltozott távlatból, madárlátószögből láttatja és hozza közel számunkra a nemcsak települési, de életformát is jelentő tanyát. A nagyüzemi táblák a geometrikus szerkesztés fekete és zöld szántás és növénytakaró négyzeteinek változó ritmusában jelentenek élményt festményein.

A táj azonban nemcsak „festői” jelenség nála, hanem emberi környezet és emberi munka színtere is. Visszatér Kurucznál valami az ősi földanyatiszteletből, nem misztikusan, de a munka nyomán kenyeret, élelmet, életet adás gondolatáig. Városszéli, faluszéli házainak fehér foltjai tiszteletadóan jelképi értékűek. A mezőgazdasági munka új eszközei, a kombájnok, harmonikusan élnek együtt a melegsárga búzamezővel.

Tájképeitől eltérően, portréiban érzelmi jelenlétét is érezzük. Együttérző, rokon- szénvező azonosulásban jelennek meg parasztemberei. Női alakjait gyengéden, klasszikus szépségük érvényesítésével festi meg. Parasztemberei inkább hordozzák a típust, de még így is érezzük a sajátoson túl az általános emberit. Embercsoportos művein nem történik semmi. Alakjai annyira csak vannak, hogy nem cselekvésük, hanem puszta létük által hatnak ránk. Emberi mondanivalója azonban túl terjed a táj, a foglalkozás helyi jellemzőin, hiszen e műveiben az ember és természet ősi, de napjainkban nagyon égetően időszerű kapcsolatáról vall.

Miután Szőnyi növendékeként végezte a Képzőművészeti Főiskolát, érthető, hogy vonzódik a közös feladatokhoz, elsősorban a freskófestéshez. Művészet-politikánk nem kényeztette ugyan el ilyen megbízásokkal, de néhány mű is mutatja morális vénájának erősségét. Így a Szántó Kovácsféle zendülést, az 1919-es Salgótarjáni ütközetet, a sport egészséges életünkben betöltött szerepét- tárgyaló művei társadalmi felelősség- tudatának és elkötelezettségének kifejezői.

A tájszeretet és humánum Kurucz művészeti etikájának alapját képezik. A műveiben tükröződő szülőföldszeretet önkéntelenül juttatja eszünkbe Radnóti csodálatos „Nem tudhatom..c. költményének mély, megrázó sorait. Kurucz D. István számára valóban nem térkép a táj, festményei elhitetik velünk, tudja „ ..., hogy merre mennek, kik mennek az úton”.

Dömötör János

Ladányi Mihály

Este kivetem a csapdákat

Este kivetem, a csapdákat, azután gyertyafénynél

történeteket olvasok a humanizmusról,

hogy „az ember a legcsodálatosabb”, meg ilyesmi.

Emlékszem, pár éve szerelmes voltam és egy piszkos folyón néztem a lebegő csillagokat

órákon át, és jiem kavarta gyomrom a. csatornaszag.

\ *

Szerelmesnek vagy részegesnek kell lenni, hogy elámuljunk időnként önmagunkon, és nyúl-sírás, ember-mocsok ne ríkasson.

Kurucz D. István: Damjanich utca Vásárhelyen

SZIGETHY ANDRÁS:

Haza a házak között

Hazafelé tartok, haza a házak közé, ahol lakom. A réten vágok keresztül, ahol füvek perjéit zizegteti a szél. Fakult szálak csapódnak fel köröttem, suhognak el lábam mellett, ahogy lépdelek. Nyomaim eldobott kalárisként fűződnek gyöngysorrá a dombtetőig.

Mennyi nyomot őrizhet ez a föld? Hány vándorút vezethetett végig rajta, népeket vezérelve 6 hazából új hazába, míg végül otthonra lelt rajta e nemzet? Hány nemzedéket hordtak hátukon a mezőkről, szőlődombok közül szelíden hazakanyargó dűlőutak? Hányszor dübörögtek rajta harcba vágtató ménpaták, hányszor szántották, tiporták, becstelenítették meg e termő tele- vényt harckocsik hernyótalpai? Mit temet magában, milyen emlékeket őriz ez a föld? Kié ez a föld?

A szél nem tud felelni. A történelem huzata egykedvűen görgeti megtépázott leveleit az időverte rét fűcsomói között. Visszapillanthatunk, előre tekinthetünk, de utunkat csak most járhatjuk meg. Utamat csak most lelhetem föl én is, hogy haza találjak, haza, a házak közé, ahol élek.

De mi is az én hazám? Ez a föld? A fű? A házak? Az emberek?

Ráleltem-e vajon arra az egyetlen útra, amely hazát is jelent a házak között?

Valamikor úgy gondoltam, igen. A haza fogalma szent egységben lebegett előttem, megfoghatatlan, forma nélküli, mindenen túli és mindentől független lényegi mivoltában, csak éppen azt nem tudtam megmondani, hogy miben is rejlik ez a bizonyos lényegi mivolt.

És ma? Minden józan számítás szerint túl életem felén, ma nevén tudom-e nevezni hazámat? És ezen túl, szeretem-e ezt a hazát? De hát hogyan szeressem? Megtanultam-e, megtanítottak-e rá, hogy hogyan kell szeretni? Vagy a történelem feltornyosuló viharfelhőire hátrapillantva inkább csak azt tudjuk, hogyan nem szabad, vagy hogyan nem kellett volna. De mit is kellene szeretnem pontosan rajta? Miből áll össze, miből sodródik, milyen láthatatlan, tapinthatatlan fonalakból áll össze, a haza szodálatos finomságú, gyönyörűséges szövétneke? Mi is hát a haza?

Meg merjem-e, meg szabad-e említenem- Rurkust, ezt a szürkeségében bölcs korcskutyát, aki reggelenként mindig ott áll a sarki kis üzlet bejáratában — erről tudom, hogy öreg gazdája bent csoszog filctalpú papucsában a pultok között, s kekszet válogat az olcsóbbik fajtából. Burkus méltóságteljesen áll az ajtóban, várja hűséges, rendíthetetlen kutyatürelemmel gazdáját, akinek nagyobb szüksége van erre a kutyára, mint a kutyának gazdájára. Burkus áll, s csak orrának egy finom rezdülése árulja el, hogy megismert a járókelők forgatagában, hogy valami érthetetlen módon, valami rejtett, titkos szálon közünk van egymáshoz. Szabad, ezt megemlítenem, a hazával kapcsolatban? Szabad-e habos, olcsó sörökről beszélni, amit a nyár melegében munka után együtt emeltünk egymás egészségére barátokkal? Ide illik-e a szénaszágú csillagos éjszaka, ide illik-e, amikor először neveztem szépséges nyelvünkön csillagszeműnek valakit?

Szabad-e kiejtenem Z. szerelmem nevét, aki botladozó mondatokkal bizonygatta az Atlanti-óceán végtelen vízsivatagjának partján, hogy a XX. század utolsó harmadában idejétmúlt dolog hazáról, rögről, kötődésről beszélni. Szárnyallni kell, kötelékek nélkül, mint a Föld egyetemes lakója, akinek egyetlen lényegi jegye van, hogy ember, s emberségében maradjon meg, mindegy milyen földdarabon. Igaza lenne?

Igaz lenne, hogy érzelmeink szitáján fönnakadó, hazához tapadó élményrögeink súlyos tehertételek csupán? Vagy ezek az aranyrögök? Ezek a mesésen csillogó valódi gyémántok, amelyeket mindig kivet a hamu, s melyeknek fényénél könnyebb értő, világos, tiszta fejjel hazát szeretni? Megfér-e az érzelem kagylógyöngye, a racionális hazaszeretet komoly építményének mélyén?

Milyen a racionális hazaszeretet?

Hogyan szeretheti, szerethette, és fogja szeretni ezt a hazát a világos, tiszta elméjű politikus, akiben szikrázva csap össze vélt és valós érdek, jelen kívánalma és jövő igénye, kell és szükséges, akiben harcba bonyolódik pillanatnyi, szemvillanásnyi boldogság és a nép egészének boldogulása? Hol az ő iránytűje? Milyen mélységekig kell ilyenkor lebontani, izeire szedni, miszlikké aprítani és acélvázas biztos erőddé építeni a hazaszeretetei?

Megyek a réten, ahol török és tatár rohant, ahol Kun László kunjai imádták rajongva vérükből származó királyukat, hogy egy éjszaka vérét vegyék. Száguld a szél, fütyül a történelem huzata. Nehezen lelem az ösvényt haza, a házak közé, mint ahogy nem lelték Dózsa kaszásai sem, nem lelték azok a honfitársaink sem, akik elárultattak, vagonba zárattak és elégedettek a hazaszeretet címkéje ürügyén. Megtisztíttattunk-e a történelem szörnyű purgatóriumaiban örökérvényűen? Néppé és nemzetté válunk-e valahára? Tanultunk-e mohácsainkból? Rátaláltunk-e az egyetlen helyes ösvényre? Elbírja-e ez az ösvény az öngyilkossági ráta, a válási százalék, az alkoholizmus ranglistájának ijesztő paramétereit?

Gyarapodó javainkkal, alkotó szellemünkkel bírjuk-e belül a versenyt? Lépést tudunk-e tartani önmagunkkal? Lépést, nyomot tudok-e magam is találni, hogy necsak házamba, de hazámba találjak? Hol az én iránytűm, amely a csodaszarvas legelte gyep, az önemésztő harci zajok fölött nőtt fű, a szerelmes ölelésekkel borított rét, a hernyótalpak szántotta mezsgye mentén elvezérel? Kikbe fogózhatom, s méltó vagyok-e rá, hogy belém fogódzón akár egy is, aki nyelvünkön beszél? t

Vajon beszél-e még nyelvünkön Z. szerelmem, s ami még fontosabb; hang nélkül, szó nélkül ért-e még magyarul? S én értek-e másul? Hiszen a szél hangokat hoz a rétre, melyeket értenem kell, ha nem nyelvemen ' szólnak is.

Milyen hatalmas ez a rét! Szélei fölszaladnak az égnek, végei felhőbe vesznek, füvei halhatatlanok, az idők tanúi. Suhog a fű, susog az idő. Fülembe súgja, hogy esendő, szánandó és múlandó vagyok. Hogy vágyak. hatalmak, ábrándok mind-mind elpörögnek az idő fonalán, s mi velük múlunk. Csak a nép nem múlik el soha. Az anyag malmai átforgatnak bennünket, hogy aztán újra pompázva, ragyogva lépjünk ki a történelem mezejére, mert a nép örök, s a nép újra arcot, vágyat és hazát ad nekünk, ösvényre vezérel. Haza a házak közé, ahol élünk.